Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)
1994-07-02 / 180. szám
6 aj Dunántúlt napló Tudomány - Kultúra 1994. július 2., szombat A puha diktatúrától a kemény demokráciáig Interjúk a félmúltról Megtettem, amit megtehettem Beszélgetés dr. Flerkó Béla akadémikussal Dr. Flerkó Béla akadémikus, a Pécsi Orvostudományi Egyetem meghatározó egyénisége. 1964-től két évvel ezelőttig az anatómiai intézet vezető professzora, 1979-85-ig az egyetem rektora volt. Június 30-ától nyugdíjas, de nyugdíj mellett professzor emeritusként dolgozik tovább. 70-ik születésnapja alkalmából, a tiszteletére megrendezett ünnepi tudományos ülésen mestere és tanítványai köszöntötték. Dr. Flerkó Béla nemcsak, akadémikus, nemcsak a mai pécsi egyetem egyik legmarkánsabb egyénisége, de nemzetközi hírű tudós, több külföldi tudományos társaság tagja. Emlékszünk? 1985.március 11-én Gorbacsovot választják a szovjet kommunistapárt főtitkárává, másnap szovjet-amerikai leszerelési tárgyalások kezdődnek Genfben. A számos hasonló tárgyalás protokolláris nyilatkozatai talán már elhalványultak a kortárs emlékezetében, de azt, hogy Gorbacsov színrelépésével új korszak kezdődött, alighanem sokan érezték meg. Az azóta történtek fényében már tudjuk is. * De olvassuk tovább az események krónikáját. 1986. március 15.: a „lánchidi csata”: a rendőrök gumibottal verik szét a felvonuló fiatalokat. Novemberben az írószövetség közgyűlésén nyílt lázadás a hatalom ellen. 1987. június 23.: a miniszterelnök Grósz Károly lesz, szeptember 27-én Lakitelken megalakul a Magyar Demokrata Fórum. 1988. március 17.: Kádár János azt mondja: Magyar- országon nincs válság. 30-án megáikul a FIDESZ. Április 9-én kizáiják a pártból Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót. Május 20-22.: az MSZMP új főtitkára Grósz Károly, Kádár János a párt elnöke. Grósz a budapesti Sportcsarnokban a fehérterror rémével fenyeget. 1989. január 28.: Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezi az 1956-os forradalmat. Április 19.: az Ellenzéki Kerekasztal megállapodik az MSZMP-vel folytatandó tárgyalásokról. Május 8.: felmentik Kádár Jánost. Június 16.: eltemetik Nagy Imrét és mártírtársait. Július 6.: meghal Kádár János. Szeptember 10-én a magyar kormány megnyitja a határokat a kelet-németek előtt. Október 23.: Szűrös Mátyás kikiáltja a Magyar Köztársaságot. December 17.: Temesváron kitör a forradalom. 1990. január 13.: Németh Miklós kormányfő megállapodik a szovjet csapatok mielőbbi kivonásáról. Március 25., április 8.: Az MDF a választásokon megszerzi a kormányalakítás jogát. Október 3.: Egyesül a két Németország. Október 26.: Taxisblokád. 1991. augusztus 19.: Puccs Moszkvában. December 27.: a Szovjetúnió megszűnik az ENSZ tagja lenni. * Hat év világtörténelem - és a mi személyes történelmünk is. A budapesti Pelikán kiadónál nemrég jelent meg A puha diktatúrától a kemény demokráciáig címmel az az interjúkötet, amelyből a rövidített esemény- naptárt idéztem. Tizennyolc politikust kérdeztek meg a kötet szerzői: olyanokat, aki főszereplői voltak a magyarországi rendszerváltozásnak - mint Pozsgay Imre, Lengyel László, Mark Palmer, Grósz Károly, Szűrös Mátyás - vagy a háttérben álltak ugyan, de formálói, alakítói voltak az eseményeknek: Magyar Bálint, Kemény László, Dérer Miklós, Valerij Muszatov. A szerkesztők idéznek korabeli dokumentumokból, visszaemlékezésekből is - és megkérdezték a kor más ismert figuráit is: de közülük sokan nem vállalták a nyilatkozatot. Talán még túl közel van ez a néhány év. Amely a felszínen sem volt unalmas, hát még a mélyben milyen izgalmas volt, milyen izgalmas lehetett. Erről a mélyről szól a könyv: persze, nem a történész, a tudományos elemzés igényével, hanem az újságíró szemével, a publicisztika eszközeivel. De ebben a műfajban igen izgalmasan és színvonalasan. Nem az „egy újságíró - egy interjúalany” felállásnak vagyunk tanúi, hanem többen többeket megkérdeztek ugyanarról, és a nagyobb témákat felölelő, fejezetnyi inteijúk- ban egymás mellé szerkesztették a válaszokat. Az olykor egymásnak igencsak ellentmondó válaszokat, hiszen a különböző nyilatkozók pozíciója, személyes érdekeltsége, tájékozottsága és persze, memóriája nagyonis különböző. Másként emlékszik a CIA egykori alkalmazottja arra, hogy taktikai okokból adtak az amerikai bankok óriási hiteleket Magyarországnak - hogy ti. gazdaságilag összeroppanjon és másként Pullai Miklós, a Bankszövetség főtitkára, aki szerint ez az állítás egyszerűen: „duma”. De azért az is kiderül: magasrangú gazdasági és politikai vezetők a „reformbizottságokban” tudtak erről a taktikáról, sőt támogatták is azt. * A könyv sorra veszi a Gorbacsov hatalomra kerülésétől a Szovjetúnió összeomlásáig terjedő hét esztendő főbb hazai és világpolitikai eseményeit és sszámos jelentős figuráját. Mégpedig kedvcsináló fejezetcímekkel: Keleti gyorsítás nyugati pénzen, A bomlás virágai, Forgatókönyvek és rendezők, Palmer megvallja rokonszenvét, Ahol a párt szakad, Málta, a Titkok szigete stb. A visszaemlékezések természetrajzából következik, hogy gyakran kerül egymás mellé lényeges és lényegtelen momentum. Ámde tudjon az olvasó mérlegelni! Mert az, hogy Havasi Ferenc sírvafakadt, amikor megtudta, hogy nem kerül be a Központi Bizottságba, csak egy kis pletyka. De az, hogy Gorbacsov miért nem fogott kezet Teller Edével, annak már szovjet belpolitikai összefüggései voltak. Mindenesetre betekinthetünk két világhatalom mechanizmusának működésébe. A szovjetek például saját szövetségeseikkel is bizalmatlanok voltak, s bár 89-ben Máltán lemondtak Ke- let-Európáról, az akkori „szocialista országok” vezető politikusait nem tájékoztatták erről - vagy ha igen, csak célozgatva, virágnyelven. Csupán Grósz Károly állította, hogy - bár jegyzőkönyvet nem látott - neki elmondták a lényeget. A többieknek úgy kellett összerakniok a mozaikkövekből, mi történt Máltán Gorbacsov és Bush között. Az amerikaiak viszont tájékoztatták az ellenzéket, amely - többek között - annak tudatában tárgyalt a hatalmat hol átadni, hol megtartani akaró kommunista vezetőkkel, hogy már tudták: a szovjetek nem fognak beavatkozni, akármi történik is. És persze, beláthatunk a hazai politika boszorkánykonyhájába is: a gyakran nagyvonalú de gyakran kicsinyes marakodásba a hatalomért: láthatjuk, kik és milyen nosztalgikus ideológiák receptjei alapján főzték azokat az étkeket, amelyek a magyar választópolgár asztalára kerültek az elmúlt öt évben. * De aligha lehet felidézni minden érdekességet a könyvből: Kádárról, Grószról, Antall- ról,Pozsgayról, a rendszerváltás forgatókönyvéről, az állítólagos munkásőrlázadásról, az MSZMP megszűnéséről stb. Akit érdekel a közelmúlt története, izgalommal olvashatja ezt a könyvet s vetheti össze saját élményeivel, emlékeivel. A szerzők: Aczél Endre, Ács Zoltán, Bodzabán István, De- mény Dóra, Horváth Gábor, Kertész György, Kéri J. Tibor, Kovács Zoltán, Ránki Péter, R. Hahn Veronika, Schmidt Attila, Szalay Antal, Szerető Szabolcs, Ungár Péter, Zeley László. A szerkesztők: Bodzabán István és Szalay Antal. G. T.-Professzor úr, úgy tudom, ön nemcsak iskoláit végezte Pécsett, de ennek a városnak a szülötte is.- Édesapám még szászvári volt, de én már itt születtem, s azóta is itt élek, sőt a Nagy Jenő utca egy részének szanálásáig ugyanabban a házban, amelyben születtem. Sajnos a ház már nincs meg, de csodálatos módon az eperfa, amely az udvarunkon állt, s amelyre gyerekkoromban sokat felmásztam, még ma is megvan. Pedig édesanyám minden évben elmondta: na, ez a fa a jövő évben már nem fog újra kihajtani. Ugyanis a törzse belül már teljesen üreges volt. S lám, olyan életképes, hogy még ma is él. Iskoláimat is Pécsett végeztem. A Makár utcai elemi iskola után a pécsi Pius Gimnáziumban, jezsuitáknál tanultam tovább. Ezek az évek meghatározóak voltak a további életemre. Rendkívül szigorú fegyelmet megkövetelő iskola volt. Csak egyetlen példát említenék: délután 5 óra után nem volt szabad utcán mutatkozni. Azt mondták, a rendes diák 5-től 7-ig tanul, 7 óra után pedig már nincs keresnivalója az utcákon. Aki ezt megszegte és összetalálkozott véletlenül valamelyik tanárral, s nem tudott elfogadható magyarázatot adni, osztályfőnöki ro- vót kapott. Ma azt mondják, ez a szigorúság túlzás, mert a diákban gátlásokat alakít ki. Nekem, aki társaimmal együtt ebben nőttünk fel, ellenkező a véleményem, mert a szigorúság mellett fantasztikusan jó pedagógusok is voltak. Elmesélnék egy esetet. Az egyik tanárunknak az volt a szokása, hogy magyarázat közben hátul összekulcsolt kézzel sétált le-fel a padok között. Mint aféle csínytevő gyerek, én egy alkalommal lopva megettem egy szilvát, s a magot hátul a kezébe tettem. Büntetésül osztályfőnöki rovót kaptam. Az osztályfőnökünk egy fiatal jezsuita volt, s minden szidás, kiabálás helyett, azt mondta: fiam, nem kell, hogy ezt édes- •anyáddal aláírasd, mert tudom milyen nehéz körülmények között nevel téged, (édesapámat ekkorra már elvesztettem) ne tudja meg, hogy milyen semmirekellő fia van. Ez nekem jobban fájt, mint bármilyen más szidás, s meghatározó volt a további éveimre. Ezzel a fiatal tanárral később szinte baráti kapcsolat alakult ki. Persze az iskola nemcsak fegyelemre tanított bennünket, de az oktatás is rendkívül magasz- szintű volt, s szerencsésnek mondhatom magam, hogy itt tanulhattam.-Az orvosi tanulmányait is Pécsett végezte, s úgy tudom, hogy azzal a legmagasabb kitüntetéssel, amit csak azok kaphatnak, akik nem csupán az egyetemi, de ezt megelőzően a középiskolai éveket is kitűnő eredménnyel végezték.- Igenhez a Sub Auspiciis Rei Publicae, vagyis a köztársasági elnök által adományozott kitüntetés lett volna. Azért mondom „lett volna”, mert végül nem kaptuk meg. Az országban ketten voltunk erre esélyesek. 1948-ban végeztem, s mire a kitüntetésre való felteijesztésün- ket a köztársasági elnöki hivatal jóváhagyta, a minisztérium hozott egy olyan döntést, ami miatt csak a Sub Laurea Almáé Matris-t kaptuk meg, azt is csak két év múlva. Az anatómiai intézetbe tulajdonképpen már elsőéves hallgatóként bekerültem. Egyik barátommal azon versengtünk, ki tud több kollokviumot letenni az első félévben. Az akkori anatómiai intézet professzorának, Tóth Zsigmondnak, félelmetes híre volt, azt mondták, a félévi kollokviumokon mindenkit megbuktat. Mi ezt külön kihívásnak éreztük, s jelentkeztünk nála vizsgára. Mindketten jelest kaptunk, s ezután hívott meg az intézetébe. Tulajdonképpen szerencsém volt, mint ahogy azzal is, hogy később Szentá- gothai János lett a főnököm. Amikor Entz Béla meghívta őt az egyetemre, az anatómiai intézetben a munkát hallgatókkal kezdte meg, nem voltak végzett munkatársai. A korábbi intézeti tagok vagy a háborúban elvesztek, vagy elhagyták az országot. Én ekkor szigorló voltam, s egy ideig dédelgettem magamban olyan elképzelést, hogy szülész-nőgyógyász leszek. Később rá kellett jönnöm, nem rendelkezem azzal a ma- nualitással, amellyel jó operatőr lehetnék. Ez a felismerés, valamint Szentágothai János egyénisége miatt maradtam az anatómiai intézetben. Ebben az időben rajta kívül az intézetben még senki nem tudott angolul. 0 pedig azt mondta, ha be akarunk tömi a nemzetközi tudományos életbe, akkor szaklapokban publikálni kell, ez pedig csak angol nyelven lehetséges. Ezért mindenkinek előírta, hogy 3 éven belül meg kell tanulni angolul. (Én hiába tudtam németül, amit a Pius gimnáziumban magas színvonalon tanítottak meg nekünk, az orvosi szakirodalomhoz nem volt elég.) A tanulási idő alatt, amíg nem sajátítottuk el a megfelelő angol tudást, Szentágothai János a magyarul megírt dolgozatainkat átírta angolra. Rengeteget dolgozott ezzel, s nem ismerek rajta kívül mégegy intézetvezetőt, aki ezt megtette. A kutatási témám, amivel először sikerült áttörő eredményt elérni, kapcsolódott a nőgyógyászathoz. Kísérletek során tapasztalt jelenségekből arra következtettem, hogy az agy bizonyos területén léteznek ösztrogén (a petefészek tüsző- hormonja) receptorokat tartalmazó idegsejtek. (A felfedezés azt jelentette, hogy bizonyos nőgyógyászati hormolális problémákra a választ másutt kell keresni, mint addig, szerk.) Az erről írt tanulmányt megjelentettem szaklapokban. Annyira új felfedezés volt ez akkor, hogy nagy érdeklődést váltott ki világszerte. Ennek köszönhetően hívtak meg 1961-ben a nemzetközi Neuro-Endocrino- lógiai (idegrendszeri szabályozású, belsőelválasztású mirigyek működésének vizsgálatával foglalkozó tudományág) kongresszusra Miamiba, valamint számos amerikai egyetemre kaptam meghívást, hogy tartsak erről előadást. Meg kell mondanom, az én 30-40 évvel ezelőtti, csupán megfigyelésen és logikai következtetésen alapuló elméletemet nemrég sikerült modem vizsgálati módszerekkel is igazolni. Szentágothai professzor mondogatta mindig, akinek a tudományban egy jó ötlete van, s ezt sikerül bizonyítania, nyert ügye van. Nekem szerencsém volt. Ismét.- Úgy tudom ennek köszönhetően lett több tudományos társaság tagja, vezetőségi tagja, külföldi egyetem tiszteletbeli tagja.- Valóban több külföldi tudományos társaság választott tagjául. Tagja vagyok az Academia Europea-nak s a nemzetközi Neuro-Endokrinológiai Társaságnak voltam 1988-92-ig elnöke. Ezt azért érzem megtiszteltetésnek, mert Kelet-Eu- rópából én voltam az egyetlen, de európait is ritkán kémek fel erre a tisztségre, általában amerikait választanak. Most az utódom is egy amerikai lett. Elnökségemnek is köszönhető, hogy a jövő héten Budapesten lesz a következő nagy nemzetközi kongresszusunk, megelőzve ezzel a megrendezést megpályázó másik két várost, Jeruzsálemet és a japán Kyotot.- Ön nemcsak a tudományos életben, de közéleti emberként is ismertté vált. Gondolok itt arra, hogy egy ciklusban országgyűlési képviselő is volt.-Igen, az 1972-76-ig tartó években. Felsőbb politikai körökben hoztak olyan döntést, hogy több pártonkívüli embert kell bevinni a Parlamentbe. Hogy kinek jutottam én eszébe, azóta sem tudom. Egy alkalommal behívattak a megyei párbizottságra, ott közölték velem, hogy az a megtiszteltetés ért, hogy engem jelöltek képviselőnek. Meglehetősen meghökkentettem őket, amikor azt mondtam, elsősorban egyetemi oktató vagyok, előadásokat kell tartanom, s a tudományos munkám miatt sem tudom elvállalni. Másnap a lakásomon kerestek fel, s végül hosszas győzködés- sel rábeszéltek.- 1964-ben, Szentágothai professzor távozása után nevezték ki intézetvezetőnek. Egymást követő két ciklusban is - 1979-85-ig - az egyetem rektorának választották meg. Hogyan tekint vissza erre a hat évre?- Úgy gondolom, amit megtehettem, azt megtettem. A rek- torságom, alatt sikerült két nyugati egyetemmel kapcsolatot kiépíteni. Az egyik egy finnországi, a másik a tübin- geni egyetem Ez utóbbival különösen gyümölcsöző a kapcsolat egyetemünk számára. Az én időmben kezdtük el a külföldi hallgatóknak az angol nyelvű oktatást. Az országban mi voltunk az elsők. Először főként görög hallgatóink voltak, egy görög-magyar kormányközi kulturális megállapodást követően. Rövid idő alatt olyan hírünk lett, hogy más országokból, a tengerentúlról is érkeztek hallgatók, ma már pedig akkora az érdeklődés, hogy válogatni tudunk.-Beszélgetésünk elején említette, hogy hallgatókként azért versenegtek egymással, hogy minél több kollokviumot tegyenek le. Ma tapasztal-e ekkora lelkesedést a hallgatók részéről?- Sajnos egyre kevesebb. Nem csak felkészületlenebbül érkeznek évről-évre hozzánk a középiskolákból a, hallgatók, de. a viselkedési reakcióik is évről évre több kívánni valót hagynak maguk után. Tudom más típusú képzésben, nevelésben részesülnek, nem lehetnek olyanok, mint mi voltunk annak idején. Ám sokszor tapasztalom, hogy nem rendelkeznek az alapvető udvariassággal, tiszteletadással sem. Ezt pedig már nem értem és nem is fogadható el.- Nemrég súlyos szívműtéten esett át. Most nyugdíjas. A pihenés évei következnek ?- Nem, hiszen továbbra is bejárok dolgozni, ugyanúgy folytatom a kutatásaimat, legfeljebb kevesebb előadást tartok, s kevesebb hallgatót vizsgáztatok, így 70 évesen visszanézve mondhatom, szerencsés voltam, több minden miatt. Hiszen nem mindenkinek adatott meg, hogy olyan főnöke legyen, mint nekem. A beszélgetésünk elején említettem, hogy a fiatal jezsuita pap osztályfőnökömmel később jó barátságba kerültünk. Többször írt, s hívott meg kis beszélgetésekre. Valaki tudomást szerzett erről, s felszólították Szentágothai professzort, hogy azonnal küldjön el engem, mert klerikális, reakciós kapcsolatokat tartok fenn. Ez az Ötvenes évek elején történt. Ő azt mondta, szó sem lehet róla, ha nekem menni kell, ő is felmond. Szerencsés voltam a munkatársaimmal is. Olyan tehetséges, gárda vett körül, hogy emiatt mondtam nemet, amikor meghívtak a budapesti egyetem II. sz. anatómiai intézete igazgatójának. Talán csak egyvalamit tennék másként, a mostam fejemmel gondolkodva. Nem fektetnék akkora energiát mégegyszer abba, hogy végig kitűnően végezzek. Inkább nyelveket tanulnék, minél többet, azzal sokkal többre mentem volna. Dr. Flerkó Bélát a Magyar Tudományos Akadémia 1970-ben levelező tagjává, 1978-ban rendes tagjává választotta. Kilenc év óta folyamatosan tölti be az MTA Pécsi Akadémiai Bizottságának elnöki tisztét. Sarok Zsuzsa Dr. Flerkó Béla akadémikust (jobbról) a hetvenedik születésnapja alkalmából a tiszteletére megrendezett ünnepi tudományos ülésen mestere, Szentágothai János professzor és tanítványai egyaránt köszöntötték Fotó: Läufer László
