Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)

1994-10-24 / 293. szám

1994. október 24., hétfő' Külföld aj Dunámon napló 11 A kormány felszólítására sorra térnek vissza a kivándorolt atomkutatók Harminc éve atomhatalom Kína Kalugin, a főkém felfedi a titkot Hogyan dolgoztak a KGB „hosszú karjai”? Szemipalatyinszktól ezer ki­lométerre, a határ kínai oldalán harminc évvel ezelőtt „megszó­lalt a sivatag”: atomrobbantás felhőgombája emelkedett az ég felé, jelezve, hogy megszületett az ötödik atomhatalom. 1964. október 16-át mutatott a naptár, 15 órát mutattak a visszaszám­láló műszerek. Másfél évtized­del kikiáltása után diadalt ült a Kínai Népköztársaság, diadalt az amerikai imperialisták és a szovjet revizionisták fölött... Peking Mao eszméinek győ­zelmét ünnepelte, tizennégy hónappal az 1963-as atom- csend-szerződés után, amelyhez addigra már több, mint száz or­szág csatlakozott, és tizennégy hónappal azután, hogy Kína vi­lágértekezletet javasolt az atom­fegyver teljes betiltására és ma­radéktalan felszámolására. Papírtigris? Ez a fonák ellentmondásos­ság kezdettől jellemezte Kína nukleáris politikáját. Hirdette, hogy a háború az emberiség ja­vát szolgálja, mert felgyorsítja a forradalmi folyamatot, közben „nagy csalásnak” minősítette az atomcsend-szerződést, amely növeli az atomháború veszélyét. Távolmaradt minden leszerelési tárgyalástól, fegyverzetkorláto­zási megállapodástól, közben a világon elsőként deklarálta, hogy soha, semmilyen körül­mények között nem alkalmaz elsőnek atomfegyvert. Korán felismerte azt a tragikus igazsá­got, hogy a fegyverzetkorláto­zásért, ezen belül az atomlesze­relésért eredményesen csak ka­tonailag erős ország harcolhat. „Papírtigrisnek” minősítette az atomfegyvert, közben mindent elkövetett, hogy teljesértékű atomhatalommá váljék. Az első kínai atombomba, akárcsak az 1967-ben felrob­bantott első kínai hidrogén­bomba, vagy az 1970-ben fel- bocsátott első kínai mesterséges hold érvrendszerében ott volt, hogy a Kínai Népköztársaság a „harmadik világ” védelmezője, a fejlődő országok érdekeinek kifejezője, amely nem tárgyal atomleszerelésről az atomfegy­verrel nem rendelkező országok háta mögött, de megtalálja a módját, hogy felvegye a harcot „a két szuperhatalom atommo­nopóliuma és atomzsarolása el­len”. Valójában Peking fő el­lensége akkor a Szovjetunió volt, amely másfél évtizeddel korábban vált atomhatalommá, s amellyel szemben a legkemé­nyebb eszközöktől sem riadt vissza. Nagy ugrások Moszkva korán megérezte a kínai szándékokban rejlő ve­szélyt. Rátapintott, hogy a kínai vezetés össze akarja ugrasztani a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, majd nevető harma­dikként ráteszi kezét nemcsak a „harmadik”, hanem az „első” és a „második” világra is. A szov­jet sajtó egyfolytában cikkezett arról, hogy a maoistáknak szük­ségük van az atompszichózisra: így akarják feledtetni a lakos­sággal az éhezést és a kaszár­nya-életmódot. Ahány szovjet javaslat elhangzott - akár a ka­tonai költségvetések csökkenté­séről, az atomhatalmak csúcsta­nácskozásáról, az atomfegyve­rek elterjedésének megakadá­lyozásáról vagy bármi másról - annyiszor szövetkezett Peking (legalábbis Moszkva szerint) a nyugati hatalmakkal a szovjet indítványok megbuktatására, ugyanakkor azt hangoztatta, hogy a vezető nagyhatalmak nem szerelnek le a „vetélkedés miatt”. Való igaz, hogy a szovjet magatartásban is jelentkeztek akkoriban „nagy ugrások”. Egy szovjet kormánynyilatkozat 1963. szeptember 21-én úgy fo­galmazott, hogy a saját atom­fegyver birtoklásának gondo­lata egy olyan ország vezetőinél (KNK), amelynek biztonságát „az egész szocialista tábor ereje” szavatolja, csak abban az esetben vetődhet fel, ha e veze­tők olyan céloktól és érdekektől vezéreltetnek, amelyeket „a szocialista tábor saját katonai erejével nem támogathat”. Amikor e birtoklás ténnyé vált, új helyzet állt elő. Egy nappal az első kínai atomrobbantás után, 1964. ok­tóber 17-én Csou En-laj kínai miniszterelnök üzenetben for­dult Koszigin szovjet kormány­főhöz és javasolta „a világ kor­mányfői találkozójának össze­hívását az atomfegyver teljes betiltása és teljes megsemmisí­tése kérdésének valamint annak megvitatására, hogy első lépés­ként az államok mondjanak le e fegyver alkalmazásáról”. A szovjet miniszterelnök válaszá­ban már akkor megvalósítható intézkedésnek minősítette és el­fogadta az atomfegyver alkal­mazásáról való lemondás gondolatát, egyben közölte, hogy az indítványozott kor­mányfői értekezlet összehívását és rendeltetését is maradéktala­nul támogatja. A Lop Nor tónál A kínai atombomba kifejlesz­tési munkálatainak történelmi­leg két szakasza volt: az 1950-től 1958 végéig terjedő időszakot a Szovjetuniótól való erős függés, a meghatározó szovjet pénzügyi, anyagi és mű­szaki támogatás jellemezte, míg 1959 és 1965 között Kína majdnem kizárólag saját erejére támaszkodott a tudományos ku­tatómunkában, a bomba-szer­kesztésben, a kísérletek, majd a gyártás vonalán. 1950-ben szovjet-kínai közös vállalat alakult a színes és „ritka” fémek kínai előállítására és Pekingben szovjet támoga­tással létrejött a Kínai Tudomá­nyos Akadémia Atomenergia Intézete. A koreai háború miatt egy időre leállt a kínai nukleáris potenciál kiépítése, de 1954-től annál nagyobb erővel folytató­dott. A kormány felszólítására az Egyesült Államokból és Nyugat-Európából sorra tértek vissza a kivándorolt és ösztön­díjas atomkutatók, érkeztek a szovjet gyártmányú reaktorok és 1956-ban a dubnai Egyesült Atomkutató Intézet is negnyílt a kínai tudósok előtt. Maga a pe­kingi intézet 1957-ben mintegy száz atomtudóst bocsátott ki. Vitatott marad, hogy Kína akart-e megszabadulni a szovjet függéstől, vagy a nukleáris önállóságra való törekvés vá­lasz volt a szovjet segítség el­apadására, de tény, hogy politi­kai és stratégiai indíttatású moszkvai döntések nyomán 1959 júniusától gyengült a szovjet támogatás, mígnem 1961-ben visszahívták Kínából a szovjet atomtechnikai szak­embereket. A pekingi reaktor­ból ekkorra már előálltak az első kínai plutóniumkészletek, s jött az 1961-62-es időszak olyan eseményekkel, mint a szovjet légköri atomkísérletek felújítása, a kubai rakétaválság és a kínai-indiai határkonflik­tus. Kína párhuzamosan fejlesz­tette atomfegyverét és balliszti­kus rakétáját. Az első sikeres kínai atom­fegyver-kísérletnél, amely Hszincsiang tartományban, a Lop Nor tó térségében zajlott le, 20 kilotonnánál nem nagyobb hatóerejű nukleáris szerkezetet, ebben pedig 235-ös uránizotópot használtak fel, ami arra vall, hogy előállítása az akkor új lan- csoui gázdiffúziós üzem közre­működésével történt. A munká­latokban 1800-2000 magasan kvalifikált kínai tudós és mű­szaki szakember vett részt. A másfél évtized azt mutatta, hogy Kína pragmatikus módon élt a szovjet segítséggel, amíg e függőség fenntartásának politi­kai ára Peking szerint nem lett túl magas. Bár a szovjetek 1959-ben nem voltak hajlandók kísérleti célokra átengedni Pe- kingnek egy atombomba proto­típusát, hanem beérték egy felté­telekhez kötött katonai segítség- nyújtási ígérettel, a szovjet rend­szabályok nyomán nem lassultak le a kínai atombomba-program munkálatai, s a szellem kijött a palackból... Zsúfolt program Harminc éve le is zárult az igazi, klasszikus atomhatalmak kialakulása - atomhatalom lett az ENSZ Biztonsági Tanácsának mind az öt állandó tagja -, nyo­mukban csak „küszöbhatalmak” vívódnak a nukleáris ambíciók gondjaival, na meg olyan szovjet utódállamok, amelyek nem tud­nak mit kezdeni a veszélyes örökséggel. Megérett az atom­fegyver-kísérletek világméretű betiltásának lehetősége is és míg a többiek összesen mintegy 1800 kísérleti robbantással gyakorlati­lag minden szükséges ismeretet megszereztek, Kína zsúfolt rob­bantási programmal igyekszik most hátrányát behozni, még mi­előtt 1996-ban tényleg bekö­szönt a világméretű szerződéses atomcsend, amelyet a mainál kockázatosabb lesz háborítani. Pirityi Sándor „Az éjszaka sötét és hideg volt, teljes holdfogyatkozással. Erősen fagyott, de nem hava­zott, mintha az egész vidéket fekete lepel borította volna. A tökéletes csendet legfeljebb egy-egy megkésetten lehulló száraz levél zizegése törte meg.” Ha valaki e lírai bevezető nyomán netán azt hinné, korunk valamelyik kiváló szépírója a szerző, alaposan téved. Hiszen a következő mondat már így hangzik: „Terepszínű öltözék­ben, álcázva búvóhelyünkön vártunk. Akár a vadászok, de nem vaddisznót, vagy medvét, hanem egy embert hajszol­tunk.” Az idézet Oleg Kalugin „Széttört hidak” című könyvé­ből való, s a KGB „hosszú kar­jairól” szól: miként próbált vé­gezni a szovjet titkosszolgálat azokkal az ügynökökkel, akik átálltak a másik oldalra, vagy akár gyanúba keveredtek. Á most hatvan esztendős Kalugin 1958-ban lépett a KGB kötelé­kébe, egyike volt a különösen meredeken felívelő pályájú fel­derítőknek, s 1973 után, már tá­bornoki rangban a külföldön végzett felderítést, magyarul kémkedést irányította. Nyug­díjba vonulása után, a rendszer- váltás érezhető közeledtével, több hiteles leleplezéssel szol­gált, amiért 1991-ben, Gorba­csov még szovjet elnökként, egyik utolsó rendeletével, meg­fosztotta rangjától és huszonkét kitüntetésétől. Az immár exge- nerális könyve rövid időn belül megjelenik több nyugati or­szágban, s úgy tűnik, hogy még az idén az orosz olvasók is kézbe vehetik. Az amerikai elnök és minisz­terei nevét gyakran ismétli a rá­dió és a televízió. Van azonban Washingtonban valaki, akiről alig hallunk, pedig hatalma, be­folyása - a szakértők szerint is - nagyobb, mint némely minisz­teréé. De az biztos, hogy na­ponta többször fordul meg Clin­ton ovális dolgozószobájában, mint a kormány bármely tagja, ő az igazi szürke eminenciás, aki kifelé nem csillog, befelé, a politika berkeiben azonban na­gyon figyelnek rá. Nos, ideje elárulni, hogy Leon Panettáról van szó, a Fehér Ház kabinetfő­nökéről. Az 56 éves, olasz származású politikus tehetségét mi sem bi­zonyítja jobban, mint az, hogy a konzervatívok pártjából, a re­publikánusoktól jutott a demok­rata elnök stábjának az élére. Még Richard Nixon nevezte ki Visszatérve a lírai bevezető­höz kapcsolódó eseményhez: 1959-ben, Nyikolaj Artomonov, a lengyelországi Gdansk kikötő­jében állomásozó szovjet rom­boló parancsnoka, barátnőjével, gyorsmotoroson Svédországba szökött, majd onnan az Egye­sült Államokba távozott. Mindez - jóllehet akkor titok­ban tartották - kínos órákat okozott a moszkvai legfelsőbb katonai vezetésnek, különösen akkor, amikor megtudták, hogy a dezertált tiszt Nyikolaj Sadrin fedőnéven a Pentagon fontos szakértő konzultánsa lett. A KGB azonban nem adta fel. Több év múlva jelentkezett nála a KGB. Leningrádban élő volt családtagjainak levelével mutatkoztak be, s üzletet aján­lottak: ha vállalja az együttmű­ködést, nem lesz bántódása a gyerekeinek. Lark fedőnéven meg is kezdte jelentéseinek küldését, de ezeket új megbízói gyengének találták, s gyanú éb­redt bennük. Más ügynökök be­vonásával ellenőrzésnek tették ki s bebizonyosodott: az ameri­kaiak tudnak a kettős játszmá­ról. Ezért elhatározták, hogy el­rettentő példaként likvidálják. 1975-ben Ausztriába csalták s ott rabolták el a téli éjszakán. Csehszlovákián át szerették volna a Szovjetunióba vinni, de j útközben szívinfarktus végzett vele. Amikor eltemették, más nevet írtak a hant fölé ... Az ügyben Ford akkori ame­rikai elnök tiltakozó levelet küldött Brezsnyevnek. A szov­jet elnök válasza tömör volt: „Mi is szívesen vennénk, ha tudnánk, hol tartózkodik Arto­monov ...” Réti Ervin ezt a jogvégzett,nagy munkabí­rású kaliforniai fiatalembert az egészségügyi- és szociális mi­nisztérium polgárjogi osztályá­nak élére. Panetta azonban túl komolyan vette a harcot az isko­lai faji megkülönböztetés ellen, így végül mennie kellett. Ekkor lépett át a Demokrata Pártba és 1977-től egy kaliforniai válasz­tókerület igen sikeres washing­toni képviselője volt. Clinton elnök tavaly a tör­vényhozás egyik legbefolyáso­sabb személyiségeként hívta meg kabinetjébe, a Fehér Ház költségvetési hivatalának élére. A szinte vég nélküli washing­toni személycserék részeként Panetta most még fontosabb posztra került: az elnöki hivatal kabinetfőnökeként meghatá­rozó szava van személyi dönté­sekben,csakúgy, mint az ameri­kai politika irányításában. Li Peng kínai miniszterelnök és orosz kollégája Viktor Cser- nomirgyin 1994. május 27-én Pekingben megállapodott a gaz­dasági és kereskedelmi kapcsolatok magasabb szintre emelésé­ben, mivel a jelenlegi együttműködés elmarad a hatalmas lehe­tőségektől. Csilloghat-e egy szürke eminenciás? Olasz médiaháború A cárok vezetnek Az egyre terebélyesedő olasz médiaháborúban a katolikus sajtó eddig gondosan tartózko­dott attól, hogy bárkinek az ol­dalára álljon. Ám ez nem je­lenti, hogy az Egyháznak ne lenne véleménye. Ez a véle­mény fogalmazódott meg na­gyon is határozottan a hétvégén, amikor az olasz egyházmegyék által kiadott hetilapok szövetsé­gének tanácskozásán bejelentet­ték, hogy az olasz és a vatikáni sajtó egységes, multimediális hírhálózatot kíván létrehozni. Az olasz televíziózásban végső leszámolásra készül a két nagy vetélytárs: az állami RAI és a miniszterelnök, Silvio Ber­lusconi tulajdonában lévő Fi- ninvest cég három-három or­szágos csatornája. Az írott saj­tóban egyre jobban formálód­nak a szekértáborok. Az újságí­rók szakmai és érdekképviseleti szerveiben elkerülhetetlennek látszik a szakadás. A katolikus sajtó a készülődő háborúban nem lát jót és rosz- szat. Az 1990-ben életbe lépett olasz sajtótörvény a rossz, mert lehetővé teszi az olyan hatalmas sajtóbirodalmak kialakulását, melyek a nézettségi mutatóért és a példányszám növelésért folytatott kíméletlen harcban egységesen kommersszé vál­nak, s mint ilyenek ösztönösen igyekeznek a hírek világának peremére szorítani a vallási in­formációt - vallják a katolikus sajtó munkatársai. A háborúnak biztosan lesz­nek győztesei és vesztesei, de a harc kimenetele a katolikus sajtó helyzetén nem fog változ­tatni. Ám a háború arra jó al­kalmat ad, hogy míg a RAI és a Fininvest egymást gyilkolja, addig összefogjon és egységes erőként lépjen fel az egyházi új­ságírás. Nem lebecsülendő erőről van szó. Az egyházmegyék 135 he­tilapot adnak ki 1,2 millió pél­dányban. A legnagyobb orszá­gos katolikus hetilap, a Famig- lia Cristiana egymaga 1,1 millió példányban jelenik meg. Az olasz püspöki kar napilapja, az Avvenire példányszáma most 120 ezer, három évvel ezelőtt 87 ezer volt. A katolikus lapo­kat a legutóbbi felmérés szerint 9,4 millió ember olvassa rend­szeresen Olaszországban. Az írott sajtóhoz kell számí­tani az Egyház támogatását él­vező Corallo konzorciumhoz tartozó 30 helyi televízió- és 300 helyi rádióadót. S természe­tes az egységes katolikus hírhá­lózat tagja lesz a Vatikán hiva­talos lapja, a L,Osservatore Romano, valamint a Föld min­den pontjára sugárzó Vatikáni Rádió. Gőzön István Az angol és az orosz uralko­dók kölcsönös látogatásai ed­digi mérlegének nyelve a cárok felé hajlik - minthogy II. Er­zsébet angol királynő, aki az elmúlt héten kezdte hivatalos látogatását Oroszországban, az első angol uralkodó, aki lábát orosz földre tette. 1814 és 1909 közt ugyanis - vonja meg a mérleget az AFP - négy orosz cár, három cárevics (trónörökös) és egy cámé tett látogatást Nagy-Britanniában. (1814-ben a Napóleont le­győző szövetséges országok uralkodói jöttek össze Lon­donban, 1909 pedig az az év volt, amikor egy cár utoljára tett látogatást a brit főváros­ban.) II. Miklós cár, akit a bolse­vikok 1918-ban Jekatyerin- burgban kivégeztek, anélkül, hogy angol unokatestvérei bármit is tehettek volna életé­nek megmentésére, négy alka­lommal látogatott Nagy-Bri- tanniába. Az első látogatása alkalmá­val, 1893 júliusban, 25 éves volt és cárevics. Viktória ki­rálynő a legmagasabb angol rendjellel tüntette ki. Rá egy évre Miklós ismét visszatért a szigetországba - a nyár egy ré­szét Windsorban töltötte. 1896-ban, már mint II. Miklós cár tíz napot töltött a skóciai Balmoral kastélyban Viktória királynő meghívására. Végül 1909-ben gyermekeivel együtt a cári jachton érkezett az angol partokhoz, hogy meglátogassa unokatestvéreit és ebből az al­kalomból kölcsönösen felke­resték egymás jachtját a Wight szigete előtti vizeken. Nem lépett ugyan orosz földre, de mégis viszonozta a látogatásokat VII. Edward an­gol király, II. Erzsébet dédapja, 1908-ban, amikor Tallinn kikö­tőjében á Victoria and Albert nevű királyi jachton üdvözölte II. Miklós cárt, majd annak va­csoravendége volt a Standard nevű orosz császári jachton. A walesi hercegek, a brit trón örökösei ezzel szemben gyak­ran látogattak Oroszországba 1866 és a bolsevik forradalom között. A forradalmat követően azonban 56 évre megszakadtak a kapcsolatok az angol uralko­dóház és Oroszország között. 1973-ban Fülöp herceg, az angol királynő férje mint a nemzetközi lovasszövetség el­nöke Moszkvába látogatott. Rá hat évre újból oda utazott, szin­tén ebben a minőségében. Károly walesi herceg viszont inkább megvárta a Szovjetunió felbomlását és csak tavaly má­jusban kereste fel először Oroszországot - három napot töltött Szentpétervárott. t 1 Á I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom