Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-26 / 25. szám
10 aj Dunántúli napló Társadalom 1995. január 26., csütörtök Az EU-n kívül Norvégiában egyelőre homlokegyenest az ellenkezője tűnik megvalósulni mindannak a gondnak, bajnak, amelyeket arra az esetre jósoltak sokan, ha az ország nemet mond az Európai Unió tagságára - úja az AP. Minden jósolgatással ellentétben az oslói tőzsde virágzik, a befektetési kamatok nőnek. A kormány a november végi népszavazás után felére, 1,6 milliárd dollárra csökkentette az idei évre tervezett deficitjét. Az export rekordot állított fel tavaly, az infláció pedig negyedszázados mélypontjára, évi 1,4 százalékra zuhant. Soha nem látott mértékű, 5,3 százalékos volt a GDP növekedése. Az ipari befektetések hét éve nem voltak olyan magas szinten, mint tavaly. Torstein Moland jegybankelnök szerint hasonlóan jók az idei kilátások is. Kivonulás után A Horvátországban állomásozó ENSZ-erők tavaly legalább 250 millió dollárt fizettek az üzemanyagért, a szálláshelyekért, s az egyéb szolgáltatásokért, s ezért az esetleges kivonulás súlyos pénzügyi nehézségeket okozna a horvát gazdaságban - vélik zágrábi elemzők és az ENSZ illetékesei. Az ENSZ-erők mandátumának megvonása közvetett károkat is okozhat: a növekvő háborús veszély miatt csökkenhet a turisták száma, s az eddig is óvatos külföldi befektetők még inkább megfontolják majd, hogy beruházzanak-e az egykori jugoszláv tagköztársaságban. A kéksisakosok kivonulásával mintegy 900, többségében jól képzett horvát polgár is elvesztené munkáját, s havi 900-1000 dolláros fizetését. Egykék a szülők Az amerikai családok 30 százaléka „csonka”, vagyis egy szülő neveli a gyermeket, vagy gyermekeket - áll az amerikai statisztikákban. Ez az arány a nagyvárosokban még magasabb: New Yorkban például közel 36, New Orleansban 33,6 százalék. A legalacsonyabb az „egyszülős” családok aránya Utah állam egyes körzeteiben, mindössze 12 százalék. Az „egyke” szülők közé az elváltakat, özvegyeket és a sohasem házasodottakat sorolták. Az AP híre szerint a legutóbbi, 1990-es felmérés szerint hétmillió volt az egyszülős család az Egyesült Államokban. A feketék körében még riasztóbb az arány: 63 százalékban csonkák a családok. AIDS-es fogorvos Özönlöttek már a telefonhívások arra a londoni segélyvonalra, amelyet egy nemrégiben AIDS-ben elhunyt fogorvos egykori betegeinek - és lehetséges áldozatainak - helyeztek üzembe. Az egészségügyi hatóságok szerint félő, hogy az orvos akár 1300 páciensét is megfertőzhette a halálos kórral, bár a megnyugtatónak szánt hivatalos közlemény szerint a vírus ilyen módon történő átvitele „nem automatikus”. A felkapott kensingtoni fogász 1993 februárjától részesült rendszeres kórházi kezelésben, miután kiderítették fertőzöttségét, s természetesen azonnal eltiltották foglalkozása további gyakorlásától - csak éppen a tilalom betartását nem ellenőrizte senki. Dr. Ad- vani ily módon zavartalanul folytatta magánpraxisát. A lengyel adósság Lengyelország külföldi adóssága 41,9 milliárd dollár volt 1994-ben - jelentette az AP- DJ. A lengyel pénzügyminisztérium adatai szerint a külfölddel szembeni tartozások összege 1993-ban 47,2 milliárd dollárt tett ki. HUNGARHOTELS KÖRÖKBEN AZ A NÉZET Jó, hogy valaki közbelépett A miniszterelnöknek joga volt beleszólni? NÉPRAJZI ÉRTÉK Nagymama konyhája A sváb konyha ételei német nyelvű kiadásban Megtiltani csak állami, szolgálati, illetve vállalati titkokat tartalmazó információk nyilvánosságra hozatalát lehet. - ez a vélemény alakult ki a HungarHotels dolgozóinak többségében arról a hírzárlatról, melyet a vállalat privatizációs ügyeiben rendeltek el. Noha a tilalom alá első HungarHotels vezetők, szállodaigazgatók és más érdekelt HungarHotels alkalmazottak állampolgári joguknak tartanák elmondani véleményüket a nyilvánosság előtt egy ilyen közérdekű és minden adófizetőtérintő privatizációs ügyről, a tilalmat már csak egzisztenciális okokból is kénytelenek betartani. Az Atlantic Sajtószolgálat munkatársa azonban beszélgetett a HH néhány illetékesével, akik szerint éppen a hírzárlat a fő oka annak, hogy a sajtó általában hamis megvilágításban tálalja az ügyet. A lapok - állítják a vállalat képviselői -, nem arról adnak hírt, hogy jó üzlet volt-e az, amit megkötöttek, hogy az ÁVÜ helyesen járt-e el, hogy megfelelő volt-e a koncepció. Ehelyett az került előtérbe, hogy a miniszterelnöknek joga van-e beleszólni ebbe a kérdésbe, mikor van joga, és miért. Persze ez is érthető. Végső so- ronazonban az a legfontosabb, hogy jó-e ez a vállalatnak és jó-e az állmnak. Erre szerintük alapvető kérdésre a HH szállodák szakembereinek többsége nemleges választ ad. Ők örülnek annak, hogy végre egyszer akadt valaki - nevezetesen Hóm Gyula -, aki nem nézte tétlenül a dolgot, akinek elege lett abból, hogy hozzánemértés miatt vagy más okból elherdálják azt, ami nagyon sok ember nagyon sok évi kemény munkája során létrejött. A lényeg szerintük az, hogy közbelépett valaki. Hogy helyesen és jókor tette-e az másodlagos kérdésnek tekintik, nyilvánvalóan jobb lett volna előbb. A 15 szálloda 51%-ának eladásából 34 millió dollár jött volna be az államnak. De akárhogy nézzük - magyarázzák a szállodai szakemberek -, akár a nyereségtermelő képesség, akár az ingatlanérték oldaláról, ez érthetetlen herdálás. Különösen, ha tekintetbe vesszük a Duna Intercontinental 53 millió dolláros eladási árát. Az alku során átmenetileg 14-re csökkent a „csomagban” szereplő szállodák száma, ami az érintettek számára ugyancsak érthetetlen, hiszen az a Budapest Szálloda maradt volna ki, melyet ■egyébként az ÁVÜ korábban eladhatatlannak minősített. Úgyhogy tulajdonképpen 15 szállodát érint az eladás. Ám ezt is a téves beállítások közé sorolják, mivel szerintük nem az a fontos, hogy 14 vagy 15 szállodáról van szó, s nem is az, hogy melyik közülük a fővárosi és melyik a vidéki. Hamisan hangzott, legalábbis a HungarHotels gazdálkodását ismerő illetékesek számára az az ígéret, hogy a tervezett privatizációs üzlet keretében 2 milliárd forintot fordítanak a szinten- tartásra. Ez azért félrevezető, mert nem plusz befektetésről van szó, hanem a kikötött, egyesek szerint értelmetlenül alacsony vételár egy részéről, ami a konstrukcióból adódóan a vállalatot illeti. Ezt az összeget a HungarHotels privatizáció nélkül is rákölti a szóbanforgó szállodákra - állítják. Post factum a HungarHotels vezetőinek túlnyomó része úgy véli, hogy a vállalatöt magát semmiféle kár nem érte a privatizációs folyamat leállítása által. Az ingatlanpiacon ugyanis dekonjunktúra van, s nem ilyenkor kell jelentős értékű ingatlanokat piacra vinni. Másfelől veszteséges vállalatnál evidens, hogy sietni kell a privatizációval, de egy nyereséget termelő vállalatnál nyugodtan lehet várni és tárgyalni; ezek a szállodák eddig is hasznot hajtanak. A Horn féle vizsgálóbizottság eddigi megállapodásaira utalva az Atlantic forrásai rámutatnak: nyilvánvalóvá vált, hogy rossz a tenderkiírás. Eleve olyan alacsony összeget jelöltek meg, amit nem lett volna szabad. Helytelen volt tovább minimális árként megjelölni az alaptőke 51%-át (kb. 4.5 milliárd forintot). Elfogadhatatlan végül az is, hogy elavult vagyonértékelés után szabták meg az árat. Utoljára ugyanis 1991-ben értékelték fel egyenként a szállodákat, s az összeg akkor 16 milliárd forintra rúgott. Végül alapvető hibának vélik a HH szakemberei, hogy a vállalatot a hozam alapján értékelte fel egy egyébként jónevű külföldi vagyonértékelő cég magyarországi leányvállalata. A szálloda az egész világon ingatlanüzelt, miért lenne más, amikor a főváros és a vidék legértékesebb telkeinek némelyikéről van szó. Az, hogy az állam egy előző, többek között éppen a hatékonyság hiánya miatt elutasított gazdasági rendszerben ebből az értékes tulajdonból nem tudott megfelelő hozamot nyerni, még egy ok arra, hogy ne az elmaradt hozam alapján állapítsák meg a szállodák értékét. Ami a HungarHotels privatizációjának következő fázisát illeti, a vállalat belső köreiben erről úgy vélik: mielőtt ez a fázis megkezdődne, az ÁVÜ-nek el kellene döntenie, hogy mik a prioritások a privatizáció során. Ugyanis nem az a fő kérdés, hogy a szállodákat egyenként, vagy együtt adják-e el, hanem például az, hogy az állam legfontosabb célja az azonnali készpénzbevétel, vagy a vagyon rövid,- közép vagy hosszú távú kamatoztatása. Buda Magdolna Akinek gyermekkorában része volt benne, felnőttként is meg-megújuló nosztalgiával gondol nagyanyja konyhájára, s folyton emlegeti, hogy senki nem tudott és nem tud olyan rétest vagy kalácsot $ütni, mint az ő nagymamája. Van is ebben valami. Még akkor is, ha ma az élet minden területén divat a múlt felidézése. Mindazok, akik egykor kedvelték a sváb nagymamájuk főztjét, kiváló leveseit vagy süteményeit, élvezettel forgathatják Wild Ánna és dr. Wild Katalin nemrégiben megjelent könyvét, melynek találó címe „Nagymama konyhája - A magyarországi németek hétköznapi és ünnepi ételei”. A kötet német nyelvű, s több mint egyszerű szakácskönyv. A szerzők - anya és leánya - nagyszerűen tudtak együtt dolgozni, és közösen tudtak igazán jó könyvet írni. Wild Ádámné, Anna néni közel 70 évvel ezelőtt kezdett megismerkedni a főzés-sütés fortélyaival Babarcon. Felnőttként szakácskodott jónéhány lakodalomban szülőfalujában, de a környező falvakban is. Dr. Wild Katalin, a JPTE Német Nyelvi Tanszékének docencse a magyarországi németség nyelvének, szokáskultúrájának jól ismert kutatója. A „Nagymama konyhája” a német paraszti konyha ételeit mutatja be a századfordulótól napjainkig. A műhelytitkokról az írók annyit elárultak, hogy a kötetben megjelentetett 205 recept mindegyikét kipróbálták. Pontosan ellenőrizték a hozzávalók mennyiségét, hiszen az anyag 50 magyarországi német faluból gyűlt össze és mérték- egységül az esetek többségében eredetileg a bögre, a marék vagy az evőkanál szolgált. A könyvben jól áttekinthetően szerepelnek a szükséges adatok. Egy-egy elkülönülő fejezetet alkotnak a levesek, mártások, húsételek, főzelékek, saláták, tésztafélék, hogy csak néhányat említsünk. Az ételek leírásához csatlakozik egy igényes tanulmány, amely a magyarországi németek főzési, étkezési szokásait jellemzi a Magyarországra telepítés óta. Az őshazából hozott receptek sokat változtak és bővültek az új haza népeinek tapasztalatával. Megtudhatjuk azt is, hogy mit készítettek a sváb házaknál húsvétkor, karácsonykor, a búcsú napján, böjt idején vagy például gyerekszületés alkalmából. A „Nagymama konyhája” természetesen nem csupán emlékezni szeretne régen elfelejtett ételekre, hanem kedvet adni a mai háziasszonyoknak. A könyv néprajzi érték, s egyben praktikus tanácsok tára. A könyvet az érdeklődők megvásárolhatják a pécsi Le- nau-házban. Gerner Éva Horn Gyula az Állami Vagyonügynökség székházában Szemet szemért? „Szemet szemért?”- avagy gondolatok a halálbüntetés alkalmazhatóságáról büntetési rendszerünkben, - lehetne címe egy tudományosan megalapozott értekezésnek, ami viszont meghaladná egy napilap terjedelmi lehetőségeit. Somfai Péter 1995 január 5-én megjelent sorai, amelyeket feltételezem a megsérült társadalmi érdek sugallt,- nevezetesen a többségben lévők védelmének igénye, bennem is felvet néhány jogos, vagy annak vélt aggályt (a továbbgondolást a t. olvasóra bízom). Szó sincs arról, hogy egyértelműen a halálbüntetés újbóli bevezetésében látnám az egyetlen kiutat, ami az erőszakos, brutális kivitelezésű, egyre szaporodó számú üléseket megállítaná automatikusan. A „szemet szemért” felvetése óhatatlanul a „bosszú”, a „megtorlás” gondolatát sejteti, holott erre nincs szükség, legalább is addig, amíg az igazságszolgáltatás kereke végleg el nem akad a förtelmes cselekmények kátyújában! Sokat hivatkoznak, főleg az elméleti jogászok, de a gyakorlat egyes képviselői is arról, hogy van-e, volt-e visszatartó ereje a halálbüntetésnek. Szerény véleményem szerint volt, legalábbis a megelőzés szempontjából. Ugyanis ki és mi tartja vissza azt a gyilkost, akit a legsúlyosabb esetben „életfogytig tartó”(?) szabadságvesztésre ítéltek, hogy az intézeten belül akármikor ne kövessen el újabb ölési cselekményt, akár elitéit társa, akár az őrszemélyzet sérelmére is? Mi lehet a várható következménye a jelenlegi szabályozás értelmében? Gyakorlatilag semmi! Az ismétlés, ismétlések lehetősége adott - hiszen aki egyszer ölt, könnyebben és rizikómentesen ölhet másodszor, harmadszor, akárhányszor ... A gúzsba-kötött igazságszolgáltatás csak önmagát ismételheti, egyéb eszköze nem lévén! Az élethez mindenkinek joga van, még a gyilkosnak is - hangsúlyozzák az abolicioniz- mus lelkes hívei -, ám ehhez hozzáfűzném azt is, hogy az „áldozatnak” is, a jövőbeni lehetséges áldozatnak, a kiszolgáltatott társadalomnak is!! Sajnos a magyar valóság bebizonyította az utóbbi években, hogy a valamilyen módon - feltételesen - szabadult elvetemült gyilkosok a szabadság levegőjén felbuzdúlva úgy rótták le hálájukat, hogy újból öltek. Arra is történik gyakorta utalás, hogy a polgári rendhez való felzárkózásunk egyik előfeltétele volt, vagy lehetett a halál- büntetés kiiktatása, mint a „legsürgősebb” bizonyítéka hovatartozási buzgalmunknak - a legsúlyosabb köztörvényi bűncselekmények esetében, zálogaként civilizációs törekvéseinknek. Miért említem ezt? Azért, mert nálunk a demokrácia útján jóval előbbre tartó Egyesült Államokban a mid- nennapi élet kényszerítette ki ennek az intézménynek nem hogy eltörlését, de a gyakorlatba való visszaültetését. Nem hiszem, hogy vitatható lenne: ott nem csak most építgetik a polgári demokráciát, de legalább kétszáz éve benne élnek, mindig szem előtt tartva a mindennapok kényszerű követeléseit. (Persze jó lett volna, ha nem utólag morfondíroznánk erről a kérdésről, hanem a helyzet felmérése után, a köz akaratának figyelembevételével, a közzel megvitatva hoz a jogalkotó döntést. Végezetül, ha már nincs halálbüntetés, legalább a tartalom igazodna a formához és lenne az elvetemültek kiiktatása végleges, azaz tényleg élethossziglani! Ehhez joga van az egyénnek, a társadalomnak, és ez nem lenne bosszú, vagy alantas megtorlás - csak egyszerűen igazságszolgáltatás, olyan „szolgáltatás”, amely a közösség, valamennyi tisztességes állampolgár védekezési igényét kielégítené. Dr. Hegedűs Sándor t 1 i 1
