Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)

1994-10-08 / 277. szám

1994. október 8., szombat Irodalom - Művészet uj Dunántúli napló 11 Tarelkin halála A Pécsi Nemzeti idei első bemutatója Elismerés és hiányérzet. Ebbe a két szóba tudnám sűríteni azt az ellentmondásos élményt, amit a Pécsi Nemzeti Színház első őszi bemutatója, a Tarelkin ha­lála váltott ki bennem. Vélemé­nyem kifejtését az író megidéző - sével kell kezdenem. Alekszandr Szuhovo-Kobilin a múlt századi orosz irodalom második vonalának egyik jelleg­zetes alakja. Arisztokrata csa­ládból származott, gyermekko­rában állítólag a cárevics játszó­társa volt, iíjan német egyeteme­ken filozófiát tanult, majd egy kínos bűnügybe keveredett: francia szeretőjének meggyilko­lásával vádolták, ám a tett elkö­vetését nem tudták rábizonyítani. Azt mondják, a meghurcoltatás hatására vált íróvá, jóllehet élet­műve, néhány töredéket nem számítva, mindössze három drámából áll. Ezekben minden séretében fellépő csinov- nyik-kar, amelynek az első rész egyik legjobb jelenetét köszön­hetjük. Az előadás szünet előtti sza­kasza (tehát a Tarelkin szobájá­ban játszódó jelenetsor) a kissé körülményesen megírt „álorcás- kodás” ellenére is lendületes já­tékot eredményez. A második résznek azonban úgyszólván semmi köze az addi­giakhoz! A Varravin-Tarelkin viadal folytatása helyett egy bi­zarr rendőrségi komédiának le­szünk tanúi, s a címszereplő több, mint egy órán át meg sem jelenik. Ez így dramaturgiai kép­telenség, amiért természetesen az író a felelős. Szuhovo-Kobilin tollát az in­dulat vezette, nem a számító ér­telem, s a szerző valójában nem is drámát akart írni, hanem szín­játékszöveget. Művét elsősorban Újvári Zoltán és Szalma Tamás jelenete Fotó: Tóth László haragját és gyűlöletét a cári igaz­ságszolgáltatásra árasztotta. E műveket trilógiának szokás tekinteni, hiszen visszatérő figu­rák lépnek fel bennük, s az egyes színművek konfliktusának mag- vát az előző rész kifejletében veti el a szerző. Mindhárom dráma a gogoli szatíra bővizű forrásából táplál­kozik, igaz, az írótól idegen nagy elődjének bölcseleti mélysége: egy szélhámoskomédiát a jogsé­relem komor drámája követ, majd egy abszurd bohózat járja a sort, személycserével, álöltözet­tel, egy rémálom groteszk jelene­teivel. Ez utóbbi a Tarelkin ha­lála. Fekete szatíijáték, amely­nek egymás ellen küzdő hősei, Varravin hivatalfőnök és Tarel­kin tanácsos az előző drámában még együtt fosztotta ki egy sze­rencsétlen családot. Csak közben összevesztek a koncon, s a be­csapott Tarelkin most bosszút forral. De egy bordában szőtték őket! Ez a tény óhatatlanul csökkenti a drámai feszültséget, s az előz­mények ismerete nélkül akár a néző érdektelenségét is kivált­hatja, hacsak az előadás, erényt kovácsolva a fogyatkozásból, nem éppen ezt hangsúlyozza, ér­zelmi azonosulás helyett ironi­kus látásmódra késztetve a kö­zönséget. A pécsi bemutató erre tesz kísérletet, vállalva a vele járó kockázatot. Szalma Tamás (Varravin) és Újvári Zoltán (Tarelkin) érett összjátékkal emelik ki a figurák „hasonszőrűségét”. Pedig a két színész alkatilag nagyon is kü­lönbözik, sőt a rendezés, szelle­mes ötletekkel, ezt az eltérést igen feltűnővé teszi. Az amúgy is nyúlánk termetű Szalma ma­gasított talpú cipőt visel, pecke­sen kihúzza magát, hosszúkat lépked, miközben pálcájával vészjóslóan gesztikulál, Újvári viszont hétrét görnyed, „fogatla­nul” tátog, csak a szeme villog veszedelmesen. Tónusaik éppen ezért „komp­lementerek”, s bár Újvárit sokol­dalúbb játékra készteti kettős szerepe, stílusfelfogásuk rokon. Kettősüket harsány színnel egészíti ki Krasznói Klára bo­szorkányra emlékeztető sza- kácsnéja, továbbá a Varravin kí­előadásra szánta, irodalmi babé­rokra nem nagyon pályázott. Igaz, bemutat egy hátborzongató „koncepciós pert”, s miközben elfeledkezik az alapkonfliktus­ról, egy remekül eltalált rendőr­figurával, Raszplujevvel kárpó­tol bennünket. Mejerhold 1922-ben őt is tekintette a darab főhősének, s a rendőrállam vízi­ója a maga rettegés-effektusával valóban nagy hatással volt az akkori nézőkre. Ez azonban egy másik történet, s a közönségtől ma már (szerencsére!) nem vár­ható el, hogy átálljon erre a hul­lámhosszra, még akkor sem, ha Raszplujev a színpad előterében sokat sejtetően kijelenti, hogy az ő ideje korántsem múlott el. Pedig a szerep megformálója, Kiss Jenő mindent elkövet, hogy felmutassa az alak valódi formá­tumát, és ironikusan vegyíti a bohózatba illő gesztusokat a bal­jós motívumokkal. Hitelesen közvetíti a szöveg nyelvi humo­rát is, kiaknázva Elbert János le­leményes műfordításának szójá­tékait a „szipolylidérc”-től a „fordult farkas”-ig. Partnerei (főként Stenczer Béla, N .Szabó Sándor, Pilinczes József, Németh János és Szivler József) egy-egy árnyalt zsánerképpel veszik kö­rül Raszplujev előtérbe nyomuló figuráját. Lehetséges azonban, hogy a mellékszereplők stilizáltabb, torzképszerű megformálása (a mosónőt alakító Krum Ádámnál és Radó Péter írnoka esetében lá­tunk ilyen törekvést) felerősítette volna a rendőrbiztos diabolikus vonásait. Ha tehát a darabválasztással kapcsolatosan vannak is fenntar­tásaink, azért Csiszár Imre ren­dezéséről. elismeréssel szólha­tunk, hiszen majdnem mindent elkövetett, hogy körültekintő munkával kibányássza a szöveg­ben rejlő színjátékos lehetősége­ket. Az egyes helyzeteket sike­rült is szerves színpadi jelene­tekké formálnia a saját maga ál­tal tervezett expresszív térben. Az előadás mégsem nyújt, nem is nyújthat egységes élményt. Ez a tény azonban alapvetően az előadott drámaszöveg egyenet­lenségeire és dramaturgiai bukta­tóira vezethető vissza. Nagy Imre Hajlékony vasrózsák, kitárulkozó vasvirágok Hetessy László pécsi műkovácsmester műhelyében Hetessy mester műhelye, azaz: műterme bejáratánál Fotó:B.K. Amikor a vasvirágok, vasró­zsák kinyílnak, és a reve finom pora a galériára kúszó lépcső korlátjára száll, nem embernek való a hőség itt a műhelyben. Pontosabban: műteremben. A vasvirágok eme kitárulkozá­sukkor azonban szeretik ezt a meleget, ilyenkor a kalapács zenéjére törékeny hajlatokba fodrozódnak bomló szirmaik, és akár a halasi csipke, olyan lesz a rajzolatuk. Ezek a virágok aztán beépülnek egy ablak- vagy ka- puszámyba, hogy ott éljék to­vább különös életüket. Hetessy László műkovács mester műhelye Pécsett, az egykori Rácváros alatti szép, családiházas új lakótelep egyik utcakanyarulatában van. Innen küldi, kalapálja világgá üzene­teit, alkotói hitvallását. Innen szólítja meg a világot újabb és újabb munkáiban, innen indul­nak el, és ide térnek vissza gon­dolatai. Most egy kétszámyas, íves kapun dolgozik. Egy szigetvári épület dísze lesz ez - monda­nám, de a „dísz” kifejezés nem igazán illik ide. A kapu ugyanis a kovácsoltvas által valóságos dimenzió-kapu lesz, amelyen be vagy kimenni nem ugyanazt je­lenti, mint a szokványos, épüle­telemként működő kapuk eseté­ben. Hetessy mester kilenc évvel ezelőtt - miután a Műemléki Felügyelőség műkovácsaként, budavári munkái befejeztével nyugdíjba ment - még Bükkös- dön dolgozott, egy félig garázs, félig műhely jellegű helyiség­ben. Súlyos megpróbáltatások, hányattatások nehéz évtizedei voltak mögötte. Nem ismerte a szakmai, a művészi sikert. Az emberi gonoszságot, rosszindu­latot azonban mindennapos tár­saságának tudhatta. __ Semmije nem volt, csak hite. És szerszá­mai. Meg vasakarata. És aztán robbantott. A mun­káival. Aki csak egyet is látott közülük, elámult: ilyesmire ké­pes napjainkban a kovácsmű- vesség ? Elkészült a bükkösdi gyer­mekotthon kapuja. Aztán még egy kapu Bükkösdre. Fölbuk­kant Pécs belvárosában néhány merőben új, ám mégis klasszi­kus nyelven beszélő cégér. A szigetvári zeneiskola műemléki felújítása keretében nagysza­bású munkát rendeltek tőle. Pé­csett kovácsoltvas ablaksorokat készített. Újabb és újabb cégé­rek tervezése és kivitelezése közepette a rendszerváltásra új­rakalapálta a Kossuth-szobor kerítését. Szigetvár mellett Pécs belvárosa is magán hordozza immár mesteri tudásának, mű­vészi ízlésének lenyomatát. És újabban Nagyatádot is ide lehet sorolni - azaz: tevékenysége ki­sugárzása régiós jelleget öltött. Dolgozott egy évig Fellbach- ban, Pécs németországi testvér- városában is, ahol számos épü­letrács emlékezteti a helybélie­ket a baranyai mesterre. A nagyatád melletti hencsei kastély Vadászkúria nevű szál­lodája főbejáratához illeszkedő, 25 méter hosszú, szecessziós, futórózsamotívumokkal ékesí­tett korlátsorán csaknem fél évig dolgozott - a Műemléki Felügyelőség örömére, akik igen nívósnak minősítették a munkáját. Nem így a hezitáló tulajdonos. Egyre-másra átdol­goztatta, átrendeztette az alko­tás folyamatosan készülő motí­vumait. Ma is mintegy félmilli­óval tartozik a munkáért. A nagyatádiaknak viszont megtet­szett a dolog. Amíg a kastély­korlát ügyei a jog cikomyás út­jain bandukolnak, újabb nagy­atádi kívánalom érkezett: a Me­zőbank cégért rendelt Hetessy mestertől. A terv már készen van, tetszik is a város főépíté­szének.- Most azon gondolkodom - mondja Hetessy László -, hogy a nagyatádi faszobrász művész­telep munkájába is valahogyan be kellene kapcsolódnom. A fát és a vasat szeretném valami­képpen összeházasítani, aho­gyan az az elmúlt idők mestere­inek olyan sokszor és olyan jól sikerült. Örülnék, ha valamelyik szobrászban megtalálnám az én emberemet és ő is bennem a neki tetszőt. Hogy aztán együtt hozzunk létre valami új kompo­zíciót. Mindez olyan távlati le­hetőségeket hordoz, amelyeken ma még csak gondolkodom. Hogy konkrét eredmény szüle­tik-e ebből, nem tudom. Az emeleten tágas bemutató- terem helyezkedik el. Egyelőre üresen áll. A fehér falak elé, a padlástéri mennyezet alá azon­ban még az idén oda kerül a be­rendezés.- A régi paraszti élet főbb motívumai kapnak helyet itt - mondja Hetessy mester. - Kö­rülbelül harminc centi magas plasztikákból szeretném össze­állítani ezt a sorozatot, mintegy emléket állítva elődeimnek, őseimnek. Itt helyeznénk el a munkáimról készült fotók válo­gatását is, amit örömmel mutat­nék meg iskolai csoportoknak - kovácsolási bemutatóval egy­bekötve -, és természetesen in­gyen, csakhogy a gyerekek épü­lését segítsem. Tíz év sem kellett, hogy mindez megszülessen. És mennyi terv maradt csupán pa­píron. Az egyik szép katalógus­ban látható az a barokk gyertya­tartó is, amelyet II. János Pál pápa látogatása alkalmából ké­szített - ajándékképpen a Szentatyának. A munka jelen­leg a Vatikánban van. Mint egyszerű keresztény ember azonban sokféle egyházművé­szeti munkát készített és meg­annyi tervvel állott elő. A pápa- látogatásra egy diadalkaput is tervezett. Sajnos csak terv ma­radt. Felajánlott az egyháznak és a a városnak egy hatalmas fe­születet is, amelyet valamelyik helybéli magaslatra képzelt el. Ez egy körülbelül húsz méter magas kovácsoltvas „pléhkrisz- tus” lett volna, amit térítés nél­kül készített volna el, mintegy hálából. A dolog aztán elaludt. Nem kellett a munka. Jóllehet Hetessy mester sok - mások ejtette - sebet hordoz a lelkében, inkább a jóra és a szépre szeret emlékezni, küzd a maga módján a gyűlölet ellen, és ápolja, életben tartja magá­ban a hála érzését. Valamikor azzal kezdte pécsi tevékenységét, hogy fölkereste a város vezetőit, és fölajánlotta, hogy a Városházára úgymond: társadalmi munkában elkészíti a Széchenyi téri homlokzatra az ottani eredeti kovácsoltvas zász­lótartó kar két további mását. Hogy ne csúfkodjanak ott azok a hevenyészett, betonvas karok. A mai nap is úgy van minden, mint hajdan volt. Mintha Pécs már nem tartana igényt Hetessy mester munkásságára. Nem így például Eszék.- Az eszéki történelmi belvá­rosban, a vár felé vezető úton a harcok során megsérült műem­lékek helyreállításán dolgozom most. Eszéken úgy döntöttek, hogy berendeznek egy kovácsmű­helyt, ahol helyben is dolgozha­tok, és egyben oktatni is fogom a műkovácsolást.- Hála Istennek az egészsé­gem jó. Rengeteg tervem és nagy ambícióim vannak ma is. És dolgozom. Bebesi Károly N ézem a mozdulatlan, itt-ott fűlencsés vizet. Csak néha vijjog a szárcsa, s búgja el magát a vadgalamb. A fényözön alá- szállni látszik, a part aljnö­vényzete kisülve, a gaz fel­magzott, termése pottyan szer­teszét, hogy jövőre újra te­remhessen. Apró csobogások, ahogy a víz élőlényei frissítik önmagukat. Észrevétlen haldoklik a nyár, mint a holtág. Régóta nem kap utánpótlást, nincs aki ! tisztogassa medrét és környé­két. Csak van, makacsul és keményen tartja magát. Bez­zeg, amikor még élt, messze földön jegyezték rakoncátlan­kodását. Most könyörögne, alamizsnáért, hogy valaki megnyissa a zsilipeket, s kapna egy kis éltető vizet. De a folyóban sincs, nem tud adni I a folyó egy cseppet sem. A horgászok szótlanul ülnek a parton. Füstölnek, mert a szú­nyog itt olyan házi rovar, mint városainkban a csótány; nem vész ki sohasem. A horgászok várnak valamit. A víztől vár­nak, mely ellátta őket. Mesé­lik, hogy a nemesebb halak­nak egészen széles választéka úszkált itt valamikor, és bőven akadt őseink kezdetleges, ma­guk készített hálójába, varsá­jába. Parti horgászok többségé­ben. Csónakja alig van valaki­nek, de hosszú botja annál többnek. Ráérősek, sokuknak ez a munkájuk. Kapálni már nem kell. Szinte beérett min­den. Az esőtlen nyár elkezdte a növényeket. A gyümölcsök meg hullnak, sok közte a ku- kacos, drága a permetezőszer, különben is hadd hulljon a férgese . .. Valamikor gombászni lehe­tett a parton. Csiperke, őzláb, szegfűgomba. És persze a óri­ási pöfetegek. Emberfej nagy­ságúra növekedtek. Tele volt a fasor, zsákszámra lehetett szedni. Most magvascsalán és szederinda. Milyen jól meg­vannak együtt. Mint az ember és a víz. Nem véletlen, hogy mindig a folyók mellé teleped­tek. A folyók szabták meg az életüket, mozgásterüket. Ma egyre többször hallani, hogy nem volt szerencsés beleavat­kozni a folyók életébe, a kia­lakított rendet felborítani. Akkor ez látszott jobbnak. Felszámolni a mocsárt, ter­mővé tenni azokat a földeket, amelyeken csak nád, káka és gyékény termett, s velük együtt a mocsár összes kóro­kozói. Most látjuk, mi volt az ára. A folyók gyorsan elszál­lítják az élettő, a boldogulást segítő vizet. Mennyit tudunk e folyók vízéből hasznosítani? Mert az öntözés olyan drága lett, hogy a leszegényedett gazdaságok alig tudják igénybe venni. Pe­dig van öntözési szakember- gárdánk, és kultúránk. Csak hát nincs beruházásra pénz, s a meglévő eszközök egy része is áll, s nagyon nehezen vé­szelték át a Tsz-k átalakulását A part csak hallgat poshadó vízével, amelyben pipálnak a halak. A horgászok türelme­sek. Felcsillan a szemük a röpködő vadkacsák láttán, akik szépen kigömbölyödtek a nyár végére. Lesz majd mire vadászni, ha hullik a levél, megérnek a diók a ‘parton, mert abból bőségesen terem, akár a varjakból amelyek jönni fognak. Észrevétlenül oldalgok el, mint ez a nyár. Nem terem a víz most semmit. Tudják ezt a horgászok is. Mégis remény­kednek, mégis kiülnek ide in- jekcióztatni magukat a szú­nyogokkal, s füstölve véde­keznek. Maguk ellen is véde­keznek. Keresnek valami el­fogadható magyarázatot arra, hogy miért ragaszkodnak e tü­relmes várakozáshoz. Nincs ilyen magyarázat. Hacsak nem a víz, mint az egyik őselem utáni vágyakozás, melyet las­san megöl egy másik őselem, a tűz. S nekünk, kiszolgáltatott, törékeny lelkeknek jó lenne velük békében élni. Törö István A holtág partján t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom