Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)
1994-08-27 / 236. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. augusztus 27., szombat Erdei-Szabó István: a Allapottöredék ködök mögött a Nap pólyából kitakart gyermekek kapálózunk az idő tenyerén csontok és csöndek szegődik hozzánk a szegénység mint kinőtt kabát a fogason csak az utak magányossága csak a növekvő hallgatás a lehalkított remény csak a gondok száza kiabál rongyolódik arcunk félbemaradt történés a ránk romlott átok nincs már idő mi várna nincs már XX. század fegyverek kiáltó rémek kerítés mögül közelítenek a puskások berúgott a szeretet is kocsmákba hurcolja az álmot hiába kiabálok hajnal fojtja meg az éjszakát megroppant derekú ágak jönnek hozzám hajnalonta ébren találnak nem kell már a nyugalom a fájdalmat sírom vissza halántékomon kopogtatnak valami büdös fény verejtékem issza. Takács Margit fél évszázada Takács Margit (Sylvia) a Csárdáskirálynőben Kerek 55 éve a színpadon ... S legalább három évtizeden át vezető színészként, jobbára primadonnaszerepekben. És tegyük hozzá: több, mint 40 éve Pécsett, közöttük. Takács Margit Érdemes művész, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja. Gyermekkorától a zene, a tánc vonzotta. Zárdába az Irgalmas Nővérekhez jár — zongorázni az akkor még ismeretlen Horváth Jenőtől tanul a harmincas évek derekán. Az Országos Színészegyesület színiiskolájában Ascher Oszkár és Lehotay Árpád növendékeként prózai színésznek készül - hogy évtizedeken át az operett elkötelezett művésze legyen. S ami kevesek ritka adottsága: mestere volt a beugrásoknak. Kezdettől. Az Erzsébet című operettben - alig 17 évesen, harmadéves korában - olyan neves művészek mellett, mint Fejes Teri, Kiss Manyi, Lázár Mária, annyira hirtelen kellett megmenteni a Magyar Színház előadását, hogy jószerével a zenei próbákra is alig futotta az időből. így a „Rózsám, viruló kis rózsám ...” dal kottáját egy virágcsokorba rejtve majdhogynem „Mattolta” ... A darab viszont a 75. előadást is megérte. Felejthetetlen évek. Színiiskola, beugrások, pályakezdés. Fővárosi Operett, Pódium Kabaré, Békeffy László jeles politikai kabaré-fórum a harmincas évek végén. Majd hosszú évekig ún. staggione társulatoknál lép fel, mindig más városban. Felejthetetlen évek az „Egyszer jóllakni” vágyálmaival, hiszen a gázsi elment a (saját!) ruhatárra, albérletre. „Kajára már nem igen jutott - emlékezik kacagva. - Dehát ebben volt a varázsa: vidámak és fiatalok voltunk valamennyiben ...” A staggionékkal bejárta az országot. így találkozott egy kisvárosban később örökös társaként Szalma Lajos színművésszel, akivel 1952-ben már együtt szerződnek Pécsre, hogy ez a város, ez a színház véglegesen szűkebb hazájuk legyen. „Nagyon szép emberi kapcsolat volt közöttünk” ... mondja elhomályosuló szemmel a néhány éve elhunyt, egykor neves, sokoldalú művészre gondolva. Egyszer megpróbáltam ösz- szeszámolni Takács Margit szerepeit. Kétszázötven-valahány- nál feladtam ... Nem véletlenül. Repertoárja hihetetlenül széles. Föllépett operában, vígjátékban; sikerre vitt drámai szerepeket. A Színházi Kislexikon meg is említ néhányat: Musette (Bohémélet), Polgármesterné (A revizor), Higginsné (Pygmalion), Olga (Három nővér). S e sort pályája második feléből is bőségesen folytathatnánk. ^ A pécsi közönség már ilyen sok arcú művésznek ismerte és szerette meg az ötvenes-hatvanas évtizedekben. Sikerei hosz- szú sorát itt is elsősorban az operettszínpadon aratta, na- gyobbára klasszikus operettekben a Denevértől a Csárdáskirálynőn, a Cigánybárón, a Víg özvegyen át a Sybill vagy a Luxemburg grófja főszerepéig - s ez a sor is felsorolhatatlanul hosszú. Mind a hetvenes évek elejéig, amikor szakmailag művészileg súlyos törést szenvedett. A színház akkori izgaz- gatója-művészi rangja, sikerei csúcsán - ráosztotta a mesejáték Csipkerózsika címszerepét. Ami köztudottan több felvonásnyi moccanatlan szendergést jelent. . . Soha nem dott vissza szerepet - akkor megtette. Nem is bántottam érte senki. Csak éppen három-négy szörnyű évadán át semmiféle szerepet sem kapott... Egészen a Macskajáték Paula-szerepéig, 1978-ban. Úgy tartja, Pásztor Erzsinek köszönheti, hogy akkor, abban a helyzetben talpra állhatott - a színpadon is. Még egy ideig tisztességgel foglalkoztatták, de 1980-as nyugdíjazása után is sok szép és jelentős feladatra tekinthet vissza - mind a mai napig. Beszélgetésünk mégis szomorkásán zárult. „Igen, nagyon fog hiányozni a színház, a közönség - mondja elmerengve ha megállítanak az utcán, hogy „ láttuk ám a művésznőt!... De hát sokféle nyavalya gyötör - meg el is fáradtam. Abbahagyom ...” Fáradt és magányos. Egyedül él, egyedül maradt. Legutóbbi szerepében nemrég Leposánét, a kórházbeli öregasszonyt játszotta, aki eltűnik ... Melpomené tragikomikus fintora ... Nehezen akarom elhinni. Titkon bizakodom - látjuk még valahol? ... W.E. A nyár örömei Majoros Sándor: A balzsam Milyen szépen hangzik ez a szó: balzsam! Hát még akkor, ha az ember fiát köszvény, csúz, reuma, lumbágó, csontkopás, has- és körömcsikarás, no meg szúnyogcsípések sanyargatják. Azt hiszen, nem tévedek nagyot, ha kijelentem: ezek a nyavalyák már magától a balzsam szótól, ettől a lingvisztikái műremektől is veszítenek egy kicsit fájdító képességükből. Balzsam! Az ember illatos pépnek képzeli, hűsítő vagy éppenséggel zsibbadályt keltő hatással, ami - akár a legerősebb kábítószer - átitatja a test minden porcikáját. Csakhogy! A szúnyogcsípések esetében szertefoszlik ez az illúzió. Mert miféle pempő dacolhat azokkal az égő, fájdalmas dudorokkal, amelyek minden könnyelmű vakarászás után a duplájukra növekednek? Valljuk be: semmilyen. Az egyedüli esély a megelőzés. E célból készült a szúnyogriasztó balzsam, s bár halmazállapotát tekintve nem sokban különbözik a többi pacsmagtól, hatása merőben más. Nem befelé, hanem kifelé hat. Elzavarja a szúnyogokat. így azok nem a bemázolt vállak, fényesre brillírozott lapockák és iszam- lóssá lakkozott kézfejek felől rohamoznak, hanem, a nadrágüle- pen, a cipő likacsain és a kiskabát gomblyukán keresztül. A szúnyogbalzsamnak továbbá megvan az az előnye is, hogy összeszedi a port a levegőből, és a bőrre tapasztva valóságos „ma- szatpáncélt” képez. Az sem mellékes, hogy a szúnyogbalzsam kissé ragadós. Jobban mint a csiriz, ám kevésbé mint a pillanatragasztó. (Egy ismerősöm például törött vécékagylót ragasztott ösz- sze szúnyogbalzsammal.) Ez a csodaszer mégsem a fentiek miatt került be a balzsamfélék népes táborába. Az őt megillető díszhelyet elsősorban pikáns illatának köszönve harcolta ki, ami talán a leghasznosabb tulajdonsága. Nem, nem a szúnyogriasztó effektus növekszik ezáltal (az említett szipolyférgeknek nincs szaglószervük), a szúnyogriasztó balzsam használóját széles ívben kerülni fogják - az emberek. A méregpohár Egy felhőtlen júliusi délelőt- tön, amikor az árnyék és a léghuzat világpiaci ára a száraz aranyéval vetekedett, Lombos Károly, a Bangalló stoppolófa és gurigagyár dolgozója beleivott az alsó- csömömöki fürdőmedence vizébe. A balesetre csúcsidőben került sor, amikor a medencében és környékén mintegy hatszáz főnyi izzadó, böfögő, harákoló, köpködő és szellentő vendégsereg tartózkodott. Hogy az eset miként ment végbe - egy rosszul sikerült csukafejes, vagy egy közönséges ful- doklás következtében -, azt most ne firtassuk. Elégedjünk meg a beleivás szomorú tényével, aminek következtében egy nagy- fröccsnek megfelelő mennyiségű, ám ennél jóval kocsonyásabb állagú matéria került hősünk szájüregébe, onnét pedig gyomrának mélységes fenekére. Lombos Károly nem volt ijedős természetű, ám amikor hosz- szú másodpercek múltán végre levegőhöz jutott, úgy inait kifelé a vízből, mintha egy óriáscsíbor marta volna fültövön. Hanyatt-homlok rohant a törülközőjéhez, és a lehető legalaposabban átvizsgálta a testét. Azt hitte, kiütéseket talál a lába szárán, vagy mérgezésre utaló kék foltokat, de egyelőre semmi ilyet nem tapasztalt. Idegessége közben nőt- tön-nőtt, s olyan gyenge lett, hogy ha nem ült volna, menten összeesik. Nem lehetett kétséges: a be- kortyintott, s minden valószínűség szerint bacilusoktól hemzsegő folyadék megkezdte átkos munkáját. Eszébe villant, hogy egy gyors és alapos gyomormosás talán még megmenthetné az életét, ám a vízcsap környékén olyan nagy volt a tülekedés, hogy legjobb esetben is csak másnap délben kerülhetett sorra. Addig meg ugyebár... Maradt az ellenméreg. Kutya- harapást szőrével, medencébe ivást klórmésszel kell gyógyítani, de mert a klórmész is méreg, Lombos Károly sorsa végleg meg volt pecsételve. És ekkor - minő szerencsés véletlen! - megpillantotta az italbódé pultján pöffeszkedő söröshordót. Más helyzetben is szívet melengető látvány lett volna, mert hősünk felettébb kedvelte a habzó italneműeket, de kiváltképp az volt egy halálra szánt, sorsával megbékélni nemtudó mérgezett szemében, akinek nyomban eszébe jutott a népi bölcsesség: Az alkohol kismértékben gyógyszer, nagymértékben orvosság. így történt hát, hogy Lombos Károly késő alkonyaiig kortyolgatta az isteni nedűt, Amikor a mentők - úgy este nyolc óra tájban - súlyos alkoholmérgezéssel kórházba szállították, már fittyet hányt a bacilusokra. Bátor dolog volt, mert a töménytelen sörivással járó hasmenést így sem kerülhette el. V égkövetkeztetés Történt egy napon, hogy Koc- zol Béla, egy szamár- és bolhaköhögés elleni szert gyártó kisüzem tulajdonosa furcsa elváltozásokat észlelt a testén. Az adott pillanatban éppen a pucérság édeni állapotában leiedzett, így felettébb könnyű volt meghatároznia az elváltozás helyét és méretét. A dudor - merthogy dudorról volt szó - a bordái alatt helyezkedett el, legmagasabb csúcsa pedig a köldök nevet viselő kicsiny kráte- recske volt, ami úgy pöffeszke- dett e különös képződmény legtetején, mint egy tűzhányó katlana. Koczol Béla megszeppent. Egészségével eleddig semmi gondja sem akadt, leszámítva azt a súlyos szamár- és bolhaköhögést, amit az általa gyártott mace- rátumtól szedett össze. Miközben az akós hordóra emlékeztető púpot nyomkodgatta, olyan klotyo- gást hallott, mint amilyent a cef- résdézsa hallat, ha fölkeverik benne a matériát. Ettől eszébe jutott, hogy rövidnek előtte tripla adag töltöttkáposztát fogyasztott el jóízűen. Egy kicsit megnyugodott, de nem túlságosan. A daganat tehát nem volt halálos, csak életveszélyes, mivelhogy a „pocak” névvel tisztelt fölfúvódási jelenség előhírnökének számított. Ezt látszott alátámasztani az is, hogy a gömbölyödés csúnya bőrredőket telepített az oldalára, ami kísértetiesen hasonlított nagybátyja úgymond: „tekintélyére”. Hiú ember volt világ életében, büszke daliás termetére, nádszál karcsúságára, ezért nehezen viselte el ezt a sorscsapást. Kiváltképp azt sajnálta, hogy ezentúl csak tükör elé állva szemlélhette meg önnön fütyülőjét. De inkább erről az apró élvezetről mondott le, mintsem a szerecsendióval ízesített és kuktafazékban párolt alföldi töltöttkáposztáról. Amíg ezen tépelődött, eszébe öüött, hogy a szomszéd kefegyárosnak még nagyobb pocakja van, és rá se’bagózik. És nemcsak ő: a környéken vagy harmincán rendelkeztek abnormális méretű pu- corral, nem számítva azokat, akik széltolulásban szenvedtek. Akárki láthatta: a súlyos embereké a jövő. Koczol Béla tehát rövid dilemma után végül mégiscsak megbékélt az elhízás gondolatával. Sőt az estebédet követő ejtőzés idején - amikor a gyomorban termelt gőzök jótékonyan serkentik az agyműködést - egy igen érdekes végkövetkeztetésre jutott: Kár aggódni a népesség csökkenése miatt, hiszen a testsúlyunk és létszámunk szorzata állandó! Egyik ismerősöm, aki költő, sok-sok évvel ezelőtt megírta, hogy Julianna holland királynő kerékpárral járkál. Szép nosztalgia-vers volt, nálunk szokatlan közlés; mert mi épp akkoriban próbáltuk megszokni, hogy különrendeléses, olykor tizennégy karátos autókon járnak a törzsi illetve a nemzetiségi állam vezetői. Vezetőink és barátaik, akik szerint a fényűzés: politikai sikk, ezért aztán nagyban űzték a fényt. Pedig közülünk valók voltak, mi több, értünk voltak. Állítólag. Elég az hozzá, hogy az illető, amikor a vers kötetben is megjelent, udvarias hangú levelet kapott: Menjen be a holland nagykövetségre, mert lenne valami megbeszélnivaló. A holland nagykövetségen aztán közölték vele, hogy két hónapra (az is lehet, háromra vagy hatra, már nem emlékszem) meghívják Hollandiába. Míg nem felejtem, a vers valahogy így kezdődött: én még nem jártam Hollandiában, ahol satöbbi. De szeretnék körülnézni egy kicsit, ahol a királynő is kerékpáron jár. Minek szánta az illető ezt a fordulatot: a polgári demokrácia dicséretének, meglehet, a mi igen fejlett demokráciánk ellenében, ahol egy szemre is komoly beosztás a nagy Rena- ult-nál kezdődött, és hosszas könyöklések meg uborkafamá- szás után jött csak a Chevrolet. Kinézek én is magamnak valami barátságos világvégi édent, és megírom, meg én. Hátha megismétlődik a hollandiai eset. Eddig körülbelül ötször voltam Budapesten, egyszer Szófiában, egyszer Novgorod- ban, egyetlenegyszer eljutottam Berlinig - nem mint felszabadító, hanem tucatturistaként. Kelet-Berlinig, és megnéztem a Kaput, a Falat, és elképzeltem, mi lehet azon túl. Képzeletemmel egyébként sincs baj, mert egyszer már a Brooklyn-híd alatt is forgattam a kedvest, mint egy képesújságot, holott a prózai igazság ebben a sztoriban csak annyi, hogy a Brooklyn-híd képével teletűzdelt képesújságot forgattam a kedves mellé heveredve . .. Nekem a szó geopolitikai vagy diplomáciai-társadalmi értelmében vett nyugat: olvasmányélmény volt, poszter-élmény, semmivel se több. Lehetőségeim viszont veszélyesen beszűkültek, amióta honpolgártársaim, a zöld útlevéllel utazók tarhálnak Eu- rópa-szerte; itt egy kabátot, ott néhány munkaóra árát az illető ország keményvalutájában jegyezve. Fenyegetően koldulnak Budapesttől (nem nyugat- és nem kelet-, hanem az egyetlen) Berlinig, Bécsig. Érdekes, hogy az újlatin felségvizeken: Párizsban és főleg Madridban még nem dördült el a vészt jelző ágyúlövés ... Amióta leettük a schönbrunni tó vizéről a hattyúkat, körülbelül úgy néznek ránk, mint a debi- lisre szokás, aki ráadásul pá- kosztos is... Mire a sajtó, a nemzeti: nem mi, hanem ők ették meg a schönbrunni hattyúkat, a cigányok. Amivel ugyancsak gyermekdedségünket bizonyítjuk: nemde az óvodában mondja Lulu Lalának ezt a Dél- kelet-Európa-szerte kibírhatatlan jelzőt, és következik a többi indulati szó, ami csak fölhalmozódott az értelem merülésvonala alatt. Meglehet, mégsem írom meg a világvégi édenről, hogy nem jártam még ott, ahol a férfiak a párducot kantározzák úgy, mint mi a lovat. És - mindennél hamarabb - eldöntöttem egyáltalán, hogy akarok-e vagy sem párducháton lovagolni? Oláh István Ki lovagol párduc hátán?
