Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)

1994-08-19 / 228. szám

1994. augusztus 19., péntek Háttér aj Dunántúli napló 15 Társaink ebben az országban Beszélgetés a nemzetiségekről és a „Köztes-Európáról Ima Müller Andrea felvétele Hiszek, nem hiszek - kicsit, igazán Mennyire vagyunk vallásosak? A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen ez év márciusában habilitált DR. POLÁNYI IMRE egyetemi tanár, az egyetem modernkori történeti tanszékének vezetője A cseh és szlovák kapcsolatok történetéből. Előadását ma­gyar és a követelményeknek megfelelően egy idegen nyel­ven mondta el. Az idegen nyelv - szokatlan módon - a szlovák volt. Dr. Polányi Imre a nem­zetiségi kérdések kutatója és előadója - erről beszélgettünk vele.-Magyarországon sok törté­nész van, aki a nemzetiségi kér­déssel foglalkozik. Ez az elmúlt tizenöt évben szinte divattá vált. De olyan történész, aki nem a magyar kormány nemzetiségi politikájával, hanem a nemzeti­ségi kérdés másik oldalával, ma­gával a nemzetiségek történeté­vel foglalkozik, kevés van. En­gem a "szlovákság így érdekel: nem a magyar kormány szlová­kokkal szembeni politikája, ha­nem a szlovákok belső élete. Ami, ugye, egyrészt a nemzeti­ség története, mert a szlovákok ezer évig a magyar állam kereté­ben éltek, hiszen nem volt saját államiságuk. Talán az egyetlen olyan náció ebben a térségben, amely a magyarsággal teljes egészében együtt élt, nem ki­sebbségként, nem nemzetiség­ként, hiszen nem volt anyaor­szága a magyar határon kívül. Kelet és Nyugat- Mióta használatos a „nemzetiség” fogalma, és ho­gyan határozhatjuk meg ma?-Nemzetiségről ebben az ér­telemben csak Közép-Európá- ban lehet beszélni. Nemzetiség szerintem az a népcsoport, amelynek egy töredéke, egy nemzetnek a kisebbsége más ál­lam területén él - többségi nem­zettel együtt. A románok, szer- bek, németek például nálunk. A szlovákok ilyen értelemben 1918-ig nem tarthatók nemzeti­ségnek. A szlovákság nem nem­zetiség, hanem államalkotó nemzet volt a magyar államisá­gon belül, hiszen a nemzetiség­nek nem az a kritériuma, hogy kisebbségben van egy másik nemzettel szemben.- Milyen személyes érdek­lődés indította el a szlovákok kutatása felé?-Én ott születtem Csehszlo­vákiában, Zemplén megyében. Magyar gimnáziumban kezdtem Kassán. Az elemi iskolában nem kellett tanulni szlovákul, csak a középiskolában volt kötelező a szlovák nyelv tanulása.-A szlovákoknak nem kel­lett tanulniok magyarul?-Nem. Ezt azonban én nem tartom bűnnek. Akár tetszik, akár nem, egy államban kell egy kommunikációs nyelv, az álla­migazgatás nyelve, és természe­tes, hogy egy állampolgár ismeri ezt a nyelvet.-A nyolcadik gimnáziumba értem volna, amikor a front el­érte Kassát. Bejöttek az oroszok, elvittek a gulagra. 1946 őszén kerültem haza. Feljöttem Pestre és beiratkoztam az egyetemre. Az egykori Kilián kollégiumban laktunk, sokan köztünk a Felvi­dékről jöttek át. Én ott kezdtem el foglalkozni a szlovákság tör­ténetével, Arató Endre volt fel­vidéki történész, tanár mellett. Szakdolgozatot is ebből írtam. Itt kezdtem el komolyabban foglal­kozni a nemzetiségi kérdéssel. Amikor végeztem, egy darabig ott maradtam az Eötvösön segé­delőadónak. 1952 őszén Sze­gedre hívtak, ott is folytattam a kutatást, és kezdtem tanítani Ke- let-Európa történetét.- Van külön kelet-európai és nyugat-európai lét? Van ke­let-európai tudat? Hol húzódik köztük a határ?-Nekem az az elvi álláspon­tom, hogy egy Európa van, és annak vannak különböző gazda­sági és társadalmi fejlettségű te­rületei. Tehát nincs olyan, hogy „mi Európába megyünk”: benne vagyunk, könyörgöm. Én soha­sem fogom elfogadni, hogy nem vagyunk Európában. Elsősorban természetesen a gazdasági fejlet­lenségnek vannak társadalmi következményei, ebből fakad minden különbség a különböző társadalmak között. De egysze­rűen nemcsak fejlettebb és elma­radottabb régiókról van szó. Amerika felfedezése óta Euró­pában van egy gazdasági mun­kamegosztás. Szerintem nem le­het úgy felfogni, hogy egyik ala- csonyabbrendű, a másik maga­sabb. Ez legfeljebb politikai ér­dekből mondható. Az egyik ga­bonatermő, a másik iparosodot­tabb. Nem alacsonyabbrendűsé- get, hanem másságot jelent. Nemzeti eufória-Vannak lényeges eltérések gazdasági és politikai struktúra tekintetében Kelet-Európa és Nyugat-Európa között. De ke- let-Európa szerintem az ortodo­xiát jelenti. Az ortodoxia a ha­tárvonal. A keleti keresztény­ségnél húzódik a határ, és nem Ausztriánál, nem az Uralnál. A keleti és a nyugati kereszténység két eltérő kultúrkör: egészen más típus, más fejlődési metódus.- De ha ennek a két kultúr­körnek egy államban kell lé­teznie, mint például a szlové­neknek és a szerbeknek...-Ezért én úgy hívom ezt a térséget egészen a Balkánig, hogy Köztes-Európa. Azért ne­vezem köztesnek, mert a külön­böző kultúrák együttélése a jel­lemző: Oroszország - Lengyel- ország, a török birodalom itt volt a Balkánon egészen a 19. száza­dig, Albániában 1913-ig. 1945-ben mindez bekerült a szovjet tömbbe, nem volt se ez, se az: köztes volt. Ez most, hogy kiszabadultunk a szovjet körből, szét fog válni.-Melyek a szétszakadás, a körülhatárolódás szempont­jai? Nemzeti, kulturális, gaz­dasági?-Abban van igazság, hogy a negyven éves szovjet hegemónia elnyomta a nemzeti érzést, és va­lamiféle internacionalizmust hirdetett, ami nem az volt, ha­nem mindig a szovjet érdekeket jelentette. A „nemzeti” most mindenben dominál: Köztes-Eu­rópa népei most élik ki magukat, most lettek függetlenek, szinte eufóriában vannak. Ez majd el fog múlni. A szlovákság 1939-től 45-ig volt független, ők akkor elindultak a nemzetté vá­lás útján - és nem állnak meg félúton. A volt Jugoszlávia népei sem. A határon túl-Az elmúlt kormány külö­nösen hangsúlyozta, hogy fon­tos számára a határon túli ma­gyarság sorsa.-Egészen természetes jelen­ség, hogy foglalkozunk a határon túli magyarokkal. Miért kell ebbe beleakadni szomszédaink­nak vagy itthon egyeseknek? Magyarország határait Trianon­ban oly módon húzták meg, hogy etnikumokat vágtak széjjel. Mindez, sajnos, ütközőpont. A korábbi rendszerben szokták bí­rálni a magyar nacionalizmust, a revizionista törekvéseket. Ezt akkor lehet tenni, ha Trianont tel­jesen jogosnak ismeijük el. Nem volt az! Akkor pedig miért kel­lene dicsérni? Természetesen nem gondolok a határok megvál­toztatására, de arra igen, hogy a szomszéd országokban ismerjék el a természetes jogunkat a hatá­ron túl rekedt magyarokkal való törődésre. Éljenek ott, legyenek jó szlovák, román hazafiak, de mert magyarok, élhessék a saját magyar kultúrájukat.- Hogyan kezelik a nemzeti­ségi kérdéseket a fejlett nyu­gati demokráciákban? Mi az, amit e téren érdemes tőlük el­tanulni szemléletben, magatar­tásban?-A legtöbb nyugati ország­ban a nemzetiségi kérdés regio­nális kérdésként jelentkezik, mert a nemzetiségek helyzete összefügg a régiónak a gazda­sági és kulturális fejlettségi szint­jével. Ezt, a régiók tudatos fej­lesztésének koncepcióját átve­hetnénk tőlük. Persze, nálunk ez a regionális szemlélet még nem működik elég jól: túl erős a nem­zetiségi érzés, gyakran a józan megfontolásokat, a racionális ér­veket is legyőzi.- A szerbek, horvátok, szlo­vákok, románok gyakran em­legetik az egykori Nagy-Ma- gyarország nacionalizmusát, mint amely legfőbb gyökere annak, hogy ők elszakadtak, s hogy ez ma is hivatkozási alap lehet nekik. Mi csak ne szól­junk egy szót sem, hiszen an­nak idején ... stb. Hogyan él­tek együtt Magyarországon a nemzetiségek pl. a 19. század­ban? Tudjuk, hogy a magyar uralkodóosztály elutasította az autonómia-törekvéseket, hogy kötelességévé tette a nemzeti­ségi képviselőknek magyar nyelven felszólalni az ország- gyűlésben stb. Ez polgári érte­lemben nem éppen demokra­tikus eljárás. De valóban olyan elnyomó volt a magyar nacio­nalizmus, hogy még száz év múlva is lehet rá hivatkozni egy-egy magyarellenes intéz­kedés alkalmából?- Az az egyoldalú megítélés, amit román vagy akár szlovák részről lehet tapasztalni, nem in­dokolt. Egyrészt, mert egyes et­nikumoknak eltérő volt a helyze­tük, mint másoknak - például vallási okokból. A románok 99 százaléka keleti ortodox, akár­csak a szerbeknek. Itt az egyház­nak megmaradt az autonómiája, szinte védőfüggönyt tudott húzni a románság elé. Beolvasztó szándék?- Volt-e a politikának tuda­tos beolvasztó szándéka?- Igen. De a nemzetiségek többségét nem sikerült elmagya­rosítani. Ilyen értelemben én a szlovákságot megérteném, hogy emiatt visszamenőleg szemrehá­nyást tesz. E tekintetben joggal. Szlovák nyelvi tanszék sem volt például a pozsonyi egyetemen, de román tanszék se a kolozsvári egyetemen. Ha tehát ezt felem­legetik, én ezt el tudom fogadni. Lehet, hogy azért, mert közöttük nőttem fel. Mert ezek az adatok azt jelentik, hogy ez asszimilá­ciós politika volt. 1910-ben két­millió szlovák élt Magyarorszá­gon, s mégis mindössze 1010 ér­telmiségi vallotta magát szlo­váknak. Ez tragikus szám. És ezek többsége sem itt végzett Magyarországon, hanem Brünn- ben, Prágában vagy Bécsben.- A másik: a nemzetiségi tör­vény - az 1868/44-es törvény a nemzetiségek egyenjogúságáról - valóban liberális törvény volt: ilyen értelemben unikum Euró­pában. (Nemzetiségek voltak Európában, de nemzetiségi tör­vény csak nálunk.) Egy hibája volt: a nemzetiséget mint közös­séget nem fogadta el, de sok egyéni jogot biztosított, mint egy jó liberális alaptörvény. Csak nem hajtották végre! Nem volt semmiféle szankciója ugyanis. A helyi közigazgatás, a megyei urak azt csináltak vele, amit akartak. Lassan a kormány is meghátrált. Tény - és ezért a nemzetiségek korábban kegyet­lenül bírálták a magyar politikát, mondván: a magyar nemzet nem fogadta be őket -: a törvény egy politikai nemzetet ismer el, az egységes és oszthatatlan magyar nemzetet. Ezek tények, ez nem vélemény. Másrészt azonban: olyan kegyetlen sem volt ez a törvény, mint amilyennek a szomszédok mondják. A törvény megítélése nemzetiségi szem­pontból attól függ, melyik népről van szó, hiszen például a horvá­tok autonómiát kaptak. Legin­kább a szlovákoknak lenne okuk a panaszkodásra - egyébként panaszkodnak is. A legvadabb hangok Romániából jönnek - holott román földbirtokosok, bankárok, iparosok voltak leg­feljebb a politikai hatalomba nem jutottak be.-Az utóbbi időben felerő­södtek a nemzetiségi, faji kér­désekkel foglalkozó szélsőséges megnyüatkozások. Ilyen mér­tékű cigányozás, zsidózás mint ma, az elmúlt évtizedekben nem volt.- Volt, de nem a nyilvánosság előtt.- A különbség csak ennyi?-Nem csak ennyi. A zsidó­zás, cigányozás önmagában, ha arra nincs reagálás, nem élező­dik. .Mindkét oldalon” megin­dult egy nyíltabbá válás, egy megújulási, tisztázódási folya­mat, a magyarországi szerbek, horvátok, szlovákok, németek, románok részéről ugyanúgy, megindultak bizonyos emanci­pációs törekvések. Ez eddig le volt nyomva, most fölébredt. A törekvésük érthető. A problémá­juk az, hogy kevesen vannak.- Hogyan viselkedjen az okos politika, ha feltámad a ci­gányozás, zsidózás? Van erre általánosítható recept?-Mindjárt az első esetre ke­ményen le kellett volna csapni. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad beszélni róla. Nem. De a fajgyalázás mellett nem szabad szó nélkül - sőt mentegető szó­val - elmenni, mint ahogyan ez történt az elmúlt négy évben. Meg kell büntetni, mégpedig na­gyon keményen. Mert akkor a következők majd meggondolják. Rábeszéléssel nem megy. Ettől a kopasz nem változik meg: ha kap a fejére a törvénytől, akkor talán. A tolerancia kevés. Az csak a kezdet. Tudomásul kell vennem, hogy vannak mások is. Nemcsak tudomásul kell venni, hogy más, hanem a másságot se­gíteni is kell.- Mit tehet a politika, a köz­vélemény?- A szigetvári történészkonfe­renciának évek óta ez a témája. Évek óta mondjuk: nem a nem­zetiséget kell meggyőzni: a ma­gyar társadalmat kell megismer­tetni a nemzetiségekkel. Hogy ők vannak, ilyenek, ilyen a múlt­juk, a kultúrájuk, itt élnek velünk együtt: társaink ebben az or­szágban. A legnagyobb prob­léma: az írások nem a magyar­ságnak szólnak. A cigány kultú­ráról, az ő nagy embereikről alig tud valamit a magyar közvéle­mény: a cigánybűnözésről bez­zeg igen. Amikor arról beszé­lünk, hogy a dualizmus korában milyen nagy volt a magyar fejlő­dés, akkor Magyarország lakói­nak csak a fele volt magyar. De a másik felének a munkája is benne van a sikerben. Tehát: nem magyar fejlődés, hanem magyarországi fejlődés. - A magyarok és a velünk élő nem magyarok együtt éltek, együtt dolgoztak, együtt fejlődtek törté­nelmünkben. Ez ma is érvényes. Egy időben egyebet sem hallot­tunk: a magyar, a magyar, a ma­gyar. Amikor kihagyják a nem­zetiségeket, máris szembeállítják velünk. Akkor ők nincsenek benne, akkor ők másodrangúak. Mit tehetünk?-Felkészít-e erre az iskolai oktatás, az egyetem?- Nem, nem készít fel. A ma­gyar történelemkönyvekben jó­formán semmi sincs a szomszéd népekről. Pedig az ő kisebbsé­geik itt élnek nálunk. Róluk is alig van szó. A szlovákok, szer- bek, horvátok nemcsak harcoltak ellenünk, hanem dolgoztak is ve­lünk együtt. Sokat bíráltuk ezért a tankönyveket, de hiába. Első lépésként ezen kellene változ­tatni. Gárdonyi Tamás Szemerszki Mariann szocio­lógus a vallásossággal össze­függő tudományos kutatások szakértője. E témakörben, töb­bek között a Szonda Ipsos Inté­zetnél is végez vizsgálatokat.-Hogyan történik a vallá­sosság fölmérése ? - kérdeztük a fiatal kutatót.-A vallásosság köztudottan egy társadalom azon jellemzői közé tartozik, amelyek csak igen lassan változnak. 1991-ben a felnőtt lakosság 17 százaléka mondotta magáról azt, hogy az egyház tanításait követve mé­lyen vallásos - és 1993. októbe­rében is a megkérdezettek 15 százaléka vallotta magáról ugyanezt. Ez a statisztikai hiba határain belüli különbséget je­lent. Annak idején a mintában szereplők 49 százaléka, most 54 százaléka jellemezte magát úgy, hogy vallásos a „maga mód­ján”. Az 1993. őszén készült felmérések adatai szerint a megkérdezettek egyötöde nem hívő, öt százaléknyian nem tud­ják eldönteni, hogy vallásosak-e vagy sem. Keresztség és templomba járás-A kutatások szerint a fe­lekezeti megoszlás ma hogyan alakult társadalmunkban ?-A legfrissebb vizsgálatok szerint a felnőtt lakosság 71-72 százaléka katolikus, 16-17 szá­zaléka református, 4-5 száza­léka evangélikus, 5-6 százaléka felekezeten kívüli, míg néhány százaléka egyéb vallású. Meg­jegyzem a magukat katolikus­nak, vagy protestánsnak vallók sok esetben a megkeresztelésük tényét „rögzítették”, s nem az aktív vallásgyakorlást. Ide tartozik az a témakör is, hogy sokan úgy látják, növek­szik a fiatalok között a valláso­sak aránya. Ennek azonban el­lentmondani látszik az a Szonda Ipsos által 1992. novemberében négyezer 10-17 éves fiatal kö­rében végzett reprezentatív vizsgálat, amelynek adataiból kitűnik, hogy az ebbe a korcso­portba tartozók 21 százalékát nem keresztelték meg, 52 száza­lékuk pedig nem szokott temp­lomba járni.-Lehet-e a vallásosság „in­tenzitását” mélységét feltárni az Önök vizsgálatai segítségével?- Annak feltérképezése, hogy az egyes felekezethez tar­tozók szorosabban, vagy gyen­gébben kötődnek vallási cso­portjukhoz, nehézséget jelent. Ennek vizsgálatára lényegében csak a nagyobb felekezeti cso­portok, a katolikusok és protes­tánsok esetében nyílik lehető­ség. Az 1991. nyarán készült felmérés adatai szerint hetente egyszer, vagy annál gyakrabban csupán a megkérdezettek tíz százaléka jár templomba, míg azoknak a száma, akik soha, még nagy egyházi ünnepeken - karácsonykor és húsvétkor - sem mennek el istentiszteletre, 38 százalékra tehető. A rend­szeres templomlátogatók között az idős, vidéken élő nők vannak többségben, míg a másik cso­portba inkább a fiatal, magasan képzett, városi, férfiak tartoz­nak. A reformátusok közül majdnem minden második soha nem vesz részt istentiszteleten, szemben a római katolikusok­kal, akiknél ez az arány csak 30 százalék. Ami nem azt jelenti, hogy a reformátusok jobban el­távolodtak volna a vallásuktól, sokkal inkább arról van szó, hogy a protestánsok között több, aki a „maga módján vallá­sos”, s a katolikusok szigorúb­ban követik egyházuk tanításait, ami a két egyház történetéből, mentalitásából, filozófiájából is adódhat. Ezt lényegében az Ok­tatáskutató Intézetben nemrég elkészült felmérés adatai is alá­támasztják. Eszerint a felnőttek 24 százaléka jár legalább ha­vonta templomba: a katolikusok között ez az arány 27 százalék szemben a protestánsokkal, akiknek 20 százaléka vesz részt havonta egyszer istentisztele­ten.- Hazánkban a vallásnak mekkora jelentősége van az em­berek számára? Istenükből közepes- Ha azt a kérdést tesszük föl, hogy mennyire fontos Isten a kérdezett életében, azt találjuk, hogy összességében - egy tíz­fokú skálán - közepesre értéke­lik ezt, és 20 százaléknyian vannak azok is, akiknek egyál­talán nem, és azok is, akiknek nagyon fontos az Istenben való hit. Az átlagosnál nagyobb sze­repet játszik az istenhit a fal­vakban élő, idősebb nőknél, míg az átlagosnál kisebbet a vi­déki városokban lakó fiatal­vagy középkorú, maximum szakmunkás férfiak körében. Megfigyelhetjük ez utóbbi cso­port negatív viszonyulását a val­lással, egyházzal foglalkozó kérdésekhez, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy ez a réteg, amelyik az utóbbi évtize­dekben munka hiányában, vagy életfeltételeinek javulása remé­nyében a falvakat otthagyva a városokban költözött, s ezzel régi értékrendjét elveszítve el­fordult a vallási hagyományok­tól. Meglepő módon: 1991-ben Magyarországon a megkérde­zettek egynegyede nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a Biblia, s kétszer ennyien voltak azok, akik nem tudták, mi az Újszövetség. Takács Ilona

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom