Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)

1994-06-24 / 172. szám

1994. június 24., péntek Háttér üj Dunántúli napló 11 „Reménnyel, de minden hamis várakozás nélkül” Hatálytalan mérföldkövek Helyváltoztató indítóállású rakétakomplexumok - Húszszoros hangsebességű interkontinentális rakéta Henri Emmanuelli és Michel Rocard Rocard távozása Tisztelgés a jövő előtt? A múltat idéztük a minap, amikor megemlékeztünk Nagy Imre temetésének ötödik évfor­dulójáról. Évtizedekkel korábbi történésekre hívta fel ismét a fi­gyelmet Gál Zoltán szocialista párti politikus találkozója is az 56-os szervezetek vezetőivel. Vajon valóban a múltról szól­tak ezek az események? Aki hallotta Göncz Árpád emlékbe­szédét, aki látta, hogy Horn Gyula és Nagy Erzsébet együtt hajtott fejet az egykori minisz­terelnök sírjánál, az érezhette, hogy a mostani évforduló többre hivatott a kegyeletteljes emlékezésnél. Nem akart vál­toztatni a forradalom és Nagy Imre történelmileg igazolt érté­kelésén, de hozzásegített ahhoz, hogy kilépjünk a múlt szorítá­sából. Államelnökünk ezt így fejezte ki: „Akik 1956-ban szemben álltak egymással, ha élnek, sem ugyanazok már. Nem ellenfelek.” Lehet ezen a platformon kö­zösen munkálkodni? Ez a kér­dések kérdése ezekben a na­pokban, hiszen 1956 és vele együtt Nagy Imre személye ed­dig élesen megosztotta a nemze­tet. Bizonyos, hogy ezek az el­lentétek most sem tűnnek el egyik napról a másikra, de van esélye egy egészséges folyamat kibontakozásának: ma múltunk e szakaszának megítélése törté­nelmi nyugvópontra kerülhet, s ebből holnap előbbre léphetünk a nemzeti megbékélés irányába. S ez megvetheti az alapját an­nak az együttmunkálkodásnak, amely Göncz Árpád szavaival élve nem más, mint a vissza­nyert, a közös szabadság érte­lemmel való megtöltése. Ha a mostani évfordulón el­hangzott szavak, megtett gesz­tusok valamivel is előbbre vit­ték ezt a folyamatot, akkor az események ugyan a múltról szóltak, de a tisztelgés már a jö­vőnek is szólt. S ez nem rossz jel az ország mostani kritikus helyzetében. A világ gabonatermése Az idén 1947 millió tonnára rúg majd a világ gabonater­mése, ami 3 százalékkal jobb a meglehetősen gyenge tavalyi­nál, de elmarad az azt megelőző évek tendenciáitól - állapítja meg az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezeté­nek (FAO) Rómában megjelent legfrissebb jelentése. A búza­termés várhatóan 550 millió tonnás lesz, 15 millió tonnával kevesebb a tavalyinál. A FAO a gabonaexport nö­vekedését várja az idei pénz­ügyi évben: úgy számol, a ke­reskedelem a tavalyi csökkenés után javulni fog, és eléri a 190 millió tonnát. Negyedszázaddal ezelőtt, 1969-ben kezdődtek meg az Egyesült Államok és az akkori Szovjetunió között a hadászati fegyverrendszerek korlátozását célzó tárgyalások és tizenöt éve, 1979. június 18-án Bécsben írták alá a korlátozást a csökkentéssel párosító SALT II szerződést. SALT 1979 júniusában az amerikai és szovjet vezetők immár tizedik csúcstalálkozójára került sor, vé­delmi minisztereik azonban a má­sodik világháború befejezése óta először találkoztak. Míg az 1972-es SALT I-et Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár Richard Nixonnal írta alá, 1979-ben a közben államfővé is előlépett Brezsnyev szerződő partnere már Jimmy Carter volt. A hetvenes években igen diva­tos SALT betűszó a hadászati fegyverrendszerek korlátozására vonatkozó tárgyalásokat, illetve szerződéseket (Strategic Arms Limitation Talks-Treaty) jelen­tette, amelyekben csak a két „szuperhatalom” vett részt. Olyan fegyverrendszerekkel - interkon­tinentális rakétákkal és atom­bombázókkal - foglalkoztak, amelyek megítélésük szerint csa­ták, ütközetek, hadjáratok nélkül is alkalmasak lettek volna hábo­rúk kimenetelének eldöntésére, s amelyek képesek voltak egymás kontinentális területének percek alatti elérésére. Míg a SALT I nagyobb mér­tékben korlátozta az Egyesült Ál­lamok és a Szovjetunió hadászati védelmi - rakétaelhárító— fegy­verrendszereit és csak érintette a támadó nukleáris hadászati fegy­vereket, az 1979-es SALT II csak a támadó hadászati potenciálokat korlátozta. Úgy intézkedett, hogy szárazföldi indítású interkontinen­tális és tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétáik, valamint hadászati nehézbombázóik együt­tes száma felenként nem halad­hatja meg a 2400-at. A SALT II valójában nem is magukat a raké­tákat, hanem indítóállásaikat kor­látozta. Érdekessége volt, hogy a repülőgépekről útjukra bocsát­ható ballisztikus rakétákkal olyan fegyverrendszert is korlátozott, amellyel akkor sem a Szovjetu­nió, sem az Egyesült Államok nem rendelkezett. Gyászos vég S hogy bevonta a fegyverzet­korlátozásba az akkor újdonság­nak számító manőverező robotre­pülőgépeket. A SALT II gyászos véget ért. 1979. szeptember 6-án 1678 nyugállományú amerikai tábornok és tengernagy levélben követelte, hogy a szenátus ne adja hozzájárulását a SALT II ratifiká­lásához, mert a szerződés az Egyesült Államok szempontjából hátrányos, a Szovjetunió szem­pontjából előnyös, s nem nyújt garanciát arra, hogy azt szovjet részről betartják majd. Carter el­nök 1980. január 3-án levélben fordult a szenátus demokrata párti többségének vezetőjéhez, amely­ben a következő megfogalmazás állt: „Figyelembe véve az Afga­nisztán elleni szovjet inváziót, arra kérem Önt, hogy halassza el a SALT II szerződés ratifikálásá­nak fontolóra vételét a szenátus plénumában.” Moszkva ugyanakkor doku­mentálni igyekezett, hogy Irán­ban elvesztett pozícióiért Wa­shington Afganisztánban akart kárpótlást szerezni magának, s Pakisztán, Kína és Egyiptom köz­reműködésével olyan változást tervezett Kabulban - állítólag in­tervenciós erők segítségével - végrehajtani, amelynek megelő­zésére az afgán kormány több íz­ben is kérte északi szomszédjának katonai segítségét. Ami pedig Európát illeti, a NATO 1979 decemberében meg­hozta ismert,.kettős határozatát”, amely tárgyalási ajánlattal és egyoldalú atomleszerelési beje­lentéssel párosítva mégiscsak el­rendelte közel hatszáz olyan cél- bajuttató eszköz nyugat-európai telepítését, amely Kelet-Európa szempontjából hadászati fenyege­tést testesített meg, miközben a szovjet SS-20-asok nem voltak képesek az Egyesült Államok te­rületének elérésére. START A SALT II ratifikálása és ha­tályba léptetése - mint azóta sok más fegyverzetkorlátozási megál­lapodásé - elmaradt, de Washing­ton és Moszkva talált magában elég józanságot arra, hogy a szer­ződés rendelkezéseit irányadók­nak ismerje el a maga számára. A jól begyakorolt szovjet-amerikai tárgyalási mechanizmus 1991-ben elvezetett a START I- hez, 1993-ban pedig a START II- höz. A START I hétéves csökken­tési program végeredményeként 1600-ra maximálta a szovjet, il­letve az amerikai hadászati tá­madó eszközök, és 6000-re a nukleáris hadászati robbanótöl­tetek számát. Külön kötelezte Moszkvát, hogy nehéz interkon­tinentális rakétáinak számát - ilyenekkel Amerika nem ren­delkezett - felére csökkentse. A Szovjetunió 1990 végén 2500, az Egyesült Államok 2246 ha­dászati célbajuttató eszközzel, ezeken mindkét ország valami­vel több mint tízezer atomrob­banótöltettel rendelkezett. A START II szerződéscso­magot a Szovjetunió megszű­nése miatt már Oroszország kö­tötte az Egyesült Államokkal, s az 2003-ig terjedő programot irányzott elő. Akkorra egyik félnél sem maradhat 3000- 3500-nál több hadászati nukleá­ris robbanótöltet. Fel kell szá­molni a több robbanótöltetű (MIRV-esített) rakétákat, amennyiben azok szárazföldi bázisúak, valamint a nehézraké­tákat. Mivel a felek megállapodtak abban, hogy a START II nem léphet előbb hatályba, mint a START I, az ukrán ratifikálási fenntartások még mindig bénít­ják a nemzetközi jogi erejű START-folyamatot. Rendelke­zéseik azonban, akárcsak a SALT II esetében, bizonyos korlátokat szabnak az Egyesült Államok, Oroszország, Uk­rajna, Fehéroroszország és Ka­zahsztán, tehát a jogutódok ha­dászati fegyverkezésének. Új rafegy verkezés Mindamellett az 1979-től je­lentkező ratifikálási-hatályba- léptetési problémák impulzuso­kat küldenek a hadászati újra­fegyverkezés irányában is. Az orosz hadászati rakétacsapatok­nál hadrendbe állítják a helyvál­toztató indítóállású RSZ-12M „Topol” („Nyárfa”) rakéta- komplexumokat, készül a „Sze- verodvinszk” nevű óriási új ha­dászati tengeralattjáró, az idén csatasorba áll a „Nagy Péter” repülőgép-hordozó cirkáló. Az Egyesült Államokban 1993 vé­gén szolgálatba állították az első B-2 mintájú, a lokátorsuga­rakat elnyelő hadászati bombá­zókat, a Éos Angeles osztály 54. atomhajtóműves tengeralattjá­róját, amely nukleáris töltetű robotrepülőgépeket hordoz, lá­zasan dolgoznak a HAW inter­kontinentális rakétán. Néhány hete azonban ameri­kai rakéták nem irányulnak oroszországi, orosz rakéták pe­dig amerikai célpontokra. Ahogy Carter elnök tizenöt éve Bécsben mondta, „reménnyel, de minden hamis várakozás nélkül” ... Pirityi Sándor A történelem ismétli önma­gát, legalábbis a francia szocia­listák szempontjából: alig több mint egy évvel a párt katasztro­fális választási eredményét kö­vető „vezércsere”, Michel Ro­card első titkárrá válása után, egy hasonlóan rossz választási eredmény miatt Rocard is tá­vozni kényszerült a párt éléről. A politikus a szocialisták orszá­gos tanácsának június 19-i ülé­sén mondott le posztjáról, mi­után a küldöttek többsége meg­vonta a bizalmat tőle és politi­kájától. A bukás okai többrétegűek, de mindenekelőtt a francia szo­cialisták útkeresésével, ennek buktatóival függnek össze. A párt a jelek szerint még mindig nem tért magához a tavalyi ve­reség, a hatalomból való kikerü­lés után: választási eredményei meg sem közelítik a régebbie­ket, szava nem tudja mozgósí­tani a baloldali szavazókat, s még kevésbé a centrumot, amely egyelőre nem feledte el a 10 évi szocialista kormányzás gondjait. Márpedig a párt szá­mára kevés az idő: bár a parla­ment megújítása csak 1998-ban esedékes, jövőre államfőválasz­tás lesz Franciaországban, s ezen a szocialisták nem szeret­nék pusztán az esélytelen részt­vevő szerepét játszani. A másik ok immár konkrétan is az elnökválasztással függ össze: Rocard a párt 1992-es kongresszusa óta a szocialisták „természetes elnökjelöltjének” számított, márpedig személye, sokak szerint túlzott hataloma­karása, s a párton belüli tavalyi puccsszerű hatalomátvétele (amiért az ellentábor most gyor­san vissza is vágott) mind a szocialistákat, mind a szélesebb közvéleményt megosztotta. Az elmúlt hónapok közvélemény­kutatásai azt mutatják, hogy ha Rocard lenne a baloldal közös elnökjelöltje, a három legvaló­színűbb jobboldali jelölt (Gis- card d’Estaing, Chirac és Balla­dur) bármelyike legyőzné őt. Ez a tény egyrészt a baloldali egy­ség megbomlásához vezetett (a baloldali radikálisok - akik ko­rábban mindig a szocialisták hűséges szövetségeseinek szá­mítottak - a számukra jól sike­rült európai parlamenti válasz­tások után jelezték, hogy saját elnökjelölt után néznek majd), részben pedig a szocialista pár­ton belül is megerősítette Ro­card ellentáborát. Kérdéses persze, hogy ezek után sikerül-e megfordítani a kedvezőtlen tendenciákat. A most megválasztott ideiglenes első titkár, Henri Emmanuelli a szocialisták köreiben nagy népszerűségnek örvend, s po­zícióját erősíti, hogy a párton belüli áramlatok túlnyomó többsége felsorakozott mögéje. Ugyanakkor Rocard sorozatos nyitási kezdeményezéseivel szemben ő inkább a „baloldali gyökerekhez való visszatérés” stratégiáját testesíti meg, s egyelőre nem tudni, ez jó mód­szer lesz-e a közvélemény meghódításához. Mindenesetre a párton belüli viták nyomán tovább nőttek az Európai Unió brüsszeli bizott­ságát vezető, de januárral tá­vozó szocialista Jacques Delors elnökjelöltségi esélyei: egye­lőre ő az egyedüli, aki a balol­dalról eséllyel vehetné fel a har­cot a kormánypártok vezetőivel szemben. Delors még nem nyi­latkozott egyértelműen, de már maga a lehetőség is furcsa kö­vetkezménnyel járt: a jobbolda­lon ismét megindult a lázas küzdelem, hogy miként lehetne elejét venni a saját tábor meg­osztottságának, azaz eleve egyetlen közös jelöltet indítani az elnöki tisztség megszerzésé­ért. A sok ambiciózus politikus miatt ez nem lesz könnyű fel­adat ... S. Tóth László Húzd meg, ereszd meg Phenjanban Az Európai Unió és a nacionalizmus Ha Jimmy Carter küldetése valóban sikerrel járt Phenjan­ban, és Észak-Korea hozzájárul atomlétesítményeinek ellenőr­zéséhez a Washingtonnal foly­tatott tárgyalások fejében, ha létrejön az észak-déli koreai csúcs, illetve diplomáciai kap­csolatot létesít az USA és a KNDK - akkor az exelnök most eredményesebben működött, mint aktív államfő korában. Az iráni túszválságot ugyanis an­nak idején nem sikerült megol­dania. Carter mindenképpen sze­retné győzelemre vinni tárgya­lásait, csakhogy korai még ün­nepelni a sikert, túl sok a feltéte­les mód és a bizonytalanság. Észak-Korea egyszerre fúj hi­deget és meleget, az egyik nap békeszándékait hangoztatja, a másikon „visszavágással” fe­nyegetőzik. Feltűnt, hogy mi­közben Kim ír Szén a volt ame­rikai elnököt háromszor fo­gadta, fia - az 52 éves Kim II Dzsong, akit a nyolcvanharma­dik esztendejében járó és súlyos betegnek mondott apja utódjá­nak tartanak - „más elfoglaltsá­gaira” hivatkozva egyetlen egy­szer sem találkozott vele. Vajon igazak lehetnek-e a hatalmi tor­zsalkodások hírei, vagy szerep- osztásról van szó, és a fiút nem kötelezik apja Ígéretei? Az eddigi phenjani húzd meg, ereszd meg taktika fényé­ben indokoltnak látszik az óva­tosság: az időhúzás a kezükre játszik. Gyengíti az Észak-Ko­rea ellenes embargó megterem­tését, illetve elősegíti a felké­szülést a következmények kiját­szására. (Észak-Korea életszín­vonala hallatlanul alacsony, külkereskedelmi forgalma negyvennyolcszor kisebb, mint Dél-Koreáé. Jegyrendszeren alapuló önellátásra rendezke­dett be, amelyhez ideológiát is gyártottak, ami az úgynevezett „Tyucse”, az önerőre való tá­maszkodás. Az észak-koreai atomfegy­verkezés azért is jelent nagy ve­szélyt, mert elbizonytalaníthatja a világpolitika egyik alappillé­rének számító atomso- rompó-egyezményt. Ráadásul Észak-Korea válságtérségben fekszik: a félsziget két országá­nak szembenállása, valamint a Délen állomásozó 37 ezer ame­rikai katona jelenléte bármikor kiélezheti a helyi konfliktuso­kat. Korántsem megnyugtató Phenjan kapcsolata egyes kö­zel- és közép-keleti országok­kal: állítólag Irán ígéretet ka­pott, hogy hozzájuthat az Öböl-háborúból ismert nagy ha­tótávolságú Scud rakéták to­vábbfejlesztett, észak-koreai változatához, a Nodong-hoz. Észak-Korea azonban rakéta- és atomfegyverek nélkül is a világ egyik legmilitarizáltabb állama - 22 milliós lakosságából 1 mil­lió 127 ezren szolgálnak a had­seregben; 8700 páncélossal, 9000 löveggel, csaknem 1000 harci repülőgéppel, és 25 ten­geralattjáróval rendelkezik. S ami csak növeli a veszélyt: ez az arzenál egy kiszámíthatatlan, diktatórikus politikai vezetés kezében van. Réti Ervin 5. Tóth László, az MTI tudó­sítója jelenti: A XX. században az Európai Unió jelenti a legeredetibb és legsikeresebb kísérletet a naci­onalizmus romboló következ­ményeinek leküzdésére, ám most ez az „Európa” hanyatló­félben van - legalábbis így véli ezt a Párizsban megjelenő angol nyelvű napilap, az International Herald Tribune-ban William Pfaff, neves nyugati publicista. Pfaff szerint a jelenkori tör­ténelem nacionalista dominan­ciája miatt csak ebben az évszá­zadban két önkényuralmi (a fa­siszta és a kommunista), vala­mint három liberális kísérlet volt egy új nemzetközi rend kia­lakítására. Ez utóbbiak közül a két világháború közötti Nép- szövetség összeomlott, az ENSZ nincs valami biztató ál­lapotban, s még „Európa” is - amely pedig valami mást ígért - hanyatlófélben van. - A júniusi európai parlamenti választások legfeltűnőbb vonása éppen az európai dimenzió hiánya volt ­úja. A választások semmit sem oldottak meg kontinensünk problémáiból, ezek egyszerű nemzeti szavazások voltak, méghozza hazai ügyekben.- Az eredmények a parla­ment összetételének némi jobb- ratolódását mutatják. Ennek azonban nincs európai jelentő­sége, tisztán az érintett orszá­gok hazai politikai viszonyait tükrözi - szögezi le. Pfaff szerint a választások egyetlen valóban európai té­mája az volt, hogy kell-e foly­tatni az 1992-es maastrichti szerződéssel fémjelzett integrá­ciós folyamatot. - E tekintetben viszont az eredmények értel­mezhetetlenek. Nagy-Britanni- ában a toryk vereséget szenved­tek, habár az országban nagy erők ellenzik a maastrichti cé­lokat. Franciaországban egy új, integráció-ellenes mozgalom je­lentős sikert ért el, miközben a szavazatok túlnyomó többségét azért Európa-párti erők kapták. Mindenesetre az a tény, hogy ezen a választáson még mindig nem léteztek páneurópai pártok, nem voltak ilyen kampányok, sőt, kézzelfogható európai kér­déskörök sem, azt mutatja, hogy Európa egyelőre nem politikai valóság.- A nemzetállam kategóriája több mint két évszázad alatt be­bizonyította, hogy a népek ön- szerveződésének ez a rendelke­zésre álló leghatékonyabb for­mája. Az Európai Unió az ere­deti elképzelések szerint úgy fogta volna össze a nemzeteket, hogy közben nem vonja két­ségbe azok egyéni integritását. Mostanában azonban zavaros erőfeszítések történtek, ame­lyek a konstruktív nacionaliz­must valami mással akarják he­lyettesíteni: olyan valamivel, ami nincs egyértelműen megha­tározva, s még működőképes­ségét sem bizonyította. Min­dennek az a következménye, hogy „Európa” válságban van, s ez a destruktív nacionalizmus visszatérésére csábít - olvas­ható az International Herald Tribune című lapban. X

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom