Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-11 / 189. szám

1994. július 11., hétfő Külföld új Dunántúli napló 11 Jeszenszky Géza a külügyi tárca négy évéről Magyarország visszatér a Nyugathoz A leköszönő kormány külügyminisztere, Je­szenszky Géza elégedetten távozik posztjáról. A po­litikus sikerként könyveli el, hogy nagyobbrészt megvalósultak az MDF 1989-es programjának, majd az erre épülő kormányprogramnak a külpolitikai tézisei. A kormány végrehajtotta a magyar politika vágányának átállítását; Magyarország mind szel­lemi, mind politikai értelemben visszatért a Nyu­gathoz. A távozó külügyminiszter az MTI érdeklő­désére készített „kasszát” a magyar külpolitika el­múlt négy évéről. Európai integráció A külügyminiszter kiemelte: bár hazánk európai integráció­jának intézményesülési folya­mata még távolról sem fejező­dött be, meghatározó kapcsoló­dási pontot jelent, hogy Len­gyelországgal egyetemben Ma­gyarországnak ratifikált, mű­ködő társulási szerződése van az Európai Unióval, és Brüsszel elfogadta a teljes jogú tagságra vonatkozó kérelem benyújtását. A NATO-val eljutottunk a bé­kepartnerséghez, ami Magyar- ország intézményes kötődését jelenti az észak-atlanti szerve­zethez. Fontos az is, hogy a NATO mérvadó körei több al­kalommal is deklarálták: a szö­vetség bővítése ügyében senki­nek sincs vétójoga, és középtá­von új államok is teljes jogú tagjaivá válhatnak. Ezzel együtt az orientációvál­tás nem jelentette azt, hogy Magyarország elhanyagolta volna keleti kapcsolatait. A lát­ványos vizitek, egyezmények mellett ezt bizonyítja, hogy Oroszország jelenleg is Ma­gyarország második-harmadik legnagyobb kereskedelmi part­nere. Nem szabad megfeled­kezni arról sem, hogy Magyar- ország volt az első, amely az önállóvá váló Ukrajnával és Oroszországgal alapszerződést kötött. A magyar külpolitika egyik legnagyobb bravúrja volt, hogy 1991. december 6-án, egy nap alatt három szerződést írt alá Antall József a még létező Szovjetunióval, Ukrajnával és Oroszországgal. Szomszédok A szomszédokhoz fűződő vi­szonyt illetően Jeszenszky Géza a leghatározottabban visszauta­sította azokat az „egyre erőtel­jesebben sulykolt” véleménye­ket, miszerint a magyar külpoli­tika gyengéje volt, hogy pre­koncepciókból indult ki, sérel­mekre alapozott, múltba nézett, ideologikus volt. A külügymi­niszter szerint tények nem tá­masztják alá ezeket a vádakat; 1989-1990-ig visszavezethe­tően Magyarország a megbéké­lést, a kiegyezést szorgalmazta valamennyi szomszédjával. Jelenleg négy szomszédunk­kal - a körülményekhez képest - a lehető legjobb a viszony. Magyarország intenzív, gyü­mölcsöző együttműködést foly­tat Ausztriával; Horvátország­hoz, Szlovéniához és Ukrajná­hoz pedig szerződéses kapcsolat fűzi. Különösen fontos, hogy ezek az alapszerződések kifeje­zetten védik a határokon túl élő kisebbségeket. Sajnos a kapcso­latokat éppen azzal a három or­szággal - Romániával, Szerbiá­val és Szlovákiával - nem sike­rült kellő mértékben rendezni, ahol a legnagyobb lélekszámú magyarság él. A „kiegyezést” nehezíti ezen országok hagyo­mányos politikája, illetve azok az újkeletű sérelmek, amelyek fölött nem lehet elsiklani. A felületi problémák - például az anyanyelvű helységnévtáblák ügye - mögött olyan mélyebb gondok húzódnak meg, mint az önigazgatás, a helyi demokrácia érvényesülése, a kisebbségek részesedése a helyi adókból, az anyanyelvi oktatás biztosítása. Utóbbi például az új törvények által Romániában és Szerbiában ahelyett, hogy bővülne, egyre inkább szűkül. Nem arról van tehát szó - fűzte hozzá Je­szenszky Géza -, hogy Ma­gyarország valamiféle nosztal­giából támagatta volna a ma­gyar kisebbségek törekvéseit. Csupán a precedensek - a múlt­ban is biztosított jogok, illetve a nemzetközi normák, ajánlások - érvényesítését szorgalmazta. Ennek fényében nem hely­tálló az a vélekedés, hogy a kapcsolatok rendezésének aka­dálya a magyar kormány lett volna. Ellenkezőleg, Je­szenszky Géza a maga részéről a felelősséget ezért egyértel­műen az érintett három szom­szédos kormányra, az ott érvé­nyesülő szélsőséges tendenci­ákra, a szélsőséges sajtóra, il­letve a délszláv háborúra há­rítja. Mindezek okán a távozó külügyminiszter óvott a túlzott optimizmustól azt illetően, az új kormánynak sikerül-e alapszer­ződést kötnie úgy, hogy az alapvető magyar érdekek, il­letve a határon túl élő magyar közösségek érdekei ne sérülje­nek. Vélekedése szerint, ha meglett volna a készség az érin­tett országokban, akkor már rég meglenne a szerződés velük is. A hagyaték Az újonnan hivatalba lépő külügyi vezetésnek „hagyaték­ként” Jeszenszky Géza azt java­solja: a jószomszédi kapcsola­tok szorgalmazása jegyében fordítson kiemelt figyelmet a kommunista érában bezárt hatá­rátkelőhelyek újramegnyitására. Az öröklődő tennivalók közé tartozik a külképviseletek integ­rációjának ügye is. Ez a kérdés idestova két éve húzódik, mivel a tárcák eltérő érdekei miatt mindig megfeneklettek a Kül­ügyminisztérium ezzel kapcso­latos javaslatai. Most az új kormány döntése - miszerint felszámolják a külgazdasági minisztériumot - lehetővé teszi az integrációt, és ezzel szoro­sabb összhang jöhet létre a gaz­dasági és a politikai ügyek kö­zött a kétoldalú kapcsolatok alakításában. Végezetül, a személyzeti ügyeket illetően a távozó kül­ügyminiszter óvta az új külügyi vezetést a radikalizmustól. Utalt arra, hogy a rendszerváltozást követő négy év alatt a külügy- minisztériumi állománynak mintegy harmada cserélődött ki. Miközben az MSZP részéről ál­landóan azt vetették a külügyi vezetés szemére, hogy jó szak­embereket küldenek el, és dilet­tánsokkal váltják fel őket, addig a Magyar Fórumban, illetve egyes szélsőségesebb emigráns körökben olyan vádak fogalma­zódtak meg: a Külügyben semmi nem változott, csupa régi figura, ügynök képviseli Magyarországot. Holott valójá­ban egészséges vérfrissítés tör­tént az apparátusban. Az így lét­rejött diplomáciai gárdát - mondta Jeszenszky Géza - a maga részéről önállóságra, kez­deményezőkészségre bátorí­totta. Munkájukat 1990 óta va­lóban felszabadultan végezhe­tik, megszabadulva a külföldi gyámkodástól, a pártközpont felügyeletétől, a titkosszolgála­tok figyelő tekintetétől. Je­szenszky Géza úgy ítéli meg, hogy most a kormányváltáshoz kapcsolódva káros lenne nagy­arányú személycseréket végre­hajtani a Külügyminisztérium­ban. Véleménye szerint ugyanis a diplomaták fogadóországai kétségbe vonnák, hogy valóban folytatódik Magyarország nyu­gati orientációja. A folytonos­ság mind 'a külpolitika tartal­mát, mind a személyi ügyeket illetően kívánatos - nemzeti ér­dek. Elsősorban képviselő Személyes terveit illetően Je­szenszky Géza elmondta: bár hosszabb távon nem mond le a tudományos munkáról, s a taní­tást az elmúlt években is foly­tatta, jelenleg elsősorban or­szággyűlési képviselőként kí­ván működni, a Parlament kül­ügyi bizottságának tagjaként. Úgy tartja, hogy az elmúlt években felhalmozott tapaszta­latait kötelessége nem csak pártja, de a? ország szolgálatába is állítani. Ujjongó palesztin tömeg fogadta Jasszer Arafatot, amikor he­likoptere július 5-én földet ért az autonóm terület központjá­ban, Jerikóban MTI FOTÓ Jerikó Jasszer Arafat, a Palesztinái Felszabadítási Szervezet veze­tője július 5-én az izraeli meg­szállás 27 éves történetében első ízben kereste föl a Jordán folyó nyugati partját. A palesz­tin politikus útja Jerikóba, az önkormányzattal felruházott, palesztinok lakta területek köz­pontjába vezetett. Jerikóban és közvetlen kör­nyékén, amely két menekülttá­bort is magába foglal, mintegy 25 000 palesztin él. A terület nagysága körülbelül 60 négy­zetkilométer; a pontos kiterje­désről még tárgyalások folynak Izrael és a palesztinok között. Maga Jerikó 258 méterrel a ten­gerszint alatt fekszik, így a lega­lacsonyabb fekvésű város a Földön. Az itt élők 95 százaléka muzulmán szunnita, öt száza­léka keresztény vallású. Mint a Reuter írta, Jerikó a világ legrégebbi, fallal körülvett települése. Följegyzések tanú­sága szerint már időszámítá­sunk előtt 7800-ban is laktak itt emberek. A Biblia is megemlé­kezik a városról, amelyet a Krisztus előtti XVI. században ostrom alá vettek a zsidó tör­zsek, de képtelenek voltak el­foglalni. A monda szerint Jó­zsua hadvezér sugallatot kapott Istentől: a sereg járja körül hét­szer Jerikó falait, majd fújják meg a harsonákat. Az ostrom­lók így is tettek, s az addig be­vehetetlen kőfal leomlott. Izrael állam 1948-ban történt kikiáltása után a város jordániai közigazgatás alá került. 1967 júniusában, a hatnapos kö­zel-keleti háború nyomán Izrael elfoglalta a nyugati partot, an- nektálva Jerikót is. Lendvai Pál könyve Remény és kijózanodás között Remény és kijózanodás között címmel jelent meg Lendvai Pál, a magyar származású osztrák Kelet-Európa-szakértő legújabb könyve, amelynek alcíme: Meg­jegyzések a kelet-európai átala­kuláshoz. A kötet bécsi bemuta­tóján Vranitzky kancellár mél­tatta Lendvai tevékenységét. A vaskos kötetben Lendvai az elmúlt 30 év tapasztalatain át veszi számba és magyarázza a történteket. A könyv különle­gessége, hogy a magyar forra­dalom leverése idején elmene­kült és azóta Ausztriában élő Lendvai az egykori keleti tömb hétköznapjain, belső műhelytit­kokon keresztül ad betekintést ebbe a világba. Kitér a naciona­lizmusra is, annak szerepére: mint írja, ez volt az egységesítő eszme, ami nélkül valószínűleg sehol se valósult volna meg a felszabadulás a kommunizmus alól. Lendvai elmondta, hogyan vállalt vele szolidaritást a min­denkori osztrák kormány. A kancellár, a miniszterek hivata­los útjaikon ragaszkodtak ah­hoz, hogy az újságíró kísére­tükben legyen, és az engedély megtagadása esetére az út le­mondását helyezték kilátásba. Erre is emlékezett a 65 éves bu­dapesti születésű szerző, akinek ez a kilencedik kötete Kelet-Eu- rópáról. Lendvai 22 éven át volt a Financial Times bécsi tudósí­tója, rendszeresen publikál oszt­rák és német lapokban, az ORF kelet-európai szakértője, s már dolgozik következő könyvén, amelyben a mostaninál sokkal több lesz az életrajzi elem. Mit keres Franciaország Ruandában? Franciaország számára az elmúlt napokban rendkívül ve­szélyes fordulatot vett az addig diadalmenetnek tűnő ruandai akció: vasárnap a francia kato­nákra rálőttek a kormányerők ellen küzdő (s a párizsi beavat­kozást a kormány megsegítése­ként értékelő) Ruandai Hazafias Front (FPR) emberei, hétfőn a franciák parancsot kaptak, hogy akár fegyverrel is akadályozzák meg az FPR támadásait a me­nekültek ellen, s kedden a két fél alakulatait már 10 kilométer sem választotta el egymástól. Bár az FPR katonai parancs­noka, Kagame tábornok kö­zölte, hogy emberei nem kere­sik az összeütközést a franciák­kal (s valóban: az előrenyomu­lást egyelőre le is állították), a helyzet bármikor robbanással, a két fél közötti általános össze­csapások megkezdődésével fe­nyeget. Ilyen körülmények kö­zött Párizsban is mind többen teszik fel a kérdést: minek kel­lett bevonulni Ruandába, s ha már ott vagyunk, miként le­hetne onnan a leghamarabb tá­vozni? A francia kormány eredetileg maga is húzódozott az akciótól, főként azért, mert korábban éveken át Habyarimana elnök diktatórikus kormányzatát tá­mogatta, s így tudta: mind Ru­andában (az elnök ellen küzdő FPR soraiban), mind az afrikai ország határain túl nehéz lesz magát pártatlan félként elfogad­tatni. (Ez a várakozása be is igazolódott: sem a felkelők, sem az Afrikai Egységszervezet nem támogatta az esetleges francia bevetés tervét, s még Pá­rizs legszorosabb szövetségesei, a Nyugat-európai Unió tagál­lamai is elzárkóztak a konkrét szerepvállalástól.) Hogy a Balladur-vezetés vé­gül mégis elszánta magát a „Türkiz-akcióra”, abban két­ségkívül szerepet játszottak a morális szempontok (a szaka­datlan tömegmészárlások, ame­lyek Párizson kívül a jelek sze­rint senkit sem izgattak), a mé­dia hatása (a szörnyű képsoro­kat nap mint nap franciák mil­liói látták a képernyőkön), Mit­terrand államfőnek, a bevetés legfőbb szószólójának állás­pontja; de figyelembe vették Franciaország afrikai pozícióit, azok meggyengülésének veszé­lyét is. Az akció mellett és az akció ellen szóló szempontok összeg­zésével alakult ki a kompro­misszumos párizsi álláspont: készek a bevetésre, de az csak humanitárius célokat szolga' hat, s maximum július végéig tarthat. A hadművelet eleinte még a várakozásoknál is jobban ha­ladt: a katonák már pusztán megjelenésükkel emberek ez­reit mentették meg Ruanda nyugati részén, s a lakosság mindenütt boldogan fogadta őket. Csakhogy az FPR katonai sikerei, folytatódó előrenyomu­lása gyorsan aktuálissá tette a problémát: mit tegyenek a fran­ciák, ha a felkelők elérnek az ál­taluk ellenőrzött terület hatá­ráig? Akadály nélkül beenged­jék őket, s puszta szemlélői le­gyenek a területükön zajló har­coknak, az esetleges újabb mé­szárlásoknak; vagy megpróbál­ják fegyveres úton megvédeni a menekülteket, s ezzel maguk is bekapcsolódjanak a polgárhá­borúba? Ez Párizs számára megoldhatatlan probléma: bár­melyiket válassza is, a követ­kezmények rendkívül súlyosak lesznek. Ideig-óráig persze kiutat je­lenthet az FPR önmérséklete, de aligha valószínű, hogy a szer­vezet hajlandó lenne a végtelen­ségig leállítani előrenyomulá­sát, segítve a kormányerők re­organizációját. A másik lehetőség a francia alakulatok mielőbbi hazahívása - csakhogy a franciák felváltá­Francois Leotard június 29-én meglátogatta katonáit Kibuyá- ban, 40 mérföldre Kigalitól, hogy a harcmezőn elemezze a helyzetet. „Veszélyben lévő emberéletek megmentéséről van szó” - mondotta az újságíróknak MTI FOTÓ sára szolgáló ruandai ENSZ- lius végére, de még őszre sem erők szervezése nagyon vonta- lesznek bevethető állapotban, tottan halad, s félő: nemhogy jú- S. Tóth László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom