Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)

1994-05-12 / 130. szám

1994. május 12., csütörtök Honismeret üj Dunántúli napló 11 Magyar mártír Rómában Gázon István, az MTI tudósí­tója jelenti: 1944. március 23-án az olasz partizánok merényletet hajtottak végre a megszállt Rómában az SS egyik had­oszlopa ellen. A támadásban 33 német katona halt meg, Herbert Kappler, a római Gestapo parancsnoka meg­torlásként - Hitler személyes utasítására - elrendelte, hogy minden megölt németért tíz olaszt végezzenek ki. Egyet­len külföldiként az alig har­minc éves magyar Kereszti Sándor került a 333 áldozat közé. A német és az olasz rend­őrség börtöneiből összesze­dett embereket a római Fosse Ardeatine út mentén lévő barlanglabirintusban lőtték tarkón. Giovanni Gigliozzi, az olasz Mártírok Családja Szövetségének elnöke az MTI tudósítójának kérésére előkereste az áldozatok aktái közül Kereszti Sándorét. Kereszti polgári foglalko­zása újságíró volt. Katonai rangja a háború idején hu­szár alhadnagy. A római Gestapo 1944. február 21-én tartóztatta le. Előbb a via Tasson lévő kínzókamrákba vitték, majd a Regina Coeli börtönbe került. Innen hur­colták el a Fosse Ardeatine barlanglabirintusába. Az áldozatok rövid élet­rajzát rögzítő olasz emlék­könyv mindössze ennyit ír Keresztiről: „Magyar volt. De olthatatlan szabadságsze- retete az elnyomó ellen har­coló római nép oldalára állí­totta. Legfőbb erénye, hogy a rászorulókon segített: vati­káni kapcsolatait is felhasz­nálva sok zsidót megmentett a szörnyű végtől, segítséget és menedéket adott a börtön­ből megszökött szövetséges katonáknak.” „Sajnos, nem tudunk töb­bet róla. Édesanyja és a nő­vére a háború után kapcso­latba lépett velünk, de aztán elvesztettük egymás nyomát. Nem sokkal a háború vége után egy magyar diplomata érdeklődött utána, azóta semmi. De amikor minden évben megkoszorúzzuk a Fosse Ardeatine-i emlékmű­vet, a kegyelet virágai neki is szólnak, mert közénk tarto­zott” - mondta Giovanni Gigliozzi, s hozzátette: „Kár, hogy Magyarország még soha nem küldött virágot fi­ának”. 55 sä ffl 5555 <« s«*aí» : erA*. «A* a*»* ' » ÍV* *'•***»', ifi**** WlM M** KWNMfi »AltA ««*»♦ ha»* "Sags &&- Am mm Az I.és II. világháború áldozatainak emlékműve Komlón, a katolikus templom mellett Fotó: Läufer L. „Az áldozatok majd mindegyikét személyesen ismertem . . Ne felejtsétek el Rosenberg Marikát! H úsvét vasárnap a szentmise előtt, mint olykor ha szülő­helyemre látogathatok, megáll­tam a komlói hősi emlékmű előtt. Elgondolkodtam a neve­ken. A néhány éve felvésett II. világháborús áldozatok majd mindegyikét személyesen is­mertem. Ismertem a vitézt, a ka­tonákat, a munkaszolgálatra el­vitt szociáldemokratákat és az Auschwitzba hurcolt zsidókat. Mindegyik név mögött szemé­lyes, és egyetlen nagy nemzeti tragédia áll. Engem legköze­lebbről érint, megráz egykori játszópajtásom és osztálytár­sam, Rosenberg Mária neve. Rosenberg Dénest, a keres­kedőt mint zsidó munkaszolgá­latost, az elhurcolt szociálde­mokratákhoz hasonlóan, a „bol­sevista mételytől érintetlen” felelős magyar keresztény veze­tők a „haza érdekében” ráhajtot­ták az orosz aknamezőkre. Ro­senberg Dénes vakon, féllábbal és félkarral került haza. így ült be a bolti pénztárba, hogy megmaradt néhány ujjának ta­pintásával segítse a család biz­tosítás nélküli megélhetését. De nem volt elég a szenvedés! 1944 nyarán Rosenbergéket, meg Grünhutékat elhurcolták. Senki sem maradt meg közülük! Olvasom a keresztnevet és feldereng Marika arca, szénfe­kete göndör haja. Kedves játszópajtásom és osztálytársam, Rosenberg Má­ria! Aki rendszeresen végig­hallgattad Gábor tisztelendő úr katolikus hittan óráit. Akit 14 évesen még kisebb húgoddal együtt gázba fojtottak és füstté égettek. Szégyenlem magam! Hiába volt a hazafias érzelem, a bocskai ruha, a lúdtollas cím­eres sapka, az árvalányhaj, a szívgárda, a levente és a cser­készszövetség. Semmit sem tet­tünk érted! Miért? Mert féltünk. Mert az ország felelős urai félrevezettek bennünket. Mert rövidlátásuk miatt nem ott keresték a haza érdekeit, ahol azért voltak. Mert csak szavakban védték a keresz­ténységet. És így maradt ránk a szégyen, hogy ez megtörténhe­tett. M ostanában tele vannak a lapok Holocaust megem­lékezésekkel. A Dunántúli Napló 1994. április 18-i száma is beszámolt az 50. évfordulós országos gyászszertartásról. És ugyanabban a lapban a 7. olda­lon nagybetűvel az egyik párt választási cikkének címe: „Éb­redj magyar!” Ez a jelszó akkor, abban az időben így folytató­dott: „Ébredj magyar! Az ősi föld veszélyben, elvész a faj, ha ...” Igen, így kezdődött a nyi­las himnusz. És olvasom, meg hallom, hogy sokakkal együtt nyilván én is „elkorcsosult, el­ferdült szemléletű magyar” let­tem a „bolsevista” (emlékeim­ből tudom „plutokrata” lesz a következő jelző) hatalom évti­zedei alatt. A keresztény, magyar de­mokráciában, amikor az emberi jogot, a személy sérthetetlensé­gét olyannyira tudják, amikor a pártszónokok asztalán ott látom a Bibliát, akkor ismét vádol­hatja, mocskolhatja, gyalázhatja kénye-kedvére egyik ember a másikat? Azokban a gyászos háborús években édesanyám arra taní­tott: „Ami a családban közöt­tünk elhangzik, arról soha, se­hol, senkinek semmit!” Mert féltünk. De ez érthető volt a há­ború miatt. Amikor a lányom kicsi volt, arra tanítottuk, hogy ami otthon elhangik, arról soha, sehol, senkinek semmit. Mert féltünk. De ez is érthető volt a proletárdiktatúra idejében. Most a lányom ugyanarra tanítja uno­káimat: ami otthon elhangzik, arról soha, sehol, senkinek semmit. Mert félnek. Féltik a munkahelyet, a megélhetést. Félnek az Isten nevének emle­getése után a pártgyűlések taps­sal, piros-fehér-zöld zászlólen- getéssel fogadott s egyre jobban elharapódzó . felszólításainak divatjától, melyek „Romaisz- tán”-t emlegetnek, vagy melyek az ország elhagyására invitálják azokat, akiknek véleménye az „igazakétól” eltér. És el akarják kerülni a felesleges zaklatást, a kikényszerített vitákat, az ösz- szezördüléseket és szembefor­dulásokat a munkatársakkal, a tegnapi barátokkal. Mert vágy­nak a társakra, a szivet-lelket melengető jó kapcsolatokra, melyek megszakadhatnak a vé­leménykülönbségek miatt. Egyelőre emiatt félnek. És hol­nap? De ez a félelem már elfogad­hatatlan, mert most demokrácia van. Ha most is félni kell, akkor nincs tovább. Akkor nincs re­mény. Akkor innen mielőbb menekülni kell. Jól emlékszek Rosenbergék utolsó komlói he­teire. Emlékszek borzalmas fé­lelmeikre és utolsó pillanatig élő reményeikre. N em! Elég a félelemből, a gyűlöletből! Másképp kell folytatni! Rátok gondolok Barátaim, akik velem együtt osztálytársai voltatok Rosenberg Marikának. Rátok, akikkel talán 40-50 éve nem találkoztam, akiket ma fel sem ismerek, akiknek a nevét is elfelejtettem már, akikkel azon­ban a távolság ellenére is - biz­ton tudom - mindig egy voltam. Marika sírjára nem vihetünk vi­rágot, a gyilkosok racionálisak voltak. De kérlek Benneteket: Ne felejtsétek el Rosenberg Ma­rikát! Hagyjátok utódaitokra is emlékét, hogy soha többé ne di­adalmaskodhasson a gyűlölet! Dr. Gémes Ferenc ny. főiskolai tanár Menekültek, hadifoglyok a siklósi várban Reménytelen volt Lengyelor­szág helyzete, amikor megtá­madta a hitleri Németország 1939. szeptember 1-én. A há­ború kirobbanása után egy hó­napra Lengyelország megadta magát. Aki csak tehette, mene­kült az országból. Sok ezer, tízezer lengyelnek Magyarország adott menedéket. Népünk nagy rokonszenvvel fogadta őket. A menekültek kö­zül sokan munkába álltak. E so­rok írója, mint fiatal diák egy lengyel mérnök irányításával járta a Duna-Tisza közét egy le­endő csatorna megépítése dol­gában. Siklós, a siklósi vár is mene­déket adott a lengyel katonatisz­teknek. Többen még emlékez­nek ezekre az időkre. Hauptmann Józsefné gyer­mekkorát Siklóson töltötte. Édesapja, Kovács József mint őrmester, a siklósi várban telje­sített szolgálatot. A hadifoglyo­kat őrizte, akik a vár emeletén, a nyugati részen nyertek elhelye­zést. A családjuk helyzete volt a legfőbb gondolatuk. Hartvég Józsefné Siklós, Béke téri lakos még arra is em­lékezik, hogy a menekültek kö­zött volt Varsó polgármestere, aki Nagy Béla siklósi fogorvos­hoz járt kezelésre. Nagy Sándor máriagyűdi la­kos szerint a foglyok száma 30-40 között volt. Az édesapja szintén a várban teljesített kato­nai szolgálatot, aki másnapon­ként kísérte a tiszteket a temp­lomba. A szertartás után a nyel­vüket értő plébános, Varga Vi­tái megvendégelte őket. Horváth Miklós nyugdíjas ta­nár gyermekkorában a nyarakat Siklóson, a rokonainál töltötte. A vár lovagtermében laktak, így pontosan emlékezik a fog­lyokra. A várba ők is csak en­gedéllyel jöhettek be. Idősebb katonák voltak az őrök. A fog­lyokkal jól bántak. A várnak in­kább volt üdülőjellege, mint tá­boré. Szemtanúja volt annak, amikor a vár parancsnoka ösz- szegyűjtötte a tiszteket a várud­varra és a következőket mondta: „Uraim! Önök katonatisztek. Amennyiben tiszti becsületsza­vukat adják, hogy nem szöknek meg, akkor kiengedem Önöket a várból.” Amikor később az angol és amerikai bombázógépek százai, ezrei megindultak hazánk ellen, angol és amerikai pilótát is talá­lunk a siklósi várban. Horváth Miklós szerint 10-15-en voltak, akik a várkápolna fölötti emele­ten laktak. Volt közöttük egy vidám skót tiszt, Reginaidnak hívták. Gépét Szolnok környé­kén lőtték le. Megszökött, de előző este még elbúcsúzott Horváthéktól. Lassan már min­denki elfelejtette, amikor egy este verik a vár kapuját. Ron­gyosan, éhesen, piszkosan 2-3 hónapi távoliét után Regináid jelentkezett bebocsájtást kérve. Ausztriáig jutott el. Önnan visz- szafordult, jobbnak látta meg­várni a háború végét Siklóson. Valamennyi megkérdezett siklósi határozottan emlékezett arra, hogy a foglyok egy része igen romantikus körülmények között szökött meg. Összekö­tözték lepedőiket és leereszked­tek a vár falán. Mattynál lépték át a Drávát. A jugoszláv parti­zánok Törökországon át juttat­ták el őket Angliába. A megmenekültek közül töb­ben visszajöttek Siklósra a há­ború után. Bejárták az ismert helyeket, felkeresték ismerősei­ket. A lengyel hadifoglyok emlé­két a siklósi vár falán tábla hir­deti: 1979. „Ebben a várban a második vi­lágháború idején intemálótábor volt, ahol lengyel tisztek és ka­tonák tartózkodtak.” Perics Péter Kodály ösztöndíj A Művelődési és Közoktatási Minisztérium pályázatot hirdet az 1994/95-ös évi Kodály Zol­tán zenei ösztöndíjra. A tárca az ösztöndíjjal a 35 évesnél fiata­labb zeneszerzők, zenetudósok és zenekritikusok pályakezdését kívánja segíteni. A pályázat kedvezménye­zettje egy éven keresztül havi 11 500 forint támogatásban ré­szesül. Egy pályázó legfeljebb három alkalommal nyerheti el az ösztöndíjat. A pályázatokat a minisztérium Színház-, Zene-, és Táncművészeti Főosztályá­hoz kell benyújtani 1994. május 31-ig. A pályázati kérelemhez mel­lékelni kell a pályázó életrajzát, eddigi szakmai tevékenységé­nek dokumentációját, egy parti­túrát vagy tanulmányt. Csatolni kell továbbá egy részletes mun­katervet, valamint egy tájékoz­tatót arról, hogy részesül-e más ösztöndíjban, illetve, mire nyúj­tott be pályázatot. Hídvégi sáfrányos A Vajszlói Uradalom közép­kori gazdálkodásának szűk­szavú adatai után kutatva, várat­lan kincsre bukkantam a Zsig- mond-kori Okmánytár lapjain. 1391. március 17-én Anjou Mária királynő utasította a Pécsi Káptalant, tartson vizsgálatot az uradalom földesurának, a Mar- git-szigeti kolostornak a pana­szára, Soklyos-i (siklósi) Gyula fia, Miklós ellen, mert Sámod és Papragh (Páprád) nevű birto­kaikat három ízben kifosztotta, két páprádi és egy sámodi job­bágyukat és egy jobbágyasszo­nyukat megölette. A forrást közlő Mályusz Elemér ugyanakkor fordításra méltónak találta annak közlését, hogy a hatalmaskodó Soklyos-i Gyula „Sámodhoz tartozó 1000 hold szántót elfoglalt. . . ezen kívül Hidwegben (Hídvégen) lakó jobbágynak. Egyed insti- tomak 16 dénármárka értékű sárfányát elvette.” A káremlítés előkelő előfor­dulási helye önmagában is nagy értéket sejtet, de ismert példák arról beszélnek, hogy hasonló összegen a 14. században tekin­télyes birtokot lehetett vásá­rolni. A szántóterület nagyságára vonatkozó, pontos információ annyira magányos ormánsági gyűjteményemben is, hogy nem alkalmas következtetések levo­nására, de ha több adattal kiegé­szülhet, egy területi változá­sokra vonatkozó adatsor értékes szegeletköve lehet. Nagyobb figyelmet érdemel Egyed institor sáfránykészlete, mert Boros Ádám: A jóféle sáf­rány című alapvető munkája szerint, annak magyarországi első említése csak 1429-ből származik, itt pedig 1391. már­cius 17-én kelt, királyi parancs­levélen harminc évvel korábban fordult elő. A Néprajzi Lexikonból meg­tudhatjuk, hogy a jóféle fűszer- növény Kis-Azsiából származik és eleink feltehetőleg II. András kereszteshadjárata idején (1217) találkozhattak vele. Ne­vének etimológiai elemzése alapján viszont többen úgy vé­lik, hogy hazánkba olasz közve­títéssel kerülhetett. Az úri konyhákat a paprika elterjedését megelőző 15-16. századokban nyitrai safranyikok (sáfrányo- sok) látták el, de importálták is. A kutató érdeklődését azon­ban részint a vesztes institor foglalkozása, részint az elrab­lód készlet feltűnően magas ér­téke keltette fel. Általánosan használt latin szótárainkban a szó jelentése kalmár, kereskedő, házaló, de fordítók gyakran a kereskedő (mercator) megfele­lőjeként is használják. A Vajszló részére 1354-ben kia­dott piactartási kiváltságlevél magyarra fordított szövegében a „kereskedők és házalók” kifeje­zéshez az institor csak adás- sal-vevéssel foglalkozó házalót jelent. Az a tény azonban, hogy az Itáliába vezető fontos keres­kedelmi úton fekvő Hídvég gazdag kereskedője a szigeti apácák jobbágya is, további ku­tatást igényelt. Antonius Bartal híres közép­kori szótára a szó jelentését ma­gyarázva, valamely nagykeres­kedő ügyintézőjéről, vagy üz­letvezetőjéről (Negotiarum cu­rator, Geschäftsführer) beszél. Minthogy szerzője egy évszá­zada szaktekintély már a ha­sonló témákban, el kell fogad­nunk, hogy Egyed institor, híd­végi jobbágy, valamely ke­let-nyugat között mozgó keres­kedő számára gyűjtötte egybe az apácák uradalmában és kör­nyéken termelt sáfrányt. A szűkszavú középkori forrá­sok nem kínálnak több informá­ciót a hídvégi sáfrányosról, de a jóval bővebb 18-19. századi forrásanyag valószínűsíti léte­zését. A Dráva-völgy kereske­delmi útvonalain haladó keres­kedők ugyanis csak úgy mű­ködhettek sikeresen, ha érkezé­sük után bizalmi embereiktől megtudhatták, hol lehet a kívánt árut beszerezni, vámhelyet el­kerülni, jó szállást találni. Te­vékenységüket azonban majd­nem lehetetlen dokumentálni, hiszen a fontos információ gyakran suttogva jutott tovább valamelyik csárda asztalánál, egy-egy icce bor mellett. Egyed institor és késői utódai esetén is, valami bűnügynek kellet elő­fordulni, hogy „sárosán”, vagy tisztán kerüljenek a történelem reflektorfényébe, hiszen a vásá­ron kívüli tevékenységet nem adminisztrálta senki. Ha viszont a hídvégi sáfrá­nyos talált környezetében meg­bízója számára megfelelő mennyiségű és minőségű sáf­rányt, akkor joggal tételezzük fel, hogy a Vajszlói Urdalom- ban és a szomszédos ormánsági területeken jóval magasabb föl­dműves kultúra lehetett a kö­zépkorban, mint arra Zrínyi Miklós 1664. évi, majd a fel­szabadító seregek századvégi pusztításai után megmaradt 18. századi körülmények alapján gondoltunk. A botanikusok ugyanis jól tudják, hogy a jóféle sáfrány (Crocus sativus) istállótrágyá­val gazdagon meghordott, jól megmunkált földet igényelt. Gondosan előkészített ágyá- sokba, augusztusban ültették ki az alaposan megválogatott gu­mókat. A kikelt növényeket rendszeresen kapálták és azok 4-6 évi bőséges terméssel hono­rálták a gondozást. A sáfrány szeptember végén hozta nagyon dekoratív, lila­színű, hódító illatú virágait. A termelők a kinyílás napján a vi­rágokat letépve halomba rakták, majd egyenként kézbevéve azokat, kitépték az értékes, bar­napiros bibéket. Ezután szőrszi­tában lúdtollal kavargatva, pa­rázs felett forgatták, majd szá­radás után azonnal légmentes, állati hólyagokba csomagolták. A kesernyés ízű sáfrányt hús­ételekhez való mártások, szaf­tok készítésére használták. Fes­tékanyaga vízben jól oldódik, sajtok, tészták, levesek színezé­sére alkalmas. Olaszországban mindkét tulajdonságát haszno­sítja ma is az élelmiszeripar. Kiss Z. Géza kandidátus i v k t i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom