Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-07 / 6. szám
1995. január 7., szombat Irodalom - Művészet üj Dunámon napló 11 Ha leszalad a redőny Ica néni, a láthatatlan főszereplő Hunyady Sándor Illés Endre írta róla: „Ifjúkori öngyilkossága óta - tehát 33 évig - hordta hátában az eltávolításán golyót, tulajdonképpen egész életében sebesülten élt.” Hunyady sorsában sok a tragikus mozzanat. Törvénytelen gyerek. Apja: Bródy Sándor író, anyja pedig korának híres színésznője: Hunyady Margit. Tizenhat éves, amikor első tárcája megjelenik, s még a halálos ágyán is ír, dolgozik. Tárcái, novellái különböző lapokban jelentek meg. Írt színpadi művet, regényt is. Számos alkotását filmre vitték, köztük a Bakaruhában, a Razzia az Arany Sasban, A vöröslámpás ház, a Havasi levegőn című novelláit. írói sikereinek csúcsán is újságírónak vallotta magát. V asúti pillanatfelvétel Az asszony kicsike volt, édes, ijedt. Egy csöpp púder rendetlenül volt föltéve az orrára, ami még aranyosabbá formálta. A férje viszont százkilós, undok, nagy hegy volt, angol pipával, utazósapkával, térdnadrággal, kesztyűvel, menetrenddel és termosszal fölszerelve. Egész úton kínozta a kedves kis vörösbegy feleségét. Nevelte, oktatta, megszégyenítette. Ránehezedett tripla talpú tekintélyének egész súlyával. Vannak ilyen ronda emberek, akik Napóleont játszanak a feleségüknek. San Pietro del Carsónál, hosszú és hangos habozás után, a férj elhatározta, hogy mégis leszáll, és iszik a restiben egy pohár sört.- Vigyázz, fiam, le ne maradt! - csicseregte az asz- szonyka.- Te engem ne félts, fiam! - válaszolta fölényesen a férfi, és leszállón. Mit tesz Isten, akármilyen szép térdnadrágja és skót harisnyája volt, mégis lemaradt. Úgy látszik, az olasz vasutakban van lélek, utálják az ilyen pasasokat. Láttuk az ablakból, hogy ő látja, amint a vonat elindul. Elvette szájától a söröspoharat, ingerülten intett, mintha parancsot akarna adni a vonatnak, hogy álljon meg, hiszen ő még nem végzett a sörével. A vasút azonban fütyült rá, és a térdnadrágos szörny ottragadt az állomási vendéglő oleanderei között. Ez eddig üde dolog lett volna, az azonban már nem volt üde dolog, hogy a szép kis asszonyka fent ült a mozgó kupéban, elhagyottan, egy idegen ország területén. Sírt szegényke:- Nincs egy krajcárom sem. A pénz is, meg az útlevelek is a férjem zsebében vannak! Már megvakartam a lelki fülemet, elkészülve rá, hogy esetleg szükség lesz lovagi segítségemre, amikor hirtelen kiderült, hogy fölösleges vagyok. Ugyanis utazott velünk egy fiatalember. Egy csöndes, idegen fiú, akit addig alig vettünk észre, olyan szerényen viselkedett, kiment a peronra, valahányszor cigarettára gyújtott, holott a szakaszunk dohányzó volt, úgy látszik, még a füstjével sem akart tolakodni. Ez a fiatalember egyszerre a dolgok homlokterébe lépett. Bemutatkozott a nőnek, oltalmába vette. Kijelentette, hogy a kedvéért kiszáll Mat- tugliánál, hogy gardírozhassa. Fölajánlotta líra-, ásványvíz- és cigarettakészletét. Úgy látszik, hogy a boldogsághoz nem kell sem pénz, sem útlevél. Mert a szép kis asszonyka valósággal ki virágzott az örömtől. Csicsergett, csacsogott, csillogott. Elment felőle egy pillanatra a csúnya, fekete felhő. Na - gondoltam magamban -, az ügy szépen halad. Nem mondom, hogy rögtön történik valami szabálytalan dolog. De ha ezek a fiatalok egyedül maradnak a megismerkedés lázában egy fél napra, könnyen megbeszélhetnek valamit, aminek jelentősége lesz a jövendőre nézve. Elmúlt harminc perc, amikor, ahogy az ördög merül föl a süllyesztőből, megjelent a férj. Félrehúzta az ajtót, és belépett a fülkébe. Kiderült, hogy a vonat olyan hosszú volt, hogy még elérte futva az utolsó kocsit. Fölkapaszkodott. De beletartott egy csomó időbe, amíg a zsúfolásig telt kilenc vagon peronján előreküzdötte magát. Az asszonyka összefony- nyadt, a fiatalember néma szorgalommal nézni kezdte a tájat. Én általában férjpárti vagyok, nem szeretem a mindenáron való erkölcstelenséget. Itt azonban felháborított a nő jogos tulajdonosának elbizakodott pöffeszkedése, tehát nagyon a fiatalokkal éreztem együtt, és bosszankodtam, hogy ezt a méltósá- gos férfiút, tripla talpú félcipőjével és knicker bockerjé- vel együtt, nem hagytuk ott San Pietróban. Néztem, hogy fontoskodik. Lehúzta a kesztyűjét, felhúzta. Megigazította utazósapkáját a kupé tükrében. Levétette az asszonnyal a hálóból a neszeszert, kivette belőle a kölnivizet. Látszott a homlokán, hogy erősen gondolkozik valami szellemességen. Végül odavetette a feleségének ezt a mondatot, gúnyosan, lesújtón, a saját értékében és hivatásában rendületlenül bízó egyén fölényével:- Jól néztél volna ki, fiam, ha én lemaradok! A galambnak is van epéje. Egy kis pirosság suhant végig a szelíd asszonyka arcám-Az igaz! - felelte. - Én jól néztem volna ki! De te is jól néztél volna ki, fiam, ha lemaradsz! - és útnak bocsátott a fiú felé egy lemondó, pici sóhajtást, amely nem volt több egy falevél rezzenésénél. Szepesi Attila A Clochard-erdő A z antikvitásban a költészet és a valóság még nem hasadt ketté. A világ mindennapi érzékelését áthatotta az álom. Ég és föld között nem tátongott szakadék. A teremtett és a teremtő szabadon társalgón egymással, s e meghitt viszony nyomán sokasodott földön és égen. A mai vallási hiedelem ettől eltér: a Teremtő a maga kiszámíthatatlan szeszélye szerint véghezviszi, a sárban csetlő-botló lélek pedig elszenvedi a teremtést. Valójában magatehetetlen áldozat. Az antik ember tudta, hogy az istenektől nemcsak az arcát örökölte, hanem a varázslás képességét is. És ezzel élni is tudott. A tájakat a képzelet teremtményeivel népesítette be. A hegyek, dombok és ligetek természetét keresve emberi, legalábbis emberszerű lényeket álmodott. Az erdőbe faunokat és nimfákat. Félisteneket, akik egyaránt részesülnek a Teremtő s a földi lélek természetéből. Valamiképp e kettő közt tartják a kapcsolatot. Valójában a különféle tájak természetéből születtek. Erdőkéből, folyókából, hegyekéből. Mert egy-egy táj képe, ami ezernyi nézőpontból más és más, megfoghatatlan. Kell valami bizonyosság, ami a látványt kibontja, értelmezi, ugyanakkor megvilágítja annak rejtett tartományait. Minden kép hasonlít a teremtőjére. Elárulja, hogy a látvány részleteiből - esetünkben egy-egy erdő tündéd fragmentumaiból, fák görbületéből, mohos sziklákból és vadak szeme-párjából - mit tart fontosnak, mit fölöslegesnek. Boucher, a rokokó festő, képei nyomán pedig Debussy és Ravel, a két impresszionista muzsikus antik nosztalgiái és képzelete fátyolos tónusának mo- delljéül az antik tájat választotta. A faunok és nimfák világát. A párás ligetet, ahol újra és utoljára testet öltenek az antikvitás szellemalakjai. A nap fénye átszivárog a halványlila ködön. Tájakat látunk, pontosabban szólva: hallunk, ahol a vadon és a liget találkozik. A sűrű erdő a napsütötte tisztással. A derűs patakpart meg a mohos szikla. És a tájban megmozduló alakok is részesednek a vadon meg a verőfény természetéből. A faun az ágakéból, kusza gyökerekéből. A fején lombkoszorú. A testét szőr borítja, mint a vadon szövevényét bújó állatokét. A nimfák lelke a napsugárral rokon, meg a virágfaka- dással. , Debussy és Ravel tudja, hogy az antik táj zenei. A középkori inkább látvány. Ebből a vadonból már kivesztek a nimfák és a faunok. A tánc meg a muzsika. Titoklátó remeték és kísértő ördögök lakják, ahogy az Grünewald képein látható. A nimfák napsugaras természetét a szent remeték, a faunokét a sátán teremtményei öröklik. Ahol a vadon felszakadozik, és napfény járja át, remeték kuporognak a csapongó lepkék és a legelésző vadak közt. Az agg Szent Antal és Szent Pál társalog az idilli tájban. A mindentudó Szent Antal, akinek modellje egy egyiptomi remete volt, és a legendák övezte Szent Pál, a mi pálos rendünk névadója, akiről az egyháztudósok kiderítették, hogy sosem élt, ugyanúgy a mitikus képzelet szülötte, mint a faunok és a nimfák. A két aggastyán párbeszéde hátterében a táj derűs. De oldalt ijesztő sötétség üli meg. A sátán arca villan elő onnan, s borzongató tekintete környezetében minden felperzselődik. Kormos ágak, kígyószerű gyökerek, csontra vetkőzött madara, s a hagymázos képzelet teremtette sárkánygyíkok, a levegőeget szántó denevérformájú lények. Ez is, az is a rontás hasonmása. Grünewald tájkép-fragmentumaiból az ember megérti a nevezetes helyek születését. A Vastapssal köszöntötték a Pécsi Nemzeti Színház évadnyitó társulati ülésén Monori Ferencnét, Ica nénit. Ő e hatalmas gépezet leghűségesebb „alkatrésze”. Negyvenöt éve szerződött ide. S most meghatottan hajolt meg azok előtt, akiket oly sokszor megmentett a színészek rémétől: attól a csendtől, ami nem hatásszünetből születik ... Számára a színház: szentély. Mindegy, próba van-e vagy előadás, kezdés előtt háromnegyed órával ő már bent van. Szertartásosan megnézi helyét, ellenőrzi villanyát és leteszi a súgópéldányt. Aztán visszamegy egy kicsit beszélgetni, s elszívja elmaradhatatlan cigarettáját.- Színházi pályámat ötven évvel ezelőtt táncosnőként kezdtem Kecskeméten, Tú- róczi Gyula magántársulatánál - meséli.- Balettozni szülővárosomban, Brassóban tanultam. Ott ismerkedtem meg fékemmel, Monori Ferenccel, nyári vendégszereplésük idején. Összeházasodtunk és öt kecskeméti év után a színházak államosításakor, 1949-ben szerződtünk Pécsre. Itt neveltük föl három gyermekünket, akik kiskorukban gyakran részt vettek egy-egy előadásban. A legkisebbnek mindig hatalmas sikere volt. Két és fél évesen már ő játszotta az egyik rajkót a Cigányprímás című operettben, Péter Gizi legifjabb testvéreként. Karakterszínész férjemnek gyönyörű hangja volt, így ő lett a Pécsi Rádió első magyamóta-énekese. Rengeteget szerepelt / Dörömbölő Géza kíséretével. Én együtt táncolhattam itt még Medveczky Ilonával, Esztergályos Cilivel. De Jerpszikhoré utódai 45 évesen nyugdíjba mennek. Ekkor természetben barangoló gyakran kapja azon magát, hogy egy árnyékos erdőben, nyálkás szikla tövében, borongós hangulat lesz rajta úrrá. A környéken a levegő is elhomályosul. Másutt épp az ellenkezőjét érzi. Megáll egy patakparti-ligetben, amit átsző a napsugár. Virág nyílik, és őzek legelésznek. A vándor leül, derű járja át, és nincs kedve továbbsietni. Szent hely ez utóbbi, ahová egykor vi- rágkoszorúzta emlékművet állítottak, s ahol ünnepséget rendeztek. A másik meg ártó természetű hely, amit el kell kerülni, mert ott mindig történik valami baleset. S ha a teremtésből részesülő ember valóban hitte és átélte, hogy az egyik táj áldott, a másik ártalmas, akkor az úgy is volt. A szent ligetben újjászületett, a baljós tájon átjárta a rontás. A középkor meg az újkor határán a tájak természete újra megváltozik. A remeték és sátáni lények helyére a vadonban azok a félig valódi, félig elképzelt teremtmények költöznek, ajánlották föl: legyek súgó. Elvállaltam, s immár két évtizede csinálom. Első előadásom a Ványa bácsi volt. Emlékszem, Dobay Vilmos, az előadás rendezője többször leállította a próbákat és megdicsért, ő mondta először, hogy van érzékem a súgáshoz. Érdekes munka ez. A próbaidőszak első hetében, amikor a színészek a járásokat tanulják, az egész szöveget mondom nekik. Később egyre kevesebbet kell segítenem; végül, ha már tudják a szerepüket, de megakadnak, egyetlen fontos szó is elég ahhoz, hogy eszükbe jusson a folytatás.-Adódtakforró helyzetek?-Nem is kevés! Mindig nagyon oda kell figyelni. Nekem nem szabad fáradtnak, betegnek lennem. A maximális koncentrálás és a lélekjelenlét kötelező. Egyszer például zenés darabbal tájoltunk. Előadás alatt, épp egy táncos résznél áramszünet lett. Van egy zseblámpám, amit mindig magamnál hordok. Fogakikről, illetve amikről a születő természettudomány hallott. Még minden bizonytalan. Vademberek járják a berket, akiket távoli földön látott valaki, ám mire Európába érkezik a hírük, a képzelet romantikussá színezi őket. Furcsa vadak bolyonga- nak az erdőn: egyik-másik - az orrszarvú, az elefánt meg az orangután - valóban létezik, némelyik viszont - a tevepárduc, az egyszarvú, a lovakat zsákmányoló ruk-madár az álmok világából való. Konrad Gesner Természethistóriájában, ami a XVI. század közepéről datálódó, becses kultúrtörténeti emlék, e lények összekeverednek. Évszázadok munkája tisztítja meg majd a Gesner-féle vadonerdőket a félálom teremtményeitől, s ezzel párhuzamosan a költészettől is. Mert akadnak ugyan ma is itt-ott, Pápua Új-Guineában, Tibetben, Amazóniában, meg a Kongó-vidék járhatatlan mocsaraiban „Gesner-erdők”, ahol ismeretlen lényeket sejt a tudomány: óriáslajhárt, yetit, s a nevében is rejtelmes mo- kele-mbembét, ami a sárkánygyíkhoz hasonló. Ám hogy valóban léteznek-e ezek a furcsa lények, kétséges. Áz újkori, benne a mi civilizált ezredvégünk vadonja fokozatosan csupaszodott romanti- kátlan fatömeggé. Haszonfák köbméterrel mérhető együttesévé. Ma már - ahogy a szólás tam, s addig pásztáztam vele a táncosok lábán, amíg ki nem gyúltak a fények. Az is megesett, hogy egy színész kissé borgőzösen jött előadásra. Partnere a pontos szövegmondásról híres Tímár Éva volt. Jókedvű művészem elmondta a jelenet elejét, s rögtön utána - a végét. Ezt nem hagyhattam annyiban. Olyan mondatokat súgtam neki, amelyek visszakanyarították a párbeszédet a történet kimaradt részéhez. S hogy megőszültem, ezt is egyetlen estének köszönhetem. Történt, hogy színházi főszerepet kapott egy fdmszínész, akinek rövid jelenetek forgatásához szokott agya képtelen volt egyszerre befogadni terjedelmes szövegét. Mindig a nyomában voltam, hol balról, hol jobbról, hol a súgólyukból adtam szájába a mondatokat. Az előadás sikerrel ment le. Én meg otthon, hajmosás után csodálkozva láttam a tükörben, hogy fejem fehér hajjal néz vissza rám.- Megköszönik a súgónak, ha segített?- Persze. És nagyon jólesik. A színészek tudják, hogy számíthatnak rám, ha a fejükben váratlanul „leszakad a redőny”. Ez bármikor, bárkivel előfordulhat. Premieren ugyanúgy izgulok, mint ők, s együtt lélegzem velük minden előadáson. Bemutatók után egy virágárus is megirigyelhet, s apró ajándékokat is kapok. Szendrő József, Kormos Lajos, Nógrádi Róbert és Lengyel György után most Balikó Tamás igazgató úr szeretetét élvezem. Amíg hívnak, jövök, hisz másként nem tudom elképzelni az életem. S ha még egyszer születnék, ugyanitt folytatnám. Csató Andrea tartja: - nem látjuk a fától az erdőt. Debussynél, Ravelnél még- egyszer, utoljára benépesítik a faunok meg a nimfák, ám a korszak festőinél már csak a vadászok és rőzsehordók, szénégetők, korsós lányok és a kirándulók. Körülöttük az erdő olyan, mint a színházi kulissza, csupa magakellető tarkaság, de mögötte nincsen semmi. Az ember érzékeli e fogyatkozás szomorúságát, s teszi, amit tehet: erdőt teremt a hajdani vadon helyébe. Sorba-ülte- tett, mérnöki fantázia álmodta ligetet. Ahogy egy természettudós mondta: „gyomerdőt”. Sivár akácost, nyárast. És közben az a kevéske vadon, ami a hajdaniakból megmaradt, pusztul és szennyeződik. Némiképp tán hasonlít a Grünewald-megfes- tette, sátán-lakta erdőkhöz. Romladozó, lombját-vesztő, ké- regehullató fatömeg. Clochard-erdő. Mert itt is, ott is találkozni benne az ezredvég ányéklelkeivel, a berekben tanyát ütő csavargókkal. A leromlott, beteg iszákosokkal. Akik már nem a maguk sorsát élik, csak túlélnek. Szennyesek és szánalmasak. O lyanok, mint körülöttünk az erdő: az autóroncsok, üvegcserepek, műanyag-hulladékok lepte hajdani vadon, amiből kiveszett a zene és az álom. Nem a faunok és nimfák ligeteire, hanem a mi apokaliptikus ezredvégünkre hasonlít. Negyvenöt éve segíti a pécsi színészek munkáját Monori Ferencné, Ica néni a Pécsi Nemzeti Színház ma is közkedvelt súgója Löffler Gábor felvétele A I < i
