Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)

1994-10-22 / 291. szám

10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. október 22., szombat Dúsa Lajos Emléklap ’56 debreceni zászlairól Bizony, még az a kisiskolás is ujjongott, hogy végre, na végre! Csak tanítónőnk, szép tyúkanyónk, parancsolt a padlóra minket- szemközt a pártház, s van fegyverük Fűvészkert utcai iskolánk nagy, örömös októberében. Kao-Mao-Csin, Komócsin elvtárs amott inai a pártkasszával. - De csupa piros-fehér-zöldek lobognak gyermeki szívünkben, akár ott kint a Perényi utcán: fényes, villogó lobogással... Gyermek voltam, és csak gyerekké, tisztán érzővé akarok válni. Mindig csak piros-fehér-zöldben- csak magunkért és senki ellen - szeretnék szabadon lobogni, édes hazámhoz kötve szállni. Szalay Lajos: Golgota (1956) Kilencvenéves a Berzsenyi Társaság A Somogy új számáról Gazdag és változatos tarta­lommal, megnövelt terjede­lemmel emlékezik meg a fo­lyóirat kiadója, a kaposvári Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság fennállá­sának kilencvenedik évfordu­lójáról. A jubileumhoz kap­csolódik Jókai Anna és Jánosy István esszéje, Reisinger Já­nos verselemzése, Bisztray Adám verse; a társaság törté­netét mutatja be más-más ol­dalról Kanyar József, Takács Gyula, Fodor András és Kiss Dénes emlékező írása. A fo­lyóirat több érdekes levél- és újságcikk-dokumentumot kö­zöl a társaság múltjáról. A jubileumi írások mellett értékes olvasmányt kínál a fo­lyóiratban Tornai József és Elmer István elbeszélése, va­lamint Czimer József emléke­zése Aczél Györgyről, a hat­vanas évek színházi életéről. Versekkel Lászlóffy Aladár, Szakács Eszter, Parancs Já­nos, Pék Pál és Simon Emil je­lentkezik. Bodó Barna és Mandics György a temesvári forradalomról folytat érdekes és az események értékelését új szempontokkal gazdagító be­szélgetést. A kritikai írások közül Vasy Géza tanulmánya emelkedik ki Veress Miklós költészetéről, valamint azok az írások érdemelnek figyel­met, amelyek a Berzsenyiről szóló legújabb könyveket is­mertetik. Az új szám élén Ve­ress Pál metszete, szép Ber­zsenyi-portréja látható. A fo­lyóiratot számos Berzse­nyi-vers kézirata díszíti. A lapra Kaposváron, a Honvéd u. 5.sz. alatt, a Berzsenyi Tár­saság titkárságán lehet elő­fizetni. „A fürdővízzel együtt” ősbemutatója a pécsi színházban A snamuk boldogtalansága Füsti Molnár Éva (középen), Pásztor Edina és Fillár István jelenete Fotó: Tóth Létezik egy történet arról, hogy vannak tündérek, akiket vad, snamu nevű törzsekhez küldenek azért, hogy fontos titkokra tanít­sák meg ezeket az életről. A tün­dérek gyermekként érkeznek a snamukhoz, de csakhamar elfe­lejtkeznek róla, hogy egyszeriek és csodálatosak. Végül éppen olyan boldogtalan snamu lesz be­lőlük, amilyenek a szüleik is vol­tak. Ezek a snamuk aztán éppen csak átvészelik az életüket, olyan pótszerekhez nyúlnak, mint az al­kohol, a drog, a gyógyszer, meg a pszichiáter. Nem tudnak meg­küzdeni már a saját neurózisaik­kal sem, így hát hogyan is tudnák egészségessé nevelni a gyerekei­ket? Nagyjából ilyenféle snamukat láthattunk a Pécsi Nemzeti Szín­házban, amikor Bal József rende­zésében előadták Christopher Durang A fürdővízzel együtt című groteszk komédiáját. Az amerikai pszichológus darabjá­nak ez volt a hazai ősbemutatója is egyben. Színész és rendező nehéz fel­adatra vállalkozott, amikor olyan előadást hoztak össze, melyben sajátosan keveredik a groteszk a tragikus, vagy éppen a komikus elemekkel. A pszichológus szerző lélektanilag megalapozott jelle­meihez mindig társul egy abszurd elem, ettől a néző nem tud velük azonosulni, és egy másfajta szempontból ugyan, de a színész sem. Ez a distancia jelen esetben azonban szükségszerű, s ennek a távolságtartásnak a megteremtése volt a rendező egyik legnagyobb próbatétele. A rendezőként utolsó éves Bal Józsefről elmondhatjuk, hogy jól megfelelt a feladatnak. Az elő­adás nagyjából kiegyensúlyozott volt, és a három, gyermekét őrző amerikai fiatalasszony jelenetét kivéve nem is lassult le túlságo­san sehol. A darab utolsó harma­dában felgyorsul az idő, ezt a színpadon jó arányérzékkel, csak jelzésekkel oldotta meg a ren­dező. A premieren a legegysége­sebb alakítást Fillár István nyúj­totta az apa szerepében, akit élő, valóságos, emberi vonásokkal formált meg. Az anya kulcsfi­guráját Pásztor Edina játszotta. Helenje sokszínű, gyermeteg, tanácstalan, fásult, gunyoros, kíméletlen, magányos. Talán csak a külső jegyek tették (agyonstrapált, lyukas harisnya, túlságosan is szétkócolt fri­zura), hogy időnként hullámzó volt a teljesítmény. Az előadás utolsó harmadában lép a színre a voltaképpeni fősze­replő, a gyerek. Molnár Csaba Daisy-je identitászavarokkal küszködő fiatal ember, aki csap­dába kerülvén szinte biztosan kö­vetni fogja szülei sorsát. Fillár mellett az övé a második leghite­lesebb alakítás. Fergetegesen komédiázott a dada szerepében Füsti Molnár Éva, aki itt kiváló érzékenységet mutat az abszurd iránt. A komé- diázás egy másik válfaját mutatta be Unger Pálma, a locsogó, mé­lyen ostoba igazgatónőt megjele­nítve. Németh Judit Cynthiája igazából tragikus szereplő, mo­nomániáján még lehet dolgozni. Ugyanígy Miss Pringle figuráján is, őt Wertig Tímea játszotta. Vil­lanásnyi szerepekben tűnt csak fel Gellért Éva, Bacskó Tünde és Fá­bián Anita. Pontosan oldották meg a feladatukat, Gellért Éva munkája azonban kiemelendő, még akkor is, ha hangja időnként kevéssé hallható. A gyakorlatilag láthatatlan (tehát végképp kívül maradó) pszichiátert Rázga Mik­lós játszotta. Salamon Eszter jelmezei és Galambos Péter díszletei hatásos és látványos kiegészítői az elő­adásnak, bár az ember úgy érzi, nem ahhoz a társadalmi réteghez készültek, amelybe a szereplők tartoznak. Éppen, mintha az ame­rikai középosztály alsó harmadát képviselő szereplők a magyar majdnem nincstelenek közé köl­töztek volna. Persze, ez lehet egy perspek­tíva is, vízió egy nem kívánt jövő­ről. Hogy azonban mindez meny­nyire látomás, arról ki-ki maga is meggyőződhet, ha időnként kisé­tál egy játszótérre, és belehallgat a gyerekeiket felügyelő snamua- nyukák beszélgetésébe... Hodnik I. Gy. Pákolitz István Karosi Kedves Öcsém, amíg lagyma­tagon építgetted az imitt-amott lé­tező szocializmust, nemigen kap­tál sérvet a nekiveselkedé- ses-nagy-nehéz munkától. Az in­farktus mégis népbetegséggé avanzsált, akár annak idején a morbus hungaricus, noha a kór­ság nem a lázas tevékenység okán hódított. A szívbetegségeket nagyrészt a szenvedélyek, az él­vezeti cikkek mértéktelensége, nemkülönben a bosszúszomjas és ellenségkereső politikai légkör okozta. Ráadásként a visszafoj- tottság és a tehetetlenség. A fenti nyavalyát most előke­lőén karosi-nak nevezik. A túl­munkából, a nagy hajtásból ere­deztethető a szívinfarktus, az em­bólia, az agyvérzés. A japánok megszállottjai a munkának. A szó valódi értelmében lázasan tevé­kenykednek; gyönyörűséggel és lelkendezve szólnak a szorgalom­ról, a nagyon hasznos cselekvés­ről. Túlhajszolták magukat: nya­kukba szakadt a karosi. A munkanélküliség, a létbi­zonytalanság okozta feszültség, a keservesen alakulgató jövőkép honi berkeinkben is szedi áldoza­tait. A karositól való félelem ne űzzön a minden-mindegy-vég- letbe, Kedves Öcsém, hiszen alig vagy túl a negyvenen: próbáld meg az arany-középutat napi te­vékenységedben, nehogy erőt ve­gyen rajtad a karosi. Góllövő Gólt lőni nagy öröm: az összjá- ték, a csapatmunka szép eredmé­nye. Természetes, hogy a társak gratulálnak az eredményes játé­kosnak; ölelik, csókolgatják, hát- babufálják a gólszerzőt; győztes gólnál gyakori a „kicsi a rakás”, mindőn öt-hat focista egy-kupac- ban hempereg örömében. A déli­eknél mindennapos a keresztveté- ses térdreborulás; általánosabb, mikor a játékos kirohan a palán­Pepitafüzetemből kig, kaiját kitárva, mintegy keb­lére öleli a szurkolókat. Akad olyan góllövő, aki magasra ugorva a levegőbe boxol; olyan is (egyre gyakoribb), ki eltorzult fi­zimiskával, görcsös ujjakkal, fél- guggoltában szinte a mindenséget markolássza, azt sugallva, hogy bravúija fölér a világteremtés fe­lével. Gesztusa nem hagy kétsé­get afelől, hogy egyedül övé a di­csőség, holott csak sikeresen be­fejezte, amit társai előkészítettek. Mit mondjak? A „Góllövő” meg­alkotandó szobrát nem ilyennek képzelem. Lovasok Egy fenékkel nem lehet meg­ülni két lovat. Ha mégis, ahhoz olyan zseniális úrlovas szükségel­tetik, akiből alig szaladgál néhány ezen a keserves földgolyóbison. A választópolgár történelmi ta­pasztalatként szűrte le a fentírt tömény bölcsességet, így hát nemigen tetszik neki a parlamenti döntés. Azért nem, mert a pol­gármesteri, valamint a honatyai poszt betöltése egymagában is nagy felelősség, hát még a kettő együtt! Erősen fönnforog a ve­szély, hogy sem erővel, sem idő­vel nem győzi a lovas. A tes- sék-lássék munka meg a mi a fészkesfenének?! Továbbá. A ket­tős jövedelem rendkívül irritálja azokat a honpolgárokat, kiknek nem hogy jövedelmük, de még csak munkaalkalmuk sincs. A döntés, aszociális jellegénél fogva, napra-nap duzzasztja az amúgy is iszonyúan nagy jöve­delmi egyenetlenségeket. És ha nem válik be a lovaglási gyakor­lat, megint kiderül, hogy a válasz­tók bölcsebbek voltak, mint a megválasztottak. Tutyi Tutyó, tutyóka, tutyika, tu- tyesz, továbbá mamusz, mamu- szi, mamuszka névváltozata is volt annak a praktikus lábbelinek, amit Schmalz József kisüzemé­ben állítottak elő. Az üzemet Tu- tyigyár-nak keresztelte el a népi humorérzék. Zsírosvéndő-kék és koromfekete színű posztóból ké­szültek a lábbelik. Kitűnő minő­ségű portékát sikerített a „gyár” 30-tól 50-ig hullámzó, váltakozó létszámú munkása. Olyan vásár nem akadt az országban, ahol ne kajátották volna: „Ne legyél tu- tyimutyi, Itt van a Schmalz-féle tutyi!” Az államosítás után nem sokára tönkrement az egész vir- csaft. Schmalz József - búbánatában - fölcsapott alanyi költőnek; po­tom százhúsz strufliban gyalázta, véreszopó piócának, érzelgős ka­nördögnek, vörös cárnak titulálva jóságos atyánkat, Sztálin elvtár­sat, kinek eredeti nevét is „elrejté az versfőkben”. Nem maradt ki az opuszból, hogy a hajdani kispap rossz napjaiban postarablással foglalatoskodott. A poéma záróté­teleként azt kívánta a szerző, hogy a Generalisszimuszt a pokol le­galsó bugyrában olyan üstben sü­tögessék, mely alatt tutyi-tűz lo­bog, hogy az eleven-égetés tete­jébe megfelelő büdösség is le­gyen. A volt tutyigyáros meg­úszta csekély másfélévi dutyival. Az én „lábtyű”-m is kék posz­tóból készült. Valter József úri és női cipészmester, ki a féllábát az Isonzó partján hagyta, jó vastag bőrtalppal látta el a mamuszomat; 32 májszköplit (jancsiszeg) vert bele. Azért annyit, mert harminc- kettes baka-minőségben szolgálta a hazát, meg a királyt a nagy há­borúban. Finomabb felső­rész-bőrből spiccet is fabrikált mamuszkám orrára. Mialatt a tyutykómmal mívelkedett, foly­vást Doberdóról, meg az Isonzó­ról mesélt, hogy s mint folyt az élet a két fronton; persze, csak­nem mindig a tálján szaladt; a magyar baka, a tiroli vadász, a tü­zér hősiesen helytállt a vártán. Az ellenség megfutamodását így em­legette a majsztram: ,A digó segge szedte a friss levegőt!” Re­gélés közben közben Valter bácsi jókat huzgált a pangli mellett tar­tózkodó pintesüvégből. A mérsé­kelten vizezett fikszliben nóta is rejlett; Hans Sachs kései utóda nemigen tudott, inkább csak sze­retett énekelni. „Kedvesédes anyám, hafölakarsz keresni, /A doberdói csatatérre gyere ki; /otta- láloda siromategy kűszilajalatt, /Kedvesédes anyám, kisírhatod magadat.” Meséjét, nótját, láb- tyűművészi tevékenységét komót félbeszakította, ha rájött a szel- lenthetnék. Keszeg ülepét kie­melve a suszterszékből, akkorákat durrantott, mint amilyen erővel a jerikói bumberdó szólhatott, bár a suszteráj falai nem omlottak le. és föltette a „körösztkérdést”: Na, Pisti, tucc-e futni? Ha azt mond­tam: tudok, imigyen szólt a mes­ter: „Akkó szalaggyál utánna!” Ha azt feleltem: nem tudok, ez volt a válasz: „Akkó ájjá a likhó!” Győztem kivárni, míg a knájbbíü megigazítja tutyim bőrsarkát; majd leszerelte a májszköpli-vé- geket, hogy ne ligassák ki a haris­nyámat. Haladék Azon meditál a szocioló­gus-politológus, hogy létezik-e világraszóló terrorizmus. Ma még talán nincs, de holnapra biztosan várható. Lassikán a maffia tartja markában a kormányokat, a nagyvállalkozókat, a nagymenő­ket. Fenyegetőznek, zsarolnak. A menő cégek, a magán-Krózusok rendszeres apanázs-utalással adóznak, hogy békén hagyják őket a jelentkező „alakulatok”. A szektáriánusok olyika-másika vi­lágvéget jósol. De ezt megelőz­heti egy tehetős demográfiai rob­banás. Kupferstein Salamon bará­tom azt kérdezi, hogy érdemes-e élni ebben az embertelen, kilátás­talan világban, melyben kígyó­ként tekergőzik ránk a félelem, az iszonyat. Öt esztendei haladékot kértem a válaszadásra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom