Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)

1994-08-17 / 226. szám

8 uj Dunántúli napló Külföld 1994. augusztus 17., szerda A második partraszállás Franciaországban: 1944. augusztus 14-15. „Overlord” után Dragoon Svéd szuperkém a csomagtartóban Visszaküldték az oroszok? Mit csinált Budapesten? Francia és amerikai zászlók St. Raphaelban augusztus 15-én Miközben 1943 telétől a szö­vetségesek egyetértettek abban, hogy feltétlenül szükséges egy második front megnyitása a kontinensen, az amerikai és brit hadvezetés sokáig versengett egymással annak meghatározá­sában, hogy az európai partok melyik része legyen a „Dra­goon” hadművelet, a norman­diai partraszállás „mellékhad­műveletének” szánt akció szín­tere. Eredetileg a Dragoon-had- művelet fedőneve „Anvil” (Üllő) volt és a normandiai Overlord hadművelettel egy időben kezdődött volna, amely induláskor szintén más fedő­névre hallgatott - a katonai ter­vezők ugyanis „Hammer”-re (Kalapácsra) keresztelték. A „Kalapács” azonban végül is nem úgy, és nem akkor sújtott le az „Üllőre” ahogy azt eredetileg a szövetségesek hadvezetése tervezte. A náci erőknek az egy­idejű két hadművelet, az „Üllő” és a „Kalapács” között kellett volna szétmorzsolódniuk. Ezt a forgatókönyvet azonban végül is megvalósíthatatlannak ítélték a partra szállító eszközök nem megfelelő száma, valamint amiatt, hogy az Olaszországban harcoló csapatokból semmi­képpen sem lehetett egységeket átdobni a térségbe Róma bevé­tele előtt. A két hadművelet ettől kezdve külön életet élt. Az „Anvil” azonban továbbra is gyakori éles „vita” tárgya volt a szövetségesek között. Végül is, a hadművelet helyéről - Pro­vence - javára a szövetséges erők legfőbb parancsnoka, Dwight Eisenhower tábornok döntött. Mikor 1943. december 6-án, a teheráni konferencián Roosevelt és Churchill Sztálin nyomásának engedve elviekben beleegyezett a második front megnyitásába, a gyakorlati megvalósítás terén az amerikai elnök és a brit kormányfő még egyáltalán nem jutott közös ne­vezőre. Churchill egy az adriai parto­kon megvalósítandó hadműve­letet álmodott meg. A szigetor­szági stratégák egy nagy hara­pófogót képzeltek el, amely a lehető legnagyobb számú ellen­séges erőt Toppantja majd össze. Egy adriai partra szállást java­soltak - ahogy fogalmaztak - a „krokodil lágy alhasa felől”. Churchillt erősen nyugtalaní­totta a Vör8s Hadsereg látvá­nyos talpra állása és attól tartott: Sztálin kihasználja az alkalmat, hogy kiteijessze birodalmának határait a Balkán felé. Ennek el­lenszere számára a szovjet csa­patok megelőzése volt, hogy előttük érjen Bécsbe, mi több Budapestre.- Az amerikaiak „nem fantá- ziáltak” a háború utáni status quo alakulásáról, hanem prag­matikus módon közvetlen cél­jukra összpontosítottak. Lépés­ről lépésre, óráról órára akartak előrehaladni, felszabadítva Franciaországot és a Rajna mögé visszaszorítani a Wehr­macht erőit. Eisenhowerrel egyetértésben Roosevelt ameri­kai elnök ezért az expedíciós hadtest egy idejű partra dobásá­nak híve volt Franciaország nyugati és déli részén. így Churchillnek engednie kellett. Eisenhower katonai téren arra számított, hogy Dél-Fran­ciaországon keresztül könnyeb­ben eljuttathatja az európai had­színtérre az Egyesült Államok­ban bevetésre váró amerikai egységeket, mint a Normandiá- ban létesített kikötőkön keresz­tül. Egy ideig azonban ő is in­gadozott, hogy a Rhone torkola­tától nyugatra vagy keletre szálljanak-e partra. Áz előbbi megoldás az első időkben csak Sete-hez juttatta volna a partra szállókat, míg az utóbbi a két je­lentős francia kikötő, Marseille és Toulon megszerzésével ke­csegtetett. Végül a második megoldás mellett tették le a ga­rast. Tizenöt nappal a „Dra­goon” hadművelet kezdete előtt az angolok még egyszer meg­próbálkoztak, hogy keresztül vigyék elképzeléseiket, és egy Bordeaux-nál való partraszál­lást javasoltak. Mint Eisenho­wer később megírta, a brit kor­mányfő szokásához híven akkor is a kivitelezés pillanatáig győzködte vitapartnereit. A hadműveletben részt vevő egységek így elég későn, au­gusztus 9-én kapták meg a pa­rancsot a provence-i partra szál­lásra. Szerencsére a vezérkarok előrelátók voltak, kidolgozott tervekkel rendelkeztek vala­mennyi eshetőségre. A hadmű­veletben részt vevő 400 ezer fős expedíciós erő háromnegyedét a franciák adták, köztük sokan Franciaország egykori gyarma­tairól érkeztek. Többek között marokkóiak, szenegáliak, algé­riaiak harcoltak Lattre de Tas- signy tábornok parancsnoksága alatt az úgy nevezett „B” hadse­reg élén. A partraszállásban kétezer hajó és ugyanennyi re­pülőgép vett részt. Augusztus 14-15-én éjjel a német vonalak mögé a part stra­tégiai jelentőségű pontjain ame­rikai és angol ejtőernyős kom­mandókat dobtak le Muy térsé­gében. így az első felszabadított francia település La Motte lett, a Marseille-t és Nizzát össze­kötő stratégiai fontosságú útvo­nal mentén. A németek jelentős ellenál­lást fejtettek ki, s Hitler kiadta a parancsot: a két kikötőt, Marse­ille-t és Toulont az utolsó tölté­nyig védeniük kell. A partra szállók súlyos veszteségek árán, a francia ellenállás támogatásá­val azonban gyorsan haladtak előre, és terveldiez képest har­minc nappal korábban elérték a kitűzött hadicélokat. Pap Zsófia A történteket percnyi pontos­sággal feljegyezték. 1987. októ­ber 6-án, Stockholm észak-nyugati kerületében a biz­tonsági szolgálat - a SAPO - embereinek figyelme kicsit lan­kadni kezdett. A házban ugyanis, amelyet körülvettek, eloltották a villanyt: lakója, Stig Bergling édes kettesben maradt feleségével. Jól ismerték a fér­fit, hiszen korábban kollégájuk volt, de 1979-ben leleplezték, majd életfogytiglani börtönre ítélték, mert a Szovjetunió ja­vára kémkedett. Bergling nem akárki volt. El­végezte a rendőrakadémiát, dolgozott a közbiztonságiaknál, tisztként szolgált Cipruson az ENSZ-erőknél, majd a SAPO-hoz került vezető beosz­tásban. Nem akadt titkos doku­mentum, amelybe ne tekinthe­tett volna bele; a megszerzett információkat pedig azonnal továbbította Moszkvába. Ráadásul nem is a svéd nyo­mozó hatóságok zsenialitása, hanem inkább elhagyott meny- nyasszonyának bosszúja okozta a vesztét. Az első években szi­gorú elszigeteltségben tartották, azután időnként eltávozást en­gedtek számára, főként külön engedéllyel kötött házassága után. Azon a bizonyos októberi napon sem gondoltak semmi rosszra, például arra, hogy egy háznak titkos kijárata is lehet. Pedig azon át hagyta el félj, feleség külön-külön a figyelés alatt tartott épületet; az asszony bérelt kocsin, a mesterkém ta­xin, és meg sem álltak Finnor­szágig. Miközben egész Skan­dinávia utánuk kutatott, négy napot Helsinkiben, a szovjet nagykövetség biztonságos ven­dégszobájában töltöttek, majd egy diplomáciai kocsi csomag­A motorizáció fejlődése Len­gyelországban különleges, ugyanis sehol a világon nincs példa arra, hogy a forgalomba hozott új autók fele 30 évesnél öregebb típusú legyen. A szerző szavai szerint efféle „autó-skanzennel” még a leg­szegényebb ázsiai és latin-ame­rikai országok sem rendelkez­nek. A lengyel utakon futó j ár­tartójában csempészték át őket a határon. A svéd hatóságok többször próbáltak felvilágosí­tást kapni a szökevényről elő­ször a szovjet, majd az orosz vezetésnél, de Moszkvában senki sem akart tudni semmit. S most bekövetkezett a nagy fordulat: a kém hazatért és ön­ként jelentkezett a svéd elhárí­tásnál. Stockholmban közölték, hogy megkezdte büntetése letöl­tésének folytatását, de minde­nekelőtt kihallgatták. Meglehe­tősen közlékenynek bizonyult, méghozzá bennünket magyaro­kat is emlegetett. A részletek nem ismeretesek, ám annyi bi­zonyos, hogy Moszkvába ér­kezve, részt vett a katonai felde­rítés továbbképzésén, majd' 1988 szeptemberében fontos feladatok elvégzésére Buda­pestre küldték, s a magyar fővá­rost csak 1990 végén hagyta el. A svéd biztonsági szolgálat főnöke, Anders Eriksson szerint az eltelt két évnek vannak ho­mályos pontjai, Bergling állítá­sait még ellenőrizni kell. Annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy újabb továbbképzést kapott Moszkvában, majd bejrúti megbízatás következett. Innen tért vissza Stockholmba, s talán egyszer majd arra is fény derül, milyen vész fenyegette, amely­hez képest a kisebbik rossz az életfogytiglani börtön. A Bergling-ügy fejleményei miatt mélypontra süllyedtek a svéd-orosz kapcsolatok. A mi­niszterelnök, Carl Bildt fel van háborodva, mert „nem elég, hogy az ország felségvizeit időnként megsértik az orosz tengeralattjárók, a kémkedés is változatlanul folyik”. A tiltako­zás jeleként az új orosz katonai attasé nem kapott beutazási en­gedélyt. Réti Ervin műveknek több, mint fele az FSM, illetve az FSO üzemeiből kerül ki, s valószínűleg így lesz ez a jövőben is. Bár a Fiat által alapvetően az 50-es években tervezett „kis- polszki” ma már semmilyen eu­rópai normának sem felel meg, gyártását mindaddig nem kíván­ják beszüntetni amíg lesz rá ke­reslet. A Foch repülőgép-anyahajó Mitterrand elnökkel a fedélzetén, és testvérhajója, a Clemanceau a frejusi tengeri parádén augusztus 14-én Dél-Franciaország felszabadulásának 50. évfordulóján „Autó-skanzen” Carlos, a Sakál A rendőrségi autó - hátsó ülésén Illich Ramirez-Sanchez-zel - begördül a Sante börtön udva­rára A világ egyik leghírhedtebb terroristája, aki 1976-tól napja­inkig szerepelt az Interpol körö­zési listáinak élén, Illich Rami­rez Sanchez néven 1949. októ­ber 19-én született az 1000 mé­ter magasan fekvő San Cristo­bal venezuelai városkában. Apja gazdag ügyvéd volt, jó ba­rátja egy venezuelai kommu­nista vezetőnek. Bár milliókat keresett különböző ingatlanügy­letekkel, politikai meggyőződé­sét úgy juttatta kifejezésre, hogy fiainak a világforradalom vezetőjének neveit adta. így lett a három fiú közül az első Illich, a második Lenin, a harmadik Vladimir. A későbbi Carlos kozmopo­lita nevelést kapott, egész Ame­rikát beutazta, és egy nyáron Kuba szigetén kis úttörőként magával Fidel Castróval is ke­zet szoríthatott. A vándorévek alatt megtanult angolul, jelentős előrehaladást tett a matematika és a vegyészet terén. 19 évesen aztán apja a londoni kapitalista fertőből Moszkvába, a Lu­mumba egyetemre küldte. Az itt töltött rövid idő alatt Carlos botrányt botrányra hal­moz, kispolgári módon tivor­nyákat szervez, lányokat visz szobájába, majd bejelentés nél­kül fél évre eltűnik, hogy Jor­dániában a palesztin ügyet szol­gálja. 1970-ben aztán kicsapják az egyetemről és felszólítják, hagyja el az országot. (Ez per­sze csak jelképes lépés volt, hisz a már neves terroristát ké­sőbb számtalanszor fogadta a KGB.) Carlos ezek után a Kö­zel-Keletre utazott, ahol terro­rista kiképzést kapott. Egy ideig London, Párizs és Bejrút között működött összekötőként, majd 1973-ban egy kisebb szervezet irányítását veszi át. 1974-től egyre komolyabb akciók szer­vezésébe fog, kommandó élén terroristákat szabadít ki, repü­lőgépeket próbál felrobbantani. 1975-ben érkezik el a fordu­lóponthoz, amikor három őt le­tartóztatni akaró francia rendőr­rel végez. Innen már nincs visz- szaút: Carlos, azaz a Sakál „alámeiül”, nyomában üldözői­vel Algériába, majd Irakba me­nekül. 1975. december 2l-én végre­hajtja azt az akciót, amely meg­alapozta mítoszát: Bécsben el­foglalja az OPEC székházát, foglyul ejti az ott tanácskozó minisztereket, feltételeket diktál a hatóságoknak, végül túszaival együtt egy DC 9-es repülőgépen távozik. Megbízói azonban elé­gedetlenek, a miniszterek ugyanis életben maradtak. Car­los - noha a terroristák között hőssé vált - munka nélkül ma­rad, és úgy dönt, önállósítja magát. Az idealista forradalmár he­lyébe a számító terrorista lép, aki pénzért, megbízásból dol­gozik. Líbiai olajjal kereskedik, fegyvereket ad el, merénylete­ket szervez és hajt végre. Fő támaszpontja Dél-Jemenben volt, de hamar nekilátott, hogy kiépítse kelet-európai hálózatát. 1979-ben Budapesten is beren­dezkedett, és kapcsolatba került a keletnémet Stasival, a szovjet KGB-vel, a román, a bolgár és a cseh titkosszolgálattal is. Egy darabig biztonságban érezhette magát, hiszen hiába körözte az Interpol, a szocialista országok nem voltak tagjai ezen szerve­zetnek, Carlos segítését pedig politikai ügyként, a felszabadító mozgalmak támogatásaként könyvelték el. Carlos 1981-ben megpró­bálta felrobbantani a Szabad Európa Rádió müncheni szék­házát, 1982-ben egy párizsi arab lap irodája ellen hajtott végre merényletet, és felrobban­totta a Párizs-Toulouse közt közlekedő vonat egyik kocsiját. 1983-ban Nyugat-Berlinben a francia konzulátus épülete ellen hajtott végre merényletet. Ezzel azonban a Stasi haragját hívta ki maga ellen, így 1984-ben tá­voznia kellett az NDK-ból, az­tán 1985-ben Magyarországról, majd hamarosan Csehszlováki­ából is. Az enyhülés nyomán végül Moszkvában is persona non grata lett. Ezután Carlos lassan kikopott a szakmából; állítólag 100 mil­lió dollárért hajlandó lett volna meggyilkolni az amerikai elnö­köt, de Kadhafi sokallta az árat. Személyesen senki sem látta, életjelet nem adott, több ízben halálhíre is lábra kapott. A köz­tudatból csak azért nem tűnt el teljesen, mert jilakja több írót is megihletett, regények tucatjai­ban bukkant fel neve, az így született művek pedig a mítoszt erősítették tovább. Sokan tudni vélték, hogy Damaszkuszban békés családapaként él szintén terrorista feleségével, a Vörös Hadsereg Frakció volt tagjával és leánygyermekükkel. A világ­sajtó hasábjain neve csak akkor bukkant fel, amikor Budapesten a rendszerváltozás utáni első kormány nyilvánosságra hozta a Carlos és a kommunista titkosz- szolgálatok kapcsolatát bizo­nyító dokumentumokat. 1991-ben aztán a közel-keleti rendezési folyamat megindulá­sakor Szíria, hogy lemossa ma­gáról a terrorizmus támogatásá­nak bélyegét, kiutasította Car- lost. Damaszkuszból Tripoliba toloncolták, onnan vissza Szíri­ába, végül jemeni diplomata-út­levéllel ismeretlen helyre távo­zott. 1992. június 1-jén távollété­ben egy francia bíróság élet­fogytiglani börtönre ítélte az 1975-ös rendőrgyilkosságok miatt. Mostanában állítólag végleg visszavonult, és Skóciá­ban egy kis faluban emlékira­tain kezdett dolgozni. Hogy a hír igaz-e, nem tudni, de ha va­lóban rács mögé kerül a Sakál, előbb-utóbb megszületnek a memoárok. Vladár Tamás

Next

/
Oldalképek
Tartalom