Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-20 / 198. szám

8 új Dunántúli napló Korunk 1994. július 20., szerda Emlékezés az első földkeltére Ember a Holdon A Holdra lépő amerikai űrhajós csapat 25 év után Hol járnak most a holdjárók? Európa meghódítja a Holdat? Beatenberg svájci üdülő­helyén négy napon át ülésez­tek az ESA, az európai űrku­tatási szervezet szakértői, együtt a meghívott orosz, amerikai és japán vendégek­kel. A tanácskozás témája olyan program kidolgozása volt, amelynek alapján 2020-ig állandó, emberek ál­tal lakott állomás létesülne a Holdon. Ott, ahol 25 éve szenzáció született. ... 1969. július 20-án lé­pett le Neil Armstrong ameri­kai űrhajós a Hold talajára, ahol elkezdte fura szökdécse­lését. Azóta még tíz amerikai asztronauta követte a Holdon Armstrongot és társát, Edwin Aldrint. Por- és kőmintákat gyűjtöttek, kis csöveken mé­rőműszereket rögzítettek, furcsa kis járművükkel, a szakmai szleng által „Mond- rovemek” nevezett űr-autó­val zötyögtek a kráterek kö­zött és természetesen sok ezer méter filmet forgattak a látványnak bizony meglehe­tősen komor világban. Utoljára 1972 decemberé­ben lépett a Hold felszínére az Eugene Ceman-Harrison Schmitt asztronauta-kettős. Azóta csend honol a Holdon és a Hold körül. Vajon miért? Ki tudja? Az egyik lehetséges motívum persze a pénz. Az amerikaiak a 60-as és a 70-es években - ma már tudjuk - 25 milliárd dollárt költöttek a Hold-ku­tató Apollo-programra, amin mintegy félmillió (!) ember dolgozott. De ha Amerika a pénz mi­att hagyta abba a dolgot a gazdasági fellendülés szaka­szában, hogyan vághat neki Európa a recesszió idején? És főleg miért? Roger Bonnet, az ESA tu­dományos igazgatója a vál­lalkozás okát firtató kérdésre így felelt: „Mert a Hold még­iscsak a Föld leánya ...” Ez persze legfeljebb a költészet válasza és nem a tudományé, vagy a politikáé. A terv szerint Európa há­rom szakaszban hódítaná meg a Holdat. Az elsőben Hold-körüli szputnyikokat és távirányított kutatójárműve­ket telepítenének, a második­ban már bonyolultabb robo­tokat: ezek oxigént szabadí­tanának fel a holdkőzetből. Ha ez megvan, jöhet az ál­landó Hold-bázis felépítése. Az embernek Karinthy hí­res távirata jut eszébe: „Ang­liát elfoglaltuk, stop. Mit kezdjünk vele? stop.” „Ennek a nemzetnek el kell köteleznie magát arra, hogy még az évtized végéig embert juttat a Holdra és épségben vissza is hozza őt onnan” - John Kennedy amerikai elnöknek ezek a szavai 1961-ben hang­zottak el a kongresszus előtt, alig hat héttel az orosz Jurij Ga­garin első űrrepülése után. Jú­lius 20-án pedig arra a napra emlékeznek világszerte, ame­lyen Kennedy merész felhívá­sának eleget téve az Apolló-11 jelzésű amerikai űrhajó leszálló egysége Holdat ért. * A holdutazások - állítja a U.S. News and World Report - tulajdonképpen az amerikaiak kiábrándultságának következ­tében valósulhattak meg. Ez a vélemény elég különösen hang­zik ma, amikor a Szovjetunió­nak se híre se hamva, amikor az orosz tudomány és az űrkutatás hajdan szédítő eredményeivel szinte már csak a tudománytör­ténet művelői foglalkoznak. De az első műhold 1957-ben és az első ember a világűrben 1961— ben kétségkívül orosz volt... Az amerikaiak ezért mind nemzetbiztonsági, mind pedig „nemzetbüszkeségi” szempont­ból ugyanolyan fontosnak tekin­tették Kennedy programjának végrehajtását, mintha egy hábo­rút kellett volna megnyerniük. Az Apolló program ennek meg­felelően az Egyesült Államok történetének leghatalmasabb, legköltségesebb és legkockáza­tosabb erőfeszítése árán teljese­dett ki. A program több mint 26 milliárd dollárba került, s egye­dül 1966-ban közel hatmilliár- dot fogyasztott el az államkasz- szából. Ez az összeg akkoriban több mint 4 százaléka volt a költségvetésnek. A program csúcspontján, 1966-67-ben 400 ezer ember dolgozott a kor­mányzatban, az iparban és az űrkutatásban az Apolló űrhajók építésén és hasznosításán. Kö­zülük hárman - Guss Grissom, Edward White és Roger Chaf­fee az űrhajó földi kipróbálása alkalmával 1967-ben életüket vesztették: bennégtek az Apol­lóban. Azok, akik jelentkeztek a NASA űrhajós-kiképzési prog­ramjában való részvételre, na­gyon jól ismerték a veszélyeket. Többségük vadászpilóta volt, akárcsak a szovjet űrprogramok résztvevői, mert ez a foglalko­zás nyújtja a legtöbb fizikai készséget űrbéli feladatok vég­rehajtásához. A fáradságot és a kockázatot természetesen jól megfizették, ha nem is mindig közvetlenül. A Life magazin például egy időben évi 16 ezer dollárt fizetett minden egyes bevetésre készülő asztronautá­nak azért a jogért, hogy első­ként kaphasson tőlük interjút. Ez akkor egy pilóta ezredes évi javadalmazásának 'megfelelő összeg volt. * Amikor az Apolló-11 1969-ben elindult a Hold felé, Amerika már egészen más ké­pet mutatott, mint amikor Ken­nedy meghirdette a programot. Derékig volt süppedve a viet­nami háború kátyújába, s a bel­politikában is tiltakozási moz­galom vont el minden figyel­met. A fiatalok is a Woods- tock-i rock-fesztiválra készül­tek, s nem a hivatalos amerikai ünneplésére, de azért július 16-án, amikor az Apolló-11, fe­délzetén Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal és Michael Col- linssal elindult a Hold felé, vagy egymillió ember leste a startot Floridában. A több mint száz méter magas rakéta, mely­nek orrán, a parancsnoki mo­dulban a három holdutazó he­lyet foglalt a 39/A jelű indító- állványról emelkedett fel, s négy nappal később már félmil- liárd ember figyelte televízión a Hold felszínére lépő Armstron­got, amint jelentette a Houstoni űrközpontnak: „A sas leszállt”. Ez is úgy hangzott, mint egy hírszerzői jelentés, s valóban, mint az a mai amerikai méltatok is elismerik, az Apolló prog­ramnak elsősorban politikai je­lentősége volt. Még akkor is, ha tudományos értéke abszolút kétségbevonhatatlan. Az Ap­olló-11 utasai először fényké­pezték le, ho­gyan kel fel a Föld a „hold­lakó” szemszö­géből, s az ösz- szesen öt ameri­kai Hold-expe­dícióval négy mázsányi hold­kőzetet hoztak le a Földre. Ismere­teink a Hold fel­színéről ezzel hatalmasan bő­vültek, bár a Hold eredetéről és fejlődéséről még mindig nem tudunk sokat. * Talán éppen a viszonylag so­vány gyakorlati eredményekkel magyarázható, hogy negyed­századdal az első holdutazás után egyáltalán nem világos, hová vezet az ember további útja az űrben. Az amerikaiak az űrkomp-prog- ram némi kifá­radása és a Chal­lenger katasztró­fája után most egy Nemzetközi Űrállomás ter­veit dédelgetik, de a Kongresszus nem lelkese­dik. Már előfordult, hogy a terve­zet előterjesztői egyetlen szava­zatnak köszönhetően folytathat­ták munkájukat. Július elején aztán a Kongresszus 278-155 arányban jóváhagyta a folyta­tást, mely tartós ameri- kai-orosz-kanadai-japán-euró- pai együttműködésre ad lehető­séget a világűrben. Arról azonban, hogy mikor teheti meg az ember a követ­kező apró lépést az idegen bolygón nevezetesen a Mars felé, még az Apolló-11 évfordu­lója alkalmából sem beszélnek túl sokat. Huszonöt évvel ezelőtt, 1969 július 2o-án, vasárnap kö­zép-európai idő szerint 21.18 órakor 600 millió tévénéző a képernyőre meredve hinni sem akart a szemének: megvalósult az ősi álom, emberek a Holdon! Neil Armstrong, Edwin Aldrin és Michael Collins azon a na­pon az Apolló-program kereté­ben beírta nevét az űrkutatás történetébe. Mi történt velük azóta, merre járnak most az első Hold-járók? Neil Armstrong, a parancs­nok most 63 éves és teljesen visszavonultan él Ohio állam­beli farmján. Elkeseríti, hogy az amerikaiak nem létesítettek ál­landó Hold-bázist és nem ké­szülnek a Marsra. A Holdra-szállás után 17 évig dolgozott még a NASA-nál, az amerikai űrkutatási szervezet­nél, majd az űrkutatás profesz- szora lett a cincinnati egyete­men. Ezt követően az iparban helyezkedett el, majd a Thiokol Corporation igazgatótanácsá­nak lett a tagja. Később saját vállalatokat alapított és ma na­gyobbik fiával együtt egy virgi­niai számítógépgyártó vállalatot vezet, kisebbik fia pedig delfi­neket idomít. A most 64 éves Edwin („Bűzz”) Aldrin volt a második Holdra-szálló. Mindvégig dü- hösítette, hogy nem ő volt az első. A nagy utazás után évekig küszködött depresszióval, alko­hollal. Első feleségétől, három gyermekének anyjától az ivás miatt vált el. Öt éve él együtt je­lenlegi feleségével, Lois-szal, s azóta fizikailag pompás kondí­cióban van, úgy öltözködik, akár egy öreg hippi. Mercede- sének rendszáma MARS GUY, vagyis Mars-fiú, míg a felesége Porsche kocsijáé: MOON GIRL, azaz Hold-lány. Aldrin, amióta úrrá lett alkoholizmu­sán, az űrhajózás utazó nagykö­veteként igyekszik pénzt sze­rezni különböző tervek szá­mára. Ezek közé tartozik egy amerikai-orosz űrállomás, va­lamint a Hold és a Mars között ingázó űrhajó. Az Apolló-misszió elfelejtett tagja a ma 63 éves Michael Col­lins, aki a „Columbus” anya­hajó parancsnoka volt. Egyedül keringett a Hold felett, miköz­ben Armstrong és Aldrin az égi­testre lépett. Teljesen visszavo­nultan él és noha egy kissé irigyli két társát, tudja, hogy az ő szerepe is nélkülözhetetlen volt. Rövid közéleti szereplés után a világhírű Smithsonian Institute repülési és űrhajózási múzeumának igazgatója lett, 1980-tól 1985-ig pedig egy űr­hajózási társaság alelnöke. 1985-ben önállósította magát. Jelenleg feleségével együtt Washington egyik elővárosában él. Három gyerekük és egy unokájuk van. Collins független tanácsadóként működik és elő­adásokat tart az űrhajózásról. Négy könyvet írt, a legutóbbi címe: „A Mars-misszió”. A NASA-t és űrhajós társait fel­bőszítette, amikor azt taglalta, hogy a hosszú űrutak során ho­moszexuális kapcsolatok ala­kulnak ki az asztronauták kö­zött. Éppen ezért azt javasolta: küldjenek házaspárokat a Marsra. Ez jó tipp - mondják egyes szakértők - de nem a sze­xuális problémák vizsgálatára, hanem főként annak tanulmá­nyozására, vajon a Földön kívül hogyan viselhetők el a házas­társi súrlódások és koccanások. Makai György 1969. július 21. az a nap, amikor először lé­pett ember a Holdra. Ez a kis lépés óriási tett volt az emberiség számára. Neil Armstrong (képünkön) volt az első, őt követte Edwin „Bűzz” Aldrin Hazai turizmus Ú jra rádöbbentünk, hogy mennyire nem ismerjük hazánkat. Pedig azok közé tartozunk, akik igyekeztek körülnézni és amit iskolásko­runkban láthattunk, újra meg­mutattuk gyermekeinknek. Sop­ronban sem először vagyunk, mégis sok újat nyújt ez a né­hány napos kirándulás, amely szerencsésen ötvöződött az öregcserkészek nosztalgikus tá­borozásával. Nagyszerű szállást kaptunk a Sopron belvárosában lévő Bá­nyászati Múzeumban. Boltíves folyosó, vastag falak, régimódi, de ideillő bútorzat persze tévé­vel és hűtőszekrénnyel - ké­nyelmes, békés menedék. Pár lépés a főtér, körül kávéházak nyitott teraszai, templom és a híres soproni „hűség-kapu”. Végigjátjuk az ódon utcákat, majd minden ház műemlék, minden kapu „egyéniség”, hí- vogatóak a belső udvarok. Egyikben a pinceszínház elő­adását hirdetik. Címe különös: Gatyás erosz.” Amatőr társulat középkori játékra készül Villon stílusában. A néhány nézetmé­teres pincében kis asztalok előtt intim közelségben készülnek a játékra. A dévaj mulatozáshoz bort és zsíroskenyeret ígérnek. Este bizonytalan érzésekkel foglaljuk el fenntartott aszta­lunkat. Megtelik a pinceterem. A szellemiekhez kapható táplá­lék tényleg csak pogácsa és zsí­ros kenyér, amelyet kérésre bő­ven megszórnak hagymával. Elnézést kémek, hogy a bort csak műanyag flakonban hoz­zák, de a kancsók elfogytak, és hogy a kávé hideg . .. Tudtuk, hogy nem luxus-showra jöttünk . .. Számítottunk a vaskos hu­morra és elkészültünk a ma di­vatos ízléstelenségekre is. Kel­lemesen csalódtunk. Egy termetes asszonyság be­vezető szavai után koromsötét­ben kezdődött a ,játék”. A sö­tétből két csinos lány és egy groteszk férfi-figura bontako­zott ki. Nehéz leírni az egyórás színjáték szövegét és történését. Önfeledt, mulatságos rögtön­zésnek tetszett. Nem szégyell- ték jókedvüket, fiatalos hancú­rozásukat, de megmaradtak a jó ízlés határán. Természetes volt, hogy a közönséget is belevon­ják a játékba, táncba,végül va­lódi középkori pincehangulat alakult ki - legalábbis, ahogyan azt az idetévedt utazó elképzeli. Ha az ember nem először van a városban már nem köteles a szokásos látnivalókat - pl. a Stomó házat - megnézni, de egy új érdekes élménnyel talál­koztunk. A soproni szénbányá­szati múzeum a legnagyobb és legteljesebb az országban. Kü­lönlegessége a Felvidékről átte­lepített régi bányagépek és mű­ködésüket mutató makettek. Képek a bánya életéről, a régi Nagy-Magyarországból gyűj­tött igen bő 'kőzetgyűjtemény még a laikusnak is lenyűgöző. Az igazgató bevallja, hogy a pécsi bányászati múzeum egy dologban múlta felül őket, a pincében „berendezett” „bá­nyával”. Az utcákat, boltokat járva jó­lesett a feltűnő udvariasság. Meg is említettük barátunknak, aki az elismerést azzal nyug­tázta, hogy ez közismert. Hoz­záteszi, hogy talán azért, mert sok a nyugati vendég, azok el­várják - és érdemes ... Tehát itt a nyugat jött be, közeledett hozzánk. A Fertő tó magyar oldalán megnéztük a nívósán kiépített nyaraló-fürdőközpontot. A „szomszédolás” itt egy­szerű, csak belepislantanak az útlevélbe és mehetünk Eisen- stadtig. Itt természetes, hogy a névtáblák magyar és német nyelvűek. Eisenstadt a tarto­mány székhelye. Barátságos, tiszta kis város, központjában az óriási parkkal övezett Ester­házy kastéllyal. A Fő utca üz­letsora az a nyugati, amit évek­kel ezelőtt még csodáltunk. A 47-es öregcserkészek tábo­rozásának a sarrundi „Kócsag­vár” nemrég elkészült, nagysze­rűen megépített épülete adott helyet. A nádfedél védett a me­legtől, a kisebb szobákra osz­tottság éppolyan célszerű volt, mint a közös helyiségek, a ta­nácskozóterem, az étterem. A levegős, kanyargós folyosók szögleteiben kényelmes karos­székek, asztalok intim beszélge­tésekre. Az udvaron bográcsban készítették a nagyszerű birka-gulyást. A tábortűz helye közel volt, mégis az erdőben. Délután a Fertő tóról hallot­tunk igen érdekes, szakszerű előadást és az elmondottakat al­kalmunk volt a valóságban is élvezni. A Fertő tó nádasának madárvilágát - köztük a táj leg­szebb madarát a nemes kócsa­got -, a Hanság természeti ér­dekességeit, a magyar szürke szarvasmarhákat, a Racka-ju- hokat és a hozzájuk tartozó te­relő pumikat. Láthattuk a sop­roni hegyeket éppúgy, mint a nagycenki arborétumot, vagy az Esterházy kastély parkját, a sopronkőhidai kőbánya párját ritkító látványát. S opron és környéke újra maradandó élményt nyúj­tott patinás szépségével és a jellegzetesen magyar táj min­den látogatáskor újnak érzett érdekességével. K.T.A. Keravill - új üzletközpont A Fotex csoporthoz való tar­tozás új távlatot nyitott a Kera­vill számára. Első lépésként a Keravill lét­rehozta a hazánkban egyedü­lálló CD-centrumát a Sugár Üz­letközpontban, mely 300 négy­zetméteren két szinten, mintegy 30 000 CD-t és műsoros kazet­tát kínál a zenerajongóknak - mondta el Kirády János el­nök-vezérigazgató. A Keravill az év végére vár­hatóan 8-8,5 milliárd forintos árbevételt ér el, így a cég telje­sítménye lényegesen megha­ladja a tavaly év végi 7,5 milli­árd forintos árbevételét. Az új CD üzletközpont ha­vonta várhatóan 15-20 millió forintos forgalmat bonyolít le. A központban megtalálhatók a legkülönbözőbb zenei irányza­tok képviselőinek lemezei, ka­zettái, melyek olyan vezető kia­dóknál jelentek meg, mint a EMI-Quint, a Polygram, a Quittner.

Next

/
Oldalképek
Tartalom