Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-07 / 185. szám

1994. július 7„ csütörtök Honismeret üj Dunántúli napló 11­160 éve született Angster József A Balkán és a Monarchia Haas Mihály tér Vannak emberek, akik bár a maguk korában híres közé­leti emberek voltak, mégis az utókor egy más területén alkotott művüket tartja szá­mon. Mi baranyaiak az 1845-ben megjelent Baranya ismertetése című, azóta is pótolhatatlan helytörténeti monográfia miatt tartjuk fő­ként számon a Pinkafőn 1810. április 8-án született és Pesten, 1866. március 27-én elhunyt Haas Mihályt. Nagyapja a Vas megyei Pinkafőn volt jegyző, apja posztónyíró iparos. Iskoláit Weinhofer József plébános támogatásával szülőhelyén, Szombathelyen, Pécsett vé­gezte, majd Bécsbe került a híres Pazmaneumba. Pesten kapott bölcselet doktori ok­levelet 1830. augusztus 26-án, Szombathelyen szen­telték pappá 1834. augusztus 6-án, majd káplán lett Ozo- rán, Pincehelyen, Dunaföld- várott, Pécsett. Gróf Szepesy Ignác püs­pök nevezte ki 1837-ben tör­ténettanárrá a püspöki lyee- umba, 1834-ben pedig a szeminárium dogmatika ta­nára lett. Pécs szabad királyi város 1846. április 27-én válasz­totta meg belvárosi plébá­nosnak. Városunkban 1853-ig működött, ekkor nyerte el a Pest-kerületi is­kolatanácsosi címet. 1854-től pápai kamarás, szatmári püspökké 1858. áp­rilis 18-tól nevezték ki. Püs­pökké szentelése 1859. feb­ruár 13-án volt az esztergomi főszékesegyházban. A szén- tartást a korábbi pécsi püs­pök, az akkori esztergomi hercegprímás, Scitovszky János végezte, a beiktatására március 6-án került sor. Ha­láláig, 1866-ig töltötte be ezt a tisztséget. Nagy tudásszomj, kiváló emlékező tehetség, szónoki lendület és készség, vonzó megjelenés, előzékenység és szolgálatkészség jellemezte, szorgalmas és hatékony iro­dalmi működést fejtett ki. Iskolatanácsosként is hosszú órákat tanított az iskolában, hogy ránevelje a tanárokat a hatékony, magas színvonalú munkára. Dr. Vargha Dezső Szerencsésnek mondhatja magát az a város, amely törté­nelme során sok hímeves férfi­úval büszkélkedhet, mert élet­pályájuk tanulsággal szolgálhat a jövő nemzedékeinek. Pécs egyik ilyen meghatározó szemé­lyiségének, Angster Józsefnek, július 7-én van születésének 160. évfordulója. A történelmi Baranyához tar­tozó Kácsfaluban született 1834-ben. Tehetséges gyermek lévén mesterséget tanult. Eszé­ken Haim József műhelyében tanulta ki az asztalos mestersé­get, 1853. május 22-én szaba­dult. A céhes iparban ősi szokás, hogy az inas vándorútra indul. 1856. szeptember 8-án Kisbol- dogasszony napján Mohácson az istentiszteleten az orgonista mellett állott. Élete eme fordu­lópontjáról így emlékezett meg: „Elámulva néztem hátul a sok billentyű mozgását... ” A következő években Bécs- ben, Kölnben, Berlinben, Lu- zemben tökéletesítette ismere­teit, majd az orgonaépítés „fő­városába”, Párizsba érkezett. Itt a nemzetközi hírű Cavaillé- Coll műhelyében sajátította el kora legfejlettebb orgonaépítési technikáját. Később önálló munkát is végzett, csábító aján­latokkal halmozták el, de ő haza akart menni. Hosszú vándorút után, 1866-ban érkezett vissza szülőfalujába. Élete második fordulópontját egy Weis nevezetű kácsfalusi boltosnak köszönhette, aki föl­hívta a figyelmét arra, hogy Pé­csett az újonnan épülő zsinagó­gába orgona kell, s biztatta, hogy vállalja el ennek a megépí­tését. Angster bejelentkezett a hitközségnél, elvállalta a mun­kát. így telepedett le Pécsett, s az első munkája mindjárt dicső­séget hozott neki. Ezt követően elhalmozták ajánlatokkal. Első pécsi műhelye a Felső­malom u. 11. sz. un. Trex- ler-házban volt, majd a Hétfeje­delem Vendéglőbe költözött, ahol a szálloda melletti un. Menzinger-házban rendezke­dett be. Ezt követte a Kis-és a Nagyflórián utca sarkán lévő műhelye, majd a Nagyflórián u. 12. sz. un. Zwicker-ház lett az otthona. 1874. október 1-jén költözött a városfalon belülre, a József u. 30. sz. un. Hoff- mann-házba, majd megvéve azt, tovább teijeszkedett. Előbb a Mária u. 35., majd a József u. 28. sz. házat vásárolta meg, s ezen a területen rendezte be or­gonagyárát. Ő maga és utódai 1949-ig 1300 orgonát és 3600 harmóni- umot készítettek. A legneve­sebb orgonákat kellene felso­rolni, akkor a szegedi Foga­dalmi templom, a kassai dóm, a kalocsai székesegyház, a pécsi bazilika, a fővárosi Szent István Bazilika és a Zeneakadémia or­gonája kívánkozna az élre. 1886-ban jelent meg „Az or­gona története” című műve. Az 1879-es székesfehérvári, az 1888-as és az 1897-es pécsi országos kiállításon, az 1896-os milleniumi seregszemlén, az 1910-es budapesti hangszerkiál­lításon első díjat nyert. Az 1907-es pécsi országos kiállítá­son is nagy sikert arattak az Angster-orgonák és harmóniu- mok. * Külön gondot fordított a gyá­rában elhelyezkedők képzésére, számos nagy tekintélyű orgona­építő mester dolgozott nála, akiknek gondtalan megélheté­séről is gondoskodott. Mindig átvette a technika legújabb eredményeit, mindig meg tudott újulni - ez volt hírnevének egyik titka. Hosszú, eredményes életet élt. 1918. június 9-én hunyt el. A Pécsi Városszépítő és Vá­rosvédő Egyesület a hajdani gyár központi épületének falán 1989-ben emléktáblát avatott, a belvárosi templomban hangver­sennyel tisztelgett emléke előtt. Dr. Vargha Dezső A Balkán és az ott élő dél­szlávok számára június 28. különleges jelentőségű nap. Minden a koszovói csatavesz­téssel kezdődött, amikor 1389. június 28-án a szerbek alulma­radtak a törökökkel szemben. A szerb népköltészet azonban a vereséget dicsőséggé változ­tatta. A századunkban létrejött és széthullott Jugoszlávia életé­ben is gyakran volt sorsdöntő fontosságú ez a dátum. 1921. június 28-án lépett életbe a jugoszláv monarchia alkotmánya, 1948. június 28-án közösítette ki Titót Sztálin, s 1991. június 28-án omlott össze az a támadás, amelyet Belgrád indított a szlovén függetlenség elfojtására. Nem véletlen, hogy a szlovén nemzetiségű, trieszti születésű Joze Pirjevic profesz- szor, a padovai egyetem tanára a „Szent Vitus napja” címet adta a jugoszláv történelemről írt, most megjelent könyvének. (Június 28. az egyházi naptár­ban Szent Vitus napja.) De eb­ben az évszázadban van még egy június 28., amely különösen fontos: 1914. június 28. Az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinán- dot ezen a napon gyilkolták meg Szarajevóban. Piijevic professzor szerint az önfejű, erőszakos természetű trónörökös jórészt magának kö­szönheti a tragédiát. „1914-ben a szerbek számára minden ad­diginál nagyobb jelentőségű volt az ünnepről való megemlé­kezés. Egy évvel korábban az ünnepségek a Bulgária elleni háború miatt elmaradtak. A há­borút a szerbek nyerték, csak­úgy mint egy évvel korábban Törökország ellen. Szerbia terü­lete rövid időn belül a kétszere­sére bővült, érthető, hogy a na­cionalista érzés az egekig há­gott”. Ferenc Ferdinánd pedig 1914-ben épp ezt a napot vá­lasztotta arra, hogy a Monarchia csapatai hadgyakorlatot kezdje­nek Boszniában, s ő maga fel­keresse Szarajevót. Boszniát 1908-ban annektálta a Monar­chia, amit Belgrád mindenkinél jobban zokon vett. A szerbeket az is mélységesen irritálta, hogy a Monarchia Boszniában a tö­rök megszállás idején muzul­mán hitre tért és az Ottomán uralom alatt vezető pozíciókra szert tett szerbekre támasz­kodva kormányzott. A trónörökös jelenléte június 28-án Szarajevóban nyílt pro­vokáció volt a szerbek számára. Előre megjósolható volt, hogy valami történni fog. Az, hogy a boszniai szerb Gavrilo Princip lelőtte Ferenc Ferdinándot, nagy meglepetést nem okozott. Pirjevic professzor nem ért egyet Fejtő Ferencnek azzal a véleményével, hogy megakadá­lyozható lett volna az Osztrák- Magyar Monarchia széthullása. „A bécsi és a budapesti ural­kodó osztály egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán, s a biro­dalom minden népe ellenséges érzést táplált vele szemben. Eb­ben a helyzetben, különösen a háborús vereséget követően tel­jesen- lehetetlen volt a Monar­chia fenntartása”. Az Oszt­rák-Magyar Monarchia széthul­lása történelmi tény, de sokan vannak, akik osztják a neves amerikai történész és diplo­mata, Goerge Kennan vélemé­nyét, miszerint a térség szöve­vényes problémáinak megoldá­sára a Habsburg birodalom mindmáig jobb megoldásnak bizonyult mind annál, mint ami követte. E rre a következtetésre jutott Deák István, a magyar származású amerikai történész is, akinek az olasz Goriziana ki­adó most jelentette meg „A Habsburg Monarchia katona­tisztjei. Túl a nacionalizmuson” című tanulmányát. A tanulmány a Monarchia tisztikarának ösz- szetételével, életmódjával, a tisztek és a polgári társadalom kapcsolataival foglalkozik. Deák központi tézise az, hogy a Habsburg Monarchia tartópil­lére a hadsereg volt, mely 1848 és 1914 között egyedül oldotta meg a birodalom védelmének és a soknemzetiségű monarchia lehető legkevesebb erőszak al­kalmazásával történő összetar­tásának hálátlan feladatát. Ez a hadsereg nem áhítozott a hábo­rúk után (keveset vívott és azo­kat jórészt el is veszítette), ami azt bizonyítja, hogy feladata in­kább politikai-társadalmi volt, semmint katonai a szó szűk technikai értelmében. A soknemzetiségű hadsereg és az Osztrák-Magyar Monar­chia vége egyben az etnikai, a vallási és a politikai türelem vé­gét is jelentette Európa középső és közép-keleti részén - állítja Deák. Az amerikai történész szerint éppen ezért kell hozzá­látni az úgy nevezett Habs- burg-kísérlet átértékeléséhez, amely kísérletet ő személyesen határozottan jobb politikai megoldásnak tartja az Osztrák- Magyar Monarchia területén alakult nemzetállamok egyre szaporodó kudarcainál. 75 éve történt.. . H. H. Bendholtz tábornok „Nem ismerhetünk el olyan jogot, amely szerint népeket az egyik államtól a másik ál­lamhatalomhoz lehessen át­adni, mintha azok birtoklás tárgyai lennének”. W.Wilson az Egyesült Álla­mok elnöke 1917 január 22. Marcona hadfi tekint reánk a könyv címlapjáról, a győztes hadvezér pózában, szétvetett lábakkal, hátrakulcsolt kezében vastag lovaglóostorral. Ilyennek látta a szobrász, amikor bronzba öntötte Harry Hill Bandholtz dandártáborno­kot, a Magyarországra küldött Szövetséges Katonai Misszió amerikai képviselőjét. Veterán katona volt, részt vett a spanyolok, majd a Fülöp-szi- geteken tevékenykedő felkelők elleni hadműveletekben. Ke­ménykezű kormányzója ezek­nek a területeknek, nem vélet­len, hogy az első világháború­ban az amerikai Expedíciós Haderők tábori csendőrségének főnökeként teljesített szolgála­tot. A Magyar Világ Kiadó által közelmúltban megjelentetett naplója (Román megszállás Magyarországon címmel), mint ő maga is az alcímben meg­jegyzi „nem diplomata módra” Íratott. Igazi sheriff, akinek ős­típusa megállta a helyét valahol vadnyugaton, Oklahomában vagy Arizonában s így nyugod­tan rá lehetett bízni, hogy rendet teremtsen a vademberek, a fi­lippínók, a magyarok között. Az 55 éves generális már hivatásá­ból kifolyólag hajlamos volt arra, hogy karddal oldja meg a gordiusi csomót, de nála a kard szerepét az elmaradhatatlan lo­vaglóostora töltötte be. Ezt vitte magával, amikor bemutatkozó látogatást tett (!) Huszár Károly m. kir. miniszterelnöknél, „aki­nek nagyon megtetszett nehéz lovasostorom s azt szerette volna tudni, hogy ugyanezzel űztem-e ki egy román századot a Palota udvarából.” „Miután igenlő választ adtam, arra kért, ajánljam fel a Nemzeti Múze­umnak, így azt gondolom, hogy ez lesz a vége az én régi, szép lovasostoromnak.” Nem véletlenül említette a miniszterelnök a Nemzeti Mú­zeumot. Ott jelentek meg a ro­mánok 1919 októberében egy „egész konvojnyi teherautóval s elvinni készültek számos művé­szeti alkotást.” A tábornok, mint a Szövetséges Katonai Misszió soros elnöke a gyűjte­mény kulcsait magához vette s az ajtókat lepecséltetve meg­akadályozta a műkincsek elszál­lítását. A generális tárgyilagos ide­genként érkezett a románok megszállta magyar fővárosba, semmi oka nem lehetett a ma­gyarok iránti elfogultságra. „Úgy jöttem, hogy nagy rész­ben elnézem és nem tulajdoní­tok különösebb jelentőséget a román eljárásmódnak”, de „fel­háborító magatartásuk révén a magyar ügy támogatójává vál­tam”. Stílusa is elárulja az embert. József főherceg, tábornagy, aki hadtestparancsnokként százez­rek felett vezényelt a háborúban ’’idióta módjára járt el” s „őrült­ként rontott ki a teremből”, amikor Benes intervenciójára a nagyhatalmak megakadályoz­ták kormányalakítását. Később mégis összemelegedtek, s Bandholtz nemes egyszerűség­gel” régi barátom, Joe-ként” emlegeti naplójában. Friedrich István egyike a korszak minisz­terelnöki ambíciókat növelő sok önjelöltjének, „egy csökönyös barom”, az ország hercegprí­mása, az esztergomi érsek „egy vidám, öreg fickó”, míg József Ferenc királyi herceg „főherce- gecske” néven szerepel. A tria­noni béke ellen feljajduló m. gyarokat „szerencsétlen hu lyéknek” bélyegzi, akik 3 napot töltenek értelmetlen gyászolko- dással... Ez a hiábavaló örö­kös siránkozás nem hatja meg az amerikaiakat”. (Ma is na­gyon megszívlelendő felhívás!) Egyetlen magyar, akiről az elismerés hangján írt, Horthy tengernagy. „Jó megjelenésű, intelligens kinézetű katonatiszt, úgy vélem őszinte az óhaja és szándéka, hogy megtegyen minden tőle telhetőt”. Ezzel szemben a magyarországi ro­mán erők főparancsnokának ér­telmi szintje „felér egy álomkó­ros kanadai rénszarvaséval” s fogadása a Gellért szállóban „Mardarescu tábornok és 40 rablója hivatalos ebédjének tor­túrája”. Az összekötő tisztje „majdnem emberhez illő intel­ligenciával rendelkezik”, s a románok diplomáciai képvise­lője „nyomorult kis semmire­kellő”. Az ország megszállásáról úgy vélekedik, hogy „kis latin szövetségeseink egy Missis­sippi folyóbeli ragadozó hal ki­finomult fosztogató étvágyával rendelkeznek, egy fiatal ka­kukkmadár lovagi ösztönével s ugyanazzal az igazság utáni vá­gyakozással, mint amilyen vá­gyakozást egy tengeribeteg ta­núsít sertéshús és bab iránt.” Mindennek véget vetendő még Sinaiaba és Bukarestbe is elutazott, igyekezett az ország teljes kifosztását - mely végeze­tül elérte a három milliárd aranykoronát - megakadá­lyozni. Nemhiába volt korábban csendőrfőparancsnok, pillana­tok alatt rájött a belső mozgató­rugókra és titkos összekötteté­sekre. Alig érkezett Budapestre, már egy francia tábornok ke­reste fel, hogy a „románok ér­dekében gyakoroljon rám befo­lyást”. Felismerte, a latin sajtó­ban megvolt a hajlam, hogy minden esetben mentséget talál­jon a románok számára. A ka­tonai misszió francia tagja nem­csak megpróbálta „átverni” az amerikai és brit képviselőket, de „összejátszott a románokkal” és „segíti őket halogató taktiká­jukban”, továbbá igyekezett fordítás címén átstilizálni a Pá­rizsba küldött bizottsági jelenté­seket. A végső döntés minden magyar kérdésben a franciák kezében volt, ami a legszélső­ségesebb magyarellenes határo­zatokat biztosított. Wilson elnök is gondosko­dott arról, hogy a tárgyilagosan gondolkodó amerikai delegátu­sok ne játszhassanak befolyásos szerepet a bizottságokban. Ilyen körülmények között érdekeket egyeztető alkudozás helyett dik­tátumra, ítélethozatalra került sor. A román vagy cseh kormány ellenséges politikáján mit sem változtatott, hogy Budapesten Károlyi Mihály, Kun Béla vagy éppenséggel Horthy Miklós volt a hangadó személyiség, legfel­jebb a magyarellenes propa­ganda szólamai cserélődtek fel. Clemenceau vagy más fran­cia hivatalos személyek minden ultimátum eljuttatását követően azonnal értesítették a románo­kat,hogy „az ilyen ultimátumot figyelmen kívül lehet hagyni és hogy a Legfelsőbb Tanács való­jában nem is gondolta azokat komolyan.” A szerző a megbecsülés hangján ír a szerbekről s felvil­lantja - a magyar politika által azóta is többször megkísérelt közeledés lehetőségeit, ha „a magyarok és szerbek összefog­nak, kemény koalíciót jelente­nének a többi nyápic számára, akik ellenük kívánnának fel­lépni.” A magyar ügy igazságos volta, a magyar életforma meg­ismerése végül is barátunkká tette a kemény katonát. „Szí­vem mélyén szimpatizálok ve­lük” ... „a magyar ügy támoga­tójává váltam. Átadni Magyar- ország területének egyes ré­szeit, a civilizált lakosságot al­kotó emberekkel, olyan dolog, mintha Texast és Califomiát adnánk át a mexikóiaknak. Szé­gyelljék magukat a Szövetséges Nagyhatalmak mind azért, amit a fegyverszünet után ebben az országban megengedtek.” A forradalmak koráról sok új feldolgozás is készült, mindez azonban nem teszi feleslegessé Bandholtz tábornok naplójának magyar nyelvű közzétételét. Páva István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom