Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)

1994-06-06 / 154. szám

1994. június 6., hétfő Külföld üj Dunántúli napló 11 I 1944. június 6. D-nap felszabadítása véglegessé vált zötti rövid és összeszűkülő csa­Európa A normandiai partraszállás, az Overlord-hadművelet, a D-nap, a világtörténelem egyik legnagyobb és a II. világháború szempontjából sorsdöntő csa­tája 1944. június 6-án kezdő­dött. A D-nap előkészítése azonban már 1940-ben meg­kezdődött, amikor a megsem­misítő dunkerque-i vereség után Churchill ezt mondta: „Anglia folytatja a harcot... ha kell, akkor évekig ... akár egyedül is ... Vissza fogunk menni!” Miért választották Normandiát? A második front megnyitásá­nak gondolatát a hadihelyzet alakulása először 1941 nyarán vetette fel. A Hitler által meg­támadott Szovjetunió szoronga­tott helyzetében Sztálin 1941. július 18-án Churchillhez for­dult, kérve az európai partra­szállás lehetőségét, amely men­tesítené az akkor már súlyosan vesztes Vörös Hadsereget. A franciaországi partraszállás ter­vét azonban csak 1943 nyarára dolgozta ki a Legfelsőbb Szö­vetséges Főparancsnokság Morgan tábornok vezetésével, s ezt a tervet augusztus 17-én Quebecben Churchill és Roose­velt is megvitatta. Ekkorra a szövetségeseknek - 1940-hez viszonyítva - már kellő tapasz­talat és megfelelő haditechnika állt a rendelkezésére, s a patra- szállási hadművelet előtanul­mányai is megkezdődtek a nor­vég illetve francia partoknál. Kevéssé köztudott, de az euró­pai partraszállást illetően több helyszín is szóba került az elő­készületek során: a hollandiai és belgiumi partszakasz éppúgy, mint a doveri szoros, a Somme és Szajna torkolata közötti parti sáv, továbbá a normandiai és bretagne-i partvidék. Az elő­nyök és hátrányok mérlegelése után végül a választás lehető­sége csakhamar a doveri szo­rosra és Normandiára szűkült. Morgan tábornok tanácsadói Normandiát ajánlották, mert itt lehetett a legnagyobb remény a sikerre. A német védelmi be­rendezések itt nem voltak kié­pítve és megerősítve, mint Ca­lais térségében. Ugyanakkor ezen a 80 km-es homokos part­szakaszon nem volt olyan ki­kötő sem, amely képes lett volna egy nagy inváziós hadse­reg hajóit fogadni, s az utánpót­lást ezáltal biztosítani. A német vezérkar ezért ezen a partszaka­szon nem is vont össze jelentő­sebb erőket, s a francia partok­nál kiépített erődrendszert is meglehetősen szegényes fegy­verzettel védték. Hitler és kör­nyezete ugyanis meg volt győ­ződve arról, hogy a partraszál­lásra csak a Dover-Calais kö­tomaszakaszon kerülhet sor. A körülményeket és az esé­lyeket - valamint a mesterséges kikötők teremtette technikai le­hetőségeket mérlegelve - a szö­vetségesek a legnagyobb titok­tartás mellett mégis Normandia mellett döntöttek. 1943. no­vemberében a teheráni konfe­rencián Churchill és Roosevelt már Sztálin társaságában álla­podott meg abban, hogy a szö­vetségesek 1944. májusában Észak-Franciaországban hajtják végre a partraszállást, s ezzel egyidőben a szovjet csapatok is támadást indítanak a keleti fron­ton, hogy megakadályozzák a német erők átcsoportosítását a nyugati frontra. Eisenhower színre lép Az inváziós erők főparancs­nokát - Eisenhower tábornokot - 1943. decemberében nevezték ki. Ő korábban az észak-afrikai, majd az olaszországi partraszál­lásoknál szerzett érdemeket és tapasztalatokat. Az elkövetkező hónapok egyeztetései és számos módo­sító javaslat kidolgozása után a hadműveleti terv végleges for­mája 1944. áprilisára alakult ki, s a D-nap végső időpontját má­jus 31-re tűzték ki. A tervek megvalósítására az angol Montgomery tábornok­nak, a szárazföldi erők főpa­rancsnokának két hadsereg, a Demsey tábornok vezette 2. brit, valamint a Bradley tábor­nok vezette 1. amerikai hadse­reg állt a rendelkezésére. A ké­sőbbiekben még két hadsereg alakult, s vett részt a harcokban, az 1. kanadai Crerar és a 3. amerikai hadsereg Patton tábor­nok parancsnoksága alatt. A normandiai tengeri deszant hadművelet tervei szerint Mon- tebourg és az Ome folyó közötti 80 km-es partszakaszon 5 had­osztálynak kellett csaknem egy­idejűleg partraszállnia. Az 1. amerikai hadsereg azt a felada­tot kapta, hogy a számára kije­lölt térségben - a két partsza­kasz fedőneve Utah és Omaha volt - az első nap végére foglal­jon el egy 40-km-es széles, 8-16 km mély hídfőt, s egyesüljön a légi deszantként ledobott két ej­tőernyős hadosztállyal. A 2. an­gol hadsereg feladata pedig az volt, hogy három hadosztálynyi erővel szálljon partra Caentől északra, s a mintegy 50 km-es harc vonalon egy ejtőernyős hadosztály támogatásával 10-16 km mélyéségben foglalja el a partvonalat. Az eredeti tervekhez képest minderre hat nappal később 6-án hajnalban került sor, mi­után Eisenhower a kedvezőtlen időjárási viszonyok ellenére is a támadás mellett döntött. Reggel 9 óra 33 perckor ... Valószínűsíthető, hogy a partraszálló járművek, a keres­kedelmi és hadihajók száma meghaladta a hatezret, s ebben a számban nincsenek benne a „kacsák”, az úszó harckocsik. Az 58 konvojban haladó hajó­kon, a D-napon összesen 1500 harckocsi, s mintegy 176 ezer katona indult a La Manche csa­tornán át a francia partok felé. De ezen a napon a szövetsége­séknek az inváziós erőkhöz be­osztott szárazföldi, tengerészeti és repülőállományának a lét­száma összesen 2 876 439 tiszt és közlegény volt. Ehhez a lét­számhoz csatlakoztatható az a létszám is, amely az Egyesült Államokban állt készültségben, hogy szükség esetén felszerelé­sével együtt behajózzon és a térségbe induljon. A németeket a támadás meg­lepetésszerűen érte a hajnali órákban, de fegyvereik és fel­szerelésük amúgy sem volt al­kalmas egy ekkora méretű tá­madás elhárítására. Az Omaha partszakaszt kivéve a támadók nem is ütköztek érdemleges el­lenállásba, s a későbbiekben, a nap folyamán végrehajtott né­met ellenlökések sem bizonyul­tak eredményesnek. A hajókon, repülőgépeken a helyszínről tu­dósító újságírók már a délelőtt folyamán sikerekről számolhat­tak be, s maga Eisenhower 9.33-kor jelentette be a rádió­ban a partraszállás tényét. A szövetségeseknek azonban a gyors, a meglepően kevés vér­áldozattal járó sikereik ellenére sem a terveknek megfelelően sikerült stabilizálniuk a hídfőál­lásokat, s a nap folyamán a ter­vezett összefüggő arcvonalat sem sikerült létrehozniuk. S ha a német hadvezetés nem ra­gaszkodott volna sorsdöntő té­vedéséhez, valószínűleg szorult helyzetbe kerülhettek volna a támadók. Jellemző a támadás váratlanságára, hogy a D-napot megelőzően Rommel - aki a védelmet irányította - vissza­utazott Németországba, fele­sége születésnapjára. Voltaképpen csak megnehe­zíthették a szövetségesek had­mozdulatait, de ellentámadásra, a támadók vízbe szorítására már nem volt erejük. A „leghosz- szabb napot” - ahogy Cornelius Ryan is írta Rommelt idézve vi­lághírű könyvében - az angol­szász erők győzelemmel fejez­ték be, s az elkövetkező hetek­ben - ahogy azt a haditerv is előirányozta, megnyílt az út a kontinens belseje, Párizs, majd Berlin felé. Sebők János Robert Capa felvétele a partraszállásról. Normandia 1944 Hitler nem hitte el a partraszállást „Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bűt konokon és fájón” (Tóth Árpád ford.) 1944. június 5-én este hang­zottak el e Verlaine vers sorai a BBC francia adásában s a nor­mandiai ellenállási csoportok beavatott tagjai rögtön elindul­tak szabotázs akciók végrehaj­tására a megbeszélt pontokon, mert ime, megérkezett a várva-várt jelszó: küszöbön áll a „D-Day”, az invázió. A BBC adásait azonban a német elhárítás is hallgatta, amely épp néhány nappal előbb szerzett tudomást arról, hogy e Verlaine vers elhangzása azt jelzi: 48 órán belül megkezdő­dik az invázió valahol Francia- országban. Hellmuth Meyer alezredes, az Eszak-Franciaor- szágban állomásozó 15. hadse­reg elhárítási főnöke épp ezért egy percig sem habozott, hanem berontott von Salmuth vezérez­redes irodájába, ahol éppen bridgeparti folyt. A vezérezre­des riadót rendelt el egységeinél és értesítette a Rommel vezette „B” hadseregcsoport parancs­nokságát. Ott azonban Rommel távollétében nem tartották elég fontosnak a hírt ahhoz, hogy ál­talános riadót rendeljenek el. A Normandiában állomásozó 7. hadsereg sem kapott erről érte­sítést. így történt, hogy amikor haj­nali 4 órakor felszállt a köd a tengerről a normandiai partok előtt, a német bunkerek legény­ségét tökéletesen meglepte a közeledő hatalmas flotta rájuk zuduló ágyútüze. Ez az armada nem kevesebb, mint 5339 egy­ségből állt - köztük 7 csatahajó, 23 cirkáló és 80 romboló ágyúi okádták a tüzet. Rajtuk kívül több mint 4000 különböző nagyságú szállítóhajó és kisebb tengeri jármű közeledett a par­tok felé. Fedélzetükön az 1. amerikai hadsereg és a 2. brit hadsereg 3-3 hadosztályának katonái, akiknek az volt a fel­adatuk, hogy az első napon megvessék lábukat a francia partokon és szilárd hídfőállást létesítsenek. Von Rundstedt tábornagy a nyugati front főparancsnoka, a Hollandiától a spanyol határig húzódó fronton 40 gyalogsági, 4 ejtőernyős és 10 harckocsi hadosztállyal rendelkezett, ám a légierő kötelékei és a Franciaor­szágban állomásozó 4 SS-had- osztály nem álltak közvetlen pa­rancsnoksága alatt, továbbá az Észak-Franciaországban állo­másozó stratégiai tartalék (7 harckocsihadosztály) bevetését csak Hitler engedélyezhette, aki ezt az engedélyt - von Runds­tedt és Rommel ismételt sürge­tése ellenére - túl későn, csak hetek múltán adta meg. Erich Marks tábornok St.Ló- ban éppen születésnapját ünne­pelte tisztjei társaságában, ami­kor - éjjel 1 óra 11 perckor - azt az értesítést kapta, hogy ameri­kai ejtőernyősök szálltak le az Ome és Dives folyók között. A tábornok azonnal riasztotta a Normandiában állomásozó 7. hadsereg parancsnokságát, majd hírt kapott erről Rundstedt tábornagy is, ő azonban hiába hívta telefonon Hitlert, aki már aludni tért, környezete pedig nem merte felkelteni. Amikor másnap déltájban felébredt a „Führer”, s tájékoztatták a hí­rekről, azokat nem tartotta eléggé meggyőzőnek, s úgy vélte, talán csak „figyelemelte­relő”, kisebb hadműveletről van szó, s az igazi invázió valahol másutt fog bekövetkezni. így az első nap német részről csak egyetlen páncélos hadosz­tályt tudtak bevetni Caen térsé­gében, ahol az fel is tartóztatta a brit csapatokat. A „Párduc” és „Tigris” típusú német nehéz­harckocsik - mint azt az ameri­kaiak és az angolok is elismer­ték - jóval hatékonyabbak vol­tak, mint a Shermann, Churchill és Cromwell típusú amerikai és brit harckocsik, a németek pán­célzata vastagabb, tűzereje pe­dig nagyobb és pontosabb volt, mint az angolszászoké. A német harckocsik fölényét azonban bőségesen kiegyenlítette a szö­vetségesek hatalmas légi fölé­nye: 419 német repülőgéppel szemben több mint 10 000 repü­lőgép állt a szövetségesek ren­delkezésére, - 3467 négymoto­ros és 1645 kétmotoros bom­bázó, 5409 vadászrepülőgép. Ez az abszolút légi fölény tette le­hetővé azt is, hogy az invázió első napjaiban 2358 szállító re­pülőgép és 867 vitorlázó-gép 27 000 ejtőernyőst szállítson át a Csatorna felett teljes felszerelé­sükkel együtt. Közben gondolkodni kellett az egyre növekvő szövetséges haderők ellátásáról és utánpót­lásáról is, hiszen az elfoglalt partszakaszon nem állt megfe­lelő kikötő rendelkezésre. (Egyébként a németek többek között azért nem várták az invá­ziót ezen a szakaszon, mert úgy vélték, hogy a szövetségesek egy nagyobb kikötő közelében fognak partra szállni.) Ám az angol hadmérnökök lelemé­nyessége ezen is segített, ha­talmas keszonokat vontattak a part közelébe, s azokból „úszó kikötőket” szereltek össze. E két „Mulberry”-nek (eperfa) nevezett úszó kikötőben na­gyobb hajókról is ki lehetett rakodni. Az üzemanyag utánpótlást pedig úgy biztosították, hogy a délangliai Wight szigetről 112 kilométer hosszú olajve­zetéken - Plútónak nevezték - naponta több mint egymillió liter benzint juttattak el a ve­zeték négy csövén át Nor- ma'ndiába. Dobsa János Clinton elnök és Major miniszterelnök a Cambridge-i katona­temetőben. M ontgomery marsaik, az el-alameini győzőt, a Normandiában partra szállt szövetséges erők vezénylő pa­rancsnokát, a brit katonai di­csőség megmentőjét Churchill miniszterelnök nem szerette. A partraszállás előkészületei közben, 1944. május 19-én Churchill meglátogatta Mont­gomery! a főhadiszállásán. Rettenetesen összevesztek. Vacsora közben a kormányfő kérdőre vonta a marsaik, hogy hány hivatalsegéd, gépírónő és dzsip fog átkelni a Csatornán Franciaországba. Montgomery erre lemondással fenyegető- dzött. Churchill, aki nehezen küszködött néhány tulajdon korábbi hibás katonai döntésé­nek emlékével, és félt a nor­mandiai invázió kudarcától is, legott sírva fakadt. Montgo­mery odaadta a zsebkendőjét és a miniszterelnök kiengeszte- lődőtt. A barátság azonban megint nem tartott soká. 1944. június 1-én a londoni miniszterelnök­ségről felhívták Montgomeryt, és közölték vele, hogy Chur­chill meg akarja látogatni a be­hajózó csapatokat. A marsall ezt felelte a telefonba: - Ha Winnie idejön, akkor nem csak púp lesz mindenki hátán, de fö­lösleges feltűnést is kelt. Ennek dacára a miniszterel­nök megérkezett. „Nem lehetett útját állni. Bizonyára tudja, hogy én akartam megakadá­lyozni a jövetelét. Biztosan nem leszek népszerű nála” - írta Montgomery a naplójába. A kölcsönös rosszviszony régóta tartott. Az 1940-es Dun­kerque-i evakuálás után Mont­gomery felszólította Churchillt, hogy váltsa le az egész brit fő­parancsnokságot. - A korszerű háborúban friss észre és fizikai­lag ép parancsnokokra van szükség. Én nem dohányzom, nem iszom és 100 százalékosan egészséges vagyok - mondta. Churchill mélyen a szemébe nézett, és így felelt: - Én do­hányzóm, iszom és 200 száza­lékosan egészséges vagyok. A miniszterelnök ezekután két évig akadályozta Montgomery kinevezését operatív posztra. Csak akkor küldte Montgo­meryt a sivatagba - 1942. au­gusztusban -, amikor a németek lelőtték a Gott tábornokot szál­lító vöröskeresztes repülőgépet. Eredetileg Gott volt Churchill jelöltje az egyiptomi 8. hadse­reg parancsnoklására. Az 1942. október-novemberi el-alameini győzelem megmentette Chur­chill miniszterelnökségét. Nigel Hamilton, a marsall hi­vatalos életrajzírója így jelle­mezte Montgomery módszerét: világosan meg kell határozni a stratégiai célt, utána elsőosztá­lyú tervezésre, alapos kikép­zésre és gyakorlásra van szük­ség. A támadásnak meglepe­tésszerűnek kell lennie és a győzelmet kimeríthetetlen had- táp-támogatással kell elősegí­teni. Ez a módszer nem találko­zott minden parancsnok egyet­értésével. Sokan úgy vélték, a Montgomery-féle részletesség és módszeresség túl sok időt hagy a németeknek a védelmi felkészülésre. Volt, amikor Montgomery elmélete győzött - ő maga ennek tulajdonította az 1943. július 10-én kezdett szicí­liai partaszállás gyors, öt hét alatt kivívott sikerét, illetve módszere amerikai elhanyago­lásának a további olaszországi előrenyomulás súlyos bonyo­dalmait. Montgomery általában sen­kinél sem volt népszerű - ki­véve a katonáknál, akik neki köszönhették életüket. Amikor 1943. karácsonyának estéjén megbízták a normandiai partra­szállás vezénylésével, mégis igazolva láthatta eltökéltségét, tehetségének győzelmét a sze­mélyes ellentétek fölött. Élete legnagyobb kihívásával nézett szembe - írta Nigel Hamilton. Az általa írt Montgo- mery-életrajz egykötetes tömö­rített változata e hónaptól kap­ható a brit könyvesboltokban, a D-Day ötvenedik évfordulója alkalmából. Mészáros György Montgomery 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom