Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-03 / 2. szám
8 aj Dunantüii napló Történelem 1995. január 3., kedd Dráva völgyi hajdúk „HIHETETLEN, MEGFOGHATATLAN ILY VÉGTELEN KÜLÖNBSÉG” Síimen és a Kossuth-emigráció Sumen, a hegyek övezte költői szépségű város - írhatnám némi túlzással - tavaly egész évben emlékezett — Az emlékezésnek több jeles dátuma adta okát: Kossuth halálának centenáriuma, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emigránsai Sumenbe érkezésének 145., a Kossuth Múzeum megnyitásának 45. évfordulója. Kimerült katonák Amikor 1849. augusztus 17-én a világosi fegyverletételt követően a mintegy 4000 fős csapat Orsóvá és Tumu Severin érintésével Kalafaton át megérkezett az akkor török kézen lévő Bulgáriába, első állomása - mai nevén - Vidin volt. A harcokban elfáradt, kimerült katonák járványok és hiányos élelmezés (majd egy hónapig nem ettek meleg ételt), elszállásolási gondok közepette tengették magyarjaink életüket. (Egyes vélemények szerint 400 magyar már Vidin- ben elpusztult.) Az emigránsok számára felfoghatatlan világot így ecsetelte Egressy Gábor: „Hihetetlen, megfoghatatlan, hogy az európai műveltség tőszomszédjában, a magyar végvidékektől gőzösön egynapi járásnyira, minden átmeneti fokozat nélkül, ily végtelen különbség találtassák az emberiség állapotában. Annyira más világ ez itt, annyira bámulatos, annyira idegenszerű és mély szánalomra méltó: mintha bennünket egy isteni bűvész Párizs fénycsamoka- iból egy perc alatt Afrika közepére varázsolna, az emberiség bölcsőkorába.” A körülmények ismeretében tehát nem csodálkozhatunk azon, ha Hauslab cs. kir. tábornok rábeszélésére a honvédek közül sokan visszatértek Magyarországra. Már augusztus 28-án többen megszöktek Vi- dinből - például Szemere Bertalan és szűkebb köre - Várnában szálltak gőzösre és Konstantiná- polyba utaztak, ahonnan szeptember hónap folyamán egyik részük Görögországba, másik részük egyenesen Franciaországba távozott. Kossuth búcsúja A még Vidinben maradt emigránsokra újabb megpróbáltatás várt, a török birodalom keleti részébe kellett költözniük: Sumenbe. 1849. november 3-án indult el az erősen megfogyatkozott (magyar, lengyel) száműzöt- tek csoportja, s majd három hétig tartó testet-lelket gyötrő gyaloglás után - november 21-én - érkeztek meg a városba. (Száz év múltával 1949 november 21-én avatják fel és nyitják meg a Kossuth Múzeumot Sumenben.) A tisztek bolgár házaknál, a honvédek az akkor török gyalogsági laktanyában nyertek elhelyezést. Kossuth Dimitraki Hadzsipanov gazdag bolgár kereskedő házában kapott szállást - ez a ház ma a múzeum -, egy háló és egy dolgozószoba lett a birodalma. A sumeni Kossuth Múzeum egyik tablójának tanúsága szerint 1850 január 26-án 485 magyar menekült élt a városban (a lengyelek száma mintegy ezerre tehető), közöttük 433 férfi, 44 nő vagy leány és 8 gyermek.” 260-an tartoztak a legénységi állományhoz (közkatonától az őrmesterig), a többiek különböző tiszti rangot viseltek. Kossuth és szűkebb kísérete 1850 február 16-ig tartózkodott Sumenben. E napon a török kormány - a nagyhatalmakkal egyeztetve álláspontját - a kis- ázsiai Kütahyába internálta őket. A városból való kötelező távozás csak hat személyre korlátozódott (Kossuth L., Batthyány K., Perc- zel Mór és Miklós, Wisocky lengyel tábornok és Gyurmán A., Mészáros Lázár - saját kívánságára - önként csatlakozott a csoporthoz. Az áttelepülőkkel mintegy 45 fős személyzet is távozott Sumenből. Kossuth elindulása előtt búcsúbeszédet intézett a városban maradó sorstársaihoz. Beszédét a következő szavakkal kezdte: „Barátaim! Az első súlyos csapás az volt életemben, amikor el kellett hagynom hazám földjét. A második, amikor arra kényszerítenek, hogy búcsút vegyek a hős magyar hadsereg itt maradó tagjaitól...” Egykori szemtanú szerint a beszéd alatt „mindenki zokogott maga Kossuth is, s a legközelebb állók kezét, ruháit csókolva kísérték őt kocsijáig.” A megváltoztathatatlan A sehova nem távozók akarva-akaratlanul beletörődtek a megváltoztathatatlanba, és kezükbe vették sorsuk irányítását. A Sumenben maradt magyarok nevéhez több jeles cselekedet és újítás fűződik: „Egy Kárpáti nevű volt huszáraltiszt nyitott húsvágó széket, ki előbb mészároslegény volt. Ez különösen kövér disznókat vágott... nem csekély bámulatára az ezt csak alattomban merészelő bolgároknak és nagy bosszúságára a töröknek, kik ezt csakugyan egy ízben be is tiltották, mint veszedelmes újítást, de azután megint csak szemet hánytak reá, látván, hogy úgyis hiába tiltják nekünk.” - írja Veress Sándor egykori emigráns. A kolbászkészítésében is jártas magyaroktól tanulták el a bolgárok e finom étel előállítását is. Magyarok alapították a sumeni sörgyárat is. Emigránsainktól tanulták el a bolgárok a kocsigyártást. Sáfrány Mihály vezetésével zenekart alakítottak, bár búbánatukban határozták el az együttes létrehozását, a közös zenélés mégis sok gyönyörűség forrásává vált életükben. A magyaroktól tanulták el a bolgárok a kottaírást és olvasást, addig csak hallás útján terjedt körükben a zene. Színielőadásokkal is múlatták napjaikat a városban maradottak, tehették, hisz két színész - Egressy és Némethy - is az emigránsok között élt. Egy Sipos nevű tüzér vendéglőt nyitott. Ez volt az emigránsok találkahelye, az emigráció „casi- nója”. Volt, aki a francia, volt aki a török nyelv elsajátítására adta a fejét. Az órákat télen a szálláshelyen tartották, a zord idők elmúltával kivonultak a várost övező ligetekben. A barkácsoló kedvű Orhalmi József és néhány társa egy gyorsesésű hegyi pataknál zuhanyozót épített, ez a hely „az emigratio kedvencz ... fürdőjévé lett, úgy, hogy néha óra hosszat várhat az ember, míg rá kerül a sor,” - írja Veress Sándor honvéd-diák. Ugyancsak Veress tájékoztat arról, hogy a honvédek milyen vidáman dolgoztak a sumeni szőlőskertekben: „Ide járogattak honvédeink szőlőt nyitni, kapván napszámra az ellátáson kívül mintegy 20 újkrajczárt. Gyönyörűség volt látni őket, midőn víg kedvvel öten-hatan neki állottak egy-egy szőlőnek, dőlt kezök alatt a munka, hogy a keleti ember elbámult rajta, kapálás közben meg rá-rá kezdtek egy alföldi nótát!” Együtt az örményekkel Ennyi múlt századi esemény okán tehát volt mire emlékezni Sumenben. Az ünnepségsorozat keretében azonban még egy megható eseményre került sor: a sumeni örmény templom falán a magyarországi örmények által ajándékozott emléktábla avatására. Ez a sumeni templom azért nevezetes, mert falai között az örmények a magyar emigrációval együtt ünnepelték 1849. karácsonyát - Kom Fülöp leírása szerint az újév ünnepét is, s örmények, magyarok bizonyára távoli, kényszerűen elhagyott hazájukra is gondoltak ... Dr. Bemáth Viktória lektor (Szófia) A 15. század végétől, a magyar szarvasmarha-kivitel fejlődésével kialakult nálunk egy fegyveres, állathajtó réteg. „Hajdú” nevük a köztörténet szerint a „hajtó, hajdó” szavakból származik. A délvidéki források azonban azt sejtetik hogy névadóik a rác földről (Ó-Szer- bia) északra került „hajdukok” voltak. Ezeknek az elei ősidők óta nomád állattartással foglalkoztak és félkatonai szervezetben éltek. A török elől északra menekülő csoportjaikat a po- zsegai földműves horvátok vla- choknak nevezték; életmódjuk és görögkeleti vallásuk miatt nem kedvelték őket. Valószínűnek látszik, hogy az ő nevüket kapta meg a 16- 17. század földjétől-otthonától elszakadt sokféle földönfutója. Közülük a szerencsésebbek nagybirtokosok, esetleg királyi hadvezérek zsoldjában állottak egy hadivállalkozás idejére. Közben azonban válogatás nélkül sarcolták-pusztították a lakosságot, ezért is születtek törvények kiirtásukra. Az 1591-1606 között folyt 15 éves háború idején Zrínyi György Kanizsáról kiindulva elfoglalta Berzencét és Babó- csát és ezzel utat nyitott a Pálffy Miklós nádor parancsnoksága alatt álló hajdúknak. Ezek azután Illésházi nádor feljegyzése szerint „Baranyában és Somogyságban sok kastélyokat vertek fel és meg is vettek a tö- röktül, majd felprédálták, elégették azokat.” Ehhez teszi hozzá a török Ibrahim Pecsevi, hogy „A ráják között, amennyi erőteljes fiatal volt, az mind hajdúvá lett...” Ormánsági szabadhajdúval egy 1774-ben felvett tanúval- lomási jegyzőkönyvben találkoztam. Az akkor 56 éves kis- szentmártoni Konczos Sámuel adott elő itt egy történetet, a melyet öreg édesattyátul, a török ellen fegyvert viselő hajdútul hallott. Megtudjuk előadásából, hogy a Vajszló környéki hajdúk búvóhelye a Kóróshoz tartozó Nagy-Hegy és a Vajszlói Uradalom területére is átnyúló Kígyós nevű erdőben volt. Onnan csaptak ki időnként a törökre, s a hatalmas fák védelmébe húzódtak vissza, amelyek olyan oltalmat kínáltak, mintha „... valamely erős várba magokat vették volna.” A hajdúk 1597-ben először jutottak el a Drávával párhuzamos úton Nagyharsányig. Pálffy nádor 1599. június 30-i jelentése szerint a hajdúk a barcsi béget legyőzték, 300 emberét megölték, őt magát halálra kínozták. 1600-ból már név szerint is ismerjük a három legrettegettebb hajdúvezért. Ekkor lopakodtak a Dráva menti erdőkön át a hírhedt „fekete” Miklós, Herberstein Zsigmond és a trák Prodan vezetésével Nagyhar- sány alá. A települést éjjel rohanták meg és a gazdag mezőváros minden marháját elrabolva, az előbbi úton tértek vissza Babócsára zsákmányukkal. A harsányiak a szigetvári béghez mentek panaszra, aki Babócsára küldte őket, hogy a hajdúkkal tárgyaljanak. Azok azonban meg sem hallgatták őket, bár könnyek között, térden állva adták elő panaszaikat. A szigeti bég ezután a harsá- nyi küldöttséggel egyenesen Ibrahim nagyvezirhez ment. Ist- vánffy Miklós igen színes szavakkal írta le a bég beszédét. Szerinte a bég élethűen mutatta be a Dráva-mente népének megpróbáltatásait és nyomorúságát a szabad hajdúk garázdálkodásai miatt. A jeles történész itt azt állította, hogy a nagyhar- sányiakon református hitsorso- saik kegyetlenkedtek. Ebből annyi igaz, hogy a belsősomogyiak, ahonnan a hajdúk érkeztek, akkor már reformátusok voltak, a vezérek azonban a rettenetes 15 éves háború gátlástalan figurái közül kerültek ki. Vezérük, Miklós bizonyára a drávai magyarság körében szokatlan fekete szakálláról, vagy a korban is ritka gonoszságáról kaphatta nevét. Prodán a trák keresztneve után szerb, ragadványneve után bulgár lehetett. A német kalandort viszont a szakirodalom is jól ismeri dicstelen szereplései miatt. Ibrahim nagyvezir még 1599-ben indult a Duna völgyébe, hogy Kanizsa és Esztergom elfoglalásával kikénysze- rítse a békét, amelyre akkor már mindkét félnek szüksége lett volna. Dunán küldött hadiszállítmányát azonban Szekszárdnál elfogták a Pálffy Miklós által felfogadott hajdúk, akik délnek portyázva felgyújtották az eszéki hidat is. A késedelem miatt Ibrahim a tatárokat küldte Érsekújvár környékének dúlá- sára, maga pedig dolgavégezet- lenül vonult téli szállásra Belg- rádhoz. Az újabb hadjáratra 1600 nyarán került sor, Babócsa és a Dráva menti kisebb erősségek elfoglalása után Kanizsa is elesett. A szabad hajdúk keletkezésének okát, a háborús nyomorúságot Ibrahim sem tudta megszüntetni, de Dél-Somogy területén a hajdúk jelentős részét kiirtotta, és ezáltal a helyi lakosságnak rövid időre nyugalma biztosított. Ha a Dráva menti népben jó emlékezet (is) maradt a török uralomról, az neki köszönhető. Török történetírók említik, hogy Ibrahim szigorú rendeletekkel oltalmazta a föld népét, a parasztok pedig tanácsai nyomán felkészültek a hajdúk fogadására és a „cséplő nevezetű, lánchoz kötött, vastag somfabotokkal a rablókat ütve- verve megölték.” Dr. Kiss Z. Géza Lovas hajdú a 17. század első feléből SZUBJEKTÍV „KRÉTA-RAJZ” (2.) Rent a car Minden lépésnél érződik, hogy a Krétán élő görögök - akiknek nagy része március-áprilisban érkezik a kontinensről hajóval, és októberig, a „szezon” végéig marad - tisztában vannak vele, hogy a vendég messziről érkezett, és elengedhetetlenül fontos, hogy jól érezze magát, hogy jó hírüket vigye, hogy visszatéijen. Belőlük élnek. Krétának a turizmuson kívül némi mezőgazdasága van déli- gyümölcs-termesztéssel, és elhanyagolható ipara, amely néhány szabadtéri cserépégetőben és „tüzép-telepben” merül Jd. Viszont a kereskedelem fejlett, mindent lehet kapni és minden eladó. A tavernák egymást érik, az ABC-k, ajándékboltok, kávéházak, discok sűrű összefüggő láncolatot alkotnak az út két oldalán. Csodáljuk a házak építőinek leleményét, a praktikumot. A hófehér, lapos tetejű oszlopos-teraszos házak alsó része üzlet, a felső részében lakik a tulajdonos, vagy a bérlő. A teraszon napozót, kávézót, kiülőt alakítanak ki, az oszlopokon szőlőindát futtatnak, az üzletek előtt ízléses virágtartókban pálmák és narancsbokrok. Itt nem tréfa az árnyékolástechnika: hatalmas vászon ernyők - amelyeket gyakran öntöznek - hűsítik az üzleteket, és az előttük álló járdaszakaszt. A boltok, buszok, fedett tavernák többsége magától értődőén légkondicionált, ami itt egyáltalán nem tűnik luxusnak. Amúgy mindenki kedves és mindenki angolul beszél. A német, angol, finn turisták között teljes lehet az európaiság élményünk: a mi dollárunk, márkánk, stb. éppen olyan jó, mint az „Európa Ház” már felvett tagjaié. A boltokban egyébként mindent kínálnak a cm/drachmában megadott árú vastagon fonott arany láncoktól kezdve a tengeri csillagig. Kellemes meglepetés, hogy a valódi érték pl. az athéni múzeum zárjegyével hitelesített cserép amforamásolat nem kerül többe, mint az ócska turistabóvli. Feltűnik, hogy mennyi a „rent a car” üzlet, vagy jobban mondva kicsiny iroda. Krétán csak közúton lehet közlekedni, és ez vagy busszal, vagy bérelt autóval történhet, kivéve, ha az ember saját járművével komphajón érkezik Thesszalonikiből, vagy Athén kikötőjéből Pireuszból. Az autó és motorkölcsönzőktől Skoda Favorittól kezdve a BMW-ig rengeteg típus bérelhető, tízezer drachma körüli ártól kezdődőn +kilómé- ter +benzin. Motorok is kölcsönözhetők a kis Honda robogóktól nagy gépekig. Együtt jövő társaságok, akik már jártak itt és „ismerik a dörgést”, közösen bérelnek autót 3 napra: ekkor ugyanis már szabad a kilométer, és a bérleti díjat megosztva lényegesen olcsóbban jutnak el a sziget nevezetességeihez, mintha borsos árú buszjegyet vásárolnának. Az utcán sétálgatva feltűnik, hogy a járművek között mennyi a keleti autó. Ez eszünkbe juttatja, hogy Görögország alapvetően most lábal ki korábbi szegénységéből, a nyugati modellek közül is láthatólag az alsó középkategóriát vásárolják: Fiat Unok, Renault R-5-ösök, Opel Corsák uralják az utcaképet. Rengeteg az apró, olcsó kis furgon: a rendkívül szűk utakon talán más áruszállító el sem férne. Szót érdemel még a rengeteg félbehagyott építkezés: látszik, ahogy folynak be a pénzek a turizmusból, annak arányában folyamatosan fejlesztenek. Az építkezések pedig kifejezetten a nyaralókra tekintettel állnak: az egymást érő remek kis apartmanok lakóinak tönkretennék a nyaralását, ha a szűk utcácska túlsó oldalán nagyhangú erőgépekkel kezdenének dolgozni. Októbertől ha hazamegy a jónép, jönnek hajókon a munkások és áprilisig gőzerővel folyik az építkezés, ide csoportosítják át azt a helyi munkaerőfelesleget is, amely addig a turizmus más területén dolgozott. Bebesi György t* * A 4 4
