Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-22 / 200. szám

1994. július 22., péntek Háttér uj Dunántúli napló 11 Titokzatos bandáktól retteg az orosz társadalom Több bűn, mint bűnhödés Titokzatos bandáktól retteg az orosz társadalom. A maffia beitta magát az üzleti élet min­den zugába, emberei ott vannak tani. Egyes vélemények szerint a privatizált vállalatok részvé­nyeinek 81 százalékát a maffia ellenőrzi Oroszországban. az állam irányítói és törvények végrehajtói között. De nem elégszik meg eddigi hódításá­val. Behatol Európába, lero­hanja Amerikát... Rendeletháború nem sok sikerrel Az Oroszországban elbur- jánzó bűnözéssel Borisz Jelcin csupán rendeletháborút vív. Nem sok sikerrel. Az elnök hi­ába adja ukázba: gyűjtsék össze a banditákat, a garázda eleme­ket, e kísérletek úgy látszik a maffiának nyújtanak lehetősé­get az erődemonstrációra: lám, velük nem lehet, nem érdemes packázni. Hiába utasította Jel­cin a múlt hónapban az egyik különleges fegyveres alakula­tot, hogy rendezzenek hajtóva­dászatot a bűnözők ellen, a ké­szülő akció hírét valaki kiszivá­rogtatta, s a maffia átmenetileg visszahúzódott védőbástyái mögé. A szervezett bűnözés termé­szetesen nem válogat sem az eszközökben, sem a módsze­rekben. Ha kell, parlamenti képviselőt ölnek, gyárigazga­tókat tartanak sakkban, s ha va­laki nem fizet - jaj neki. „Vé­delmi pénzt” kémek még a leg­kisebb kioszkok tulajdonosaitól is. Senki nem bízik a rendőr­ségben, és kevesen hiszik, hogy a parlamentben elfogadott tör­vényeket tényleg be tudják tar­A bűnözési statisztika min­den képzeletet felülmúl. Ez év első öt hónapjában csak Moszkvában 664 olyan bűncse­lekményt követtek el, amelyek­hez fegyvert vagy robbanó­anyagot használtak. Vészesen megszaporodott az emberrablá­sok száma. Míg 1993-ban csu­pán 16 embert ejtett túszul a maffia, idén eddig már 118 em- berrablási esetet jelentettek be a rendőrségnek. 1994 első negye­dévében naponta 84 embert öl­tek meg Oroszországban. A százezer főre jutó gyilkosságok száma éves szinten meghaladja a 15-öt. Ez az arány másfélszer annyi mint amit az Egyesült Ál­lamok bűnözési statisztikája mutat. „Az emberölési esetek többsége bérgyilkosság, ame­lyet a piac elosztásáért folyó küzdelemben követnek el” - ál­lítja Viktor Jerin belügyminisz­ter. Húsz banda ellenőrizte Moszkvát Az 1961-ben elfogadott, je­lenleg érvényben lévő büntető törvénykönyv természetesen alkalmazhatatlan a jelenlegi vi­szonyokra. Egy kommunista pártpolitikus szerint ugyanis - a The Economist című hetilap idézi őt - a törvénykönyv „normális társadalomnak, nor­mális országnak” készült. A szervezett bűnözés gyökerei a téma kutatói szerint a bolsevik tradíciókig nyúlnak vissza. Mi­chael Waller amerikai külpoli­tika-kutató hamarosan megje­lenő könyvében egy közismert, de gyakran feledésbe merülő tényre emlékeztet: Sztálin is bankrablással kezdte forradalmi karrierjét, majd bűnözőket fo­gadott fel titkosrendőröknek. Szovjet-Oroszország titkos­rendőrei „házkutatás” címén ra­bolták ki a vagyonosabb polgá­rokat. A „nyilvántartásba vett” tárgyakat aztán vagy a nomen­klatúra tagjai használták, vagy egész egyszerűen eladták kül­földön. Később a KGB tovább „ápolta”, sőt továbbfejlesztette az elődök hagyományait: csem­pészbandákat pénzelt, nyugati bankokba mentette ki a kom­munista párt vagyonát, Kö- zép-Ázsiából származó kábító­szert szállított Európába, fegy­verrel kereskedett, lopott, csalt, hazudott. Waller szerint a ma működő orosz maffia alapszer­kezete a brezsnyevi érában, a pangás évei alatt épült ki. A KGB részben a rendszeresen fi­zetett kenőpénz miatt nézte el a korrupció fellegvárainak létezé­sét, részben pedig azért, mert mindenki számára világos volt: csak a feketepiac képes műkö­désben tartani a központi terv- gazdaságot. A jelenlegi keresztapák több­sége, akiket az orosz zsargon­ban „törvényes tolvajoknak” hívnak, még Brezsnyev alatt ta­nulta ki a mesterséget. A rend­őrség ismeretei szerint napja­inkban 289 „keresztapa” műkö­dik Oroszországban. Ezek fele állandóan börtönben ül, ám ez nem akadályozza meg őket ab­ban, hogy - kenőpénzek révén - ne tudjanak kapcsolatot tartani a külvilággal. A szovjet időszakban a szer­vezett bűnözés viszonylagos rendben zajlott. Mintegy 20 banda ellenőrizte Moszkvát, s pontosan felosztották egymás között a piacot. A Ljuberci el­lenőrizte a prostituáltakat, a Dolgoprudnij tartotta fenn a „védőbrigádokat”. Az ingus maffia foglalkozott a csempé­szettel, az azerieké volt a kábí­tószer-kereskedelem. A csecsé­nek pénzért mindenre vállalkoz­tak. A gazdasági reformok beindí­tásával elkezdődött a harc a piac újrafelosztásáért. A kevésbé erős csoportok igyekeztek ösz- szefogni a túlélés reményében, de a maffiaháborúban a bűnö­zők egymást is irtják. Ez a szer­vezetlenség jelenthetné az egyetlen kapaszkodót a maffiák elleni harcban, de nem ilyen rendőrséggel. A moszkvai rendőrfőnök maga ismerte be: embereinek 95 százaléka „sá­ros”, rendszeresen vesz el ke­nőpénzeket. Veszélyben Közép-Európa is Jelcin először 1993 február­jában hívta fel a figyelmet arra, hogy „a szervezett bűnözés közvetlen veszélyt jelent Oroszország stragéiai érdekeire és nemzeti biztonságára nézve.” Louis Freeh, az amerikai Szö­vetségi Nyomozó Iroda, az FBI igazgatója viszont meg van győződve arról, hogy ez a ve­szély az orosz határokon is túl­mutat. Az első számú veszélyzóna Közép- és Kelet Európa, s en­nek igazolására elegendő Buda­pesten körülnézni: éjszakai mu­latók, sztriptízbárok, kaszinók tucatjai kénytelenek védelmi pénzt fizetni az orosz maffia „áttelepült” tagjainak, cserében azért, hogy orosz és ukrán szép lányokat alkalmazhassanak. Freeh a közelmúltban járt a térségben, többek között Ma­gyarországon is, és segítséget ígért a bűnüldöző szeveknek a maffia elleni küzdelemhez. Moszkvában még irodát is nyi­tott az FBI, mert attól tartanak, hogy amennyiben nem lépnek fel hatékony eszközökkel az orosz szervezett bűnözéssel szemben, az hamarosan átteijed az Egyesült Államokra is. D. B. Diplomáciai repülőrajt? Az új magyar kormányfőnek enyhén szólva nem sok szabad idő jutott a hivatalos beiktatás után. Épp ellenkezőleg: a múlt heti eskütételt kettős „diplomá­ciai debütálás” követte. Horn Gyula előbb a Közép-európai Kezdeményezés trieszti csúcs- értekezletén vett részt, majd Bonnban tett villámlátogatást. Szabadkereskedelmi együtt­működés? Autósztráda-építési célprogramok? Menetrend-el­képzelések az EU-csatlako­zásra? Triesztben minderről szó esett, jól érzékeltetve, hogy - bár a KeK szervezetileg és poli­tikailag kétségtelenül keresi még helyét, sőt sokan megkér­dőjelezik a létjogosultságát - a hajdani négyekből majd ötökből alakult csoportosulás hasznos tevékenységet végezhet. Nem­csak szűkebb térségünk felzár­kóztatásához járulhat hozzá, hanem értékes fórumot teremt­het a tíz tagország belső viszo­nyainak rendezéséhez, koope­rációjuk előmozdításához. (Vonzerejét jól mutatja a belé­pésben érdekelt majd féltucat­nyi új jelentkező is, Ukrajnától Romániáig.) Államközi alapszerződések? Határgaranciák és kisebbség- védelem? E témák már Horn kétoldalú trieszti találkozóinak fókuszában álltak, amelyeket román és szlovák kollégáival folytatott, s közrejátszhatnak egy harmonikusabb, konstruk­tívabb „szomszédságpolitika” kialakításában. A beiktatás utáni, ily korai bonni vizit pedig- voltaképpen hagyományosan- hazánk gazdasági kötődésé­nek bizonyítéka. Persze azt sem árt elfelejteni, hogy az EU soros elnöki posztját betöltve Német­ország most a szokottnál is fon­tosabb partner. A diplomáciai repülőrajt in­kább sikeres debütálás volt, amit remélhetőleg eredményes folytatás követ. Sz. G. „Kísértet járja be Európát” • • Ötmillió keménydrogos „Kísértet járja be Európát. A kábítószerek kísértete.” Doug­las Hurd brit külügyminiszter jellemezte így az európai drog­helyzetet, amely nemcsak a po­litikusoknak, de rendőrök, ha­tárőrök és állambiztonsági tisz­tek ezreinek is komoly fejtörést okoz. Az elmúlt öt évben meg­duplázódott Európában az évente elfogyasztott heroin és kokain mennyisége. A kábító­szerfogyasztók száma folyama­tosan emelkedik Olaszország csizmájának sarkától egészen a norvég gleccserekig. A Newsweek című amerikai hetilap „címlapsztorit” szentelt Európa ilyetén eldrogosodásá- nak, mely szerint a helyzet odáig fajult, hogy az öreg kon­tinens drogosai „felszippanta­nak, elfüstölnek és befecsken­deznek” bármit, ami a kezükbe akad. Az életveszélyes mámort okozó Ecstasy nevű tabletta például sok helyen az ifjúsági klubok és kocsmák étlapjának állandó kínálatává vált. Kö­zép-Európa a kábítószer keres­kedők új célpontja lett, s nem­csak azért, mert új felvevőpiac nyílt itt számukra, hanem mert a Balkánon dúló háború miatt a szállítási útvonalat Magyaror­szágon, Szlovákián és Csehor­szágon keresztül kellett kije­lölni. Az észak-amerikai koka­inpiac visszaszorulása arra ösz­tönözte a kolumbiai kábítószer kereskedőket is, hogy Francia- országba, Németországba és Nagy-Britanniába irányítsák az „árut”. Kétszeresen is jól jártak: nemcsak új piacokat tártak fel, de Európában az amerikai ár duplájáért értékesíthetik a dro­gokat. Senki nem tudja ponto­san, hány kábítószer élvező van Európában, csupán annyi bizo­nyos, hogy számuk egyre nő. A legutóbbi rendőrségi jelentések ötmillió keménydrogosról szá­molnak be, míg a gyengébb ha­sis és marihuána fogyasztóinak számát 20-30 millióra teszik. Az Észak-Koereára szakoso­dott amerikai hírszerzők Kim ír Szén halála óta idejük nagy ré­szét az irattárban töltik: meg­próbálják előkotomi a poros ak­tákból azokat az információkat, amelyeket a „nagy vezér” fiáról és utódjáról, Kim Dzsong Ilről sikerült az utóbbi évtizedekben összegyűjteni. A CIA nem küzd a bőség zavarával. Habár az if­jabb Kimet apja már húsz évvel ezelőtt elkezdte beavatni a „szakma” rejtelmeibe, s már két éve az ország „ügyvezetője­ként” tüntetik fel a híradások, nyilvánosság előtt alig mutat­kozott. Ha igen, akkor sem szólt egy kukkot sem. A „trónörö­kös” valódi énjének megisme­résére a kevés tényen kívül csak a róla szóló legendákra és talál­gatásokra lehet hagyatkozni. Orosz források szerint Kim Szibériában született 1942-ben. A Német Demokratikus Köztár­saságban tanult politikai gazda­ságtant, majd 1964-ben vissza­tért Phenjanba, ahol a propa­ganda-, valamint a kulturális minisztériumban kapott pozí­ciót. Csillaga a 80-as évek ele­jén kezdett el emelkedni: kine­vezték a hadsereg főparancsno­kává, a nemzeti védelmi bizott­ság elnökévé és „beválasztot­ták” a Munkáspárt háromtagú politikai bizottságába. A The Wall Street Journal Europe egy magyar külügyi forrást idézve (az iljabb Kim nálunk is dolgo­zott diplomataként) ír le egy esetet, amikor is Kim a 80-as évek végén nyugati sportkocsi­jával száguldozva elgázolt egy tucat gyalogost. Az ifjabb Kim­ről az a monda járja, hogy ami­kor az elemiben egy pacát csi­nált Japán térképére, a szigetor­szágra hirtelenében hatalmas zápor zúdult. Tanzániában pe­dig állítólag Kimhez fohász­kodnak, ha azt akarják, hogy a heves esőzések elüljenek. Mindezt a kommunista propa­gandagépezet találta ki annak érdekében, hogy az észak-kore­aiak előtt így erősítsék a jöven­dőbeli vezér nimbuszát. Az amerikai hírszerzők által összeállított portré nem túlságo­san biztató: szerintük az ifjú Kim legrosszabb esetben meg­rögzött pszichopata, de min­denképpen szeszélyes, kiszá­míthatatlan természetű egyén, akin most nem kevesebb múlik, mint egy esetleges háború kitö­résének megakadályozása a Ko­reai-félszigeten. A szovjetek bedobják a törülközőt Versenyfutás a Holdra GM-export Az amerikai General Mo­tors autógyár az ezredfordu­lóig szeretné megnégysze­rezni, azaz 100 ezer darabra emelni japán exportját - je­lentette a The Asian Wall Street Journal című gazda­sági szaklap a gyár egyik igazgatóját idézve. A General Motors elsősorban a jobb kormányos Satum és a rövi­desen piacra kerülő, ugyan­csak jobb kormányos GM-kisteherautó népszerű­ségében bízik: ezeket jövőre vagy 1996-ban kezdik kí­nálni a szigetországban. Az AP-DJ jelentése szerint 1996-tól évi 20 ezer Chevro­let Cavaliers-t kívánnak ér­tékesíteni Japánban a Toyota márkaneve alatt. Jelentős forgalomnövekedésre számí­tanak az Isuzu Motors cégnél is, amelyben a General Mo­torsnak 37 százalékos része­sedése van. John. F. Kennedy, az Egye­sült Államok elnöke 1961-ben, nem sokkal Gagarin történelmi űrutazása után kijelentette, hogy még az évtized vége előtt az ember a Holdra teszi a lábát. Mindez nem jóslat volt: kvázi parancs. Amerika szemmel lát­hatóan rosszul tűrte, hogy a szovjetek az űrkutatás terén megelőzték, s Kennedy - csak­úgy, mint az amerikaiak - ter­mészetesnek vette, hogy azt a bizonyos első lépést egy honfi­társuk fogja megtenni. A szov­jetek, bár mindvégig tagadták, gőzerővel készültek arra, hogy az első embert ők juttassák el égi kísérőnk felszínére. A versenyfutás jó ideig egyenlő erők küzdelmét mu­tatta. Az amerikaiak az igen si­keres Mercury és Gemini-űrha- jók után határozott lépéselőny­ben voltak, de nem sokáig. Áz utólag Apolló-1-re keresztelt űrhajó egy próbastart során a ki­lövőállásban felrobbant, és há­rom utasa életét vesztette. Mindez 1967 januárjában tör­tént. Két hónap múlva Johnson elnök előtt volt a CIA jelentése, miszerint a szovjetek készen állnak arra, hogy Hold körüli pályára juttassanak egy űrhajót, személyzettel! Ez 7KL-1 néven el is indult, de szerencsére le­génység nélkül, mert az indító egység meghibásodása miatt a fellövés után nem sokkal visz- szazuhant a Földre. Eközben az amerikaiak 1967 novemberé­ben, illetve 1968 januárjában sikeresen próbálták ki Föld kö­rüli pályán az Apolló-4 és 5 jelű űrhajót. (Kettes és hármas számú Apollót egyáltalán nem bocsátottak fel. A számozás azért „ugrott”, mert az Ap- olló-4-et már az újabb típusú, Satum-V hordozórakétával lőt­ték fel.) A szovjetek 1968 fo­lyamán még három, személyzet nélküli kísérletet hajtottak végre, mindegyik kudarccal zá­rult. Még ugyanebben az évben az amerikaiak fellőtték az Ap- olló-6-ot, a most másodszor ki­próbált Satum-V rakéta azon­ban csődöt mondott. Az októ­berben - Satum-I rakétával - személyzettel Föld körüli pá­lyára küldött Apolló-7 repülése viszont teljes sikert hozott. Ok­kal feltételezték, hogy a szovje­tek képesek Hold körüli pályára küldeni személyzettel egy űrha­jót, azt azonban tudták, hogy le­szállítani és visszahozni nem tudnak egy ilyen űreszközt, mert még nem voltak olyan űr­béli dokkolási tapasztalataik, amilyeneket az amerikaiak sze­reztek a Gemini-program során. Ugyanakkor azzal is tisztá­ban voltak, hogy a szovjetek elvben bármilyen kockázatot vállalnának az elsőségért. 1968 szeptemberében egy legénység nélküli, Zond-5 nevű űrhajó emelkedett fel Bajkonurból, de alig 2000 km-re a Holdtól mű­szaki hiba miatt vissza kellett fordítaniuk. Ugyanígy járt két hónappal később a Zond-6, ráa­dásul az egyik ejtőernyőjének hibája miatt a földbe csapódott. Az Apolló-program vezetője 1968 tavaszán úgy határozott, hogy személyzettel Hold körüli pályára küldik az Apolló-8-at, de a leszálló egység, a hold­komp nélkül. (Megjegyzendő, hogy másfél évvel később, ami­kor az Apolló-13 útban volt a Hold felé, súlyos műszaki hiba miatt a parancsnoki és a kiszol­gáló egység elveszítette az ösz- szes üzemanyagát, és csak a holdkomp tartalékainak segít­ségével tudtak visszatérni a Földre.) 1968 december elején a szov­jetek még tettek egy kétségbee­sett kísérletet. Állítólag maguk a kozmonauták szorgalmazták a mielőbbi felbocsátást, ám a leg­felsőbb politikai vezetés, fel­mérve az óriási kockázatot, nem engedélyezte a repülést. December 21-én reggel Bor­man, Lowell és Anders űrhajó­sokkal a fedélzetén útnak indult az Apolló-8, s miután kereken 20 órát töltöttek Hold körüli pá­lyán, szerencsésen visszatértek a Földre. A szovjetek ekkor végleg bedobták a törülközőt, és azóta sem próbálkoztak az­zal, hogy embert juttassanak a Holdra. Kennedy elnök álma végül is megvalósult. 1969. július 21-én Neil Armstrong, az Apolló-11 asztronautája megtette az első, történelmi lépést. (Rajta kívül még összesen tizenegy asztro­nauta lépett a Holdra.). A Holdért való versenyt tehát az amerikaiak nyerték. A tét óriási volt. És a számla is: közel 100 milliárd dollár. De kit érdekel ez negyed szá­zad múltán? Németh Géza Kémek és Kimek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom