Új Dunántúli Napló, 1994. február (5. évfolyam, 31-58. szám)

1994-02-06 / 36. szám

Siker: Az ENSZ-nagykövet is gratulált a Tamburicások produkciójához Amerikában ropom a táncot Nagyatádon állva maradtak a szovjet emlékművek Valószínűleg nincs olyan tér­kép, amely megmutatja, egy-egy városban milyen gya­korisággal lelhetők fel a külön­böző plasztikai alkotások. Ha lenne, Nagyatádot sűrű vonalak jeleznék, hiszen a városi könyv­tár munkatársainak felmérése szerint a 14 ezer lakosú Somogy megyei várost összesen 117 köztéri szobor díszíti. Igaz, a szobrok nagy része, 63 alkotás a Nemzetközi Szob­rász Alkotótelep parkjában ta­lálható, de a Nagyatádon dol­gozó művészek számos műve látható a közterületeken is. Hu- bay Sándor, a város főépítésze szerint a szellős, laza város- szerkezet kedvező környezetet biztosít a szobrok számára. A szoborpark alkotásai fából készültek, de a közterületek szobrainak egy részét is fából faragták. Fából készült a Hild emlékérmet megörökítő kom­pozíciót is. Természetesen már­ványt és tűzzománcot, kővet is találunk a szobrok alapanyagai között. 1971-ben, a várossá vá­lás alkalmából márványból vés­ték ki Kossuth mellszobrát. A város legrégebbi, 1898-ból származó szobra, a kivadári vá­rosrész templomkertjében talál­ható. A képviselőtestület a kö­zelmúltban döntött arról, hogy igényes és nemes agyagból örö­kíti meg a II. világháború áldo­zatainak emlékét. Aki Nagyatádon jár, japán, román, litván művészek szobrai mellett neves magyar alkotók, így többek között Martyn Fe­renc, Samu Géza, Bencsik Ist­ván, Mészáros Mihály műveivel találkozhat. Az alkotótelep so­kat jelentett a kulturális élet fej­lődésében. Talán a város at­moszférája is szerepet játszott abban, hogy Nagyatádon nem volt szoborrongálás. Nem dön­tötték le egy szovjet szobrász háború alatt faragott kis em­lékművét sem. P. E. Rövidesen új katalógus jelenik meg a nagyatádi szoborpark­ban kiállított alkotásokról Fotó: Szundi György Manipulált telefonkártyák rasztó, verítékes munkával, s az­tán az egyetem 9000 hallgatója közül ez a negyven minden hét­végén buszra ül, hogy valahol eltáncolja származásukat, őseik kultúráját bemutató műsort. A mi esetünkben igazi munkának számít, ugyanis a tandíj, szállás és ellátás díjmentes, amit ezzel tumézással törlesztünk. Az együttes tagjai többségükben már odakint születtek, s szá­momra csodálatra méltó, ahogy ragaszkodnak az elődök ha­gyományaihoz. Amikor meghívtak bennünket, hogy az ENSZ-palotában adjuk elő műsorunkat nagykövetek előtt, s amikor itt kezet foghattam Erdős Andréval, úgy éreztem, ta­lán nem is csupán egy folklóre­gyüttes vagyunk, hanem a béke, az emberi egyetértés táncos köve­tei is. S. Zs. Egymilliós kár a MATÁV-nál Dr. Pálos Ferenc az orgonaépítő orvos Fotó: Szundi György Az orgonakészítő orvos A házilag készült hangszer hangversenyteremben is megállná helyét Meghökkentő látvánnyal szolgál vendégeinek dr. Pálos Ferenc, dunaszekcsői orvos. A házába látogatókat ugyanis a nappalijában lévő fantasztikus építménnyel, egy valódi orgo­nával lepi meg. A látványon túl azért is igazi kuriózum ez a szoba' felét betöltő építmény, mert sajátkezűleg, egyedül ké­szítette. Természetes, hogy minden­kinek az az első gondolata, hogy jut eszébe egy fiatal or­vosnak, hogy a házába orgonát építsen magának? A dunaszek­csői születésű fiatalember az előzményekről elmondja, már gyerekkorában, amíg társai fo­cizni mentek, ő asztalos-, vagy lakatosműhelyekben lábatlan- kodott, szerette megtapasztalni mindennek a készítési módját, minden működő, szerkezetnek szerette megismerni a mechani­káját, s ha elromlott, próbálta megjavítani. Nevetve mondta, lehet, hogy orvos is ezért lett, hogy megismerje az emberi test működését, s megjavítsa, ha el­romlik. A dunaszekcsői katolikus templom 150 éves orgonáját más korábban megcsodálta, de már egyetemista volt, amikor először kipróbálta, s meg akarta érteni a szerkezetét, a működését. Úgy fogalmazott, meghatározó volt számára, hogy belelátott az évez­redes emberi találékonyságba. Ekkor kezdett érlelődni benne az elhatározás, épít egy orgonát magának. Több embertől kért és kapott szakmai segítséget, de a kivitelezés egyedül az ő műve. Az orgona 6 évig készült. Gyűj­tötte a hozzá való nemes fákat, hétféle fát használt fel, köztük olajfát is. Felesége úgy meséli el ezt az időszakot, hogy a lakásban mindenütt orgonasípokba lehe­tett botlani, még az ágyneműtar­tóban is, először bosszankodott, aztán megszokta, hogy or­gona-alkatrészekkel élnek együtt. A hangszer elkészült. Lát­ványnak is lenyűgöző, az 546 síp elhelyezését úgy komponálta, hogy egyúttal térplasztika is, de ami ennél fontosabb: a hangzása elsőrangú! Vamus Xavér orgo­naművész Dunaszekcsőre uta­zott, hogy kipróbálja. Vélemé­nye: elsőrangú, bárhol megállná a helyét. S. Zs. Decemberig közel egymillió forintos kiesést jelentett a MATÁV-nak - néhány fine­szes ügyfelének pedig ekkora nyereséget - az a módszer, mellyel a telefonkártyákat manipulálták egyesek. A kárfelmérés még tart, de mint Szász Attila, a MATÁV üzemviteli igazgató-helyettese munkatársunlaiak elmondta, a történetnek valószínűsíthetően egyébként sincs még vége. Mint egy kérdésre válaszolva megje­gyezte, számítanak rá, hogy az eddigieknél kifinomultabb technikák is megjelennek a pia­con - mert a „hamiskártyáknak” az utóbbi hónapokban már a pi­acuk is kialakult. A néhány hónappal ezelőtt főként a fővárosban és régiónk északi részén, tehát a Balaton partján elterjedt módszer - a szakemberek szemével - meg­lehetősen egyszerű volt. Aki tudta, hová kell ragasztania a cellux-csíkot, vagy ügyesen kente fel a kártyákra a lakkot, a telefonkártyás utcai készülé­kekről ingyen telefonálhatott. Bár a berendezések annyit meg­tettek, hogy egy impulzus után (ez városon belül, főidőben, nagyjából két percet jelent), mikor a következő impulzust nem tudták lehívni a kártyáról, szétbontották a vonalat, de ha valaki újratárcsázott, két percig újra ingyen beszélhetett. És ugye - annyiszor, ahányszor csak akart. Mint a MATÁV-vezető mondja, a végtelenített, manipu­lált kártyáknak - havonta csök­kenő, de - meghatározott áruk alakult ki az utóbbi időben. Akadt ugyanis, aki nem csak sa­ját használatra, de eladásra is készített ilyen kártyákat, me­lyeket eleinte 10 ezer, később 4-5 ezer, majd már 1500 forin­tért is meg lehetett kapni. (Hoz­záértők szerint egyébként egy közepes műszaki érzékkel ren­delkező ember minden további nélkül rájöhetett a kártyás-ti­tokra, azaz arra, miként lehet a kártyákat végteleníteni.) A MATÁV által egy-két esz­tendeje a francia MONÉTEL cégtől megvásárolt rendszer előnye ugyanakkor, hogy nem csak, hogy kideríthető, melyik készülékben használtak mani­pulált kártyát, de a kódok is rendszeresen átállíthatok. En­nek megfelelően aztán - várha­tóan - sajátos verseny alakul ki a távközlési szakemberek és a „hamiskártyások” között. Míg ugyanis utóbbiak abban érde­keltek, hogy kövessék a matá- vos átállításokat, a távközlési­eknek folyamatosan figyelniük kell, mit találtak ki már megint a kedves ügyfelek ... Pauska Kajdon Tamás (jobbról) a Tamburicásokkal Amerikában Kevés magyar fiatal dicse­kedhet olyan élményekkel, mint amilyennel Kajdon Ta­más pécsi, jelenleg pittsburgi egyetemista. Tagja lett ugyanis egy ottani amatőr néptánccsoportnak, amely Amerika-szerte híressé vált, s a közelmúltban az ENSZ-pa- lotában adtak elő sikeres mű­sort, amihez Erdős André, Magyarország ENSZ nagykö­vete is melegen gratulált. A történetet így mesélte el:-A JPTE angol-német sza­kos hallgatója voltam, amikor amerikai tanárok érkeztek egye­temünkre. Tanárnőm bízott meg a feladattal, hogy segédkezzek a vendégeknek a városnézésben, programok ajánlásában. Egyik este elvittem őket a pécsi sza­badtéri színpadra, a Leőwey Gimnázium német nemzetiségi, tánccsoportjának bemutató elő­adására. Korábban én is tagja voltam ennek az együttesnek. A műsor nagyon tetszett az ameri­kaiaknak, s elmondták, az ő egyetemükön Pittsburgban mű­ködik egy nagysikerű egyetemi néptánccsoport, a Tamburicá­sok, s ha én tudok táncolni is, a nyelvet is beszélem, próbáljak jelentkezni ebbe a csoportba. Itt a lehetőség, gondoltam, hogy vi­lágot láthatok. A pályázatomat elfogadták, s ma már másodéves hallgatója vagyok Pennsylvania állam Pittsburg városában a Dugnese Egyetemnek.-A Tamburicások együttest kivándorolt horvát tamburaze- nészek alapították 1937-ben. Ebben az időben ez a város volt Amerika „acélfővárosa”, fekete éggel, s főleg Kelet-Európából bevándorolt munkaerővel. Az ő leszármazottaik az egyetemi Tamburicások, akik őrzik az ősök kultúráját, zenéjét táncait. A 40 fős együttes táncosai, ze­nészei, énekesei valamennyien nappali tagozatos egyetemisták. Minden évben új, két órás pro­dukció készül. Á műsorral tur­néra indulunk, s mintegy 80 al­kalommal adjuk elő szerte az USA-ban, meglepően nagy si­kerrel, általában telt házakkal. A nyári egyetemi tábor 3 hete alatt készülünk fel, meglehetősen fá­Rádió mellett A műsorvezető riporter „gangos” bérházban született és élt is ott jónéhány eszten­dőig, jómagam csak néhány szünidei nyarat töltöttem el rokonoknál, ilyen „függőfo- lyosós” peremvárosi bérház­ban, valahol a kelenföldi vas­úti-töltés alatt, végülis a világ végén. Négy azonos méretű, emele­tes bérház állt itt kopott, eső­verte falaival, huzatos lépcső­házaival, az aszfaltos útról leá­gazó - kőzúzalékkal beszórt - ösvények vezettek a kapukig, körben grund, bokrok, néhány csenevész fa és rengeteg gye­rek, kislányok és fiúk, szépek és kevésbe szépek, jobban vagy éppen kopottan öltözöt­tek, kócosak, szutykosak, iz­zadt homlokúak, némelyek - a titkon elszívott cigarettától - büdös szájúak. Melós ivadé­kok. Kétszobás lakások csak a magasföldszinten, attól följebb a harmadik emeletig csak szoba-konyhásak. Az előbbie­ket Goldberger-gyári műveze­tők lakták, akik - valamivel több fizetésükkel- kiléptek a prolivilágból, feleségeik a házmesternél nem Ilonkámnak szólították, hanem Horáknénak és magázták és a tiszteletet megkövetelték tőle maguknak is. A lakók vegyes társaság: szövőnők, szövőlányok, laka­tosok, bolti kifutó, gyári nap­számos, villamoskalauz, lakott egy részeges postás és még ré­szegesebb rendőr - ez utóbbi sok gyerekkel - beesett mellű feleségével. A mi házunkban lakott egy kurva is, egyedül, de mindig illatos volt és jólápolt és cigarettázott - ezért az asz- szonyok meg is szólták - kü­lönben tisztelték és kedvelték. „Neki van igaza, nem úgy élni, mint mi, nyomorban, döglé­sig!” - mondogatták, pedig Macóka sem élt jobban, két-három hónappal is elmara­dozott a lakbérrel, de azért va­lahogy csak megegyezett a vá­rosi aktatáskás, keszeg-sovány tisztviselővel, aki havonta jött a hivatalból bekaszálni a lak­béreket. Ő vette fel a panaszokat is, összeírta, hogy a folyosók vé­gén lévő közös klozet víztartá­lya folyik, a kapu alól ellopták a villanykörtét és az éjszakás szövőlányokat mindig elkap- dosták a sötétben, panaszkod­nak a házmesternére, aki nem takarítja az udvart, pedig a sárga kockakővel lerakott ud­varra csak néhány vödör vizet kell kicsapni, aztán lesöpörni. A lakások olyanok voltak, amilyenek: tágasabb konyha, falra szerelt öntött vízvezeték - mint a kenguru erszénye - örökké csöpögő csappal, repe­dezett szobafalak, nyikorgó ha­jópadló a szobákban, amelyet az asszonyok hetente felsikál­tak, vagy ügyesebbje pasztá­val, viasszal kent fel, itt min­denki tudta, melyik lakásban mi fői aznap ebédre, de inkább vacsorára, a krumpli és a sült hagyma uralkodóan beterítette az egész házat, négyszögletes udvarával, emeleteivel együtt. A távoli „feneketlen tó”-hoz jártunk labdát szedni a tenisz­pályákra, az öltöző-épület elő­csarnokában egy jóhangú, gyönyörű zongora, néha - teni­szezés után, egy fehérruhás úri­lány zongorázott - kívülről leskelődve hallgattuk a Halálos tavasz című film országraszóló slágerét, „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte... ” meg minden éjszaka az úri­lányról álmodtam, szerelmes tízévesként felsírtam a vasá­gyon, nagynéhém rázott fel, mi bajom, beteg vagy kisfiam?, a férje, a vasúti kalauz meg dünnyögött, biztosan sokat za­báit megint az este, aztán hor­kolt tovább, amúgy sem szív­lelt valami fenemód, de nem tudom miért. De azért minden nyáron ő jött le értem kis dunántúli szü­lővárosomba, hogy szünidőre menjünk Budára, a vonaton mondta, majd vasárnap elvisz az állatkertbe, meg az An­gol-parkba, „... mert Pesten az is van ám, Pest nem egy ko­szos vidéki város, majd elvisz­lek borbélyhoz is, olyan a fejed mint a szénaboglya... ” Tulaj­donképpen nem is utált a vas­utas, csak ha beivott, de akkor mindenkit utált. A nagynéné- met is. Ezek az arcok - a rádiós nosztalgiaműsor végeztével - ismét eltűntek a ködös időben, meg mintha amúgy is örökké sápadtak lettek volna, csak Macóka erősen festett arcvoná­saira emlékszem még, mert egyébiránt nagyon rendes, tisz- tesséaes nő volt. A „Halálos tavasz” meg minden 4 Új VDN 1994. FEBRUÁR 6., VASÁRNAP

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom