Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)
1994-08-06 / 215. szám
6 üj Dunántúli napló Riport 1994. augusztus 6., szombat A homokos folyópart most a strandolóké a határban A határ túlsó oldala felé fordulva nem szabad pisilni. Sértésnek veheti a szomszéd. Ez szabály. Egy a sok közül, amelyekre a Dráva-parton élőknek, dolgozóknak tekintettel kell lenniük. Atkiabálni sem szabad. Itt, Felsőszentmártonnal majdnem pontosan szemben a horvá- toknak is van egy gátőrháza. Picinyke, se kerítés, se méregzöld tuják. Mintha ott felejtették volna. Pedig dolgozik odaát valaki, Szilágyi Sándor gyakran látja a kollégát. Hogy hívják? Nem tudja. Miért olyan pici az ő házuk? Isten tudja .. . A Dráva az utóbbi néhány évben megint nagyon széles. * Szilágyi Sándor: 1959-ben született Gödöllőn, izmos, lebarnult férfi, két kislány édesapja, lakatos a szakmája, hetedik éve gátőr a Dél-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság felső- szentmártoni szakaszán. Korábban minden évben súlyos megfázás gyötörte, nem bírta a hegesztőműhely levegőjét sem. Azóta, hogy idejött Felső- szentmártonba, egyszer sem tüsszentette el magát. Elődje azért adta fel a gátőri állást, mert kisfia a Dráva párás levegőjétől asztmás lett. Hogy északabbra költöztek, a gyerek panaszai megszűntek. Ma hajnalban a folyó szülte ködcsíkokat dédelgették az erdőöblök, az apró völgyhajlatok. Hol vannak még ilyenkor máshol az augusztusi ködök? Szilágyi Sándor pedig már elkezdett örülni: ő a telet szereti. Mesz- szebbre látni - mondja a levegő is más, „harapni lehet”. Most nem. Ha mégis, egy „falathoz” tucatnyi szúnyog lenne a körítés. Ide, az ártérbe rekedt apró kis tó - volt folyómeder a Krka partjára irgalmatlan, harmattól átitatott dzsumbujon át csörtettünk. A Drávát nagyon kell szeretni ahhoz, hogy szépségeihez közelebb féljünk. Szilágyi a szerelmese. Még mindig. Pedig neki a folyó elsősorban munka. Nagyon kemény munka. Mégis, hogy itt állunk a sarkantyú kövein, a víz fölé hajló lombok között a Dráva hátán szánkázó kora reggeli napfényre nézünk, a szemén keresztül a leikébe engedi a látványt. Mint minden nap. *-Autóval, motorral nem lehet látni - mondja, magyarázatképpen: miért kerékpárral járja a munkaterületét. Pedig hosszú szakaszról van szó: csaknem 18 kilóméterről. Négy zsilip, sok-sok sorompó, egyéb folyamosművek, létesítmények, műtárgyak: mind-mind a gondjaira vannak bízva. Szigorú ritmus szerint dolgozik. Hétfőn és kedden töltésbejárás, karbantartás, szerdán a raktár és a gátőrház udvarának rendezése, a folyamosművek ellenőrzése, csütörtökön és pénteken ismét bejárás. Kerékpárral, természetesen, mert „annak nyergében megérzi az ember, ha a töltéskoronán kis gödör van.” Azt pedig azonnal el kell - frissen vágott, a töltés védett oldaláról kiszedett gyeptéglával - egyengetni. A vidám szemű, temperamentumos Éva-asszony - Szilágyiné - villámgyorsan dolgozik. Ha egyéb feladata nincsen a háztartásban, magától értetődően ő is kerékpárra száll. Szerszámot fog, s végzi ugyanazt a munkát, mint férje. S miközben a zsilipkamrát tisztítják a lerakodott iszaptól, szinte körömmel kaparják ki a kövezések repedéseiben megtelepedett, szívós gyökerű gazt - kirándulásnak fogják fel az egészet.- Feltarisznyázunk, járunk egy jót az asszonnyal - összegezi Szilágyi Sándor. A korcsinai átvágásnál lévő területet - ez az egyik határa a felsőszentmártoni gátőr-szakasznak - Etelkának nevezik. Itt is van egy zsilip.- Az etelkai zsilipnél^ mindig összeveszünk! - állítja Eva-asz- szony, félre nem érthető jó kedvvel. Kamrájába, amikor tisztítani kell, csak fenéken csúszva lehet lemenni, mert nagyon mély. Ha oda mennek dolgozni, Éva-asszony szerint Sándor már jó előre nézőközönséget toboroz ... Legvidámabb - mondani sem kell - Éva-asz- szony. Ez így egyszerűen hangzik: zsilipkamrák tisztítása. Közelebb vihet a munka nehézségének megértéséhez: le kell ereszkedni, ott a hordalékot talicskába lapátolni, a talán 120 centi átmérőjű csatornán át kiszállítani. Egy alkalommal mondjuk 120 talicskával. Nagyon kell szeretni ezt a munkát. * Felsőszentmárton maga a béke. Az itt élők szülik, egymás közöttre és a környezetükre egyaránt. Azt mondja Sándor: kétévente, ha látják a körzeti megbízott rendőrt. Szép a falu, ahogy beér az ember az egyik oldalán, s eljut a másik végéig - most a gátőrházig - szinte kivétel nélkül tiszta és gondozott porták kísérik. Lehet, a békés csendnek a Dráva is anyja. Itt a folyó, pár száz méterre, szeszélyes, s bár medre felügyelet alatt, a táj, az emberek emlékeznek még a víz haragjára. Akkoriban tanulták meg a felsőszentmártoniak - s gyakorlat ez ma is -, hogy csak egymást segítve előzhetik meg a bajt, léphetnek túl valami fogós feladaton. A Mrtvica is egy holtág. Hűségesen kíséri a falu szélét hosszú, kifli alakjával. Ma már horgásztó, s ritkán látni ennyire szép és gondozott környezetű vizet. Ebben döntő szerepe az egyesületnek és vezetőségének van, de részese a gátőr is. Nem mindegy, mikor és mekkora a Mrtvica vize. Csak egy zsilip választja el a Dráva töltés mögötti árterétől. Ha a kamráját kell tisztítani, ott vannak a horgászok is. * A béke a folyó innenső oldalán honos. Nem is régen még a reggeli idejét jelezte az ágyúszó elhallgatása. „Odaát” minden áldott nap azonos időben kezdődött a reggeli tűzpárbaj, s tartott 8-ig. Akkor szólt Sándor:- Éva, 8 óra van, reggelizhetünk ...- Nem értem őket, sehogy sem! - Szomorú a hangja. - Néha elgondolom: hát nem vagyunk egyformák? Neki, aki tőlem 300 méterre ült a géppuska mögött, nincs két családja? Nekem is két családom van. Hát neked, komám, mi a szakmád? - jut az eszembe. Nem tudnánk társulni, aztán valamit masze- kolni? Volt nálunk egy menekült horvát család. A férfi ki nem állhatott egy felsőszentmártoni kisfiút, mert Radován a keresztneve... Kérdeztem tőle: hát mit tehet erről ez a kisfiú? És miért baj ez? A Mrtvica partján ülünk, a víz fénylő foltjait néha-néha összekuszálja a gyenge szél. A minap azonban hatalmas szélvihar volt. A gátőrház melletti gólyafészek egyik lakóját nekicsapta a trafóháznak. Most is ott az elpusztult madár. Fészkét már korábban lesodorta a vihar, fiókái elpusztultak. Sándor őszinte bánattal meséli. Kutyája jut eszembe, amelyik most a hátsó udvar árnyékos zugában liheg: mindenki elzavarta, kergette, a nagyobb ebek megtépték - mígnem Sándor befogadta a szegény állatot. Jó házőrző lett. * A szolgálati napló a biblia. Pontosabban egy ritkán gépelt oldal, amelyben felsorolják, milyen munkákat milyen ritmus szerint kell elvégeznie a gátőrnek. Sándor szép írással, precízen vezeti. Minden bejegyzés pirossal kétszer aláhúzva kezdődik: „Indulás: reggel 7 órakor. ” Január 7-én: „Hideg idő. A Korcsina csatornán gyenge apadás észlelhető. A töltés erősen fel van ázva.” Július 13.: „Ma otthon tartózkodtam, a díszcseijéket nyírtam, rendeztem.” Olyan ez a gátőrház, mint egy kastélykert. Még éppen zsendül a nem régen lekaszált fű a fűzfáktól, tujasortól árnyas szép udvaron, Sándor mégis elégedetlen:- Ni, hát megint le kell nyírnom! Mészáros Attila A folyó innenső oldalán teljes a béke Läufer László felvételei Szilágyi Sándor a Dráva igazi szerelmese (12) 1989. október 23-án lelkes ünnepség keretében Szűrös Mátyás a Ház erkélyéről kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Kevés szó mellett méltatta ebben az Országgyűlés szerepét. Szólt viszont erről Helmut Kohl, aki a Parlamentben, 1989 december 18-án a következőket mondotta: „ ... a magyar Országgyűlés mértékadó szerepet játszott a reformok létrehozásában, s abban, hogy az ország elindult a pluralizmus és a demokrácia útján ... és tudjuk, hogy az Önök reformpolitikájának sikere döntő mértékben befolyásolja a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia és nem utolsósorban az NDK megújhodásához és megnyitásához vezető útját...” ügy tűnik, Tacitusnak igaza volt: „Messziről nagyobb a tisztelet”. Hogyan esett meg, hogy majdnem megbuktattam a kormányt? A Minisztertanács elkészítette és beterjesztette gazdasági programját. Sok függött ettől! A program beterjesztője az Országos Tervhivatal elnöke volt. Az előkészítő munka során megállapodtunk abban, hogy a kormány írásos döntési javaslatot nyújt be. Más elfoglaltságom miatt nem voltam az ülésteremben akkor, amikor expozéja végén az O. T. elnöke a megbeszélttől eltérő formájú javaslatot terjesztett elő. Joga volt ehhez. A változásról sem a vitát vezető alel- nöktársam, sem az apparátus nem értesített, így én a forgató- könyv szerint szavaztattam. A szavazás váratlan eredményt hozott, a többség nem fogadta el a beteqesztett programot. Ez pedig a kormány iránti bizalmatlanságot jelentette volna. Ki tudja, hogy milyen következményekkel járt volna ez? Amint felhívták figyelmemet az előterjesztett, szóban tett döntési javaslatra, új döntéssel azonnal helyre tettük a dolgokat. így hát mégsem lettem a kormány megdöntője, de két dolog belém vésődött. Az, hogy nagyon vékony jégen mozgott a kormány, és az, hogy a döntések előkészítésében nem lehet elég figyelmes az ember! A Parlament a következő ülésén - második olvasatban - aztán megerősítette a kormány gazdasági programját. Több volt ez a gazdasági törekvések összegzésénél, hiszen utat jelölt a vegyesgazdaság és a piacgazdaság felé. Hozzá kívánt kezdeni az állam szerepének gyökeres megváltoztatásához, a tulajdonreform kibontakoztatásához. Nyitni akart a világgazdaságra és markáns változtatásokat akart a lakosságot érintő jövedelemelosztási folyamatokban. Konkrét javaslatokat munkált ki a vállalkozások élénkítésére, a támogatások leépítésére, a szociálpolitika időszerű teendőire, a lakáspolitikára. Jövőképet rajzolt a homályban, de kifutott az időből. A Valuta Alap pénzéért még két kanosszát kellett megjárnia a kormánynak. El kellett fogadtatnia az adótörvényeket, majd egy hét múlva a költségvetést. A négy adótörvényjavaslathoz 44-en szóltak hozzá és több, mint 100 javaslatot tettek. A vita nemcsak kemény és hosszúra nyúló volt, de ismételten felszínre hozta a képviselők aggodalmait is. Erről a vitazáróban így szól Békési László pénzügyminiszter: „ ... kötelességem volt meditálni azon, hogy a vita lezárása után a vita összefoglalójára vállalkozom-e, vagy pedig egy búcsúbeszédre készüljek... Adóügyekben valamiféle, - meggyőződésem, hogy teljesen indokolatlan - lelkiismeret furdalás vezeti az országgyűlési képviselőket. Higgyék el, nincs okuk a lelkiismeret furdalásra... Egy elképesztően nehéz időszakban tettek meg egy olyan lépést, ami - meg fogják látni - néhány év múltán, amikor ennek a gazdaságnak kommunikálnia kell Nyugat-Európával, egy egységes Európával, nélkülözhetetlenné fog válni...” Az adótörvényjavaslatokat - végül is - a megszokottnál több ellenszavazattal és tartózkodással fogadta el az Országgyűlés. Pár nap múlva törvényre emelte a Parlament az 1990. évi állami költségvetést is. Elhárultak tehát az akadályok a Valuta Alappal való megegyezés elől, úgy ment el az év vége, hogy bár ismertük sorsunkat, mégis az ország működőképességén munkálkodtunk. Hamarost eljött az idő, hogy az Országgyűlés döntsön feloszlásáról. Érdemes néhány mondattöredéket kiemelni az erről szóló törvényből és indoklásából: „Az Országgyűlés ... figyelemmel arra, hogy betöltötte történelmi szerepét, és annak érdekében, hogy biztosítsa a békés politikai átmenethez szükséges választások mielőbbi megtartását 1990. március 16. napjával elhatározza feloszlását ... a megalkotandó törvények biztosítsák az országgyűlési választások megfelelő előkészítését, az ország gazdasági működőképességének megőrzését és a kormányzás folyamatosságát. ” Az indoklás rövid volt és lényegre törő. Eképpen szólt: „Az Országgyűlés a sarkalatos törvények megalkotásával a békés átmenet, a jogállam, a választások legfontosabb alkotmányos feltételeit megteremtette ... úgy ítéli meg, hogy az átmenettel járó feszültségek enyhítése érdekében a lehető legrövidebb idő alatt meg kell tartani a képviselőválasztásokat ... választások kiírására csak akkor van mód, ha az Országgyűlés saját kezdeményezése eredményeként, megbízatási idejét lerövidíti. Az Országgyűlést határozata meghozatalánál e szempontok és körülmények vezették.” És így lön! A Parlament még tartott egy befejező ülést, egy családias elköszönőt és üressé tette a padsorokat. Jöjjenek azok, akiket a nép megválaszt! ífí Végül is mire emlékszem én a Tisztelt Házból? Arra, hogy tömérdek gond és feszültség ellenére az ország nem vált szétzilálttá, működés- képtelenné. Azalatt az idő alatt, amíg a Ház falai közt tevékenykedtem - és persze előtte is - iszonyú gondok feszítették e falakat, s mégis mindig lett megújulás. Nemcsak hibát-hi- bára halmoztak itt, de új értékek létrejöttén is bábáskodtak. Magyarország nem úgy maradt itt, ahogyan egykoron hagyták. Létrehozott értékeire, kialakított karakterére felfigyelt Európa és a világ. Mégiscsak jutott valamire ez az ország: nemzeti összterméke volt amikor a legfejlettebb nyugati országénak kétötödét is elérte, fogyasztása pedig annak 39%-át. Itt olyan mezőgazdaság fejlődött ki, mely elismerést váltott ki Európa-szerte. Kimunkáltak egy elfogadható egészségügyi és szociális ellátórendszert. Itt az állam felelősségévé vált a teljes foglalkoztatás, itt minden harmadik család új lakáshoz jutott és itt természetes volt a lét- és közbiztonság. És itt a vége tájt elindultunk egy olyan úton, amely egy korszerűbb társadalom felé vezet. Megkéstünk ezekkel a lépésekkel, így ez a korszerűbb társadalom már csak elrendezendő adósságunk maradt. Magam nem rendszerváltást, hanem egy jobb, demokratikusabb szocializmust akartam. Nem ez következett el. Nincs szégyenérzetem. A történelem, a jövendő kor embere fogja megítélni tetteinket. Büszke vagyok arra, hogy szerény munkámmal tehettem valamit a törékennyé vált társadalmi béke megőrzéséért, hazámért. Horváth Lajos
