Új Dunántúli Napló, 1994. november (5. évfolyam, 301-330. szám)

1994-11-26 / 326. szám

1994. november 26., szombat Művelődéstörténet új Dunántúli napló 11 Hat esztendő alatt Tudományos kutatóhely Ki ne ugrana időnként fejest a múltba? „Nagyanyáink”, „nagyapáink” hagyományait, életüknek tükörcserepeit féltve kutatjuk, őrizzük, hogy értékeit átmenthessük a jövőnek. Fel­vételünk a zengővárkonyi tájházban készült Fotó: Müller A. Pécsre 1963. július 1-én ke­rültem Gyuláról, az ország egyik legrégibb múzeumából a nyugdíjba vonult Papp László utódaként. Mind a pécsiek - kollégák és polgárok - mind jómagam nagy érdeklődéssel néztünk a jövő felé. A pécsiek számára mégiscsak egyfajta jöttment, semmi esetre se tüke; a kollégák részére pedig nem­csak, hogy a barbarikumból, hanem még egy, a régisége el­lenére is kis múzeumból jöttem. Ráadásul olyan múzeumból, amely éppen személyemen ke­resztül vált országosan ismertté - talán elismertté is - sokoldalú, eleven és ami talán legfonto­sabb: „múzeumi-múzeológiai érdekű ” közművelődési mun­kája révén. A pécsi Janus Pannonius Múzeumot óriási, nagyon sok­oldalú és nagyon értékes gyűj­teménynek láttam, igen kiváló szakemberekkel. Olyanokkal, akik tudósok voltak, de a mú­zeum társadalmi feladataival nem sokat törődtek; talán mer­hetem megkockáztatni: nem is értettek hozzá és különösebben nem is ambicionálták. Szá­mukra a Janus Pannonius Mú­zeum volt az egyetlen; azzal, hogy közben a JPM megyei múzeummá lett hivatalosan is, nem sokat törődtek. A megyében, a „vidéken mű­ködő múzeumok hihetetlen el­szigeteltségben éldegéltek, il­letve élt az a kettő, amelyben egy-egy részfoglalkozású, nyugdíjas munkatársunk tevé­kenykedett (Mohács, Komló). Az a néhány kiállítóhely pedig, ami inkább papíron létezett, mint valóságosan, éppen akko­riban zárt be, oszlott fel, vagy lett vége valahogy (Egerág, Ata stb.). Előzőleg, évtizedek alatt se tudott múzeum olyan gazdag múltú, de egyébként is fontos helyen létesülni, mint például Pécsvárad. De nemcsak a megyében volt lehangoló a helyzet, hanem Pé­csett is. Pécsett például minden állandó kiállítás elavult, elhasz­nálódott és mindenképpen ki­cserélésre várt. Mozgás egyedül a képzőművészeti gyűjtemény­nél mutatkozott. Itt viszont az okozott sok nehézséget, hogy művészettörténészeink gyűjte­ményalapító szempontjai és gyakorlata, egyáltalán művé­szetfelfogása, absztrakciókba, nonfiguratív megoldásokba, formabontásokba átcsapó avantgardizmusuk, modem vi­láguk és törekvéseik nem min­denben egyeztek a fenntartók művészeti elképzelésével, célki­tűzésével. Nagy nehézséget okozott - természetesen már korábban is - a múzeum szét­szórtsága is. Fájdalom, már azelőtt, hogy Pécsre érkeztem volna, a Janus Pannonius Múzeum kétségkívül két legnevesebb munkartása - mindkettő jó barátom - Füzes Endre és Kodolányi János, már eltávoztak. Velük biztosan gyorsabban és többre mentem volna, mint úgy, nélkülük. De azért nem búslakodtam különö­sebben! Első és legfontosabb dol­gomnak azt tekintettem, hogy megértessem magamat munka­társaimmal, sőt, hogy akikkel csak lehet, barátságot építsek ki. Ezen a téren bizonyára sikere­ket értem el, mert munkatár­saim közül sok valódi, igazi munkatársam tudott lenni, sőt nem egy megértő barátommá is vált. A múzeumi munka, a múze­umügy „társadalmasítása” terén is - úgy vélem - sikerült vala­mit tennem, amellett, hogy a JPM szakmai, tudományos te­vékenysége se csorbult, sőt, ta­lán elmondható, hogy tervsze­rűbbé, eredményesebbé vált. Úgy éreztem és érzem ma is, hogy sikerült megmozgatnom az embereket, munkatársaimat mind az intézmény falain belül, mind kívül. Sikereimet talán annak is köszönhettem, hogy nem akartam minden sikert, eredményt kisajátítani. Szíve­sen osztottam meg a munkát másokkal, és ennek megfele­lően sohase vágytam arra, hogy az eredményt, sikert a magamé­nak tudjam. Még kevésbé sajátí­tottam ki mások eredményeit, senkit se fosztottam meg a neki kijáró, az őt megillető elisme­réstől, köszönettől, jutalomtól, vagy éppen kitüntetéstől. Magam is sokat tanultam, ta­pasztaltam Pécsett. Csak hálá­val és tisztelettel tudok vissza­gondolni az ott eltöltött hat évre, munkatársaim-barátaimra, a város más közgyűjteményeire, azok munkatársaira, az egye­temi könyvtárra, a Dunántúli Tudományos Intézetre, a Levél­tárra, az iskolákra, a Jelenkorra. így, ilyen gondolatokkal kö­szöntőm szép jubileumán a Ja­nus Pannonius Múzeumot, egy­kori munkahelyemet Debrecen­ből! Dankó Imre A megyei múzeumigazgató tisztét dr. Dankó Imrétől vettem át 1969-ben - először egy évre szóló megbízással. Elődeimnek nem szabtak ki próbaidőt, de hát én nő voltam, két gyerek anyja. Viszont vérbeli múzeo- lógusnak éreztem magam, s úgy gondoltam, meg tudom állni majd a helyem a szervezet ad­minisztratív feladataiban is. (Középiskolában egykor tanul­tam könyvelni, közgazdasági, jogi ismereteket szereztem, az egyetemen az én időmben a múzeológia szakon két éven át - alapvizsgával zárva - régésze­tet, ókori történetet, néprajzot és középkori történelmet is tanul­tunk, majd ezután választhat­tunk saját szakot. így az újkori művészettörténet mellett járatos voltam munkatársaim szakterü­letén is. Megbízásom idején már kö­zel tizenöt éve dolgoztam a pé­csi múzeumban, s ezalatt tet­tem, tapasztaltam egyet s mást. Egykori igazgatómtól, Dombay Jánostól szigorú múzeológiai erkölcsöt, nagy belső fegyelmet tanultam, budapesti munkahe­lyemen, a Múzeumok és Műem­lékek Országos Központjában, majd a Minisztérium Múzeumi Főosztályán a nyilvántartásban, a magángyűjtemények védésé­1 QQQ-ban lettem igaz- 1 7Ö J gató, tíz évig végez­tem ezt a munkát. 1904-től tize­dik voltam nagynevű elődeim: Marosi Arnold, Szőnyi Ottó, Fejes György, Vörös Márton, Török Gyula, Dombay János, Papp László, Dankó Imre, Hárs Éva sorában, s egyike azoknak, aki „kívülről”, nem a múzeumi szakmából jött. A Tanárképző Főiskola Közművelődési Tan­székének vezetését cseréltem fel az igazgatóival, az érdekelt, lehet-e egy tradicionális intéz­mény hatókörét bővíteni. A múzeum működésének legfontosabb célját és legtágabb keretét közművelődési hivatá­sában láttam. Úgy véltem, így lehet e fontos intézmény társa­dalmi rendeltetését újra értel­mezni, új irányokat szabni a gyűjtés, tudományos feldolgo­zás és bemutatás közgyűjtemé­nyi funkciójában. Feltételeztem, hogy intézmé­nyünk lehet egyszerre gyűjte­mény, oktatási eszköz, kutató központ, csak el kell dönteni, hogy e célok hogyan kombinál­hatok. ben, s az országos irányításban szereztem jártasságot. Tudtam németül, olaszul és egy kicsit franciául. Mondhatom, ennek tudatában megvolt az önbizal­mam ahhoz, hogy vállaljam egy sokszakos múzeum vezetését. Csupán egy dologgal nem szá­moltam: az emberi tényezővel, vagyis, hogy a különböző em­beri magatartásokból fakadó konfliktusok feloldása minden szakmai tudásnál többet kíván és mindennél nehezebb. A múzeológiai munkát aka­dályozó hiányosságok felszá­molására tíz évnyi időt szabtam Fontosnak tartottam az isko­lákkal való együttműködés kor­szerűsítését, a pedagógusok fel­készítését a múzeum használa­tára. Szívesen emlékszem a Be­rek utcai iskola, a Janus Gimná­zium tantestületére, a Nagy La­jos Gimnázium, a nagynyárádi iskola iskolatörténeti kiállítása­ira, az Uttörőház munkatársaira. A közvélemény érdeklődésé­nek és támogatásának megnye­résében segítségünkre voltak a híres pécsi családok, mint az Angster, a Zsolnay figyelme, az egyházak szervező ereje (püs­pökvári ásatás, Dóm Kőtár, Bib­lia kiállítás), a Várbaráti Körök (Pécsvárad, Siklós, Szigetvár), a Tájak-Korok-Múzeumok Klub, honismereti szakkörök, üzemek (Bőrgyár, Kesztyűgyár, a bányák) együttműködési készsége. A Pécsi Akadémiai Bizottsággal, az egyetem kü­lönböző tanszékeivel sikerült a múzeum valamennyi tudom­ányágában jelentős programok­magamnak. A tudományos dol­gozók mellett nem volt segéd- személyzet. Munkaerőkre, mű­helyekre és felszereltségre volt szükség a leltári nyilvántartás­hoz, a gyűjtemények gondozá­sához, fotózásához, a terep­munkákhoz, és nem utolsósor­ban a restauráláshoz, prepará­láshoz. Mindez szakképzést, bért, építkezést kívánt. Egyide­jűén terveztem az elavult ál­landó kiállítások újrarendezé­sét, azok fűthetőségét, az egésznapos nyitvatartási. Arra törekedtem, hogy az a kitűnő szellemi kapacitás, amely mű­höz kapcsolódni. E nem teljes felsorolásból is kitűnik, hogy a „nyitott” múzeum eszménye irányította törekvésemet, tudva azt, hogy csak e tájon élő embe­rek együttműködésével, a mú­zeológia és a mindennapi élet közötti kétoldalú kapcsolat ápo­lásával szolgálhatjuk hivatá­sunkat. Működésem idején nagyará­nyú hálózatfejlesztés valósult meg: a Várostörténeti Múzeum, az Ókeresztény Mauzóleum, a mohácsi múzeum új épülete, a Martyn, a Nemes, a Schaar mú­zeumok, az Amerigo Tot, a Székely Péter, Zlatko Prica kiál­lítás, a Nemes-Nágel emlék­szoba valamint Pécsváradon a Kígyós kiállítás is ekkor léte­sült. Az ország egyik legnagyobb intézménye lettünk, s ez nem csupán növekedés, hanem mi­nőségi változás is: gyűjtemé­nyeink, kutatásaink, kiállítása­ink országos jelentőségűek. zeológus szakembereinket jel­lemezte, részükről a tudomá­nyos fokozat megszerzését eredményezze. A vidéki múze­umok közül egyedül a miénk érte el a „tudományos kutató­hely” címet. Mindezek a külső szemlélő előtt rejtve maradtak, de a kö­zérdeklődésre is számot tartó kiállítások ebből a „háttérmun­kából” következhettek. Termé­szetesen ennek a munkának anyagi feltételei voltak, amihez a megértő szándék is kellett a felügyelő, a költségfedezetet biztosító megyei tanács részéről és esetenként a minisztérium, a városi tanács és sok más - ma úgy mondanánk: szponzor - hozzájárulása. így valósulhatott meg Pécsett a „Múzeum utca”, a Dóm-téri mauzóleum, az egy­kori egyetem feltárása, a Ja- kab-hegyi földvár és Pálos-ko­lostor kutatása, a megyében számos falumúzeum és tájház, hogy csak néhányat említsek. Kevés olyan munkaterület van, ahol a dolgozó maga ter­vezheti meg a feladatait. A mú­zeumi munka egy része ilyen. Ám a múzeológus munkájával nemzeti értéket teremt és nem­zeti vagyont gondoz. Ehhez ké­pest bizony nem sok társadalmi megbecsülést élvez. Hárs Éva Mindez a megyei tanács kez­deményező erejét, kiemelkedő múzeumfejlesztő munkáját is bizonyítja és egyben jelzi az irányító személyiségek minősé­gének rendkívüli fontosságát. Sok szállal épültünk be a nemzetközi kulturális élet vér­keringésébe. Számomra a leg- marandandóbb élményt és szakmai sikert horvátországi kapcsolataink jelentették, amit a JPTE Horvát Tanszékének se­gítségével alakítottunk ki a zág­rábi Muzejsko Galerijksi Cen- tar-ral. Természetesen munkám so­rán gondok, hibák, aránytalán- ságok is felhalmozódtak. Sze­rencsémre mindig magam mel­lett tudhattam munkatársaim nagyobb részének támogatását. Újvári Jenő Az összeállítást szerkesztette: Gárdonyi Tamás Nyitottan, együttműködve Örökségünk védelme A múzeumi gyűjtemények olyan örökségek, amelyek értékeit csak növelni szabad Most 90 éve nyílt meg Pé­csett a Városi Múzeum, már jó néhány évvel túlvagyunk a Pécs - Baranya megyei Múzeumi Egyesület kilencvenedik szüle­tésnapján, és nemsokára 60 éves lesz Baranya Vármegye Múzeuma. Két év múlva 45 éve lesz az egyesített „Pécs - Bara­nyai Múzeum” létrejöttének, vagyis a Janus Pannonius Mú­zeum megalapításának, a Bara­nya Megyei Múzeumi Igazgató­ság pedig 1998-ban lesz 40 éves. A mostani évforduló alkalom arra, hogy a múlt emlékeit mél­tóképpen őrző és bemutató in­tézmény, az ország egyik legje­lentősebb közgyűjteménye lét­rehozására, megtartására és fej­lesztésére törekvő elődeink munkája előtt tisztelegjünk, ugyanakkor alkalom arra is, hogy a ma már valóban hatal­mas gyűjteményi anyagnak a megőrzésével kapcsolatos fel­elősséget hangsúlyozzuk. A felsorolt dátumok is jelzik, hogy igazán nem az alkalmak, nem az intézményi keretek vál­tozásai, hanem a tevékenység folyamatossága, a kulturális életben való jelenlét állandó­sága és a gyűjteményekben megtestesülő forrásanyag le­hető legjobb védelme, megőr­zése az, ami a múzeumi embe­rek számára fontos volt, és ami mindig fontos marad. Egysze­rűen fogalmazva, amire az egész magyar múzeológia csak­nem két évszázada tanít: agyűj- temény olyan örökség, aminek az értékeit csak növelni és biz­tonságát csak javítani szabad. A múzeumi etikának ez az alap­elve, ehhez kell mérni a min­dennapok aprómunkáját, ami megtartja a rendet, minden se­gítséget, ami ennek érdekében megnyerhető, ezért kell meg­tenni mindent, ami megtehető. A kiállítások megrendezése, a tudományos és ismeretter­jesztő kiadványok megjelente­tése, az előadások szervezése, a régészet, néprajz, természettu­domány, történettudomány, művészettörténet szakmai fó­rumain, nemzetközi konferen­ciáin való részvétel nem csupán saját szakmai munkánk, hanem elődeink gyűjteményteremtő és múzeumainkat megőrző küz­delmének eredménye is. Na­ponta találkozunk velük: Szőnyi Ottó feljegyzései, Dombay Já­nos aprólékos, gondos rajzai s leltárkönyvek lapjain, aszemé- lyesen már csak a „régiek” által ismert restaurátorok kezenyo- mát őrző tárgyak, a kalandos raktárköltöztetésekről szó em­lékezések ott vannak makacs el­szántságunk mögött: folytatjuk. Végre eleget kellene tennem a szerkesztő kérésének, vagyis meg kellene írnom, hogy mik az én fő célkitűzéseim. A lényegét talán már le is írtam. A múzeum programjának alapja mindig a gyűjtemény, a koncepciónak is nevezhető célkitűzéseket meg­adják az ezzel kapcsolatos teen­dők és az ezek elvégzéséhez szükséges feltételek biztosítá­sának követelményei. Ebből következik, hogy a gyűjtemény nagyságával egyenesen arányos a feladatok nagysága és a tenni­valók sokasága. A megőrzés, a vagyonvédelem, a forrásanyag megjelenítési színvonalának emelése, az épületek fenntartá­sának biztosítása olyan alapfe­ladatok, amelyeknek fontossá­gát a múzeumot fenntartó Bara­nya Megyei Közgyűlés belátja és támogatja. így kerülhetett sor a Csont- váry Múzeum felújítására, az egyes gyűjtemények modem biztonsági rendszerének kiépí­tésére, a városban és a megyé­ben lévő kiállítóhelyek fokoza­tos felújítására, a belső munka során pedig a múzeológiai rend szívós, állandó fejlesztésére, a forrásanyag közlésének, hasz­nálhatóságának, közreadásának folytatására. Fokozni kell az anyagi fo­lyamatos újrarestaurálásának, bemutathatóságának érdekében a tervszerű, szakmailag jól megalapozott tevékenységet, és minden lehetőséget ki kell használni arra, hogy az eddig elért eredményeket megőrizve új, korszerű és ememgfelelő színvonalú ismeretterjesztő anyaggal is kísért kiállításokat valósíthassunk meg, hiszen a természettudományi, néprajzi és régészeti anyag nagysága és jelentősége szinte parancsoló igényt jelent ezeknek az új kiál­lításoknak az elkészítésére. Nem lehet olyan nehéz a gazda­sági helyzet, hogy feladjuk eze­ket az igényeket, és ha méltóak akarunk maradni múzeumi ha­gyományainkhoz, akkor bíz­nunk is kell a fokozatos, de biz­tos fejlődésben. A Baranya megyei múzeu­mok gyűjteményeinek, munka­társai szakmai tevékenységének rangja van, nem csak Pécstől Zágrábig és Mohácstól Anka­ráig, hanem Pécstől Londonig és Kaliforniáig is. Ez a rang kö­telez. Elsősorban elődeink iránti tiszteletre, ugyanakkor kitartó munkára. Köszönet mindazok­nak, akik ezt a munkát méltá­nyolják és támogatják. Bízunk abban, hogy nem vagyonjogi vi­ták, hanem a kulturális öröksé­günkhöz tartozó gyűjtemények védelme és fenntartása érdeké­ben kialakuló konstruktív együttműködés lesz a közös fó­rum mindazoknak, akik a múlt emlékeit egyre inkább becsülő Európában ezt a mi pannoniai vidékünket vallják szűkebb ha­zájuknak. Ecsedy István « i \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom