Új Dunántúli Napló, 1994. március (5. évfolyam, 59-89. szám)
1994-03-26 / 84. szám
10 üj Dunantüii napló Riport 1994. március 26., szombat S zilárd egy támfalnak dőlve nézte a fejtést. Társa a pillér mellé feküdt. Zsíroskenyeret evett. Fentebb a pillér mögött törött támfalak, lehullott deszkák között bújt meg a lyuk. Okádta a szenet, amely vastag folyamként csúszott le mellettük. Lehetett ötezer csille is, amit kifolyattak.-Meddig maradunk? - kérdezte a fiatalabb. Unta már, hogy mindig csak hallgatnak. Pedig ő sem volt sokbeszédű, de Makra nálánál is ritkábban szólt. Kenyeret majszolt. Évek óta tervezte, hogy megcsináltatja a fogait, de mindig elmaradt. Az utolsó falat után szétsimította a kenyérpapírt, átfutotta a sportoldal nagybetűs címeit, beleolvasott a törvény- • széki tudósításba. Felette recs- csent a pillér. Teleszóródott szénporral az újság. Leszórta, a fához kente a kenyérből ott maradt zsírt, aztán felhúzta vulkánját.- Csináljuk. Ezt a szenet keresik, hát vigyék! Szilárd arra gondolt: most megint válogatnak. Nemrég vitték amit kaptak. Csak nekik nincs választási lehetőségük. Ő például jobb szeretne mással dolgozni. Idegesítette, hogy társa csak ül és hallgat.- Mi lesz, ha nem jön több? - inkább mondta mint kérdezte. A választ sejtette, de a másiktól akarta hallani.- Akkor robbantunk.- Összemegy az egész ...- A töltőnél kiengedik. Meglesz, amire számítottak. Szilárd figyelte idősebb társát, amíg beszélt. Szerette volna tudni tré- fál-e. Vagy valami hamis, hősies pózban tetszeleg előtte? Lehet, hogy tényleg nem érdekli, mi lesz, ha ittragadnak? Ronda egy bánya. Az irodákban csak suttogni mernek a kísérleti fejtéiről. Jobb arról hallgatni. Bányász még nem is látta. Csak ők ketten járnak ide - saját felelősségükre. Kétszer annyi prémiumot kapnak, mint a többi aknász, de azok nem reklamálják. Szilárd arra gondolt: milyen óvatosan oktatták, mikor ide kérte magát. Azt bizonygatták, hogy a gyakorlat néha bizony eltér az iskolában tanultaktól. .. Az új technológiák vezetése elég bonyolult... Ki kell kísérletezni... A szénfolyam valahol lejjebb elakadt - körülöttük azonnal gyűlni kezdett a szén, mint záporban meredek utcák alján a víz. Szilárd csizmája sarkával beletúrt a szénbe - rugdosta amíg ismét megindult. Vastagon mint a lódereka.- A rendész idejön ... -Talán nem. Sejti, hogy ez nem az a mintabánya.- Ha mégis ... ?- Egész nap nyavalyogni akarsz? Makrát bosszantotta az állandó kérdezősködés. Volt neki elég baja úgyis. Ha most is visszadobják a rosszabbodást, várhat egy évig, lehet: többet is, mire nyugdíjba mehet. Unta már a melót. Ez még csak istenes. Az innen termelt szenet megköszönik. Az igazi fejtésekben azonban megkövetelik. Naphosszat loholhat az ember. Legtöbbször eredmény nélkül. Akkor aztán kezdhet gondolkodni a kifogásokon: nem volt üres csille, későn ért fel a fa, karambolozott a vonat... Pedig milyen egyszerű lenne megmagyarázni: kevés a pénz. Nincs munkakedv. Egyszer azt íiják az újságok: visszafejlesztik a bányászatot - máskor szénhiány van az országban. A kapuról még le sem vették a táblát: „Munkásfelvétel nincs”. De már idehoztak a másik üzemből néhány tucat kedvetlen, fáradt bányászt. Ki érti ezt? Szilárd szerette volna megmondani: nem akar ő nyavalyogni. Kissé elröstellte magát a gondolatra: egyszerűen csak hallani akarja, hogy nem akármilyen munka amit csinálnak. Nem szerette, hogy a másik ilyen természetesen veszi: itt bármelyik pillanatban rájuk szakadhat minden. Úgy érezte, nem véletlenül kerültek ők ketten ide. Hallott a Makráról néhány dolgot.. . Gyomra nagyot csikordult. Úgy hangzott, mint a fejtés távoli morgása, amikor összeomlanak az üregek. Nem tudott a bányában enni. Igaz, mióta Anna elhagyta máshol sem. Néha fájdalmasan össze- rándult gyomra, de az első konyak után már feledésbe csitult. Makra akkor érezte jól magát, ha feszült a nadrágszíja. Már rég megtanulta: jó ha van a zsebben zsíroskenyér. Kettő, de méginkább négy - körbeszegve, hagymával bélelve. Nem átlátszó mint a szendvics, amit az asszony a vendégeknek készít. Az asszony szerint a főaknász házában adni kell ilyesmire. Hol van már a rang ...? A vendégek is ritkábbak ... Fő, hogy legyen kenyér a zsebben. Ötvenhatban nehezen bírták volna négy napig anélkül ott lent. Az utolsó szeletet megosztotta - akinek adta nehezebben osztozna most a bársonyszéken. Nagy marhaság volt lent- maradni. Igaz, amikor az ember 30 éves, könnyen elhiszi, hogy 800 méterre a föld alatt megváltoztathat olyant, amit nagyon magasan rég eldöntötték. A lovak már nyugtalanok voltak - az abrak is elfogyott, a patkányok kezdtek elszemtelenedni. Negyedik napja üldözték őket az istállóból. A régi kenyérhéjak akkor már rég elfogytak, később pedig már senki sem dobta el. Minden neszre felriadt. Undorodott a dögöktől. A telefon miatt sosem volt nyugta. A csörrenésre azonnal ugrott. Türelmetlenül várta már a felhívó szót. Sokáig remélte, hogy teljesítik követelésüket. Tudta, hogy csak rá hallgatnak. Az ő szavára maradtak, az övére is mennek ki. Megöregedett úgy, hogy nem tanulta meg, mikor mit kell mondani. Akkor sem kellett volna beszélnie, amikor kijöttek. Öklével ráütött a tankra - már egy hete állt akkor az akna előtt - és megkérdezte az éppen bemutatkozó vezérigazgatótól: látott az elvtárs már bányát? Jól emlékszik mindenre, mégsem tudja pontosan akkor is elvtársat mondott-e, vagy csak később ... Az emberek eleinte csendesen hallgatták. Később az éhség miatt feldühödtek. Felbátorodtak. Végül ezren kiáltozták: éhesek vagyunk! Az üregek huppogtak. A porban csak Szilárd árnyát látta, a kidőlt fák között bóklászott. A lyuk ontotta magából a szenet. Támfák, deszkák, feszkék úsztak a szénen, mint árvízkor mestergerendák a folyón. Holnap nem lehet feljönni. Talán ma sem kellett volna ... De hát kell a szén! Most már senki nem fogadja el, amit a palahányón bányásznak. Pedig egy időben azt is kapkodták. így is van rendjén. Csak ne esnénk a végletekbe ... Túl nagy hatalom került egyesek kezébe. Ezért mennek fel az árak. Az asszony meg csak jajgat: megint elfogyott a pénz ... Semmire sem tudnak menni. Még egy évtizede is csak a lakás volt. Persze ő ilyenkor azt mondja: Kovácsék házat építettek - hatszobásat. Schulczék már az ötödik autót cserélték. Pedig Schulcz olyan buta, hogy logarléccel akarta a disznót lemérni. Szerinte csak ő a tehetetlen. És minek járatta folyton a száját? Ostoba! Hiszen tudja róla mindenki, hogy ő nem ellenség! Lázongó. Vagy talán már az sem. Hatalmas reccsenéssel tört ketté egy támfa. Néhány pillanatig üres csend volt. Aztán nagy dübörgéssel jött az újabb lavina. Fent valahol leszakadt egy szobányi széntömb. A törött fának friss gyanta illata volt. Szilárd egy pillér alá ugrott. Makra nem tudta: természetes erő, vagy gyáva természet ugráltatja az embereket. Egyszer feleslegesen ugrunk, s nem történik semmi. Máskor maradunk, s fejünkre omlik minden. Sajnálta társát. Talán most először fogalmazódott benne így meg, amit iránta érzett. Sajnálta - vagy irigyelte? Azt azonban bizonyosan tudta: ő nem adta meg magát. Még nem. Látszik, hogy egy pillanatnyi nyugta sincs. Tíz év múlva ő is nyugodtan ül majd a pillér alatt. Bár azt mondják: ezek keményebb fából vannak faragva - ritkábban is jutnak zsákutcába. Bár úgy lenne.- Elvitte a feleséged a gyereket is? Csak gondolatban akarta kérdezni. Szinte bántotta, amint hallotta koppanni a szavakat.- Guberálj a magad szemetében! Szilárd arra gondolt: persze, hogy elvitte. Mindent ami számított. A másiknak. Ott nagyobb biztonságban lesz. Legalábbis ő azt hiszi. Annak nincsenek félelmetes gondolatai, amelyet Anna nem tud követni. Talán egyáltalán nincsenek gondolatai.- Az autót itthagyta. Az van a másiknak is. A fiút elvitte. Társa sokára mondta: - A törvény őket védi... Még azt is akarta mondani, hogy senki sem ért úgy az ember kifosztásához, mint a nők. Elveszik a szabadságot, becsvágyat, önbecsülést és sokszor a becsületet is. Aztán csak hallgatott. Dühös lett, mint mindig, ha asszonyra gondolt. Akár saját, akár más feleségére. Miért nem tud az ember mindent otthagyni, amíg nem késő? Az ágyban már semmi. Gonosz! Csak a pénz kell! Meg a rang! Ha lenne ... Legnagyobb erő a megszokás, de a legnagyobb bűn is. Annyi azért kicsordult belőle: - A nők állatok. Csak vannak emberi tulajdonságaik. Szilárd hallgatott. Arra gondolt: Anna ember volt. Sok állati tulajdonsággal, de ember! A társa szeretett volna valami vigasztalót mondani, bár tudta: úgysem segít. Ezeket a háborúkat mindenki egyedül vívja. Feltápászkodott. Odavilágított a lyukhoz. Néhány deszkát kipiszkált. Amikor aztán nem volt mit tenni, annyit mondott: a fiúnak jobb az anyjánál..Mit kezdenél vele? Ez igaz volt. Makra egykedvűen ült a pillér alatt. Szilárd gyűlölettel nézte. Ezt semmi nem zavarja. Olyan felesége van, aki minden gondolatát lesi. Ennek mégsem elég jó. Kétszer - ennyiről tud - eljátszotta becsületét, az asz- szony mégsem hagyta ott...- Bezártak ötvenhat miatt?- Nem. Makra arra gondolt, hogy tudnak ők egymásról sokmindent. Az egyik támfát figyelte. Simára háncsolt derekáról rázta a port. Néha hangokat hallatott. Olyan volt, mint mikor az ember papírt morzsol össze. Aztán csattant. Úgy tűnt, a mellükben huppant valami. Az előbb még erős fa derékbatörve feküdt. A törés helyén fehérek voltak a rostok. Szinte világított a szén között. Szilárdnak eszébe jutott a dörrenés. Feküdt a rekamién. Mindenre gondolt, vagyis semmire. Olyan néma volt az éjszaka, hogy szinte hallani lehetett a világ forgását. Ekkor robbant az ágyúgolyó valahol. November 4-e éjszakája volt - 1956-ban. Ő tizenkilenc éves. Olyan kétség tört rá, ami szinte fájt. Hol a helye. Az ágyban, vagy ahol robbant a lövedék? Már bánta, hogy Makrától megkérdezte. Hogyan lehet neki joga számonkémi? Alig párezren tehetik ezt. A törött fát a csúszdába lökte.-Ne törődj vele, van még ami tartsa fejünk felett a követ - mondta Makra. Majd hozzátette: nem zártak be. Visszaminősítettek; vájárként dolgoztam tovább.- Nehéz lehetett élőiről kezdeni ...- Kétszer annyit kerestem, igaz nagyon rávertem a melóra. Ezt mindig így szokta mondani ha szóba került. Dehogy is vallotta volna be, hogy milyen nehéz volt egykori beosztottjai piszkálódását eltűrni. Legborzasztóbb mégis az volt, hogy rombadőlt a légvár. Hosszú évekig építgette: minden rang egy tégla volt. Takarító, csillés, vájár. Egyszercsak azt vette észre, hogy magasabbat épített, mint amit valaha is réméit. De hát csak így volt értelme valahány csákányvágásnak... Az ember nem ülhet egyhelyben . . Kissé lejjebb csúszott - nyomta fenekét a deszka. Any- nyit azért elmondott: - Amikor mások egy méter vágatot hajtottak ki, én hármat. Ha a legjobb vájár tíz csille szenet adott, én húszat...- Ezért aztán megbocsátottak.- Dehogy. Bocsánatot kértem az öreg vezértől. Szilárd döbbenten nézte társát. Nem tudta kivárni, kidolgozni, amíg maguktól is visszahívják? Feladta. Hamar nehéz lett a csákány! Makra szemébe világított. Szeretett volna olyan biztonságot, hogy leköphesse. Valahol talán érezte, nem tudja magának sem megmagyarázni miért a felháborodás. Talán az utolsó volt abból, amikor gyermekkorukban leköpték a gyávákat. Ettől a gondolattól még dühösebb lett. Makra hunyorogva nézett a lámpa fölé, ahol Szilárdot sejtette.- Vidd a fenébe azt a lámpát - nem értette a másikat - a szemembe világítasz.-Aki sötét, azt meg kell világítani. Mire kimondta, már meg is bánta. Ha megölték sem tudta volna megmagyarázni, miért akarta megsérteni Makrát. Csak annyit érzett, bármi történjék, jobb mint az omladozó fejtésben nyugodt, tehetetlen némaságban ülni ezzel az emberrel. Makra feltápászkodott és Szilárdhoz lépett. A pillér úgy omlott össze, mint aprófamáglya a tűzben. Arcukban érezték a légnyomást, amint az üregben leszakadó boltozat feléjük szorította a levegőt. Most elszabadult áradatként ömlött a szén. Pillanatok alatt térdig borította őket. Futni akartak - kínlódtak, mint amikor álmában menekülni akar az ember, de csak egyhelyben erőlködik. A levegőben dohos krumplira emlékeztető szag úszott. Mindketten arra gondoltak: bekövetkezett... Szilárd először Annára gondolt. Aztán a vakító fényre: jött, jött, ezerszer ismerte. Tudta, amikor mellé ér, beleszalad a nagy fekete semmibe. Makra a fegyelmi tárgyalásra gondolt. Amikor meglátta a bizottságot, nevethetnékje támadt: ti vagytok a bíróság? Azok egyszerre bólintottak - mintha közös tengelyen lett volna a fejük. Helyettese szórakozottan játszott a ceruzával. Lopott anyagból épített házat. Hagyd öreg harcos - mondták - rövidesen nyugdíjba megy ... Főnöke tíz állást csinált rokonainak a vállalatnál, amikor másokat elküldték, ő nem röstellt az igazgató elé állni: ennyit csak megérdemlünk ettől a rendszertől - mondta. Hiába csitították: kár a falnak futni. Főnökének felmérhetetlen érdemei vannak ... Csak vesztes lehet. Úgyis lett. A gépírónő ügye végleg beadta a kulcsot... Az is miért pont őt szúrta ki oltalmazóul ...? Hagyta volna a fenébe, védje magát, ahogy akarja. Vagy feküdjön le . .. Elvégre férfiak vagyunk - okították akkor - hiszen neked is van valakid. Igaz, neki is volt. Menedék, ahova gondjaival futhatott. Vádolt, de vádaskodás lett belőle. Most aztán ő lett a vádlott: ha ti vagytok a bíróság, akkor én elvesztettem a pert. Azok ismét egyszerre bólintottak, mintha közös tengelyen ... Nem tudták volna megmondani percek-e vagy csak pillanatok múltak el. Makra még mindig Szilárd lámpáját szorította. Annak fénye mellükön ugrált, néha felszökött arcukra is. Amikor a por elindult lassan fel, amerre még üregek voltak, elengedte a lámpát. Alulról megindult a friss levegő, a szén lekúszott bokájukig. A szállítóvágaton, ahol töltötték a csilléket, ráírták az egyikre: 6 000. A légcsatomára meg azt - el ne felejtsék megmondani - telefonáltak, hogy Szilárdot valami Anna várja kinn. A csillés szálkás, szögletes betűket írt, az Annánál meg is akadt. Aztán olyan „m” betű formát írt. Lehetett az kettő is, meg egy n-o is. Makra megnézte a pillér helyét. Olyan volt, mint mikor gyufásdobozra lép az ember. A csúszda mellé ment - aztán ott ült le. Szilárd nem mozdult. Szerette volna tudni, félt-e? Társával szemben sem volt teljes egyetlen érzése, egyetlen gondolata. Gyűlölte a megalkuvást, feladást, döntetlenek semmitmondó örömét. Most azonban úgy érezte, másról van szó. Makra szinte csak magának mondta: ... egy idő után a legrosszabb helyekre tettek. Egyeseknek fájt, hogy jól kerestem. Víz, huzat, meleg ... naponta változott. Három hónap után olyan nyavalyás lettem, hogy a halál a küszöbünkre ült. Ekkor találtak egy igazán nekem való helyet. Pokolnak becéztük. Meredek volt mint egy kút. Olyan meleg volt: percig sem lehetett az inget elviselni. Az erősnek mondhatta magát, aki két hónapig kibírta. De ilyen nem volt. Kihallgatást kértem a vezértől... Tudtam: felkészítik. Megmondják ki vagyok. Nem sokat lamentáltam.- Nézze meg a bányát - mondtam - a 6-os fejtést se hagyja ki.- Megnézem. Legalább látok bányát - mondta - ötvenhatig úgysem láttam ... Eljött. Lezáratta a fejtést három másikkal együtt. Én meg bocsánatot kértem. Mindenért. Hátradőlt, kinyitotta a boxos dobozt, amelyben öreg cilinder óráját hordta. Az apja is ezzel szállt le ... Lassan múlik az idő. Végigpásztázta lámpájával a fejtést. A támfák úgy álltak, mint egy doboz kidöntött gyufa.- Jól megy ma - bökött Szilárd a szénfolyamra. Szerette volna, ha Makra megerősíti, de az hallgatott. A bocsánatkérésre gondolt. A fejtés hangja riasztotta fel, vagyis inkább a csendje. A szén szelíden surrant a csúszdába. Elképzelni sem tudta honnan jön még mindig - két napja szüntelenül. A támfák megszabadultak terhűktől, úgy tűnt, mintha kiegyenesedtek volna. Súlytalannak, lebegőnek hatott minden, a por is leszállt, átlátszó volt a sötétség. Ritkafogú, tátottszájú, de megszelídült szörny volt felettük a bánya. Két ember kirabolta ... Szilárdot nyomasztotta, hogy Makrával... Nem tehetett róla. Irtózott a legyőzőitektől. A legyőzőnek szenvednek, a szenvedőket sajnálni kell, a sajnálkozás összezavart benne minden érzést. Olyankor gyengének érezte magát, s ha gyenge, ő is legyőzött lesz ... Gyerekkorában alakult ki benne. Azóta még a gondolatától is fél annak, hogy vele törődjön valaki.. . Hátha sajnálatból... Aztán az autóra gondolt. Öt évig nem vett ruhát. Naponta egyszer evett. Az autóért. A kormány mellett úgy érezte: mindent elérhet. Anna tudta ezt. Meghagyta. Legalább az autót. A fiút elvitte. Elmentek. Amikor hazafelé ment, viccként gondolta: váratlanul jöttem, az asszonyok ilyenkor szoktak meglepődni. Amikor elment, kezét fogta az állomáson. Most sem tudja valójában szép keze volt-e, vagy csak ő látta annak. Olyan meleg, dolgos, simogató. Váratlanul tört rá a félelem. Ha a férj előbb hazajön, az asszonyok meglepődnek. Marhaság. Nevetséges. Agyrémek. Agyáramok. Ügy ütött bele a szó, mint a villám. Agyáramok. Mindig megérezte a bajt. Ha valakire gondolt - rövidesen találkoztak. Hitt a telepátiában. Az agyáramokban. Már futott. Anna szeret! Anna vár...! Ha lenne valakije, megmondaná, ő nem csal meg. Elhagyna. Anna vár. Anna! Agyáramok. Anna most fekteti le a fiút. Anna vár! Egy levél várta:,,.. .vele biztosabbnak látom.” Félelme nagyobb volt a szerelemnél. Asz- szony nem élhet olyannal, aki a világot akarja. Az vagy .Őrült, vagy börtönben végzi. Valahogy várta, hogy ismét olyan nyomorultul érzi magát, mint akkor. Hamar hozzágondolta: ha rájuk omlik a bánya.- Fél nap alatt kiszedtek volna bennünket - mondta Makra. Nem tetszett neki a fene nagy csend.- Kik ...?- Az olyanok mint mi. Úgy gondolta, ismeri már Szilárdot. Negyvenig kiismeri az ember az üregek természetét, és találkozik mindenkivel. Az a baj, hogy a megszokás győz. Minden évvel erősebb lesz - az ember pedig gyengül...- Magunktól is ki tudnánk menekülni?- Nem *- mondta Makra - innen még a Monte Christo sem. Szilárd arra gondolt: indulhatnak. Csend volt. Mint amikor az ember hallja a világ forgását. Jobban szerette volna, ha pattognak az ácsolatok, dübörögnek a beomló üregek, porzik a szén. Néha koppant egy lehulló kő, de attól még nagyobb lett a csend. Az indiai romtemplomok jutottak eszébe: napfény, kőhalmok, kincsek. Pár majom ugrál a leomló falakon. Az ám, a falakon! Falon. Kerítésen. Ha ma is nevet rá a szőke lány, megszólítja. Olyan a szeme, mint az Adria: kék és tiszta ... Leült az öreggel szembe.- Én a tíz körmömmel is kikaparnám magam. A társa elfordította fejét. Nem volt mit mondania. (1969) A bezárt Vasas-bánya emlékére Lombosi Jenő Omlásban
