Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-02 / 180. szám

1994. július 2., szombat Irodalom - Művészet aj Dunántúli napló 11 Pillanatfelvételek egy zuhanásról (Sárosi István Kiégett fű című regényéről) „Csak végzem a dolgomat” Beszélgetés Schóber Tamás karnaggyal Schóber Tamás, ezúttal írósztalnál Fotó: Läufer László Ha egy sikeres színpadi szerző regényírásra vállalkozik, nem kis kockázatot vállal. Ezt tette Sárosi István, amikor a Csáth Gézáról szóló lélektani játék, A húszmilliomodik év és a vérbő humorú orvos-komédia, a Rákfene bemutatása után közre­adta Kiégett fű című könyvét. A veszélyforrás az ő esetében is abban rejlik, hogy a olvasókö­zönség hasonló teljesítményt vár a szerzőtől, mint amilyen­nek a színházi publikum már tanúja volt, s e ténnyel az író akarva-akaratlanul is számol, ugyanakkor viszont a regény mint műfaj a stílus, a nézőpont és a beszédmód egészen más fajtáját követeli meg. E poétikai szemléletváltás Sárosi István esetében máris az elbeszélő próza figyelemre méltó, erőteljes tónusú, sőt - legjobb részleteiben - eredeti hangú megvalósítását eredmé­nyezte, még akkor is, ha a Kié­gett fű bátor kezdeményezései néhány vonatkozásban árnyal­tabb kibontást tettek volna lehe­tővé. Az értékek eme nyomaté­kos elismeréséhez, s a kritikusi hiányérzet jelzéséhez is egy­szersmind, a recenzens meg­jegyzi, hogy annak idején mód­jában állt a regény egy jóval ko­rábbi, kevésbé kiérlelt és ki­munkált változatával is megis­merkednie. Ez ugyan magán1 ügy, hiszen az olvasó csupán a most kinyomatatásra került szöveget veszi a kezébe, s nem tartozik ismerni az író műhely­munkájának egyes fázisait, mint ahogy, teszem azt, az sem szá­mít a dologban, hogy a regény szerzője történetesen orvos. A kritikusban azonban e regény várakozásokat is ébresztett Sá­rosi további pályájával kapcso­latosan, s ennek megfogalma­zása könnyen puszta udvarias­ságnak tűnhetne, ha ezúttal nem árulná el, hogy ismeri azt a szí­vós művészi küzdelmet, amit az író az érvényes elbeszélői hang megtalálásáért folytatott. Mert a műfajváltás valóban súlyos terheket rakott a szerző vállára. Egy színjátékszöveg ugyanis szinte megköveteli az alkotótól, hogy az ábrázolás bi­zonyos területeit hagyja érintet­lenül, így teremtve lehetőséget a rendező s a színészek szá­mára, hogy a maguk művésze­tével kitöltsék a mű világának ezen fehér foltjait. Egy prózaíró azonban, mint tudjuk, csak ön­magára számíthat, a regény színpada a papiros. Ezért vélem úgy, hogy az elbeszélés helyen­ként túlzottan tényközlő-tünet- leíró jellegű, s ez néha a publi- cisztikus ábrázolás benyomását kelti, egy-két esetben pedig, fő­ként a reflexiók elmaradása mi­att, ez a szemlélet ütközik azokkal az igényekkel, amelye­ket egy értelmiségi hős öntuda­tának színvonalával kapcsolato­san táplálunk. Néhány mellék­alak rajzát is vázlatosnak tar­tom. Azt azonban el kell is­merni, Sárosi kiválóan ért a vil­lanásnyi képek, a pillanatfelvé­telek készítéséhez, s egy-két szóval képes egy összetett be­nyomást rögzíteni vagy egy hangulatot megragadni. A főhős jellemének megfesté­sekor azonban a mozaikkockák árnyalt és hiteles portrévá szer­vesülnek. S maga az alapelgon­dolás és ennek kifejtése elisme­résre méltó: az elmúlt évek tör­ténéseinek bemutatása az elbe­szélő szubjektív - s bizonyára el­fogult - nézőpontjából, s ennek során egy fokozatosan felőrlődő személyiség, egy illúzióit vesztő lélek megjelenítése. Mindez nemcsak meggyőzően életszerű, hanem, s ezt okvetlenül hangsú­lyozni kell, érdekfeszítően ol­vasmányos is! A szerző e téren még egy különleges technikai feladatot is megoldott, amikor mindvégig párhuzamosan fut­tatta az első személyű narrációt és a lecsupaszítottan tárgyszerű dialógusokat. A főszereplő tevé­kenységi körének megkettőzésé­vel pedig, lévén orvos és újság­író, lendületesen kitágította az ábrázolás hatókörét. Hősünknek Zsolthoz, a cigányfiúhoz fűződő kapcsolata pedig az emberi fel­elősség és szolidaritás szép do­kumentuma, s egyben a törté­netmondás talán legfontosabb motívuma. A szöveg stílusáról külön kel­lene szólni. Ennek köznyelvi, vulgáris, a mai élőbeszéd álla­potát rögzítő fordulatai ugyanis, keresetlen, kevésbé választé­kos, sőt nyers elemei az elbe­szélés személyes nézőpontjával függenek össze. A nyelvezet érdekessége, az árnyaltabban kimunkált első részt követően a könyv második felében, a főhős tudatállapotának fokozatos romlását, elhatalmasodó lélek- borulatát érzékeltetik. A Kiégett fű tehát fontos s egy­ben igen tanulságos állomás Sá­rosi István gazdagodó pályáján. A mű a Pannónia Könyvek sorában látott napvilágot a Magyar Könyv Alapítvány és az Új Dunántúli Napló Szerkesztőségének támo­gatásával. Nagy Imre A mosolygós, vidám, sok­szor viccelődő kedvű Schóber Tamás karnagy idén januárban suttogásra volt ítélve, ami egy énektanár számára kész csa­pás. __- Én nem éreztem csapásnak - kezdi a beszélgetést a JPTE 1. Sz. Gyakorló Iskolájának kar­nagy-tanára. - Elkezdtem Carl Orff: Tapsrondó című művét tanítani a gyerekeknek. Ebben a darabban nem kell énekelni, csak tapsolni, és persze, nagyon erősen koncentrálni. Ekkor éreztem, hogy a tanítványaim igen humánusak és megértőek: átsegítettek a mandulaműtét utáni állapot nehézségein. Bár decemberben kétszer operálták a mandulámat, januárban már munkába álltam.- Szinte még a pályája elején áll, mégis úgy tűnik, sok min­dent megtapasztalt már e rögös pályáról.- Talán azért van ez így, mert „minden lében öt kanál vol­tam”. Komolyra fordítva a szót: mindig vonzottak az újdonsá­gok, különlegességek. Ha pél­dául nem tudtam megszerezni egy számomra fontos kottát, akkor lemezről írtam le. A főis­kolai karvezetői vizsgámra pél­dául a Beatles együttes Michel című számát dolgoztam át kó­rusra. Hát, ez sem volt éppen mindennapi!- A gyerekkorából milyen ze­nei emlékeket őriz?- A szülői ház jelentősen be­folyásolt, hiszen édesapám énektanár. Kis koromban sokat zongorázott. Ma is élénken em­lékszem a meghitt karácsonypk családi muzsikálására. Én azonban csak „kényszerzongo­rista” vagyok, mivel trombitán tanultam játszani. Később, a Széchenyi Gimnáziumban Nagy Ernő karnagy kórusában énekeltem. A spirituálét ő sze­rettette meg velünk. Mi is alakí­Elek apóval - korán őszült, hát kijárt neki ez a megszólí­tás - még születésem előtt kezdődött a családi barátság. Nemcsak a szájhagyomány, de a bukaresti bejegyzés sze­rint is az én református ke­resztapám állott fejemnél, gyertyaláng felett a templom­ban, hogy helyettem mondjon hangos szóval ellent az ör­dögnek s minden cselvetései­nek. Mivel testben és lélekben ő volt tanúja, miféle nevet ka­pok, s ezzel sorsot is, ahogy a latinok vallották, pomen est nőmén, máig azt hiszem, neki tartozom számadással. Mire vittem, mit akartam, mi a ter­més, és mennyi az adósságom. A Szent József védszentű bu­karesti parókia bejegyzése törvényszegő is lehetne. Re­formátus gyalogszékely tart­son keresztvíz alá katolikus szülöttet?! Igen, bibliai po­gány nevemnél egy időben jobban szerettem a keresz­tényt. A sződligeti népiskola diákjaként kibújtam volna az Ádám nevezetből, mint nem-szeretem és szoros ruhá­ból. ÁDÁM BÁTYÁM PÁ­VÁT LÁTVÁN PÁVÁVÁ VÁLT. Az ember nehezen szokik önmagához, a különc­nek ható név kiközösítő is le­het. A Duna vonalát követő s hosszú Tinódi utcában, ahová kiköltöztünk a szőnyegbom­bázások elől, s az asztalosék- kal szemben, a homokdomb oldalában óvóhely épült, jé- néhány osztálytársam hallga­tott a József valamelyik becé­zett változatára. Közéjük tar­toztam, tehát még a lányok kántálta csúfolót is elviseltem. JÓSKA, JÓSKA, KESERŰ A SÓSKA. ím, nincs hová tenni, ha le­hetne is az emléktáblát, itt élt és gyógyított Hipokrátész tottunk egy négy tagú együttest: a Ki Mit Tud? budapesti selej­tezőjéig jutottunk el.-Innen már egyenes volt az út a főiskolához?- 1986-ban kaptam énekta­nári diplomát, és azóta tanítok a Gyakorlóban.- 1988-ban a Pécsett meg­rendezett Europa Cantaton egé­szen más „minőségben” hallot­tuk Önt.- Igen, abban az időben a Ba­ranya Big Banddel kisértük a Sportcsarnokban a közös ének­léseket. Ezt a 25 tagú jazz-egy úttest 1987-től 1990-ig vezettem, úgy 60-70 koncertet adtunk ebben a három és fél év­ben. Számos átiratot, hangszere­lést és saját számot írtam az együttesnek. Sajnos, anyagi tá­mogatás híján és az érdektelen­ség miatt a „csapat” fölbomlott.-Átiratai, földolgozásai ma már kazettán is hallhatók...- Részben a Pannon Volán Férfikara énekelte ezeket a mű­veket. Ebben a kórusban Lakner Tamás mellett másodkamagy vagyok. Kicsit műhelymunká­nak is tekintem ezt a feladatot, hiszen itt lehetőségem van ki­próbálni a feldolgozásaimat.- A másik legújabb kazetta a „két Lotti”.- Tavasszal jelent meg ez a felvétel. Az előzménye múlt évre nyúlik vissza. Ikrek járnak az iskolánkba. Sebők Gábor kol­légám ötlete volt, hogy Erich Kästner regényéből írjunk nekik egy zenés játékot, ő megírta a szöveges részt, a zene kompo­nálására engem kért meg. Közel féléves munka volt, sokszor éj­szakába nyúlóan dolgoztam rajta. Közben az elkészült ré­szeket folyamatosan tanítottuk a gyerekeknek. Az Ifjúsági Ház­ban telt házas nézőtér előtt többször ment a darab, idén pe­dig elkészült a kazetta is.- Úgy gondolom, eddigi pá­székely utódja. A Homoród felé kanyargó utcában azt a földszintes, hosszú tornácos házat a valószínűtlen mély mormogású Liberátor is meg­kímélte, a béke míniumpiros földgyaluja - nem. Ha létezik a fenti világ, keresztapám a szél fehér és mészillatú por­tölcsérei felett lakozik, havas feje ma is városunk fölé hajlik védőn-aggódón és örök kí­váncsian. Azon a délután, amikor kulcsom fordítására a gyászje­lentés kihullott a levelesládá­ból, gyanútlanul s a hírre ké­születlenül ugráltunk lefelé a lépcsőn feleségemmel. Lá­nyosán előrefutott, de nálam volt a kulcs. Keresztapám 1972. január havának 21. nap­ján költözött el. Míg a villa­mos végigcsusszant a jégtáb­lákat úsztató Duna-ív mentén, az járt fejemben, nem lehet igaz, hogy akit én halhatatlan­nak hittem, elmúljon a világ­ból. 74 éves volt, de mintha semmit se változott volna, mióta az eszemet tudom. Mindenkoron havas fejű, mackóforma székely, kinek töprengőlassú beszédén, de táj szólásán se fogott az idő, amit három-négy fővárosban töltött. Az orvos életművéből persze legtöbb rész az udvar­helyi kórházra jutott. Megkí­sértett a sovány vigasz is, alig néhány hónapja, ősszel, mindketten tudtuk kereszt­apámmal, utolszor találkoz­tunk. Vidámságunk, örömünk az ördög bosszantása lehetett. Kifogtunk rajta, hisz ő szeret elválasztani egymáshoz való­kat hirtelen véggel. Kint eső lógott, a felhők alig engedtek kevéske fényt a lefüggönyö­zött szobába, de a tornác is ár­nyékolt. Emlékszem, kirete­szelte az ajtót, hogy ne kelljen lyafutása alatt többféle kórus­hangzást sikerült kipróbálnia, megtapasztalnia...- Az iskolai gyermekkóru­saim mellett február óta veze­tem a Szigetvári Tinódi Ve­gyeskart. Hergenrőder József karnagy halála után kértek föl a kórus vezetésére. Izgalmas és felelős feladat ez, mondhatnám azt is, szakmai kihívás szá­momra e nagymúltú együttes irányítása. Ezekben a felada­tokban nagyban átsegítettek azok a szakmai ismeretek, ame­lyeket tanáraimtól, nevezetesen Tillai Auréltól és Párkai István­tól kaptam.- Óriási lendülettel dolgozik, kikászálódni az ágyból. - No, gyere, gyere csak, lelkem! - hallottam-hallom semmit se tompuló hangját. Lehámoztam magamról az esőkabátot, las­san, szokjék szemem az erős homályhoz. Az ágy végébe ál­lítottam az asztalkára, sűrű-tömött írásos térítőre a tokajit. S az ölelés előtt már felülve nyúlt mohón a köny­vért, Németh Lászlóért. Üres volt a ház, és múzeum­tiszta. Keresztapám kérdezet- lenül mondta, amit mondott kicsit a maga mentségére.-Fiam, vártunk, de Sásáék kora reggel indultak szekérrel a Madarasra. Rajzot is adtam velük, Áronnak keresnek va­lami alkalmas sziklát, hogy kívánsága szerint hargitai kő alatt aludjon Farkaslakán. Je­nőke faragja meg, ha vésőkkel s türelemmel bírja, ki a fához szokott. Kemény dió lesz, rio- lit! (Elek apónak is kéne egy­szer igaz s méltó emléket állí­tani. Talán a kórház felé vivő utcát róla elnevezni. Ahol gyógyított, ahol nagyebéddel s jó szóval várta a betérőt, ahol családot nevelt, és ezüst üstökét a párnára visszaej­tette.) Házi főzet szilvórium kristálylott az üvegben, az a fajta ital, amiből a harmadik kupica fejbeüt. Kint a Kos­suthban ért tudatomig, TE­GEZZÉL, FIAM! Aztán ebé­dem után a Fényesben a vilá­gosságba húzódva utolsó cik­két böngésztem a Szejke gyógyvízéről. Megírásra való sors az övé. Első emlékem, egyetlen, ami Bukaresthez köt, térdére ültet, kanállal etet, s mesél hozzá. Ég­szakadás, földindulás, a feje­men egy koppanás, szaladj te is, pajtás! ... Egyszer kivitt min­ket öcsémmel, legényfiúkat, fa­lujába, Boldogfalvára. Vénsé­állandóan újabb és újabb ötletei vannak. A családja hogyan vi­seli el mindezt?- Szerencsés vagyok, mert türelmes és megértő feleségem nagyban hozzájárul ahhoz, hogy kedvem szerint dolgoz­hassak, sőt nemcsak elviseli, de támogatja is mindezt. Nem csi­nálok semmi különöset, csak végzem a dolgomat. Kitartóan hiszek a zenével való nevelés­ben. Ez nemcsak a gyerekekre, hanem a felnőttekre is igaz. A zenét először nekem kell elfo- gadnnom és azonosulnom vele, hogy azután a kórusban vagy az iskolában el tudjam fogadtatni másokkal is. Törtely Zsuzsa gesvén s szürkére ázott-korhadt székelykapun bújjunk át, le­húzva fejünket. Édesanyja és öregebbik nénje jött elénk, ke­zét hamarjában köténybe tö­rölve. Szíjasbama és nevetősen ráncolt arcuk kendő árnyékába bújt, fehér vonás mutatta bel­jebb, meddig ért a mezőn per­zselő Nap. Keresztapa a na­gyobbik öccsével ebből a pu- liszkás szegénységből nőtt ki, a kicsit már ők ketten taníttatták. Elek apó a harmincas években intézmény lehetett. Ahol meg­fordult, orvosi rendelőjében szegény diákok hózódtak meg éjszakára. Két-három nemzedék székely honoráciorai végeztek magasabb iskolát általa. Kollé­gium volt. Maga erről sose szólt, mástól tudom. A boldog­falvi sétán ballagóra fogva kí­sérte lépteit a bot. Balra, a vize­nyős réten két-három gólya állt féllábon, a káprázatos forróság­ban a békák is elbújtak. A költé­szetről okított, a maga kárán. Aranyt, Ady Endrét szerette ci­tálni. Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem s kezet fog­tam Kányádi Sándorral. 1956 Nagy boldogasszony-napján együtt voltunk hivatalosak a va­sárnapi ebédre. Déli harangszó­kor. - Galambfalvi fiú, és nagy költő lesz, meglásd! Bort töltött magának s nekem, mivel leves előtt jár a negyven csepp az emberfiának. Sándor, a fővendég csak ké­sett, vitték is a levest vissza a konyhába. Keresztapám a nagy és fehér aragonit hamutartónak támasztott egy könyvecskét. Vi­rágzik a cseresznyefa - olvas­tam hangosan-némán a címet, aztán az első verset, ahol magá­tól kinyílt a kötet. A Küküllőről. Magasak voltak a nyár és a re­mény oszlopai felettünk. Bisztray Ádám Törő István Szavak és virágok helyett Micsoda álom e nagy zuhanás, madarak fürdenek, bárány béget, erdők haragos csöndje suhint, rajzolnál hozzá a többi széphez, az álom csak ennyi, nincs menekvés, magához ölel, leejt, kipakol, de amit akkor felépítettél szíved burkában ücsörög, zakatol, mint vonat, messze a szabad pályán, de megáll, Európa, jaj neked! parancsolnak dörgő fegyverek tiszta szavak és virágok helyett, napok, népek, ünnepek, temetők, vigalmat nem rejt a rongyos sátor, pezsgőben úsznak a szeretők, átkozódva csak egy gyermek vádol, kékre-fagyottan lebben az arca, hiába tél, és szánkózni menne, szépen hegyezett ceruzákkal folyót rajzolna ünnepekre, innen álom a robaj, a dörgés, hálóban sóhaj, mi benneszakad, hiszed, ott ugat, hol megkötötték kuckója körül a nagy Fenevad. Boldogfalvi keresztapám

Next

/
Oldalképek
Tartalom