Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-14 / 13. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1995. január 14., szombat Várkonyi Nándor: Az elveszett Paradicsom Martyn Ferenc rajza az íróról; eredeti gépírat Az elveszett Paradicsomból, a Várkonyi Nándor Könyvtár emlékmúzeumának anyagából Fotó: Tóth László Ezeréves a magyar iskola A vitézség és a kard helyett itt az ideje, hogy a magyarság a tudásával és a kultúrájával legyen jelen Európában - idézte Kosáry Domokos, az MTA elnöke, az Iskolatörténeti Emlékbizottság elnöke, sajtótájékoztatóján Bessenyei Györgynek, a magyar felvilágosodás jelentős alákjának gondolatát. Kosáry ezzel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a honfoglalás és az államalapítás évfordulójának ünnepségeire készülve sokan e kettő jelentőségét nem választják külön. Pedig míg a honfogalást követően Nyu- gat-Európa a kalandozó magyarok nyilaitól retteget, addig az államalapítással, az iskolák megszervezésével a magyar nép az egyetemes keresztény európai kultúra részesévé vált. Kelemen Elemér, az Iskolatörténeti Emlékbizottság ügyvezető igazgatója ismertette, hogy az Iskolatörténeti Emlékbizottság szervezi az ezeréves magyar iskola történetének megünneplését, amely a millecen- tenáriumi rendezvények sorozatához kapcsolódik. Ulysses kínaiul A kínai könyvbarátok végre anyanyelvükön is olvashatják az Ulyssest, James Joyce hetvenhá- rom évvel ezelőtt megjelent művét. Az AP jelentése szerint ötévi munkájába telt Hsziao Qiennek, egy 85 esztendős kínai írónak és feleségének, hogy elvégezzék az irodalmi alkotás átültetést, visszaadják kínaiul a dublini ügynök egyetlen napjának allegorikus történetét. „S Állat vagy ördög, düh vagy ész, bármelyik győz, az ember vész: Ez őrült sár, ez istenarcú lény! Nincsen remény!” Isten malmai mégiscsak működnek. - Várkonyi Nándor monumentális műve - melyet paradox-metaforikus túlzással az atomkor szellemi megalitjá- nak is nevezhetnénk - végre teljes terjedelmében megjelent. A Pannónia Köynvek ’88-ban már kiadott három egységet ebből a tíz tagból álló, heroikus és magányos erőfeszítéssel megalkotott építményből. Várkonyi, a megjelentetés minden valós esélye nélkül, 1947-től 1957-ig gyűjtötte és formálta anyagát. Az elveszett paradicsom önmagában is kerek egész, ugyanakkor eleme egy még nagyobb egységnek is. E tervezett tetralógia - Szíriát oszlopai. Az elveszett Paradicsom, Varázstudomány, Az ötödik ember - harmadik és negyedik darabja egyelőre csak kéziratban lelhető fel. Várkonyi Péternek, az édesapja szellemi hagyatékát lelkesen és hozzáértőn gondozó, székesfehérvári ügyvédnek a birtokában találhatók, s kiadásra várnak. „Nem képzelem: bármit is taníthatnék, Hogy megtéijen az ember s jobb legyen még” - írta a Várkonyi által nagyra tartott amatőr természtbúvár: Goethe. S nyilván hasonlóképpen gondolkodhatott erről a könyvtár- szobájában (amely azért nem volt „elefántcsonttorony”) dolgozó reneszánsz-típusú tudós is. Am valaminő kétségbeesett idealizmustól vezérelve, talán a Szellemsugallatára, pozitívumok ezreit latolgatva: mégis megalkotta művét. Nem szellemi bűvészmutatványnak szánta titáni gyermekét a szerző, hanem létrehozásával példát, követendő utat mutatott. Munkája bizonyítja, hogy az anyagba lesüllyedt ember képes arra, hogy Madách-féle isteni trónushoz közeledjék, de legalábbis tiltakozzon a nemét sújtó „barom-sors” ellen. Az ember (emberiség) tragikus sorsát,létezésének alapkérdéseit elemzi-hüvelyezi merész, nagyívű gondolatrendszert szerkesztve Várkonyi. A könyv második fejezetéből kiemelt szövegdarabokat akár „irányjelző tábláknak” is tekinthetjük: „Az ember unikum az élők világában, a természet egyszeri műve, a Biblia nyelvén: külön teremtésé. Ez, ha úgy tetszik, az embermítosz. Mindenesetre az emberről szól, s nem egy sohase volt állatról, az elképzelt majomemberről.” „De később, ahogy a csecsemő fölserdült, szakadás történt, a véges értelem szembefordult a lélek végtelen princípiumával, öncéllá tette magát (homlokagy), a harmónia felbomlott, s az ember kívül került a Paradicsom kapuján.” A mű utószavát író - korrekt és lényeglátó - Rajnai László is felhívja az olvasó figyelmét Várkonyi és Hamvas világlátásának összefüggéseire: a fontos hasonlóságokra és a lényeges különbségekre egyaránt. Kétségtelen továbbá, hogy az egyébként mértéktartó Várkonyi az evolúcióról szólván mintha kissé elvetné a sulykot. Intoleranciája azonban (ha egyáltalán arról van szó) mégsem érthetetlen. Hiszen a gondolkodó embert méltán bőszíti föl a tudomány némely képviselőjének túlzott magabiztossága, állandóan deklarált öntudata. Az önmaga mindenhatóságában, csalhatatlanságában szemernyit sem kételkedő dogmatikus jól ismert figurája az előző (és mostani) századoknak. Várkonyi ugyan rengeteg „tény”-re (vagy ténynek hitt mozzanatra) hivatkozik, mégis egyértelmű, hogy legtöbb fölvetését hipotézisnek (bár alaposan végiggondolt és megtámogatott hipotézisnek) tartja. Igencsak izgalmas és tanulságos a sötét matériába zuhant ember mítoszainak feltérképezése és értelmezése. Nemcsak a mitologémák összefüggés hálójának szemlélése okozhat szellemi örömöt, hanem a „régi embernek” (nem ősembernek és még kevésbé primitívnek!) beható vizsgálata is. > A mítosz lényegét ekként fogalmazza meg Várkonyi Nándor: (Mert a hagyomány, a mítosz a valóság eredeti mintája, megzilált formájában is dokumentum - az egzakt tudománynak hozzá kell igazodnia. Koponyacsontból lelket, kőbaltából szemléletet, mai emberből régi embert re- kosntruálni nem lehet. Nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból. ” (Széphalom Könyvműhely) Mihalik Zsolt LÉKA GÉZA: Játsszál Veled még röpdös az idő: játsszál! Nos, hát lövöldözzek, akár zöldfülű prérivadász az első neszre, tücsökcirpentésre? Odapörköljek a csillagok közé, mintha szivarcsonkok pislognának az éjszakában? No, nem. Nem kenyerem az ötletroham - szorongásaim vaktérképe előtt fejet hajt olykor az Isten is. Pedig hajnalonta gúlákba hordja elém a sok templomi zászlót, vigyem, tűzzem ki őket, akárhol is járok, hirdessem magamat bátran, az idő minket igazol majd. Igen, minket igazol majd az idő, csak vigyem és tűzködjem őket, hadd lobogjanak. Hát játsszál, csak játsszál, hiszen veled még röpdös az idő! - Mert játék ez is, véres játszma a lázálmok cinkelt kaszinójában. Vonalak Csiky Tibor rajza Thiery Árpád: A fiú tegnap óta csak lézengett .a felforgatott lakásban. A külső szobát átrendezték, az ágyak szétszedve, az ebédlőasztal a folyosóra szorult, a ruhásszekrények a sarokban lapultak. Időnként benézett a ravatalon fekvő apjához. A festmény még mindig a földön hevert. Tegnap délelőtt zuhant le. A keretben maradt, akasztó zsinórja teljesen ép, mintha a képet gondosan leemelték volna, a szög elárvultán meredezett a falból. A haldokló öreg Győző váratlanul felült az ágyon, csontsovány kezével a kép helyére mutatott. Felfoghatatlan, szörnyű pillanat volt. - Hozzá ne nyúlj! - kiáltott az anyja. Fölöslegesen, mivel kicsi Győző meg se mert moccanni. A festmény az anyját ábrázolta, fiatalon, gondtalan mosollyal. Az idő azóta valahogy megállt. Nem voltak emlékek. Úgy tűnt: minden, ami már megtörtént, a jelen pillanatban játszódik. Például váratlanul betoppan az apjához az iskolába, hogy együtt mehessenek haza, öreg Győző sietség nélkül, mondhatni, bandukolva halad az utcán, kalapemeléssel, hangos köszönéssel üdvözölve az ismerősöket. Kicsi Győző illendően biccentget mellette, kissé ügyetlenül, mégis boldogan. Gyors növekedésnek indult kiskamasz, a karja hosszú, a lába vékony. Rá se lehet ismerni arra a tej- fehér-szőke, elálló fülű, túltáplált kisfiúra, akit pár éve az udvaron a játékai közé ültettek, és a fényképész kívánságára magához ölelte a kutyáját. Azóta lefogyott, a haja megsötétedett, arcáról eltűnt a gyerekes vigyorgás. T egnap óta csupán egyszer figyelt föl a világra: az ajtóban az osztályfőnöke állt, mellette a padtársa feszengett. Bejelentették, hogy a temetésen részt vesz az egész osztály. A szomszéd udvarban váratlanul nagy erővel felbődült a gépzene, harsogása betöltött minden zugot. Keep smiling. Divatos dal. Kicsi Győző rémülten fogta be a fülét, és a Boldog már nem leszel kerítéshez rohant. A vendéglős szüreti mulatságra készült. Locsolták a kertet, színes lampionokat szereltek, kipróbálták a hangszórókat. Az udvaron át haragosan közeledett Ida néni, aki a rokonságból elsőnek érkezett a halálhírre. Mulatságos külsejű vénkisasszony. Magas szárú cipői valóságos gólyalábak, vonalzószerű tartása csupa gőg, arca az évek óta fogyasztott fröccsöktől szederjes. Megragadta a kerítést. A korhadt léc hegye letört.- Kapcsolják ki azonnal ezt a szörnyűséget! - kiabált. A szomszédban senki se figyelt rá. Eltelt egy per. Talán már kettő. Ida nénit felbőszítette a kudarc.- Hét halottamat temettem el, de ilyen disznóság még nem történt velem! K icsi Győző mellette állt. Mintha csak most vette volna észre az unokaöccsét, magához rántotta.- Mutasd a szemedet! Kicsi Győző gyanútlanul odatartotta az arcát.- Egy csepp könnyet se hullatsz az apádért? - szörnyül- ködött. A fiú lehorgasztotta a fejét. - Nem tudok sírni. . . A vénkisasszony szeme tág- ranyílt a döbbenettől, kelletlenül fintorgott, mint akinek förtelmes bűz csapta meg az orrát. Fölháborodva robogott be a házba. Méltatlankodása kihallatszott a konyhából: - Egy csepp könny nem sok de ez a megátalkodott kölök any- nyit se hullajt az öcsémért. . . Az anyja szelíden mentegette: - Pedig nagyon szerette az apját.. . Kicsi Győző sohase sírt mások előtt, mindig csak elbújva az udvarban, szokott helyén, a cipőnagykereskedés raktára mögött engedte szabadjára a fájdalmát. Hiába hívták, keresték, kiáltoztak utána, kisírt szemmel soha nem jött elő. Robajjal nyílt a kapu. A vendéglős érkezett. Húsos, szuszogó férfi. Sötét öltönyét sebtében kapta föl, fekete nyakkendőt is kötött. Megállt a lakásajtó előtt, kihúzta magát, majd bekopogott. Kicsi Győző távolabb ácsorgott a folyosón.- Bocsásson meg, asszonyom - hajolt meg a vendéglős -, nagyon sajnálom, ami történt. A zenét kikapcsoltattam, de a szüreti bált már meghirdettük, nem halaszthatom el. Az asztalokat lefoglalták, a tombolajegyek elfogytak . . .- Ne folytassa, szomszéd úr! - szakította félbe az özvegy fáradtan. A gyászruha kiemelte arcának fehér szomorúságát, a szeme kisírva. Legszívesebben becsukta volna az ajtót. A vendéglős nem tágított. Tolakodás nélkül, a gyászhoz azonban mégis valahogy illetlenül bámulta az özvegyet, aki most is szép volt, noha hiányzott arcáról az illatos púder, szájáról a diszkrét rúzs, és az a jellegzetes mosoly-előtti pillanat, amitől mindig jókedvűnek, sőt gondtalannak hihették. A vendéglős szerette volna a tudomására hozni, hogy együtt érez vele, nemcsak a gyászban, de azt is fájlalja, hogy egy ilyen figyelemre méltó asszonynak soha nem telt cselédre. Nem találta azonban a megfelelő szavakat.- Megbocsásson, asszonyom.- Megbocsátottam.- Nagy csapás érte.- Nagyobb nem érhetett. A család orvosa egy éve kíméletesen a tudomásukra hozta, hogy öreg Győzőnek nem sok van hátra. Tisztában lehetett ezzel ő maga is, mivel beleegyezett, hogy megkérvényezzék a pápai hozzájárulást, öreg Győző ugyanis elvált ember volt, s csak a Vatikán engedélyével köthetett másodszor is egyházi házasságot. A ferences Leonardo atya kegyes csalásával a halálos ágyon ez meg is történt.- Szörnyű, hogy a tanár úr ilyen váratlanul ... - sóhajtott a vendéglős együttérzéssel.- Váratlan volt, igen - biccentett az özvegy. Kicsi Győző nem bírta tovább az értetlen párbeszédet. - Régóta tudtuk, hogy meg fog halni! - kiáltotta az indulattól szinte fuldokolva. A vendéglős megrökönyödve bámult a fiúra, majd az anyjára. Mint aki eddig úgy vélte, hogy nem tartoznak egymáshoz. Felfogott valamit, és zavarba jött.- Hát igen, kérem, persze, hogy . . . Kicsi Győző elégedetten nézte, hogyan kullog végig a folyosón. Égy ideig elárvultán ácsorgott, aztán beosont az apjához, aki a gyertyák lángfényében feküdt a ravatalon. Borotvált arca beesett, viaszsárga volt. Magas homloka kisimult, a haja gondosan hátrafésülve. Zakójának szivarzsebében gyászzsebkendő. Egy éve még jóképűnek mondható negyvenéves férfi. Sétabotja a sarokban. A fiú arra gondolt, hogy a botot a temetés után ketté kell törni. Az életük is erre a sorsra jutott. Ő maga megbocsátott már szigort, félreértést, rabsággal felérő fegyelmet. Hiába volt különszobának nevezett hálófülkéje, nem tehette ott azt, amihez kedve lett volna. Játszhatott a téren és a barátainál, de a megszabott időre percnyi pontossággal kellett hazaérni. Nem követelték, hogy jelesrendű legyen az iskolában, de az első intő után megfagyott otthon a levegő. Az anyja kisírta a szemét, az apja napokig szóba sem állt vele, ráadásul a tanárát kérdezte meg, hogy mi történt, őt nem. Gyakran érezte úgy, hogy a szabadság nem egyéb csaléteknél, megcsillantják előtte, hogy elszédüljön. Megtörtént, hogy ruhástól feküdt az ágyára, ami szigorúan tilos volt, de alig várta, hogy kenyértörésre vihesse a dolgot, és kimondhassa: idegennek érzi magát a családban. M ozdulatlanul állt a ravatal mellett. Mintha maga is meghalt volna. Vajon tudja-e az apja, hogy felhagyott a lázadással? A sírás szorongatta a torkát, de mielőtt eleredtek volna a könnye, fölágaskodott, megcsókolta az apja kihűlt arcát, majd kifutott a szobából. * i 4 I J é
