Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)

1994-12-24 / 354. szám

1994. december 24., szombat Irodalom - Művészet aj Dunántmi napló 11 Metamorfózis É vtizedek távlatából is fel­edhetetlen emlékem, mi­kor egy havas decem­ber-végi éjszakán egy véres, bűzös istállóban a kín és a gyöt­relem örömmé, szeretetté lé­nyegült. Emlékszem, késő éjjel zör­gettek fel álmomból, hogy vi­gyem el az állatorvost egy tá­voli kis faluba. Olyan hideg volt, hogy hallani lehetett a sür­gönydrótok zizegését. A hold sárgán bámult le az égről, nem értette, mit kereshetünk a hideg karácsonyi éjszakában és kéke­sen csillogott fényében a hó .. . A tehénnek első borja lett volna, de nem tudott megelleni. Megcsavarodott a méhe. A he­lyi állatorvos már délután kiadta a kényszervágási engedélyt, de a gazda átkozódások közepette nem akart belenyugodni a tehén elvesztésébe. Ezért kereste meg a nagy hideg ellenére Józsit, akiben igencsak bízott, hogy csodát fog tenni, mert olyan volt a híre. Józsi a vizsgálat után egyetértett tapasztalt kollégája diagnózisával:- Ezt bizony le kell vágni - mondta ő is. Az asszonyok jaj- veszékelni, a pógár elébb ká­romkodni, majd könyörögni kezdett Józsihoz, hogy tegyen meg mindent a tehénért, amely­nél különb a környéken sem volt. Vesszen a borjú, de a Bimbó éljen!-Minden pénzt megadok! Legyen magáé a borjú, meg még egy malacot is adok! - Percekre feszült csend honolt az istállóban, csupán a meg-meg­ráduló tehén fájdalmas nyögé­seit lehetett hallani.- A boija, meg a malaca nem kell, de azért megpróbálok va­lamit. De megmondom előre, nagyon kevés a remény. Ilyet még én nem csináltam ... Le­galább négy markos férfikar és kötelekre van szükségem. Akik nem bíztak az orvos­ban, gúnyolódtak, mások vi­szont reménykedve szétszéled­tek. Volt izgalom, míg megjött a segítség és előkerültek a köte­lek. Egymáshoz kellett kötni a földön fekvő állat két első lábát, majd külön n két hátsót is. Sze­gény Bimbó egyre fájdalma­sabban nyögött és bőgött, még hallgatni is rossz volt. Közben a hátára fektették, hogy két-két Minden dolognak rendelt ideje vagyon Minden dolognak rendelt ideje vagyon és ideje vagyon az ég alatt minden akaratnak. Ideje vagyon a születésnek, és ideje vagyon a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak ki­szaggatásának a mi ültettetett. Ideje vagyon a megölésnek, és ideje a meggyógyításnak; ideje vagyon a rontásnak, és ideje az építésnek. Ideje vagyon a sirásnak, és ideje a nevetésnek; ideje vagyon a jajgatásnak és ideje a szökésnek. Ideje vagyon a köveknek elhányattatásoknak, és ideje a köveknek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek, és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje vagyon a keresésnek, és ideje a vesztésnek; ideje a megtartásnak, és ideje az elvetésnek. Ideje vagyon a szagggatásnak, és ideje az egybevarrásnak; ideje vagyon a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Ideje vagyon a szeretésnek, és ideje a gyülölésnek; ideje a hadakozásnak, és ideje a békes­ségnek. (prédikátor könyve III. rész) Leonardo da Vinci: Háromkirályok EGY DAL TÖRTÉNETE Csendes éj Szenteste a világon sokfelé felhangzik a Csendes éj. Hon­nan ered ez a dal? A szerzőket korábban nem ismerte senki. Végül is a berlini Hofmusikkapelle egyik konfe­renciáján részt vett hegedűs nyomozta ki a Stille Nacht, hei­lige Nacht... históriáját. 1918. december 23-án a Salzburgtól nem messze fekvő Oberndorf papja, Joseph Mohr bekopogtatott a szomszédos Amsdorf tanítójához. Franz Xaver Gruberhez - azzal, hogy nem fogja tudni megtartani a karácsonyi misét, mert elrom­lott a templom orgonája. Végül úgy oldották meg a gondot, hogy ketten írtak egy karácsonyi dalt, s gitáron előad­ták, elénekelték az éjféli misén. Az orgona elnémulásáról érte­sült gyülekezetét úgy meghatot­ták vele, hogy az emberek tele­sírták a zsebkendőjüket. Néhány hét múlva megérke­zett egy Mauracher nevű orgo­naépítő mester a templomi hangszert megjavítani, és sze­rezve a történetről elkérte a dal kottáját, hogy elvigye Tirolba. Ott a kotta kézről kézre járt, újabb másolatokban terjedt a dallam. Csakhogy a szerzők ne­vét szándékosan nem írta rá a kottára senki. Joseph Mohr fel­világosult pap lévén állandó összetűzésben volt feletteseivel. Grubemek is hasonló problémái voltak, így helyeselte, hogy hát­térben maradjanak. Ha a berlini Klaus Habe úti­tarisznyát nem köt, hogy neki­összekötözött lába az égnek me­redt. Az állatorvos a tehén fará­hoz feküdt egyetlen köteg szal­mára. Eközben a férfiak az or­vos utasítása szerinti irányba - az összekötözött lábainál fogva - előbb lassan elfordították a tehenet, aminek súlya fél tonnát is meghaladott, majd hirtelen az ellenkező irányba visszarántot­ták. Valahogy úgy, mint mikor az íjat lassan megfeszítik, majd hirtelen elengedik. Józsi kezé­vel minden erejéből belülről támasztotta a méhet, hogy az a gyors visszarántásnál lehetőleg ne mozduljon a testtel együtt. Hogy biztosabb legyen a tá­masztása, én még a lábaira is ül­tem. így remélte Józsi kifor­gatni az összetekeredett méhet. Keserves egy munka volt, hi­szen a méh a magzattal és a poklával bőven kitette még ket­tőnk súlyát is. Józsi izzadsága az állat vérével keveredett. Míg verejtékét törölgettem a vajúdó állat leírhatatlan kínlódását látva és sikolynak is beillő ke­serves bőgését hallva - szinte meggyűlöltem a benne lévő bor­ját, az anya szenvedésének oko­zóját, aki mintha életadójának gyilkosává készült volna válni. Közben az emberek hangta­lanul végrehajtották az orvos utasításait. Mogorva arcukat látva szinte érezni lehetett, amint a halál szele végigsuhant a sötét és bűzös istállón. Mind-’ nyájunkról patakzott az izadt- ság, véres válandék folyott a földön, mikor a vállig az állat­ban kotrászó orvos a siker első jeleként felkiáltott:- Mozdult a méh! ­Lehet, hogy csak fél, de az is lehet, hogy másfél óráig is eltar­tót, míg ezekkel e gyors-lassú mozdulatokkal sikerült a méhet teljesen helyre fordítani. Józsi­nak véres ingéből facsarni lehe­tett a vizet... A többi az eddi­giekhez képest már „gyerekjá­ték” volt: a magzatnak a méh­ben előreálló lábára hurkot kö­tött az orvos. Mi a kötél másik végét fogtuk, ő meg a borjú szá­ját. így húztuk ki az anyából ap­ránként, ez annyira elgyengült, hogy képtelen lett volna magá­tól megszülni. Állítólag gyönyörű kis üsző volt az újszülött, de én ezt még nem láttam rajta, csupán a gő­zölgő vizes, élettelen csomót. Anyja elé tették a már remegő, nyákos kis bocit, mire Bimbó szeméből eltűnt a megtörtség. Nem bőgött többé, kínjait fel­edve addig nyalogatta magzatát, mígcsak le nem szárította. Egyet­len óra múltán már lábraállt a se­lyemszőrű újszülött és csutaknyi farkát rázogatva döfködte anyjá­nak ekkor még üres tőgyét. Moccanástalanul álltam, mert csodát láttam: az élet csodáját! megváltozott az istállóban min­den: eltűnt a korábbi marako­dás, az izgalom, fényes lett a sö­tétség, nem éreztük többé a vér és trágya bűzét. Csupán az asz- szonyok szipogtak, de most már az örömtől. A gazda eléb kereszten ve­tett, így köszöntötte az új életet, majd vidám rikkantva pálinkát hozott... Bennem sem maradt semmi a haragból, amit szüle­tése élőt éreztem a bocival szemben, megsímogattam zsenge, selymes kis fejét - és egy kétezer évvel ezelőtti istálló emléke futott eszembe: Akkor is hideg tél volt és a tisztátalan szalmán megszüle­tett az új Élet. Pécs, 1986. Csernavölgyi Antal vágjon a felfedezőútnak, talán mindkettőjük nevét elmossa az idő és a feledés. Neki köszönhe­tően Oberndorf minden kará­csonykor turistaközponttá válik. Külföldiek százai lepik el kis templomát, hogy születésének helyén hallgassák meg a Stille Nacht-ot az éjféli misén. A falucska ilyenkor éj­jel-nappal üzemelő postahivata­lának jászolos alkalmi bélyeg­zőjével küldenek haza a dal eredeti kottáját ábrázoló képes­lapokat. Ha nem is népdal a Csendes éj, az emberek szívében mégis azzá vált. A hely, ahol a születés emlékét megidézték, 1223-ban Szent Ferenc Betlehemje A világ minden nyelvén el­mondható a kívánság: Boldog karácsonyt! És ugyanazt je­lenti. Betlehem lefordíthatatlan. De ilyenkor, december köze­pén a kimondott szó nem a földrajzi fogalmat, és mégcsak nem is a szentélyt jelöli, ahol megszületett az istengyermek, hanem a születés eljátszott bet­lehemét. A bukovinai székelyek kör­táncot járnak. Az abruzzói pásztorok, a születés hírnökei­ként betelepszenek az olasz pályaudvarokra, terekre, és fújják a sajátos dudanótát. Is­mertem bábukat mozgató ma­gyar Betlehemeseket, a há­romkirályok cigányzenére táncoltak. A nápolyi Betle­hemben szélmalomlapátot forgatott a szellő. A legtöbb nápolyi sohasem látott szél­malmot. A fantázia karácsonyi szárnyalása, vagy az öröm gyermekien őszinte megnyil­vánulása? Bizonyára mind­kettő. És ez az a közös szál, amely elvezet a legelső Betle­hemhez, amelynél állt a Pove- retto karácsony éjszakáján, „elbűvöltem a jászol előtt, meghatottan, és szavakkal ki nem fejezhető örömmel” Isten Szegénye, Assisi Szent Fe­renc. Karácsony éjszakáján, 1223-ban, hol is másutt tör­ténhetett volna ez, ha nem azon a vidéken, ahol a Feren­cet követő szerzetesek, meg­vetve a világot, a Teremtő kö­zelségét keresték ma is látható apró celláikban, barlangjaik­ban. Több mint hétszáz év múlva is úgy látta ezt a vidéket Guido Piovene olasz író, hogy még élnek a vidéken boszor­kánylegendák; éjszakánként huhogást hallani a hegyek töl­gyek között, és a parasztok be­zárkóznak otthonukba, hogy oltalmat találjanak a gonosz szellemek ellen. Nem tudott meggyőződni róla, hogy így is hiszik-e, s egyáltalán mennyi él a hiedelemből, de azt látta a rieti magaslatokon, hogy né­hány kapu fölé, a házat megol­talmazandó, vörösre festett ha­talmas ökörszarvat raktak ki. A pogány és mágikus hiedel­mek és továbbélésük bizonyta­lansága mellett a történelmi tény: Rieti vidékére mara­dandó hatást tett Szent Ferenc. Rieti völgyét Szent Völgynek nevezik, és egy Szent Ut köti össze a kolostorokat és a me­nedékhelyeket, amelyek a fe­rences történelem számára nem kevésbé lényegesek As­sisi helyeinél. Csodák emlékei és kegyes legendák övezik az utat a Santa Maria della Fores- tától Poggio Bustonéig, Fonté Colombóig, ahol Szent Ferenc kihirdette a rend reguláját, Greccio kolostoráig és szenté­lyéig, amelyek mint hatalmas fészek emelkednek a meredek sziklafalon. Itt készítették az első betlehemet, és ezzel Szent Ferenc olyan szokást alapozott meg, amely elteijedt minde­nütt, ahol keresztények élnek. Igazi volt a szamár, igazi az ökör, és igazi pásztorok mász­tak fel a lejtőkön, és a monda szerint csodálatos módon meg­jelent az igazi kisded Jézus... Ferenc, aki prédikálni tudott a madaraknak és barátként tár­salgó« a gubbiói farkassal, ját­szi könnyedséggel hagyhatta szeráfikus örömét minden idők Betlehemeire és betlehemese- ire.. Ezért nem lehet olyan ke­gyetlen a világ, hogy a mégoly szegényes Betlehemek is ne az örömet sugározzák karácsony idején. Király Ernő A világ egyetlen helységnévtáblája, amely a betlehemre utal. „Greccio, ferences búcsújáróhely. Az első jászol.” Hirdeti a tábla Olaszországban A szerző felvételei Av „Gi tábl SftNlUÁRlö fRAHCESC&HO nnrctDlA

Next

/
Oldalképek
Tartalom