Új Dunántúli Napló, 1994. szeptember (5. évfolyam, 240-269. szám)
1994-09-07 / 246. szám
8 üj Dunántúli napló Riport 1994. szeptember 7., szerda ) A „villánykövesdi árok” Arról a bájos kis vízfolyásról emlékezem, amely még a nem is távoli hetvenes években hol szelíden csordogált, hol húszszorosára duzzadva, sűrű agyagszemcseáradatot szállítva, de romlatlan biológiai tisztasággal sodródott Pécsudvard és Pogány felől Villányig a Kara- sicába. Nagyságából eredő tekintélye valahol a patak és a kis folyó közé esett. Üdítő vize kisebb kiöntéseivel éltette a természetes vegetációt, sok-sok állatnak nyújtva gazdag élőhelyet, a gyermekeknek fürdési lehetőséget, a kirándulóknak, gazdálkodóknak felüdülést és páratlan esztétikai élményeket. Szerényebb pécsi és környékbeli horgászok számára egy kis pihenést jelentett, és évi 40 forintos „kisvízi” engedély birtokában nagy mennyiségben ontotta a folyóvízi halat. Valóságos halparadicsom volt a kis vízrendszer rákapcsolódó patakokkal és jól gondozott, környezetükbe diszkréten beolvadó halastavakkal. Búvóhelyül szolgált a kiszabadult pontynak, sárga- és ezüstkárásznak, com- pónak, a jövevényhalak közül a naphalnak, amúrnak, a kis raz- bóráknak, no meg a termetesebb törpeharcsáknak. Természetes halfaunáját alkották a szép nagy sügérek, domolykók, dévérkeszegek, hogy csak az ismertebbeket említsem, de még a nagyobb fo- lyókra jellemző nyurga ponty, jászkeszeg és laposkeszeg is megtalálható volt benne. A kilón fölüli süllő se számított ritkaságnak. Egyszer fiatalabb koromban, a tájat félelmetesen vaddá, de mégis elraga- dóvá varázsoló zivatar előtt hármat is sikerült fognom és a operáció után gyengélkedő apámat meglepni rántott süllő falatokkal. A csuka is ott leselkedett. Különösen a koratavaszi ívás- kor vándoroltak fel a Duna felől termetes példányai, és a környékbeli gyerekek kézi merítő- hálóval emelték ki a szerelmi bódulattól óvatosságukról meg- feledkezetteket a partmenti kis lagúnákból. A természetvédelem által oltalmazott, hasznos békák is ide jártak nászúira. Nyáron hazánk egyik legszebb színezetű madara, a jégmadár se. volt ritka vendég. Egy-egy kishal elkapása közben ott surrant a vízfelszín közelében a meder hosszában. Őszi naplementekor élmény volt a domboldalban lapuló Palkonya látványa alkonyba olvadó kertes házaival, patinás pincesoraival, a föléjük magasló templommal, a különösen kék szubmediterrán alkonyati égbolt háttérfényével, a környező erdők őzbakjainak sejtelmes horkantáshoz hasonló hangjával és a rét, a halastavak által ontott friss levegővel. A megye egyik reprezentatív szépségű tájának lelke, alapvető tájképi eleme volt a völgy. így nem kifejezhető fájdalom rádöbbenni a folyócska vissza- vonhatatlannak tűnő pusztulására. A hetvenes évek végén kapta az első súlyos döfést. Egy gazdaság sertéshizlaló telepén legyet irtottak és az esővíz az in- szekticidet bemosta a halastóba. A tonnányi elpusztult hallal a halálos oldatot gyorsan leengedték a folyócskába, ahol a természetes fauna szinte teljesen kipusztult. A pusztulás haltetemekkel borította el a határon túlra ömlő Karasicát is. Néhány évvel később „szabályozták” a medret. Az elrekesz- tésekből kiszedték a mérgezés után mémileg regenerálódó halállomány „utolsó mohikánjait” is. A kotrással megszüntették a halak mederegyenetlenségeknél lévő természetes tartózkodási helyeit. A „legyalult” mederfenék a vizet gyorsan levezette, ami a vízszint leapadásával járt. Ezzel a nagyobb halak is eltűntek. Ráadásul a villányi állomás közelében lévő természetes vízesést olyan nagy beton elemekkel bélelték, amelyek lép- csőzetén „hal legyen a talpán”, amelyik ívás időben fel tud „kapaszkodni”. A mintegy 25 halfajt számláló gazdag faunából fennmaradt egy-két kisebb domolykó néhány a tavakból kiszabadult kisebb ezüstkárász és sügér társaságában. Ezek után remélem, senki se hiszi azt, hogy a halakról akartam írni! A napokban jártam arra, amikor Palkonyán Falumegújulási és Faluvédelmi Napot rendeztek. Lesújtott az üresen tátongó meder látványa és arra gondoltam, ha már beavatkozunk, nem csak a víz elvezetéséről, hanem a rendelkezésre álló vízmennyiség szükség szerinti megtartásáról is jó lenne gondoskodni a vízelvonás megengedhető mértékének beszabályozásával és ha ez nem elegendő, a csapadékos hónapokban keletkező vízkészlet ideiglenes tárolásával, majd szükség szerinti visszapótlásával. Nem valószínű, hogy nagyobb költséggel járt volna. Mindenki tapasztalja, hogy a szárazság szinte évről-vére fokozódik. Úgy látszik, hinnünk kell azoknak, akik területünkre szicíliaiassá váló klímát prognosztizálnak. Önmagában, ennek a folyócskának a sorsától függetlenül is jó lenne, ha a víz- gazdálkodás és a mezőgazdaság már készen állna erre a természeti alternatívákra is. A 80-as években, még a legnagyobb szárazságok idején is csordogált éltető víz a mederben és helyenként még akkor is elérte az 50-60 cm-et. A szükséges minimális vízutánpótlást bizonyára ma is meg lehetne csinálni a legmegfelelőbb helyen minimális anyagi ráfordítással kialakítható vízművel. Pedig Pécsudvardhoz, Szőkédhez, Átához, Kistótfaluhoz, Vókányhoz, Palkonyához, Vil- lánykövesdhez, Villányhoz és a táj többi településéhez ez is hozzá tartozna. No meg, a megye egyik legbájosabb folyócskája is. Lehet, hogy az ott élő ember mindennap látván a haldoklót, hozzászokott a pusztuláshoz? Az utolsó előtti másodpercben, még mielőtt a vízfolyás szemétlerakó és szennyvíz árokká alakulna, még mindig felmerül a kérdés: van még remény? Lesznek-e még otthonosan ívó halak, az éltető nedvességet kedvelő, esti koncertet adó kecskebékák, kis emlősök, pockok a csalitban és a rájuk vadászó, ősszel a „baglyas fán” éjszakázó fülesbaglyok, kishalakra vadászó domolykók, a vízre hajló és gyökérzetükkel ívó- és búvóhelyet nyújtó fűzbokrok, a víz mentén játszó, horgászgató gyerekek? Tud-e majd még a jégmadár hol kishalat fogni? Lesz-e még haltartó bárka a Fülemüle csárda mellett? Lesznek-e üde levegőt árasztó tavak, kiskertek a patakparton? Dr. Dely Mátyás
