Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)

1994-08-19 / 228. szám

1994. augusztus 19., péntek Irodalom - Művészet üj Dunántúlt napló 13 Szép magyar vers József Attila Nyári délután Cseveg az olló. Néne nyesi a pázsitot s megáll. Hátulról nézve- is látni, ásított. Rádió nyüzsög. Szárnyak dongnak az üvegen s a szellők táncot járnak- a puha füveken Az idő semmit játszik, langy tócsa most, megállt. Hogy elleng, abból látszik,- hogy remeg a virág. Én sem tudom már régen, alszom? vagy dolgozom? Megterít feleségem- szép fehér abroszon Az eget is e tájon vászonfény lepi el s csillog, mert üvegtálon- ül, a földi eper. Boldog vagyok. A kedves mellettem varrogat s hallgatjuk, amint elmegy- egy vén tehervonat. Oláh János Kés a földben Átharapni a béka torkát, szarvasbogár csápja közé dugni a nyelvedet, nekivágni az áradó Nagydunának, Harasztiig vitorlázni a korcsolyán, széllel szemben térni vissza, ez volt a hősiesség. A tökmagszagú, zsúfolt moziban a kaucsukművésznő bokáját bámulni elmerülten, a misén lúdtollpuskából búzával köpködni az ájtatos Dudás Erzsit, ez volt a szerelem. Minden a világon, szégyenletesen egyszerűnek látszott. A fegyverek célgömbjén hintázó déli csöndből klottgattyámat letolva meztelen seggemet mutattam az átzúgó expressz kíváncsi ablakainak. Fuldokolva buktam a víz alá az iszapban bujkáló rákokért, zsákmányomat gőgösen emeltem fejem fölé, a nyári égbe. Verébtojást vágtam a falhoz, csipasz galambot, írmaggal és vérrel gyalázva meg saját árnyékom gyűrött bársonyát. Elcsukló kéz, törődött térd, éreztem, innen már nincs tovább. Nagyapa München, London, New York tilos szirén-szavát szemezte a recsegő rádióból. A sötétség a hátam mögött terpeszkedő tükörbe csapódott, mint az iskola udvarán országrabló játékunk kése a földbe. „A zene és a pedagógia: életem értelme” Beszélgetés Dobos Lászlóval Fotó: Müller Andrea A történetet el kell mesélni. Minden történet. Egy szembe került porszem is. Egy szem is, egy por is. Sőt, nincs egy. Csak sok. Első gondolata: sáros fehérre­tek táj. Rögvest utána: e kihűlt testen vízszintes öklendezés a vonat. Hogy ő így haladna bár­hová is! A párás ablaküvegen két gukker-lyukat maszál, a pa­pírzsebkendő olyan lesz, mintha az egész kupé belefújta volna az influenzás orrát. Ők? Hirtelen hátranéz. Alvókkal van körül­véve. Két csúnya, gyászruhás nő, két gumilabdaképű, hor- tyogó férfi. Fejük félrecsuklott, szájuk nyitva, az is fekete. Ha­marosan ők is meghalnak, gon­dolta. Mért mondják sokszor a halottra hogy „olyan, mintha csak aludna”? És az a sok-sok-sok alvó, aki szakasz­tott, mintha csak meghalt volna? Néha horkantanak egyet, iste­nem. Szájukkal mignon-darab­kákat harapnak a föléjük hor­dott, lapáttal kupaccá formált földből. Szeretnek békében nyugodni. Eszükben sincs föl­támadni. Furcsállotta is, hogy ő nem alszik. Pedig egy talpig havas továbbálló fenyőről a hálóing jutott az eszébe. Ahogy az leb- ben. Azaz keményen surrog. A ferfihálóing. Ágaskodik a ma­gas rézkilincset elérni, aztán mezítláb a hideg kövön tapics- kol végig. Mitől olyan más reg­gelente a ház? Mindig másnap van. Átlépked a fényeken, a fürdőszobáig, ott áll az a fehér férfihálóing, hosszú szíjon bo­rotvát fen, arca ugyanolyan fe­hér és habos, mint a haja. Dör- mög valamit, és ő lekuporodik a sámlira, rendszeresen végig­nézi, miként táncol egy fej a bo­rotva élén. Utána kézen fogja a- Ha valaki nyugdíjba megy, nemcsak lezárul életének egy szakasza, hanem felhagy ke­nyérkereső tevékenységével is, amely az Ön esetében a zeneta­nítást, a zenével való foglalko­zást jelenti. Ahogyan azonban a tanár urat pécsi kulturális köz­vélemény ismeri, ez egyáltalá­ban nem így van. Dobos László, a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola nyugalma­zott igazgatója mosolyogva so­rolja, mennyi elfoglaltsága van nyugdíjasként is.-Természetesen nem lettem hűtlen a zenéhez - mondja -, mert ez jelenti életem értelmét a pedagógia mellett. Amikor 1992. aug. l-ével átadtam a zeneiskola vezetését, Apáthy Árpádnak, ez a kapcsolat más formát öltött, ki­bővült. Immár tizenhetedik éve vezetem a Pius templom énekka­rát, ez továbbra is egyik fontos teendőm. A pécsi-Püspöki Hittu­dományi Főiskolán tanítom az egyházi zene történetét, és J. S. Bach kantátáinak elemzését is folytatom, mivel a barokk-kor zenei óriásának életműve külö­nösen közel áll hozzám. Több év óta folyamatosan, nyaranta va­sárnap esténként a Pius templom előadótermében előadást tartok róla, ahol hangfelvételek is el­hangzanak.-A korunkban újjáéledő ze­nei műfordítást is szívesen mű­veli.- Fiatal karnagy koromban természetes volt, hogy magya­rul énekeltük a külföldi kórus­műveket. Utána jött egy idő­szak, amikor ezek a művek is a saját nyelvükön szólaltak meg. Újabban ismét visszatért a ma­gyarul előadott művek gyakor­lata, ehhez azonban hiteles mű­fordítások kellenek. Ez újabb területe munkámnak. A II. Va­tikáni Zsinat utáni időkben az egyházzenei művek immár ma­gyarul szólalnak meg, és a ré­gebbi korok műveit is magyarul énekeljük. Németből, latinból, olaszból fordítok, de ehhez a munkához nemcsak a nyelvet kell ismerni, hanem a muzsiká­hoz is kell érteni. A prozódiá- ban vigyázni kell a szöveg „il­leszkedésére”, és gondos munka kell ahhoz, hogy a fordí­tás költői legyen, ugyanakkor visszaadja az eredeti tartalmát is. fezek a fordítások kéziratban terjednek, most gondolkodom azon a lehetőségen, hogy kö­tetbe rendezem a „termést”.-Érdekes, hogy a világi ze­nében viszont a magyar fordítás helyett eredeti nyelven szólal­nak meg a művek. nagy férfihálóing, és együtt bújnak vissza az ágyba mesélni. Sok-sok fenyő, sok-sok nagypapa. Múltkor a cipész mesélte neki (mert megvárta a sarokra­gasztást), hogy őt az apja min­dig megverte a karácsonyfával. Elfutotta a pulykaméreg, egy­szerűen letört egy ágat, és dí­szestül, szaloncukrostul kipo­rolta vele a fenekét. Mire jött az újév, elfogyott a karácsonyfa. Hát ennyire rossz tetszett lenni?, nézett a cipész sarokra­gasztó, enyves kezére. Ő csak annyi felelt: ennyire. Most egyszerre úgy tűnt, mintha mégis állna a vonat. Egy elhagyott vagon az elhagyatott tájban. Az ablakok kiverve. Csak a szél utazik rajta keresz­Dobos László zenetanár- Úgy látszik, „megfordult” a gyakorlat, de ennek érthető okai vannak. A templomi szolgálat­nál a szertartás magyarul törté­nik, érthető tehát, ha az egyház­zenei művek is magyarul szól­nak. Világi kórusaink sűrűn szerepelnek külföldön, ahol az illető ország nyelvén énekelik műveiket. Ugyanezt teszik a hozzánk látogató idegen kóru­sok is. Megjegyzem még, hogy a keresztény egyházak közele­désének jele a „felekezeti hatá­rok” átlépése. Ma már nem lep meg senkit, ha katolikus temp­lomban Bach hangzik föl.- Ön, aki zenepedagógusként élte le az életét, nem szakított a pedagógiával.-Nem is szakítottam, oly­annyira nem, hogy augusztus végén jelenik meg játékpedagó­giai szakkönyvem az abaligeti Lámpás kiadónál. Ma is foglal­kozom családpedagógiával, meghívásra rendszeres előadá­sokat tartok e témakörben Ba­ranya és Tolna megye plébá­niáin, iskoláiban, művelődési tül. A Budapest-Győr gyorsra Komáromnál mindig fölszállt két alig föltűnő, napszemüve­ges, ballonos béemes, és kis au­tóstáskával kezükben echte, „én most ám disszidálni me- gyek”-pofájú ürgékre vadász­tak. A gyanús alakokat igazol­tatták. Eleinte büszke volt, hogy őt sose nézték gyanús alaknak. Egyszer egy gyönge pillanatá­ban vett a büfékocsiban egy szovjet tiszti tányérsapkát száz forintért, Centrumos szatyorból árulta egy ragyás kiskatona, Harkov típusú népnyúzó borot­vát is kínált melléje. Komárom előtt visszament a helyére, és Levi’s dzsekiben meg a tányér­sapkában ücsörögve várta a fiú­kat. Fülke ajtaja fölrántva, a két napszemüveg befeketéllett. Azonnal igazolnia kellett ma­gát. Ki? Megmondta. Hová? Megmondta. Mi az a fején? Megmondta. Azt mi is látjuk. Erre mesébe kezdett, hogy har­monikaversenyen kapta egy szovjet ezredestől, mert olyan szépen játszotta a kalinkát - bárgyú, meghunyászkodó kis füllentés volt, vélte most. Azt házaiban a pedagógiai tovább­képző intézetekben. Nagy igény van erre, mert a nevelés legfon­tosabb területe a család, és amit a családban elrontanak, azt az iskola sem képes helyrehozni, azzal a legjobb pedagógus sem képes megbirkózni.- Mi az ezzel kapcsolatos leg­főbb tapasztalata ?-Nagy örömömre a szülők nemcsak, hogy elfogadják a se­gítséget, hanem egyre jobban igénylik is. Megemlítem még, hogy a pedagógiát teológiai tan­folyamon is tanítok, s ez újabb szelete pedagógiai tevékenysé­gemnek. Életem ezen szakaszá­ban elvált ugyan a zene és a pe­dagógia, de csak formailag, amit az is bizonyít, hogy a teo­lógiai főiskolán az egyházzene történetének tanítása mellett pedagógiai tárgyakat is adok elő. Aki a hivatásának él, annak a nyugdíj egyébként sem ha­tárkő, mert hite szerint rákény­szerül arra, hogy továbbra is ez töltse ki az életét. Dr. Vargha Dezső kellett volna mondani, hogy az amerikai követség előtt találta egy nyitott kukában. És akkor? Most jobb lenne... az emlék? Fi­gyelte egy kicsit a folyosót, de egy lélek sem mutatkozott. Lé­lek?, nézett át még egyszer a horkoló gyászoló gyülekezeten. Mérges volt, amiért folyton eszébe jutott valami. És azután is valami, és azután és még azután. Bele az eszébe, oda jut minden, mintha ez lenne a sorsuk. Ő is meg akart halni. Hátradőlt a zöld műanyag ülésen, amennyire tudott, ké­nyelmesen elfészkelődött. Ahogy kell, becsukta a szemét, s elengedte arcizmait, hogy álla leeshessen, s szája résnyire le­gyen nyitva. Kezét tapogatózva kinyújtotta, és a fűtés bumfordi alumíniumkallantyúját maga felé, a „Hideg” irányába húzta. A csönd úgy húzódott végig rajta, mint gyertyatesten a ka­nócszál. Lehet, hogy csak a ko­csi rázkódtatta, de ezen az utolsó mondaton egy kicsit még elégedetlenkedve csóválta a fe­jét. Hogy e sok életbutaságnak nincs vége. Nem lehet. Jegyzetek a felejtésről Néhány hete Auschwitz­ban jártam. Ahogy kamasz­korom óta újra meg újra, most is előttem kavarognak milliók kínhalálának képei. És az emberi lealjasodásé. Auschwitz után nem lehet megszólalni. Nemhogy ver­set írni, miként Adorno vi­lághíressé vált mondása tartja. Auschwitz után más­ként kell élni. Útitársaimmal elhelyeztünk egy nemzeti színű szalaggal átkötött kis koszorút szülővárosunk több mint száz meggyilkolt zsidó polgára és mindazok emlé­kére, akik Auschwitzban lel­ték kínhalálukat. Auschwitz temető - i mondja idegenvezetőnk. Nem szabadtéri múzeum, nem skanzen, nem turistalát­ványosság. Persze, az is. A huszadik század legotrom­bább látványossága. Az eu­rópai szellem mélyrepülése. Hebegünk, nem értjük. Az asszonyok sorolni kezdik az otthoni zsidó családok ne­veit. Mikor a magyar emlék- kiállítás végeláthatatlan névsorához érünk, lázasan keresgélni kezdenek. Mintha meg lehetne találni ott az egykori osztálytárs nevét a sokszázezer között. Auschwitzba bármikor be lehet menni. Mint egy teme­tőbe. Magyar csoport kevés akad - mondja idegenveze­tőnk. Kevés akad egyáltalán Lengyelországban. Á krak­kói királysírok vagy erdélyi udvarházak épp úgy nincse­nek a felkapott turistacélpon­tok között, mint a 400 ezer magyar polgár halálának helyszíne. Szavak és csele­kedetek különbségén elmél­kedhetünk Auschwitz vörös- tégla-falai között. Európa s a világ 1945-ben ember ellenes bűntettnek bé­lyegezte az itt történteket. A volt Jugoszlávia szenvedői ma úgy vélik, a világ mintha megfeledkezett volna a ha­láltáborokban tett fogadal­máról. A mai szervezett né­pirtás szenvedői és tanúság­tevői azt mondják, ahogy Auschwitzot is tunyán, tétle­nül nézte a világ, úgy tesz most a boszniai, horvátor­szági népirtások láttán. Ak­kor is, ha az auschwitzi szenvedések és a gonoszság mértéke nem összehasonlít­ható. Századunkban az angolok építettek először koncentrá­ciós táborokat a búr háború idején. A gyakorlatot aztán Lenin folytatta a „Nagy Ok­tóber” után közvetlenül, Sztálin tette tömegessé a szocialista építőmunka nagy korszakaiban a birodalmat körülkerítő Gulag-sziget- csoporton. Tökéletessé pedig Auschwitz mellett, Birkena- uban lett a szisztéma, a mil­liós halálnak a huszadik szá­zadi technika vívmányaival precizírozott nagyüzemében. „Nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy a holocaust nincs aktívan jelen az euró­pai tudatban” - úja a Ales Debeljak szlovén író tucatnyi nyelvre lefordított esszéjé­ben, a Bálványok alkonyá­ban. - „Ha ugyanis jelen volna, a szerb hatalmasságok nem kaphatták volna a puszta erőfölényen alapuló politikájuk jutalmául a meg­hódított területeket.” Hol halt meg a huszadik század összes ideáljával és nagyra törésével - kérdez- hetjük a fiatal íróval együtt. Auschwitzban? Szarajevó­ban? Ruandában? - kérdez­zük és lehorgasztjuk a fejün­ket. Ember cselekedte ember ellen, ami történt. És vajon mi megtettünk-e mindent, hogy ne ez történjék? Gállos Orsolya Méhes Károly Vérből jövet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom