Új Dunántúli Napló, 1994. március (5. évfolyam, 59-89. szám)
1994-03-19 / 77. szám
10 Irodalom - Művészet 1994. március 19., szombat Szép magyar vers Juhász Gyula • • Öreg színész Még ruganyosán jár-kel a színen. Hány éves, azt nem tudja senkisem. A maszkja még, ha úgy kell, fiatal, S maradt számára is még diadal. Az öltözőben sokszor elmereng, Hogy hova tűnt a régi regement? A régi tapsok forró zápora Az ő fejére nem hull már soha. A régi cimborák és szeretők Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők. A régi koszorúk babéija int, De nem találja régi álmait. Az élete lejátszott, únt szerep, S a nagy süllyesztő egyre közelebb. Az örök súgó azt susogja: Csend! S négy deszka közt pihen meg odalent! Égbekiált ás Évszázadok kincsei - nemzeti kultúránk része A katolikus gyűjteményi központ munkájáról A gödöllői Szent János-plébánia templom domborított és aranyozott ezüst, zománcképekkel díszített monstranciája Immár harmadik esztendeje ülök egy háború hátországában a Délvidéken, egészen pontosan magamnak sem tudnám bevallani, hogy milyen célból. Aki csak tehette, már hetedhét országon túl jár, de legalábbis áttelepült Magyarországra. A háború kitörésekor a hadkötelesek a katonai behívó elől bujdostak el, s ez a szlavóniai front csillapultával is megmaradt az elvándorlás legfőbb indokának, itt, a Bácskában. Szlavónia és a volt jugoszláv Baranya magyarságával más a helyzet: a mostani háborúban annyira elterjedt „etnikai tisztogatás” áldozata lett. Ősi magyar falvak, amelyek túlélték a török idők etnikai tisztogatásait, most egyszeriben nincsenek tovább, hírük sincs. A szlovéniai rutének is ugyanerre a sorsra jutottak. E vidékek példája sugallhatja azt a Bácska és a Bánság magyarjainak, hogy a fegyverben levő szerb szabadcsapatok a példán fölbuzdulva bármikor szerét ejthetik az itteni tisztogatásoknak is, mivel a világháború után erre már volt példa, és semmiféle garancia sincs arra, hogy a történelem nem fogja megismételni önmagát: nem föltétlenül 1944, hanem lehet az 1848 is. Ha már lendületben van a gépezet... És ha a boszniai háború befejeztével fölszabadulnának még bizonyos erők. Úgy tűnik, valami nagy történelmi tanulság levonásának szeretnék a szemtanúja lenni, amikor majd épp szerét ejti a dolognak a világ, legalábbis, hogy Európa megszövegezi a balkáni tanulságot, s ennek révén valamiféle távlatot biztosít nekünk is, kétségek közt hányódó balkáni magyaroknak. A magyarság egészében, de külön a Délvidéken, akár a kutyafejű tatár: az ellenségképet jelenti, s ilyesmit csak kitartó politikai propagandával volt lehetséges elérni, amely egészen addig terjed, hogy a magyarok itt 1956-ban telepedtek le (!), futvána az oroszok elől. Mindegyik háborúnak létezik történelmi ideológiája - legalábbis Európában újabb kori háború enélkül nem zajlott -, s ezt az ideológiát általában tudósok dolgozzák ki tudományos indítékkal, úgyhogy ebből is világosan kitűnik, mi mindenre kapható egy-egy kelet- vagy közép-kelet-európai nemzeti történettudomány. Nem csoda, ha a célpontjául választott kisebbséghez tartozók ereiben megfagy a vér. Valójában egyhuzamban erről kellene írni, ahogy a háború menetét vagy két éven át naplójegyzetekben követtem nyomon, egy-két héttel az első ösz- szecsapások előtt kezdtem je- gyezgetni az eseményeket, az első vérfoltok megjelenését a hóban, Plitvicénél, akkor még Horvátországban. Újvidéken sebbel-lobbal folyt az addigi kommunista párttitkárok és politikai komisszárok átnyerge- lése, hogy tovább irányíthassák az itteni magyarság kultúráját, összhangban a halo vány an kirajzolódni kezdő változásokkal, míg egy részük titokban Magyarországra távozott: ezek résen voltak. Amit titóistaként meg poszttitóistaként főztek, az ittmaradók egyebek mellett most azt is eszegetik.Ez volt az az idő, amikor az itteni napilap párttitkára váratlanul az újság vallási rovatát kezdte szerkeszteni. Olvasóként szégyelltem magam. íróként hálás voltam: Tito ideológusai meg cenzorai vizsgáztak a történelem előtt. Az élcsapat csak egy falka beijedt nyuszi volt. Hol volt itt már a teljhatalom! Az átnyergelés sikeréért fohászkodtak. Mára ez is összejött. A kultúra viszont végleg szétment. A csoda tudja, mi lehetett, ami képes volt egyben tartani. Nem ideológia volt, inkább emlék. Egykori szabadság, mondjuk, polgári szabadság emléke. Brasnyó István Nemcsak a vallásos ember érez áhítatot, amikor betér egy templomba. Nem csak a hit, hanem a szépség is varázslatosan hat. Az a szépség, amelyet az évszázadok örökítettek ránk. Minden település lelke a templom. Elképzelhetetlen falu, város nélküle. Az ott lakónak, a messziről jövőnek tájékozódásban biztos pont, látványnak meghatározó. Az egyház és kincsei nemzeti kultúránk része. Időben mélyebbre ásva, egyre inkább az. E kincseinkről az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ titkárával, dr. Farkas Attila művészettörténésszel, a Szent István Bazilika kisegítőjével beszélgetünk.- Az Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács még 1967-ben alakult, az akkori pécsi püspök, Cserháti József apostoli kormányzó kezdeményezésére, s működik azóta is mint tanácsadó szerv. Az a rendeltetése, hogy kialakítsa azokat az azonos szemléleti formákat, építészeti és jogi szabályokat, amelyekben a magyar katolikus egyházművészet, a képző- és iparművészet a világát alakítja. A grénium az egyházmegyék részéről delegált tanácstagokkal, évente két alkalommal szervez ankétokat, amelyeken arra körekszünk, hogy világi partnereink segítségével döntéseinkben az egységes szemléletet kialakíthassuk.-Miért szükséges az egységes szemlélet, és kik a partnereik?- Az egységes szemlélet azért szükséges, mert tevékenységi körünkbe nemcsak műemlék épületek, de ezeknek tárgyai, berendezései is beletartoznak csakúgy, mint a kortárs iparművészeti tevékenység. Most is kell miseruhát varratni és szentségtartót készíttetni. Beleszólásunk nincs, csak tanácsot adhatunk, ha véleményünket kérik. A partnerek között pedig elsőként az Országos Műemléki Felügyelőséget említeném. A kezdeti időszakból Dümmerling Ödön építészmérnök nevét említeném. A majd húsz éves működésünk alatt kiváló előadók adták át tapasztalataikat: Pogány Frigyes, Somogyi József, Borsos Miklós, Keresztury Dezső, Dercsényi Dezső, Bálint Sándor, Seldmayer János, Koc- zogh Ákos... A műemlékvédelmi törvény arról is rendelkezett, hogy védjék nemcsak az épületet, hanem a bennük lelhető művészeti alkotásokat is. Hogy csak egyet-kettőt említsek, gazdag templomberendezések kapták vissza régi szépségüket, így a csempeszkopácsi, a vörösberényi, de a nyírbéltelki templom Zsigmond-korabeli faliképéit is felújították, s meg- újolt a zebegényi szecessziós templom is.-Az országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács az egységes szemlélet kialakításáért felelős. Mi a feladata az Országos Katolikus Gyűjteményi Központnak?- Elsősorban a tulajdonunkban levő ingó és ingatlan javak érdekeinek képviselete, a gyűjteményi munka megszervezése, ennek tervszerű irányítása, koordinálása. A létesítésről még 1969-ben hoztak határozatot, s a szabályzatot pedig 1976 december elsején hagyták jóvá. Ezek szerint feladatunk, hogy művészettörténészek bevonásával szakmailag feltérképezzük és nyilvántartásba vegyük a magyarországi katolikus egyház műtárgyait.- Műtárgy a templom, és műtárgy a miseruha is. így kell érteni?-így. És munkánkban a teljesség igénye vezérel. Ezért a feltárásra és a rendszerezésre helyezzük a hangsúlyt. Elsősorban a leginkább veszélyeztett műtárgyakat igyekszünk feltárni.- Veszélyeztetettek?-Több oldalról is. Külső veszély a műtárgykereskedelem élénkülése. Nekünk tudomásul kellet vennünk, hogy templomainkba nemcsak imádkozni járnak. Megtörve az évezredes tadíciót, zárni kell a templomokat, vagy pedig megszervezni a felügyeletüket. Ez új kihívás. Belső veszély az, hogy a használat a több évszázados tárgyakat elkoptatja, és veszély a kiselejtezés is. Központi adatbankot kell létrehozni műtárgyaink felmérésével. S felhívjuk arra a figyelmet, melyek azok a tárgyak, amelyek kint nem lehetnek biztonságban. Azt szeretnénk, ha ezek a központi vagy pedig a püspökségi (kincstári) gyűjteményekben kapnának helyet.- A műtárgyak felmérése sokrétű feladat. Van erre apparátusuk?-Kevesen vagyunk. A központ kiépítése, a számítógépes feldolgozás és rendszerezés, a dokumentáció azért szükséges, hogy értékeink követhetőek legyenek, nemcsak a tudományos kutatás, de a rendőrség számára is. Mivel külön szakembereink nincsenek, s anyagi eszközeink is szűkösek, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia művészettörténeti kutatócsoportja segítségével sikerül hozzálértőket toboroznunk. 1969 óta folyik a feltáró munka, s mivel a nyugati határszél és a Balaton környéke volt a legveszélyeztetettebb, ott kezdtük. Nem mondom, hogy mindenütt és mindent sikerült megvédeni, de - bár közben még a liturgiái rend is változott - kevés dolog pusztult el.- Egyre több nyilvános bemutatóhely nyílik, ahol a nagy- közönség is megcsodálhatja a féltett kincseiket.- Mi is örülünk annak, hogy egyre inkább bekapcsolódunk a magyar kulturális vérkeringésbe. Esztergomban látható a Keresztény Múzeum és a főszékesegyházi kincstár, látogatható a budavári Mátyás templom, a kalocsai érseki kincstár, az egri főszékesegyházi kincstár, a gyöngyösi Szent Bertalan Plébánia Kincstára, a Sárospataki Egyházi Gyűjtemény, a Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár, a Soproni Katolikus Egyházművészeti Gyűjtemény a pécsi dóm gyűjteménye, és Vác most építi ki sagátját. Ami pedig az ingatlanokat illeti? Még a legnehezebb időben is mindig voltak olyan partnereink, akik nem tettek különbséget egyházi és nem egyházi értékek között, s segítettek az értékmentésben. Harmonikus a kapcsolatunk a múzeumokkal és a kiállítási intézményekkel. Együttműködünk nemzeti kultúránk büszkeségei, Pannonhalma, Esztergom kincseinek külföldi bemutatásában is.^ Józsa Ágnes A Jesse fája - főoltár a gyöngyöspatai Kisboldogasszony plébániatemplomban Marafkó László Camera viva Surló biciklikerék - a küllők fűmagot kaszálnak. Bogáncsvirágot, ösvényszéli gazt. A kukoricásban gyalogcsapás visz a sírhoz. Összeütött fakereszt, rajta rohamsisak. A közelben kis ház - ők művelik a földet. Mindig megáll. Sehol senki, de belül, mint dinamó suttogása, aggodalom, hátha méglátják. Mintha ez a katona, aki itt, a város szélén esett el, még holtában sem létezhetne. Pedig a sírja ugyanakkora, mint az indulók hőseié, akikről a gyári hangszórók bömbölnek hajnalonta, betöltve az ő utcájukat is, mígnem műszakkezdéskor hirtelen megszakadnak. Az ösvény porlisztjében szarkalábak, a bicikligumi mintázata. Elle- gyinti a bóklászó szél. A kukoricás helyén később sportstadion. Ahol a sír kidudorodott a szántásból - egy reflektoremyő óriás betonlába. Mint egy gigászi csizma. Amiből acélvirág nőtt. Egy lánnyal a korzón. Új ismeretlenség a strandról - az uszodából, ahogy ők mondják. Vasárnaponként csoportok róják itt útjukat, oda-vissza. Egyszer estefelé egy patkány tévedt elő egy pincéből a város legelőkelőbb utcájában. Riadalom, vérszomj: „Üsd agyon!” De azért mindenki a másiktól várta a hősi aktust. A patkány cikázott, néha sikerült belerúgni, de aztán elmenekült. Nos hétköznap van, valamilyen évszak, valamilyen délutánja. Beszél a lányhoz, s minduntalan attól fél, kifogy a szóból. Áz utca közepén sétálnak, testük közt távolság: nem sok az együvé tartozáshoz, sok az együvé tartozáshoz, sok a meghittséghez. A cipőbolt előtt alacsony, jelentéktelen asszony közeledik a járdán. Nem sietősen, célirányosan. Ruhája rendes, de kissé viseltes. Cipőjének bőre kidudorodik, ott, ahol egy fájós bütyök lehet. Mintha izzadság fagyna rá - az anyja. Karoljon a lányba, s terelje elébe? De az olyan, mint egy megszervezett véletlen. Köszönni sem tud innen, az utca közepéről, mert nem néz feléjük. Tényleg nem látta meg őket, vagy csak úgy tesz? A lány semmit sem vett észre, talán csak a hallgatása tűnik fel. S abban a pillanatban, amikor egy- vonalba érnek, bent mintha egy ér vé- konyodan, s pattanna meg. Végigszivárog majd az életén. * Vele villan a reggel. A hegyoldalban egy ablakszem tűzcsóvája beleöli magát a tengernyi zöldbe és kékbe, szembogáron pat- togzik a fénye. Mint azon a reggelen, mikor a tömegszállásról elindult, hogy a sűrű alvásból kiszakadva, az emberszagú villamos rézfogantyúján lógázva, a veszélytelenség boldogságában, a hajnal lélegzetében bevegye álmai városát, miközben a folyó túlpartján, a hegyoldalban fellángolt egy ablakszem, melyet soha nem fog megtalálni, de az időtlenség önkívületében úgy villogtatta üzenetét, mint egy fá- rosz. Lobot vet ez az üvegtábla a napban, már nem tudja, mi volt az a sugallat, csak az ízét érzi, mint sikkadt ínyű öregek.
