Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-09 / 187. szám

10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. július 9., szombat Gondolatszórványok Pécs képzőművészeti életéről alatt a létszám szaporodott, de pontos kimutatásom nincs. Kb. 90 személyt számíthatunk az ön­jelöltekkel együtt művésznek. A mindenkori önkormányza­tot arra kellene ösztönözni, hogy az alapfeladatot ellátó in­tézményeket - Múzeum, Pécsi Galéria, Kisgaléria, Művésze­tek Háza Tetőtéri Galériája, Parti Galéria - a jelenleginél jobban támogassa. Nem az alapellátmány nagyságát kel­lene növelni, hanem konkrét, ha úgy tetszik, kiemelt kiállításo­kat kellene támogatni. (A támo­gatás jelenleg is gyakorlat, csak a mértéke szerény.) A városi és a megyei önkor­mányzat egyaránt elkülönít­hetne egy alapot, amelyet mű­alkotások vásárlására fordítana. Nem a Képcsarnokban, hanem a helyi művészek kiállításain. A Polgári Kör kezdeménye­zője lehetne több olyan akció­nak, aukciónak, ahol a kortárs művészek műveit árulják, árve­rezik. El kellene érni, hogy Pé­csett is legyen a helyi kortárs művészetnek állandó kiállítása, ahol vásárolni is lehet. A Polgári Kör dolga lehetne, hogy az ízlésterrort megszün­tesse vagy megszüntetésén fá­radozzon. Jelenleg egy elit, avantgárd mag uralja és irányítja a város képzőművészeti értékrendjét. Nagy részük művésztanár, ez biztosítja egzisztenciájukat. Közülük többen elsősorban kül­földön adják el műveiket, vagy külföldön dolgoznak több-ke­vesebb rendszerességgel, kint szerepelnek jelentős kiállításo­kon. Bencsik István, Erdős Já­nos, Gellér B. István, Keserű Ilona, Pál Zoltán, Pinczehelyi Sándor neve rangosabban cseng a nemzetközi szakmai körökben s a szakirodalomban, mint leg­szűkebb pátriájukban. Számos színvonalas művész dolgozik még a városban, aki nem kerül be a nemzetközi vér­keringésbe, s emiatt csak a helyi lehetőségekre szorítkozik. (A sajtó sokszor megtévesztő hír­adásokat ad. Megírják, hogy XY kiállítást rendezett Svédor­szágban. De nem írják meg, hogy a kiállítást egy kisváros külvárosának jelentéktelen ma­gángalériájában rendezték. Ugyancsak nem írják meg, hogy Keserű Ilona két képét hívták meg olyan nemzetközi kiállításra, amely a kortárs ten­denciákról adott keresztmetsze­tet, s a világ legrangosabb élőit sorakoztatta egymás mellé.) Vannak, akik üzleti lehető­ségnek tekintik szakmájukat, s közülük néhány an jól élnek kompromisszumkészségükből. S vannak idősek és pályakez­dők, akik nehezen tartják ma­gukat a köztudatban, megmu- tatkozási lehetőségek híján. Köztük jók és feledhetők egy­aránt akadnak. Pénz és ízlés még nincs min­dig egy helyen. Az új bank- székházak felépültek, a na-> gyobb kereskedőházakat beren­dezték, a legtöbb háborús em­lékművet már felavatták. Alig van komoly vásárlóerő, amely képzőművészeti munkát igé­nyelne. Több ösztöndíjra, pályadíjra, egyenes megbízásra, pályázati kiírásra lenne szükség. Ezek a kezdeményezések a civil szfé­rából jöhetnének elsősorban. A köztudatba be kéne építeni, hogy egy képzőművész nem csak festeni, mintázni, metszeni tud, de képes egy cég arculatá­nak megtervezésére is. Eseten­ként reklámhordozó lehet. Ha megfelelő propaganda övezné a képzőművészeti eseményeket, például nagyobb dobra lehetett volna verni, hogy a Polgárbál árverésén kinek a művét ki vette meg a licit során. Ugyanez vo­natkozik a Parti Galéria meg­mentéséért indított akció árve­résére. Azokban az államokban, ahol a polgárok a művészet mecena­túráját tudatosan vették át az arisztokráciától, természetes, hogy a művészetet a polgár vagy a polgári körök, a saját image megteremtésére használ­ják. A Koppenhágai Iparművé­szeti Múzeumot például a Carlsberg Alapítvány hozta létre, még a múlt században. Zsolnay-kerámiát is láttam ott. (Mi csak a Carlsberg sört ismer­jük). S hogy a vetélytárs sör­gyár se maradjon le, ebben a században a Tuborg cég meg­vette az elszegényedő királyi család egyik vidéki várkasté­lyát, és ott kortárs gyűjteményt hozott létre a köz és az idegen- forgalom, valamint a sörivók javára. Miközben természetessé kéne tenni az önkormányzatok számára, hogy a Hosszúhetény- ben vagy Siklóson élő művész is része a pécsi képzőművészeti életnek, s hogy a Pécsett élő is baranyai - a civil szerveződések felelősségét is meg kell vizs­gálni. Nem csak az lehet a szerepe egy politikailag független Pol­gári Körnek, hogy a nyilvános­ság erejével ellenőrzi, mire megy az adófizetők pénze, s hogy kulturális lobbyt ösztönöz; hanem abban is, hogy a köz­pénzektől független támogatási módokat talál ki. Ehhez azt kell elérni, hogy tartós jogszabály biztosítsa a kulturális támogatások adó- csökkentő voltát, ahogy az a ci­vilizált világban természetes. Bükkösdi László Utóirat: Örömmel vettem tu­domásul, hogy már referátu­mom elhangzásának napján úgy döntött a Polgári Kör, hogy ala­kulásának évfordulóján művé­szeti díjat ad ki. A Fordán Cen­ter pedig táblaképfestményre szeretne kiírni pályázatot, igen magas pályadíjjal. Elhangzott a pécsi Polgári Körben a város kulturális életé­ről szóló vita kezdetén. A Pécsi Szimfonikus Zenekar Howard Williams vezényletével Mahler III. szimfóniáját játssza a Bazilikában Fotó: Kóródi Gábor Mérleg félidőben A Pécsi Szimfonikusok nyári fesztiváljáról A pécsi zenebarátok nagy ré­sze talán természetesnek tartja, hogy a város zenei életének ab­szolút főszereplője a Pécsi Szimfonikus Zenekar, amely már jóval a Filharmónia állító­lagos monopol-helyzetének megszűnte előtt cselekvő ré­szese volt a koncertprogram előkészítésének. Az ország más vidékein működő zenekari ze­nészek ma is sóvárogva emlege­tik olykor a karmester váltás pécsi példáit, és sorolhatnánk tovább a tettrekészség, a gyors helyzetfelismerés eredményeit. Ezek ismeretében nem meg­lepő, hogy amit országszerte a hagyományos koncertélet ösz- szeomlásaként szokás emle­getni a lezajlott rendszerválto­zás hozadékaként, abból Pécsett szinte semmit nem érezhették a zenekedvelő polgárok. A szóban forgó zenekar akti­vitásának egyik látványos eredménye a nyári Nemzetközi Zenei Fesztivál ötlete és megva­lósítása volt 1991-ben, majd azóta minden évben, idén tehát már negyedszer. A fesztivál va­lójában még nem zárult le: a „Fesztivál Extra” toldalékprog­ramja július 19. és 28. között még további négy koncertet kí­nál, de a mostani pauza, a fesz­tivál törzsét képező hangver- seny-dömping múlt hétfői lezá­rulása mégis jó alkalom a visz- szatekintésre - aminél többről az adott keretek közt úgysem lehet szó. Az a legfelületesebb statisz­tikából is kiderül, hogy Szkla- dányi Péter zenekarigazgató és stábja, nemkülönben maguk a zenekari muzsikusok komoly erőpróbára vállalkoztak az idei rendezvények kapcsán is. A tíz alkalomból összesen csak há­rom akadt, amely nem a zene­kari művészek munkájára ala­pozódott. Éva Kiss ária- és da­lestje férjével, Georges Kiss csemballistával sokkal inkább érdekes, tanulságos programja, kulturált megformálása révén, semmint szuggesztivitásával, drámai erejével hatott a marok­nyi hallgatóságra a Művészetek Házában, a kamaraestek tradi­cionális helyszínén. A zágrábi Horvát Zenei Intézet Zenekara Igor Gjadrov vezényletével ki­váló énekesekkel, jó fúvósok­kal, de a professzionizmus is­mérveit csak itt-ott felmutatni képes vonósokkal igyekezett képet adni a horvát zeneszerzés korabarokktól későromantikáig húzódó vonulatáról az Ágoston téri templomban, a közönség nagyobbik felét kitevő hívek számos - a szerzők által eredeti­leg nem erre szánt - szünetet is tapssal megtörő lelkesedése kö­zepette. Király Csaba Bazi­lika-beli orgonajátéka viszont a legszigorúbban vett zenei szempontok szerint is nagy esemény volt, az igényesség és konstruktivitás diadala a hang- szer-szabta korlátok felett. Minden egyéb esemény így vagy úgy a fesztiválgazda zene­kar belső jigye, saját produkci­ója volt. És ezzel a bevezetés­ként leírtakra utalok: nagyszerű az a szinte folyamatos fejlődés, az aktivitás és a rengeteg ered­mény, melyet e zenekar az utóbbi években mutat, csak­hogy ennek az éremnek is két oldala van. Mert amíg más ma­gyar nagyvárosokban - például Miskolcon, Szegeden vagy Szombathelyen - minimálisan is két pólusú a koncertélet, azaz párhuzamosan működő, játék­stílusukban, felfogásukban kü­lönböző zenekarok, független szólisták, kamarazenei műhe­lyek követelnek helyet maguk­nak, addig a Pécsre tévedt ide­gen a város kulturális arculatát tanulmányozva arra a nem telje­sen alaptalan következtetésre juthat, mintha itt minden zenei megnyilvánulás a Szimfonikus Zenekarból származna. Félreér­tés ne essék: meggyőződésem, hogy Szkladányiék tárt karok­kal és megkönnyebbülve fo­gadnák mindazon ellensúlyt je­lentő zenei műhelyeknek a kép­viselőit, amelyek a következő fesztiválokon egy-egy koncert kitöltését magukra vállalnák - csak hallatnák hangjukat! Ad­dig is köszönet illeti mindazon muzsikusokat, akik a fesztivál néhány napja alatt a legkülön­bözőbb jellegű, külön felkészü­lést igénylő produkciók sorának voltak részesei, bizonyára foko­zódó fáradtsággal, de nem csökkenő intenzitással, a felada­tok komolyan vételével. Hogy ez olykor milyen mérvű alkalmazkodási-átlénye- gülési kívánalmakkal jár, arra szinte sokkoló példát szolgálta­tott a zenekar két Händel-in- terpretációja. Az egyik a barokk kottaolvasás-ritmizálás-artiku- láció és hangzás dolgában a harmincas-ötvenes évek „para­dicsomi tudatlanságának” je­gyeit hordozta, a másik, a So­lomon oratórium Howard Willi­ams vezényletével - ugyanezzel a zenekarral! - felvilágosultsá- gában, karaktergazdagságában, elevenségében, ritmusvilágában fényévnyire rugaszkodott az előbbitől. Hasonlóan kiemel­kedő élményt adott Nicolas Pasquet Vaughan-Williams- és Berlioz-dirigálása, amely a Ba­zilika adottságait mindenben a zene javára fordította, de talán mindenekfelett Mahler III.szim­fóniájának megszólaltatása, amely - töretlen koncentráltsá­gával, drámaiságával, csodála­tos aurájával - érzésem szerint nemcsak a zenekar történeté­nek, hanem Williams karmes­teri pályájának is legnagyobb pillanatai közé tartozik. Ezt az estét még az önkormányzat „búcsúajándéka” sem ronthatta el: az elcsúfított Dóm tér kikap­csolt közvilágítása folytán ama visszataszító tákolmány deszkái közt koromsötétben botorkálok remélhetőleg az elszenvedett kisebb sérülések ellenére sem bánták meg, hogy elmentek a hangversenyre. Gönczy László Pécs évek óta a magyar kép­zőművészeti kultúra egyik fel­legvára. Kis túlzással azt is mondhatjuk: ma már olyan fon­tos decentrum, mint Szentendre. Adódik ez a Pécsi Galéria kap­csolatrendszeréből és program­jából, a Képzőművészeti Mester- iskola létéből, a Baranyai Alko­tótelepek Pécshez kötődő mű­ködéséből, a romjaikban még meglévő múzeumi gyűjtemé­nyekből és nem utolsósorban abból, hogy egy átlagos megyei székhelyhez viszonyítva itt négy-ötször több képzőművész él. Nem véletlen az sem, hogy a JPTE az első az országban, ahol nemzetközi mintára létre fogják hozni az egyetem Művészeti Karát - elsősorban a képzőmű­vészeti és zenei képzésre ala­pozva. Csak a belvárosban hat olyan galéria működik, amely a kor­társ művészet anyagából válo­gat. Emellett minden lakótele­pen működik legalább egy kiál­lítóhely (Apáczai NK, Ságvári, József Attila Művelődési Ház, Fábián Béla Nevelési Központ, POTE aula stb.). Ehhez jön még a Helyőrségi Klub, a Cigány Klub, a Várótermi Galéria és a Kiss Attila Múzeum. Mindebből az is következ­hetne, hogy a gazdag programot nyújtó galériahálózat jelentős szerepet játszik Pécs idegenfor­galmi vonzásában valamint, hogy az itt élő képzőművészek tulajdonképpen el vannak ké­nyeztetve a sok kiállítási lehető­ség kapcsán. Nincs így. A kulturális idegenforgalom mind a mai napig spontán. A le­hetőségek tíz százalékát (!) sem használják ki. Ez a múzeumi gyűjtemények látogatottságára is vonatkozik. A másik, hogy galériáink koldusszegények. Egy művész­nek Pécsett kiállítani egyenlő azzal, hogy tetemes kiadásai lesznek. Ez akkor érné meg, ha vagy vásárolnának munkáiból vagy, ha legalább méltó kataló­gussal dokumentálhatná kiállí­tását. A megrendezett kiállítá­sok rangjához képest Pécsett készülnek a legszerényebb kata­lógusok. Nemzetközi összeha­sonlításban egyszerűen szánal­masak vagyunk. (Üde kivétel a XIII. Országos Kerámia Bien- nálé katalógusa.) A harmadik probléma, hogy a Műhelygaléria kivételével csak elvétve tud eladni műalko­tást bármely kiállítóhely. Az eredetileg kereskedési céllal alakult Parti Galéria is elsősor­ban külföldieknek ad el, s in­kább csak nyáron. A művészek nagy részének a közérzete tehát rossz. Korábban azokat ismerték el művésznek, akik Szövetségi ta­gok, a Művészeti Alap tagjai vagy a Fiatal Művészek Stúdió­jának tagjai. Ilyenek már 1989-ben 71-en voltak Pécsett, a belsőépítészeket is ideszá­mítva. (26 szövetségi, 43 Alap-tag és 2 Stúdiós.) Négy év Szűcs Mariann Végállomás Levegő kéne! Olyan tehetetlen va­gyok, csak zuhanok, zuhanok. Abba­maradhatna már ez a vergődés. Iszo­nyú!-Valaki rosszul lett a kocsi végé­ben.- Adjátok át a helyet!-Te, kisfiam, abban a bézból-sap- kádban, ugyan szerváid már át a helye­det!- Üddögéljenek a szegény fiatalok, csak üddögéljenek, mert nagyon elfá­radtak a kóla ivásban, meg a hambur- gerezésben!- Jesszusom, lehet, hogy meghalt?- Már megint egy részeg disznó!- Ugyan, az én bácsikám epilepsziás volt, tudom, hogy mit jelent az ilyen roham. Pontosan így nézett ki. El fog múlni, csak a szájába tegyenek vala­mit, mert elharapja a nyelvét!- Szörnyű, mindjárt elájulok!- A vészféket, húzzák már meg! Fel kell kapaszkodnom. Ki kell jut­nom ebből a szakadékból. Érzem, a tér már itt van. Igen, kézzel foghatóan. Ha sikerül lélegzethez jutnom, időt is ka­pok. Testem már nyugszik. Jól van. Kezdődhet az időszámítás! Minden lé­legzet, egy bevert szög a szakadékból való kijutásomhoz. Ki kell jutnom!- Nyomja már meg a vészcsengőt!- A kiskalapáccsal mit csináljak?- Hagyják a fenébe, úgyis a végál­lomás következik! Különben is részeg. Nem lesz semmi baja. Az ilyenek mind Szűz Mária kötőjébe esnek.- De tudja, maga farizeus!-Ez nem részeg, nem látja, hogy rosszul van? Szavak. Emberek szavai. Úgy locs- csannak szét előttem, mint a falhoz vert koponyák. Diákkorom kötelező filmjein láttam így az SS-tisztet. Csil­logó bakancsban, lábánál fogva pörgeti az élő csecsemőt. És jót nevet, elége­detten pöffeszkedik a filmkamera előtt. Igen, a szavak. A szavak. Egy kötél kellene, amin felkapasz­kodhatnék! Vagy egy kéz! Egy erős, meleg kéz! Bőrömbe kapaszkodó má­sik bőr! Nem akarok visszazuhanni, nem akarom ezt a tehetetlenséget, ezt az iszonyú senkire várakozást, ezt a megalázottságot!- Nem jössz megnézni?- Eszem ágában sincs. Már a gondo­latától is az ájulás kerülget!- Mit lökdös, mindjárt itt a végállo­más, úgyse mehet tovább?!- Ne álljon az ajtóba!- Le akarok szállni a következő megállónál!- Jó, hogy nem tapos agyon!- De sietős, de sietős, maguktól fel­fordulhat ott a kocsi végén az az em­ber!- Ne molesztáljon, nem vagyok kedves nővér! Ezeket a lábakat nézze meg! Ezek is vannak olyan betegek, mint aki ott rosszul lett. Tiszta visszér az egész. Lehet, hogy le fogják vágni! He, mit szól ehhez?- Akkor utazzon taxin!- Nyugalom, nyugalom! Mindjárt a végállomásra érünk, aztán téphetik egymást a placcon, ahogy kedvükre esik!- Micsoda emberek vannak! De jó, hogy ezt nem élte meg az én drága, jó uram! Mindjárt rendben leszek. Csak ezek a duzzadt arcok állják el az utamat. Mi­lyen pufókok! Persze a félelemtől nőt­tek ekkorára. Persze, a halál közelsége mindenkit megrémiszt.- Pislogott!-Él!?- Vigyázzanak, agyonnyomják!- Segítsenek már felemelni!- Orvost! Hívjanak orvost! A végállomás következik. Kérjük, hogy megállás után hagyják el a sze­relvényt, és erre figyelmeztessék utas­társaikat is!- Csak óvatosan, ide tegyük! Ez az!- Majd én megnézem, orvos va­gyok. Engedjenek! Szabad? Végállomás! További jó utat kívá­nunk!- Jobban van?- Nincs semmi baj. Már jobban van, bólintott.-Kijózanodott, mi, Dokikám? Ad­jon neki egy fülest, majd észhez tér! Végállomás! Kérjük a kedves utasa­inkat, hogy a kocsit szíveskedjenek el­hagyni, és erre utastársaikat is figyel­meztetni! Ott az utolsó kocsiban is! á 1 k

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom