Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1994-12-10 / 340. szám
1994. december 10., szombat Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 9 Magyar Zoltán Perem Eddig alig érintett meg bármiféle kétely sorsfintor gyanánt vagy bármiféle más okból, bókból, nem, nem, aligha-nem s mikéntha - ahogy mondani szokás. tisztában lévén a dolgok lényegével, vakmerő célokat nem ötlöttünk magunk elé, legfeljebb néhányat, melyekből - úgy véltük - kiformálódhat valami kényszerpályától rettegő, homlokbizsergető világ. Eddig pompásan érzékeltük hangulataink súlyát, s ha féltünk is, társként üdvözöltük a szelet, az eget - a szürkülő háttérből elővilágló társul szegődött szemeket, de barangolásaink az ablaküvegen túl legalább oly magányosak voltak, mint az idegenként szólító nekibuzdulás. Eddig közönyös vádlói voltunk a tétként megjátszott elérhetőnek, biztosak lévén - és most mégis úgy érezzük, mintha mozogna alattunk a föld, mintha egy egyetemes-őrült szent révületben múltunkat keresnénk, azt az öreg, jószívű urat. De azért egészen nagyszerűen telnek napjaink, s bár nevetni nem tudunk, és mosolyogni nem merünk - tudunk enni, inni, házasodni... Egyszóval töretlen optimizmusunk. Takács Zsuzsa Őszibarack Ne akarj megkötözni, ne légy ennyire kedves! Micsoda képtelenség újra! Előveszed a hűtőből a három héttel ezelőtt vásárolt őszibarackot. Nekem őrizted, mondod, semmit se változott. Eszerint három héten át hiába éltem! Három hétig hullattam véres verítékemet, de a kő mégis ugyanott maradt. Az ablakban megfonnyadtak a violák. A kényes egyensúlynak vége. Bállá Zsófia: Párafrázis Parti Nagy Lajosnak Most hamuszürke a Balaton. Lefordult róla az ég. Elzsibbadt háta rugós halakon. Vászonba húzva a stég. Sötét eső, a szárnya félrelebben, Hull sötét pelyheletben; fel-le. ( És téged üdvözöl az egyszeletben elveszett Weisz duplavé Giselle. A színpadról a tánc öröme sugárzik minden előadáson Max és Móric Balettkomédiával nyitotta idei évadját a Pécsi Balett. Max és Móric alakját Wilhelm Busch német költő és karikaturista teremtette meg, a két vásott kölyök rajzos-verses története - műfajt teremtve - óriási népszerűséget szerzett alkotójuknak a múlt század második felében. 1982-ben Peter Marcus, a müncheni operaház balettművésze táncjátékban elevenítette meg a csínytevők kalandjait. Rossini közismert muzsikáinak felhasználásával. Ennek a balettnek átdolgozott változatát tanította be Barbay Ferenc a Pécsi Balett társulatának. Barbay neve - bár 1969 óta külföldön, elsősorban Münchenben dolgozik - nem ismeretlen a táncművészet iránt érdeklődők körében. Nemcsak nagyszerű táncos pályafutásának sikereiről hallottunk az elmúlt évtizedekben, de alkotói tevékenységét is megismerhettük, legutóbb éppen a Tűzmadár című művének szegedi majd győri bemutatójakor. Lelkes és lelkesítő pécsi működése nyomán sok vidám ötletben, telibe talált karakterekben, igényesen megalkotott táncokban bővelkedő balett született, amely gyermek és felnőtt közönség számára egyaránt kellemes szórakozást nyújthat. Max és Móric hét csíny tevése Wilhelm Busch által ihletett környezetben elevenedik meg (ifi. Vata Emil munkája). A Busch-rajzokat felidéző háttérfüggöny a színpadkép változásainál úgy „lapozható”, mint egy képeskönyv, a „napsütötte” színű jelmezek (Hammer Edit), az ötletes maszkok (Nagy Kovács Géza) mind a hangulatkeltést szolgálják. A táncjáték hét képében tanúi lehetünk, hogyan „nyúvasztják ki” a gézengúzok Borcsa néni csirkéit, amelyeket azután még a fazékból is kilopnak; hogyan tréfálják meg Kecske szabót a patakon átvezető palló elfűré- szelésével; hogyan rendetlenkednek az iskolában és hogyan törnek borsot a tanító orra alá, a pipájába csempészett puskaporral; hogyan rakják tele cserebogárral János bácsi ágyát; hogyan sülnek bele a pékmester cipóiba, és - mert még ezt is megússzák - hogyan őrli meg őket, a zsákjai kihasogatásáért mérges molnár. A mese ezen a ponton „horrorba” illő fordulatot vesz, de hát nem ugyanilyen „véres” jelenetek bukkannak-e fel a Jancsit és Juliskát sütőlapátra tevő boszorkányokról vagy a nagymamát és Piroskát felfaló farkasról szóló klasszikus mesei részletekben? És mivel a mesében minden lehetséges, Max és Móric - illetve miniatűr hasonmásaik - végül, a vidám zárótáncban újra felbukkannak a színen, egyben azt is sugallva, hogy alakjuk korokon és műveken túl általános és örök életű. A csínytevések sorozatának megjelenítésében az alkotók igyekeztek a helyzet- és jellemkomikum adta összes lehetőséget kihasználni. Különösen jól sikerült a vízbe pottyant Kecske szabó és az őt vasalóval szárít- gató felesége jelenete, amelyben Túri Sándor és Korfia Emília eddig nem ismert komédiás tehetsége revelációként hatott. Hasonlóképpen fergeteges mó- kázás kerekedett az iskola-jelenetben, a táncba fogalmazott énekórán, amelyet még tovább fokozott a részeges tanítót és ihletett orgonaművészt remekül alakító Kéri Nagy Béla „magánszáma”, az első felvonás utolsó képében. A kitűnő szerepformálások sorából kiemelkedik a két főszereplő Andrea Mario (Max) és Alekszander Neskov (Móric) teljesítménye. A két fiatal táncos ellenállhatatlan komiszság- gal, rengeteg ötlettel, kirobbanó jókedvvel komédiázza és táncolja végig a darabot, szinte megállás nélkül. Mellettük mindenki, a társulat tagjai, a művészeti szakközépiskola növendékei és a többi felnőtt- és gyermekszereplő is, tudása javát nyújtja. És ami a legfontosabb, a színpadról a tánc öröme sugárzik. Ilyen balettet mindig szívesen látunk a magyar színpadon. Major Rita Korfia Emília és Túri Sándor Fotók: Müller Andrea Zádorné mielőtt behúzta volna maga után az ajtót, megállt a küszöbön. A szomszédos lakás nyitott ablaka felől nyöszörgés hallott, s ez meghökkentette. Csak nincs valami baja Csibikének? Most jutott eszébe, hogy már napok óta nem látta. Odament az ablakhoz és bekémlelt. Csibike az asztal mellett ült, kifelé fordulva, ölbeejtett kezekkel, aranyszínűre festett, ritkuló haja most nem volt olyan gondosan fésült, mint máskor. Fehér arcáról - amelynek hajdan sziromsze- rűen finom bőrét már jó ideje apró, éles ráncok borították - lassú csurgással nyúre hullottak a könnyek.- Miért sír, Csibike? Fáj valamije? - kérdezte részvéttel Zádorné. A nyöszörgés megszűnt, Csibike arcán megjelent a tetszeni akaró nő valamikori szép mosolyának visszfénye, ami még homályos kék szemét is megcsillantotta.- Az élet fáj nekem, aranyos Mártikám - mondta reszketeg hangján. Nagyon nehézzé vált, sohasem hittem, hogy idáig jutok. Tehetetlen mozdulattal mutatott körül az udvari szobában.-Már nincs semmim, mindent eladtam, amit lehetett. A kis nyugdíjam jórésze úgyszólván orvosságra megy el, alig marad valami a megélhetésre. - A mosoly ismét feltűnt az arcán, de most egy kis hízelgés színezte át. - Úgy ennék néha egy kis szalámit, süteményt, egy kis gyümölcsöt, de nem telik rá.-Megértem, Csibike - felelt Zádorné bólogatva, és vigasztalón tette hozzá. - Ne búslakodjon, majd én megpróbálok egy kis gyűjtéssel segíteni. Ebéd után becsöngetett a túloldali szomszédhoz, aki bekötött fejjel, porronggyal a kezében bennyitott ajtót. Zádorné nem csodálkozott, mert a napnak alig volt olyan szaka, amikor Kissné nem takarított. Egyszer önkéntelenül az szaladt ki a száján, hogy hoz neki szemetet, hadd legyen mit összesöpörnie, de Kissné ezt gúnyként fogta fel, mert nem értette a tréfát. Zádorné csak hosszas magyarázkodással tudta megbékíteni.- Zsófikám, azért jövök magához - kezdte, és megsimogatta a másik asszony karját -, mert Csibike nagy bajban van. Tudja ugye, hogy sokat kell neki gyógyszerre költenie, így aztán ritkán ehet egy-egy jó falatot. Szerezzünk neki egy kis örömet, adjunk össze valamennyi pénzt, hogy néhányszor jóllakhasson.- Ennek én pénzt? - Kissné megvető ajakbiggyesztéssel fordult a Csibike ablaka felé.- Ne üldözte volna el a derék urát, és ne hagyta volna abba a munkát a férfiak mellett, akkor most magasabb lenne a nyugdíja, és nem próbálná elkunyorálni az én nehéz munkával szerzett forintjaimat.- Ne a múltját nézze, Zsófikám, hanem a jelenét. Azt, hogy beteg és támogatásra szorul.- Én ugyan nem támogatom, keressen mást helyettem. És mondja meg neki, hogy ne festesse a haját, ki néz már rá egy öreg ribancra! Zádorné a szemközti lakáshoz ment, és becsöngetett. Szakácsné elébb kikémlelt a kis üveges kukucskálón, csak aztán nyitott ajtót.- Csakhogy látom, Mártikám!- Azért jöttem, hogy kérjek magától valamit. Amíg előadta a mondókáját, Szakácsnénak az ősz haj alatt egyre zárkózottabb lett az arca, aztán megrázta a fejét:- Csodálom, hogy egy ilyen személy számára próbál pénzt gyűjteni, hiszen maga is tudja, milyen feslett életet élt. És éppen hozzám fordul, aki sohasem feledkezem meg az Úr igéjéről.-Éppen ezért teszem ezt, Ilonkám, hiszen a vallás is azt sugallja, hogy segítsünk az elesetteken, Csibikének, mint tudja, súlyos gerincbántalmai vannak .. .- Ne feküdt volna annyiszor a gerincén! - vágott közbe Szakácsné, és az arca kipirult.- Ha adni akarok, akkor egy olyan szegénynek adok, aki eljár a templomba. Ezt a nőt én még egyetlen misén nem láttam.- Most ne eszerint ítélje őt meg, Ilonkám, hanem hogy beteg, és rászorul a mi. ..- De igenis aszerint ítélem meg, mert ez azt mutatja, hogy most sem bánta meg a csúnya életét. így tartom helyesnek, Mártikám. Zádorné habozott néhány pillanatig, mielőtt a következő emeletre vezető lépcsőre lépett volna, de aztán meggondolta magát, mert Borbásné, akihez nem akart becsöngetni, már a küszöbre lépett.- Ha jól hallottam, amit Ilonkával beszélt, maga Mártikám annak a Csibinek szándékozik pénzt gyűjteni.- A sovány, csontos asz- szony arcán megremegtek a ráncok. - Nem adok semmit! Tudja meg, ha milliomos lennék, akkor se adnék egyetlen forintot se! Egy ilyennek? Amikor az utcán vagy itt a házban, a folyosón, a liftben találkoztunk vele, nem egyszer rákacsintott az uramra, hiába voltam ott, meg még ri- szálta is magát, hogy mutassa, mi van neki. .- Te meg mit hallgatózol? - kiáltott rá az urára, aki egy üveggel a kezében közelebb lépett, és a nyakát előrenyújtva fülelt. Zádorné úgy látta, hogy kopasz fejbőre vörössé vált, és a szeme megcsillant.- Ne érdekeljen, mit beszélünk, végezd a dolgodat! - A rendreutasító hang olyan volt, mintha Borbásnénak a Csibike iránt feltámadt haragja az ura ellen is irányult volna.- Gizikém, mikor volt az, amikor Csibike kihívóan viselkedett! Nem kell már az ilyesmit észben tartani. Arra gondoljon, hogy beteg, hogy szegény, ne sajnáljon tőle néhány forintot.-De bizony hogy sajnálok! Nincs igazam? - Borbásné a szomszédasszonyhoz fordult, aki már a beszélgetés kezdetén kilépett az ajtón, és kíváncsian egyre közelebb jött.- Én is azt mondom, igaza van - helyeselt a testes nő bólogatva: - Méghogy neki, Csibikének .. . Csibike! emelte fel a hangját gúnyosan. - Vénségére nem restelli Csibikének hivatni magát! Zádorné megértette, hogy az asszonyok nemcsak a maguk, hanem az egész ház ítéletét mondták ki, s ezért nem kísérletezett tovább. Másnap odament az ablaknál ülő Csibikéhez, akinek az arcán jöttére ismét megjelent az ifjúságát idéző mosoly, és szemében a remény. Zádornét mindkettő zavarba hozta.- Sajnálom, Csibike, csak ennyi pénzt sikerült összegyűjteni ... - mondta szégyenkezve és bocsánatkérően.- Átnyúlt az ablakpárkányon, és a másik nő kezébe tette azt a kis papírgöngyöleget, amelybe a saját adományát csomagolta. Bihari Klára: ítélet
