Új Dunántúli Napló, 1994. szeptember (5. évfolyam, 240-269. szám)
1994-09-10 / 249. szám
10 uj Dunantüii napló Irodalom - Művészet 1994. szeptember 10., szombat Aforizmák Csak röviden! Állítólag valamikor nagy idők nagy tanúja volt... Csak sajnos, mostanában állandóan változtatja a vallomását. * A modem számítógépekkel felszerelt irodában is vannak dolgozók, akik most is az igát húzzák. * Asztalt akart táncoltatni, de a képességeiből csak hokedlire futotta. * Meditáció: Állítólag egyszer mindenki rátalál az igazi nagy szerelmére. Éz rendben van ... De aztán otthon mit mondok a feleségemnek? * A haladást azzal is lehet szolgálni, hogy meg sem mozdul az ember. Ha igaz az a mondás, hogy bajban ismerjük meg egymást, akkor köszönöm, én már nem akarok tovább ismerkedni. * Ha nálunk királyság volna, gazdasági eredményeink alapján elmondhatnánk, hogy a király meztelen, az alattvalók pedig le vannak gatyásodva. * Tehetséges ismerősöm a világot jelentő deszkákat választotta. Azóta jól menő-asztalosként dolgozik Los Angelesben. * Nálunk a vállalatnál fizetés- emelés helyett újabban mindenkinek igazat adnak. * Szereti a változatosságot.. így aztán az egyik hónapban a fizetését veri el, a másikban meg a feleségét. Farkas Béla festőművész (balról) és Kiing József szobrászművész közös kiállítása látható Pécsett, a Műhelygalériában a Szent István téren. A szeptember 7-ig nyitva tartó tárlatot Pandur József művészettörténész nyitotta meg. Fotó: Tóth László M egy nagyapám a Szék úton. Megy az öreg közepén a nyílegyenes csíki sugárútnak, a főgimnáziumtól a cSíksomlyói kegytemplomig szédülő útján a sokaságnak, s nem és nem, nem hagyja magát. Pedig kétemberes bor - kettő töltse, egy igya - gyötri békétlen lelkét, rokkantaná, sodorná szélére a mennybe- vivő útnak, ahol megrogy- gyanva, tartás nélkül is lehetne szidni a csendőrt, a zsandárt, a fináncot, a bírót, a prefektust, a királyt, Anto- neszkut, s ezt az egész cudar nagyzási mániát, minek Székelyföldön Trianon óta Románia lett a neve. Megy az öreg a csillagpat- kószeggel kivert, a bújdosókat időnként hazahozó úton, hazafelé, a csíkpálfalvi cimbalommal kirakott utca felé, kinek közepében rezgő nyárfa hullatja levelét, mert Erdély be vagyon kerítve. Megy az öreg haza, a törvénytevő, hazudozó városból, két korsó bort cipel, a sírást és a kacagást, jobb válláról a bal vállára, bal válláról a jobb vállára hullanak hollókárogásai a szégyennek, melyet elviselni csakis így, a két lator, két korsó borok között lehet. Megy az öreg a Szék út közepén a megalázottak dühével, a hatalmat tyúkkal, libával, kappannal kiengesztelő kisember gyalázatos kiszik- kasztottságával, viszi a tehetetlenség valami ködlő, zűrzavaros kavargó hóperenciás tenger felé, ahol ölni volna jó.- De azét es Isten áldd meg a magyart! - kiáltja, ordítja bele az őszi szürkületbe, az elnéptelenítő lombhullásba, ahonnan hétszer visszhangzik vissza, de azértis, de azértis az Isten áldd meg a magyart. Megy az öreg, feje fölött már a felhőket is rongyosra tépte a balsors, lám milyen sötétre, hószagúra borult az idő. Alóla emelt fővel kimenni, hazamenni a csöppnyi kicsi asszony Mária-csillámos szemei elé csupán a kacagás vál- tottlovain lehet, kikre menetiránynak háttal ül az ember, hogy a nyomában vizslató hivatal szamárfülekkel való felékesítését a legfennségesebb kárörömmel szemlézhesse: hehehe, hahaha, a királyotokról szóló himnusznak, a zecse májnak a belémverése csak nem sikerűié, miként a miénknek a kiűzése, kifüstölése sem. Az országot elvehettétek, de a lelkemet nem. Ha bőséggel nem is, de jókedvvel megáldott vagyok, éppen most készülök két korsó borral megbűnhődni a múltat, de legfőképpen a jövendőt... Megy hazafelé az öreg székely a városból, ahová köz- rendfelháborításért vezettetett elő, mert nem a hivatalos himnuszt énekelte, hanem a sajátját, a vigyázállásosat. Viszi a két korsó bort, felgyújtani szomorúságát a csak- azértis Istenálddmegamagyar- nak, és egyre öregebb lesz. Öreg lesz az este is, mire az ódon kegytemplom falai alá ér. Megkondul a harang. Hirtelen, egyből, messzehangzóan brong az esti harangszó, mintha a kötélbe kapaszkodó vén szerzetes lelke szállna az égbe. A két lator, a cserben- hagyást felsőfokon művelő komatárs, a korsók között az öreg a toronyból ménkőként ledobbanó éteri rögbe botlik, s azonnal arcra esik ... így sem rossz. De azért mégiscsak jobb lesz, négykéz- lábon bár, kisodródni csöndben az utánunk dübörgő út közepéről legalább az árok partig. Ül a himnuszért megbírságolt öreg székely a zúzott kőhalom tetején, lelkében, mint tigris és szelíd őz, béke és borzadály időz, nézi, nézi az ingó tornyokat, csóválja a fejét, nem hiszi, nem érti, hogy véle ilyenek meg hogyan történtének.- A szentségit a barátjának, úgy harangoz, hogy nem látom az utat... - motyogja, kiáltja a torony felé, emígy lelvén meg az egyetlen lehetséges, tündéri magyarázatot válságos helyzetére; mámoros, álomi, metafizikai derűvel oldva békévé a hétköznapi, útszéli, piszkos valót, melynek ilyen ordénáréan el- kátyusodtak útjai. Mert ezzel vagyon a vita. Az úttal! - Én tudom, hogy honnan jön, hogyan hozott idáig, s azt is tudom, Nhová visz. Haza. Haza Csíkpálfalvára. Hát akkor minek aggatnak búskomor gyászhuszárok új himnuszokat a szánkra, hogy ki tudja merre, merre . .. ?- Nekem elég az egyetlenegy. Az, amelyik megáld. Az egy nehezebben vész el, mint a kettő. Lám, az egyik korsó is eltöre, mert Buridán szamaraként azon tusakodám, hogy melyikkel kezdjem a megbűn- hődést; bizonyos, hogy az asszony is jobban fog örvendeni az egynek, mint a kettőnek . . . Jól megvolnánk mi itten, úgy is mint székelyek, úgy is mint boromisszák, kötényét teríti elénk a csodatevő kicsi Mária, midőn megesettjeivé leszünk az elsötétlő útnak. De mi lesz, Uram, az utánunk jövőkkel, mi lesz az onokákkal, ha nem lesz velük az ének, a megváltó, egyetlen ima, ha lelkűket senkiföldjévé perzselik majdan a jöttment himnuszok? Ki nyújt feléjük védő kart, Uram? Megy az Unoka a Szék úton, viszi hazafelé a halottaknapi havazást, mint egy kialudt viaszgyertyát. Nincsen se bora, se éneke. Csupán a harangok zúgnak, összezúgnak a csíksomlyói nagyharanggal, liberát, requiescant in pace-t, siratókat bonganak. Megy az unoka emberöltő teltén a nagyapa nyomán a csíksomlyói úton, kiégett lelkében riadalom, gyűlölet és félelem. Ama régi, primitív dühöket csakazértis szító hatalom helyére rafináltabb, civilbe öltöztetett, de ugyanolyan színű és célzatú gyarmatosítók ültek. Az unokát nem verték meg, nem kísérték megkötözve hivatal elé, nem bírságolták meg, csupán sűrű kihallgatásokra idézték, csupán nyilatkozatokat írattak véle hajnalokig, csupán lehallgatták a telefonját, csupán felbontották a leveleit, csupán elkobozták könyveit, csupán számonkér- ték külhoni barátait, csupán felrótták neki, hogy miért nem ír verset a kondukátor dicsőségére, hogy miért nem tapsolt, hogy miért nem vonult fel, hogy miért nem akkor ünnepelt, hogy szilveszterkor lakásán miért ütött kétszer éjfélt az óra, miért káromkodott, ha felzengték a világot a Dnyesz- tertől a Tiszáig egy akolba terelő himnuszok . . . Megy az unoka hazafelé és számol. Eddigi, porszemnyi életében, országának négy himnuszát próbálta belésuly- kolni a soros hatalom. Először volt a királyos, aztán jött, együtt a nagy szovjetével a kommunistás, az áldunk büszke Románia, majd következett a színvakos, amelyik csupán három színt ismer el a színskáláról, melynek náj- modi szövegét a világ legnagyobb susztere írta, végül itt van a legutóbbi, mely ébredésre szólítja a nemzetállam többségi fiait. Végeredményben mindegyik kizárta őt. Éz tehát négy. A szovjettel annyi mint öt. Otven év alatt egy kicsit sok, kontinensnek is elég lenne.- Én is tudok még kettőt - szól közbe az egyik dédunoka. Melyiket? Hát a két székely himuszt. .. Mert abból is kettő vagyon. Az egyik a régi, ó én édes Jóistenem, a másik pedig kitudja merre, merre visz, amelyet minden vendéglőben, lagzin, bulin, bálon eldanolnak. Az unoka épp az este hallotta, az egyik reszto- rant illemheíyén danászta egy megmátyusodott atyafi, csak úgy pisilés közben, hogy asz- szongya, hogy asszongya, maroknyin székeeej porliiik min- taaaa . . . Aztán lehányta magát.. . Megy az unoka a Szék úton, himnusz számlálásban már a hétnél tart, amikor bejön a nyolcadik is, az újabban gyártott csángó himnusz. Kilencediknek épp az egyet, számára a legszebbet, legszentebbet szeretné előszámlálni, amelyet ötven, hetven év alatt a locsogó felszínen sikerült kitörölni a többi nyolcak által, de töredékesen a hallgatag mélyben mégis megmaradt. Miként a szökőár sóhajlott fel a pünkösdi nyírfaágas sokaság ajkán a legutóbbi csíksomlyói búcsún is. Ekkor jutott eszébe az unokának a nagyapa. Nincsen kilenc, nincsen hét, nincsen öt, nincsen négy! Kettő sincs! Még úgy sem lehet, ahogy az egyik székely faluban az ötvenes évek táján, valamilyen hivatalos ünnep végén, az ügyeskedő elöljáró próbálta a kecskét is jól laktatni, emí- gyen szólítva fel a tisztelt publikumot himnusz éneklésre:- Hát akkor énekeljük el a román „Isten áldd meg a magyart” . . . K ettő talán úgy lehetne, ha az országomé mellett következmények nélkül énekelhetném egyetlen népemét is, ha az Ébredj román mellett elmondhatnám az Isten áldd meg a magyart is. Amíg el nem jön ama boldog, toleráns, demokratikus idő, miként a nagyapa mondta, addig csak egy van nekem. Csakazértis. Egyetlen himnuszom. Ferenczes István Egyetlen himnuszom (Erdélyi triptichon) Utassy József Szeptember Csilalgászati ősz. Vasárnap. Szelek tornáztatják a fákat. Fel-felnyög egy jegenye, korhan. Arcán rémület, vád, iszony van. Lépdelek, ősz, öregen, árván útjaidnak hosszúdad árnyán. Ne göncölödj, hét csillag, értem! Nem akarok meghalni még, nem. Lüktet, minden sejtem sajog: szeress ma. Keresztfa vagyok, eleven keresztfa. Csanády János Fű, arany, korona Szent aranyból öntött kereszted, mely gondolkozva félrehajlik ott fent, amíg a fő alant: gyönyörűséges koronánk alatt. S a korona országai! Százszor-szép térképed hányszor csodáltam, Hazám! ' S a Szentkorona ékeskedék, lám, a polcon is, a könyvek ék-falán. A Korona. Alant hármas halom az árpádsávos címer padlatán, s a magasra-szökő kettős-kereszt álmomban is áldott, mint anyám. István, a fő, a Korona alatt, és István fönt, Istár színe előtt: a szikár mindenség-gondolat, mely feszíti, sugarazza a főt. Ékköveid, bizánci szentjeid a zománcképek kék-zöld lemezén, keresztjeid, kékellő bérceid igéi a Kárpátok mezején. Itt Föld! Itt Ország! Világ, víg halom! Ezredéves, siralmas vigalom, ha kivirágzik majd a Korona és újra fűvel a Hármashalom. Bóka László Cellák és kazamaták Boldogtalan ó-év után megjött a boldogtalan új, őrülj rossz fülednek siket, boldog vak, boldogan vakulj, a jajt ki nem hallja, az boldog s ki nem látja a rémeket, boldog a hülye ki nem érti az emberi történetet. Cellák és kazamaták az évek, szűkülnek s elsűlyesztenek, ki rettentő sorukba téved, ártatlan, kit elvesztenek, fakúló színnel fogyó levegőben él az életre elítélt, a falba verheti fejét, ha valamikor is mást remélt. Boldog aki a kőre rogyva szabadulásért könyörög, kit értelem már nem kötöz meg, nem hallja láncát hogy csörög, akinek eszelős káprázatír börtöne falára jelt, az időből s az értelemből boldog kit hite kiemelt.
