Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-12 / 11. szám
1995. január 12., csütörtök Kultúra uj Dunántúli napló 7 NEM TUDNI, HOL A KÖLTSÉGEK VÉGE Kesergőt húznak a Vigadóban Az épület részben elkészült, a folytatás bizonytalan Látványában lenyűgöző Fotók: Tóth László PAVA ISTVÁN Trianon - Belvedere - Hadbalépés Állomáshoz érkezett és egy darabig biztosan itt fog vesztegelni a szigetvári Vigadó építése. Az év végére elkészült az épületkomplexum úgynevezett használati egysége, azaz az utcára néző, falazott, cseréptetős oldalszárny és a fogadó előcsarnok. A kulcs azonban még a kivitelezőnél, a Surján Rt.-nél van. Majd akkor veszi át a város, ha a létesítmény tűzi-, víz hálózatát rákötik a városi rendszerre. Hiába is lett volna náluk a kulcs, a helyiségek bebútorozását, a csaknem 5000 légköbméter kubatúrájú épületrész fűtését úgy sem tudta volna a város finanszírozni. Nincs rá pénz. Nincs pénz Az építkezés folytatására sincs. Pedig a tervek szerint még vissza van a klasszikus színházi rész kialakítása színpaddal, nézőtérrel együtt. Az elkészült egységből ide csatlakozó átjáró részeket lezárták, a kivitelezők végleg elvonultak a munkaterületről. A városnak pedig kettős, külön-külön is nagy gondot jelent ez a helyzet: miként hasznosítsa, tartsa fenn a már kész helyiségeket és hogyan vigyázzon az elkezdet- tekre? És akkor még szó sem esett arról, mikor, miből és hogyan tudják folytatni a beruházást? A Makovecz Imre által tervezett, építészetileg is ritkaságnak számító Vigadó létrehozására eddig 129 millió forintot fordított a város. Pontosabban elsősorban és meghatározóan a város, hiszen a nyolcvanas évek derekán még jöttek azok a támogatások, amelyekre a város vezetése hosszabb távon számított. Gyárak, üzemek, szövetkezetek, magánszemélyek adakoztak a Vigadó építésére. Volt olyan esztendő, amikor csaknem 15 millió forint érkezett ilyen céllal a városi tanács számlájára. Csakhogy időközben sokat változtak a körülmények, az adományok elapadtak, az önkormányzat magára maradt a megkezdett beruházással.- Eredetileg 70 millió forint körüli összeget kalkulált a város a Vigadóra, de ez egy erősen tompított költségvetés volt - mondja Maul József, az önkormányzat irodavezetője. - Hogy ténylegesen mennyibe kerül, azt akkor különböző okok - változó építőanyag árak, a város kondíciója, - valóban nem lehetett pontosan megmondani. Épp ezért már kezdettől a város csak egy-egy építési szakaszra kötött szerződést a kivitelezővel. Öt ilyen szakaszon jutottunk túl, s most holtponton vagyunk. Nem tudjuk tovább finanszírozni a kivitelezést. Sarokpontok Az 1995-ös év egyik legfontosabb feladata, hogy megtalálják az elkészült szárny hasznosításának legmegfelelőbb formáját. A földszinti részből egy 40 négyzetméternyi terület -előszerződéssel - már évekkel ezelőtt magántulajdonba került. További területet a Sooter’s cég szigetvári üzlete bérel, de marad még egy 180 négyzetméternyi rész a hozzá tartozó 60 négyzetméternyi szociális blokkal, amelynek sorsa kérdőjeles. Az önkormányzat ezt is bérbe adná, illetve tisztességes ajánlat esetén akár el is adná. Vannak, akik az utóbbi variációt rendkívül hevesen ellenzik, mondván, hogy ha már egyszer kikínlódta a város, akkor ne adjanak túl rajta. A képviselői testület várhatóan februárban foglalkozik a Vigadóval, három sarokpont köré csoportosítva az eldöntendő kérdéseket. Az egyik: miként oldják meg a befejezetlen rész védelmét, állagmegőrzését. A színházi egység készülőben lévő két kupoláját vagy biztonságosan le kell zárni, vagy folyamatosan őriztetni kell. Mivel fa szerkezetről van szó, félő hogy megindul a gombásodás. A minimális költség, amit e kettős cél jegyében idén áldozniuk kellene, milliós nagyságrendű. Már két évvel ezelőtt felvetődött az a gondolat, amely most várhatóan ismét terítékre kerül: funkcionálisan át kell terveztetni a színházi egységet. A klasszikus színpad és a karéjos padozatú, betonlépcsős, rögzített széksoros nézőtér sokak véleménye szerint nagyon behatárolja ennek a résznek a kihasználhatóságát. A városnak pedig nincs pénze önálló társulat létrehozására, az esetenkénti tájolásokra pedig költséges dolog lenne fenntartani. A hozzá tartozó színháztechnikai berendezések - például a fény és hang- technika, klímaberendezés - szintén tetemes kiadást jelentenének. A város vezetése ezért már korábban úgy döntött, hogy a nagytermet többcélú hasznosításra kellene átterveztetni. Makovecz Imrét, a tervezőt még nem keresték meg ezzel a kéréssel, mert az átterveztetésre sem volt pénzük. S végül gond az emelet berendezése, ahova a tervek szerint a művelődési központ költözne, s ahol a különböző köz- művelődési egyesületek, az állampolgárok valóban kellemes, szép környezetben, hasznosan és szórakoztatóan tölthetnék az idejüket. Demjén Ferenc alapítványán - amelyet a Vigadó kialakításának támogatására tett - jelenleg háromszázezer forint adomány gyűlt össze, vagyis az önkormányzatnak meglehetősen mélyen kell a saját zsebébe nyúlnia, ha a galéria részt, a klubhelyiségeket és az irodákat tisztességesen be akarja rendezni. Gyötrő gondok Gondokat hordoznak a már álló és megálmodott falak, kupolák. A szigetváriak gyötrődnek velük. Azzal együtt, hogy ma már talán kevesebbet tekingetnek hátrafelé arról vitatkozva, hogy érdemes volt-e elkezdeni a Vigadó építését, - mert az épület kialakítása olyan stádiumba érkezett, hogy ezen már kár vitatkozni. De a város polgárai nagyon jól tudják, mennyi mindenre kellene még a pénz, ezért keseregnek a Vigadó fölött. Török É. A múlt év végén jelent meg Páva Istvánnak a címben jelzett könyve, amely egy hatalmas, harmincéves munka eredményét összefoglaló történeti mű egy kis fejezete: Magyarország történetét mutatja be 1938 és 1941 között. Ennek a három évnek történetéhez 136 külföldi és magyar irodalmi művet, tanulmányt használ fel, és a legapróbb részletekig lebontva vizsgálja az eseményeket, azok hátterét, mozgató rugóját. Érzésem szerint a magyar könyvpiacon ez az első ilyen jellegű történelmi mű, amely márcsak ezért is fokozott figyelmet érdemel. Amikor elhatároztam, hogy erről a könyvről - kéretlenül - recenzót írok, a szónak eredeti jelentése ötlött eszembe. Re- censeo=összeszámlálok, szemlét tartok. A mai szóhasználat a szón könyvismertetést ért, én azonban - mint az események aktív kortársa - a saját emlékeimet is „összeszámlálom”, szemlét tartok felettük, és így beszélek a könyvről, vagy talán inkább a könyv olvasása közben az adott korszak szereplőjeként magáról a korról. Most nem térhetek ki az elmúlt korszak hangadó „történészeinek” (már amennyi közük a történelemhez volt!) minősíthetetlenül primitív, történelmietlen - de az iskolákban ezek szerint tanított, és sok mai hangadónak ezek szerint tanult történelemtudásának egyes állítására (így a legtipikusabb „Horthy-fasizmus” kifejezésre), inkább csak egyes kérdéseket vetek fel, emelek ki abból a valóban történelmi anyagból, amelyet a szerző elénk tár. így igen fontos az adott kor vezető politikusainak személye: Bethlen, Teleki stb. valóban történelmi értékelése. Magát az embert mutatja a szerző. Ugyanilyen reális Horthy személye, aki körül még az elmúlt évben is súlyos mocskolódások történhettek: tizenévesek - lapokban szereplő politikus éretlen gyéreke vezetésével - gúnyolódhattak utcai megnyilvánulással személyén. A szerző most történelemben helyezi el a kormányzót, és benne egy - minden hibája ellenére - de felelős államférfit ábrázol. (Csak kiegészítésképp: Pécsett még 1943 december 6-án az izraelita templomban ünnepi beszédben emlékeztek meg róla mint olyan emberről, akire azokban a már vészterhes időkben - az üldözöttek reménykedhettek.) Magyarország sorsa nem Jaltában dőlt el, azt már a győztesek előbb eldöntötték. Kényszerpályára kerültünk Trianonnal, és azt nem akarják a mai napig elismerni azok, akik felelősek mindenért, ami ma is körülöttünk történik. Vagy homokba dugják fejüket a kérdések elől? És ez a kényszerpálya vitte hazánk történetét végig. Tudtuk Babits-csal, hogy a „Martinuzziak kora jött el újra, összeszorított fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság”, de ez nem védett meg a „gonosz szomszéd szelektől”. „Két pogány közt” próbálkozott a magyar politikai vezetés, de kár volt a reményért. - És én, aki 1941-ben még „A semlegesség nemzetközi joga” címen írtam tanulmányomat, amelyben kimutattam, hogy a semlegesség nagyon drága, hatalmas fegyverkezést igénylő állapot, ma már azt is tudom, hogy ez akkor teljesen reménytelen helyzet is volt. A mi sorsunk már Trianonnal eldőlt. És - keserű szívvel mondom - kár volt minden áldozatért. Nem tartom példaképnek, de a csehek nem hoztak „ellenállási” áldozatokat. Hisz a német hadigépezet legjelentősebb szállítói voltak végig. A könyvben feltűnik a híres - egyesek szerint hírhedt - Rongyos Gárda is, amelynek szerepéről talán majd még olvashatunk „egy-két igaz lapot”, ahogy Arany János szeretett volna a kora történetéről olvasni. Igyekezni kell ezzel, mert a korabeli dokumentumok nagy része megsemmisült, a szereplő személyek pedig már kihalóban vannak. A gondolatok tömege hullámzik bennem a könyv olvasása után. Ezekre most nem térhetek ki. De mindjobban meggyőződésemmé válik, hogy ennek a könyvnek ott kellene lennie minden, a közügyekkel foglalkozó ember asztalán. Hogyan nyúlhat hozzá a ma politikai kérdéseihez az, aki nem ismeri a múltat. És hogyan ismeri, amikor azt olyanoktól tanulta, aki már maga is kontraszelektált nevelőktől tanulta azt. Nagy leckét kapunk ebből napjainkban is. Most csak azt tehetem, hogy a hazája sorsa és története iránt nem „semleges”, nem közömbös nagyközönség mellett külön is felhívjam erre a könyvre a figyelmét a történelmet iskolákban tanítóknak, mert az ő felelősségük a jövő előtt a legnagyobb. A magam részéről pedig szeretném mielőbb olvasni a már elkészült, de még ki nem adott folytatását ennek a műnek. (Pécsi Tudománytár. Pannónia könyvek). Dr. Rajczi Péter Kár volna a színházi egység kupoláit gombásodni hagyni... Karácsonyi koncertúton Svájcban Hazaérkezett kéthetes évvégi turnéjáról Szkladányi Péter igazgató vezetésével a Pécsi Szimfonikus Zenekar, valamint a Pécsi Egyetemi Kórusból és a Pécsi Kamarakórusból alakult ötvenkét fős énekkar. Beethoven IX. szimfóniája csendült fel Hans Richter svájci karmester pálcájának intésére tíz estén keresztül Svájc és Németország városaiban. Ehhez járult két J.Strauss-est messze északon, Hamburgban és két önálló zenekari koncert, közel a holland határhoz. A karácsonyfa-gyújtást minden muzsikus egy nappal előbb élte át családja körében, hiszen a szentestét már Passauban töltötték. Azután a fővárosban, Bemben léptünk föl, Zürichben a világhírű Tonhalleban két egymásutáni estét telt ház és lelkes nézősereg előtt énekeltük végig, majd Basel, Biel s néhány kisebb svájci város következett. Hat különböző szálláshelyre kellett cipekednünk, s egy-egy koncerthely távolsága a fő bázistól (Schaffhausentől) megfelelt átlag Pécs-Székesfe- hérvár távolságnak. Az odautat kemény próba, majd előadás követte. Igazán nehéz a visszaút volt, éjjel egy v. két óra tájban értünk mindig haza. A legnehezebb a Chamból Hamburgba vezető 1000 km-es út. Éjjel hangverseny után indult a három autóbusz és szilveszter délutánján érkeztünk a hamburgi Panoráma Hotelbe. Négykor már főpróba volt, fél hétkor az első, fél tízkor a második előadás. Mindkettőn zsúfolásig megtelt a hatalmas 2200 főt befogadó nézőtér. Előadás után a színpadon éjfélkor elénekeltük a magyar Himnuszt, majd pezsgővel köszöntöttük egymást. A visszaút csúszós, hatalmas dugóban csak lépésben lehetett hajtani. Öröm volt együtt fellépni a neves René Kollo tenoristával és az ígéretes Manuel Felice szopránénekesnővel. Ä koncertekre a közönség általában korán érkezik. Kezdésig szívesen elkávézgatnak a hallban ismerőseikkel. Előadás után senki sem rohan azonnal a ruhatárba, három-négyszer is visszatapsolják a szereplőket. ’ Az ünnepi órákat ki akarják élvezni. Óriási élmény, hogy mindenütt rangos, gyönyörű a terem, s kitűnő az akusztika! A pécsi közönség bizony nem is tudja elképzelni, milyen szépségeket hordozhat a szépen megszólaltatott zene megfelelő koncerteremben. Talán nem is tudhatja meg, milyen értékű zenekarral rendelkezik a város, s milyen szépen éneklő kórusai vannak, hiszen Pécsett nincs hely méltó módon megszólalniuk. Bezzeg irigykedtünk a Kaposvár nagyságú Biel, s a többi kisváros csodálatos hangversenytermeire. De most - stílszerűen - hadd zengjem a pécsi muzsikusok dicséretét: fizikumot és idegeket próbáló körülmények között, európai szinten szólaltatják meg Beethovent (talán kicsit szimbolikus is, éppen az Örömódából lett az Európa himnusz!) - a magyar előadóművészet és Pécs dicsőségére -, szerte Európában. Tillai Aurél t
