Új Dunántúli Napló, 1994. február (5. évfolyam, 31-58. szám)

1994-02-05 / 35. szám

10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. február 5., szombat Tóth Erzsébet Nagy László örökzöldben Ott van a fehér selymeken, arcát a szél már egy zászlóval összetévesztheti, de itthagyott egy örökzöld trónt a hóesésben, itthagyta a Haza esélyét hid alatt alvó életünknek, és már önti az Idő a harangot belőle, már hangjánál ebédelünk, hangjánál szeretünk, hangjánál halunk meg, ott van a fehér selymeken, a kilakoltatott koponyákba mégis neki kell beköltözni, mégis hajával törli fel isten a vértócsákat, a jövő századot mégis bepólyálja és fölneveli, mégis ő tartja vállaival beomló ünnepeinket, mégis neki kell minden szavunkat megszentelni, mégis örökzöld siratok kapaszkodnak a szivébe, mégis rá vár a jeszenyin-szőkén fegyverkező tavasz. S Herceg Árpád Tájékoztató jelleggel Mi úgy írtunk verseket sokáig, Győrben, Vörösváron, Sank Iwonban, hogy választott embereink voltak, akikhez szólni érdemes. Akik fülüket hegyezték mindig, ha valami másról beszéltünk. Hogy érthetőbb legyek: szerelemről ha skandáltunk bizonyos műhelyekben, látszólag önmagunkra figyelve, ez a figyelem arról szólt: most Te vagy a legfontosabb. Önmagadra figyelj tehát. Legfontosabb szavunk lett a mögött, így a pohár borok, sörök s egyéb szeszköltemények csak kellékei voltak egy találkozásnak. A találkozások mára elmaradtak, ha rákönyökölünk a kocsmapultra, ma már csak oltani szeretnénk azt a mérhetetlen szomjúságot, ami belénkívódott. S csupán tájékoztató jelleggel élünk. Kiss Benedek • • Öregjeink: az öregek Öregjeink, az öregek, a vének, aggok, esendőek, öregjeink, a remegők, a bunda-mamuszos, szívűek itt topognak a ház előtt, vagy a gangon, hol süt a nap, elhányt filléreinkért ők mint kincsekért, lehajlanak, öregjeink, az öregek megbecsülik a perceket, míg mi herdáljuk napjaink, nekik minden perc visszaint, s visszaintenek mind az évek, mert szegénykék, ők olyan vének, öregjeink, az öregek, ők olyan aggok, esendőek, velük már minden megesett, csak az a vég, csak az várat, csak az a vég, csak az nem várhat, botlanak mindig közelebb, kiszolgáltatva, szívig fosztva, minden giz-gazban megbotolva, botolva mindig közelebb ahhoz a végső pillanathoz, amely majd végső nyugalmat hoz, kisebbek mint a gyerekek, mégis miattunk imádkoznak, kik helyükbe hullunk maholnap, öregjeink, az öregek. Hárman a Pécsi Galériában Szüsziphosz palettája Szurcsik József: Ravszak A Pécsi Galériában most kiál­lító három művészt, akik alig vannak túL a krisztusi koron, a barátságon túl összeköti a más és más alkotói attitűdben meg­foganó művészi igényesség is. Szurcsik József „patafizikus jegyzeteit” jól ismerhetjük az Élet és Irodalomból is - a Pécsi Galériában látható víziók az említett rajzok akrillal-olajjal megfestett, lepedőnyivé nőtt változatai. Már-már szájbará- góan, szinte verbálisán fejezik ki az emberek közti kapcsolatok megannyi lehetséges stációját, mely változatok persze a végte­lenségig szaporíthatok a szöve­vényes, a skizofrén és tragiko­mikus embervilág állapotainak megfelelően. Ezek a hasábolt, héj szerű formákban préselt, el­idegenítő arc-falanszterek elke­rülhetetlenül plakátszerűek. Az expresszív hatást a narancsból vörösbe forduló színek, az is­métlődő formák ritmusa csak felerősíti - így néha a festői elem a komor, allegorikus iró­niával kifejtett mondanivaló já­rulékos eleme marad. Atbeszélhetetlen a múlt is. Gaál József formanyelve emb- lématikus, az „Új szüszipho- szok” Isten-ember embriói, kul­tikus féldombormű ékszerekre emlékeztető emberkéi, a Terra-sorozat maszk-fejű em­berlárvái, jellegzetesen infor- mel alkotások - kifejezvén élet- és halál groteszk, tragikusan egymásba forduló metamorfó­zisait. Ezeket az egy-egy színre hangolt grafikákat föltehetően az Art brut - az archaikus népek expresszív, gáttalan formaal­kotó ösztönének és a skizofrén rajzoknak - tanulmányozásai is ihlette. A „Föld-szerszá- mok”-sorozat képei - a szfinx-szerű, profilban ábrázolt „szerszám-kentaurokkal” ugyancsak olyanok, mintha a régmúlt a prehisztorikus korok megmentett, néha fekete iróniá­val átírt leletei volnának. A fia­tal Munkácsy-díjas művész 1991-ben a XIV. Országos Gra­fikai Biennálén nagydíjat és római ösztöndíjat is nyert. Vastagon, lekvárként elkent csíkok sorakoznak Kopasz Ta­más Vér IV. című képén - az alvadó vér ibolyába forduló csíkjai így mintegy egymás alá írva töltik ki az ennél is söté- tebb, mozgalmas textúrát. Az 5-6 szín szövedékéből fonódó, lélegző struktúra teremti meg a kép harmadik dimenzióját. A festékcsíkok alatt lüktető, orga­nikus felületeket találni, me­lyekre a színek újabb omamesei vetülnek, vagy e végtelen, belső rétegezettséget kifejezendő - színes rongyszőnyegeken kez­dik meg hosszú utazásukat. Kopasz Tamás az organikus és a geometrikus formák kap­csolatait szervezi új minőséggé, de többek közt az „részletek az Aranykorból”, vagy a „Rézkor” színzuhataga példa a szín önelvű, jelképteremtő, szug- gesztiójára, asszociatív, líraian archaizáló erejére is. Munkái igazolják, hogy Kopasz 1989-90-ben a Pollock-Krasner ösztöndíjban részesült. B. R. Gaál József: Új Szüsziphoszok II. Egy vonzó koncert-program Nyolc nappal azután, hogy az elkövetkező évek egyik nagysza­bású programjához kapcsolódva a Pécsi Nemzeti Színházban Lajtha László életművébe nyújtott bete­kintést, ismét pódiumra lépett a Pécsi Szimfonikus Zenekar Nico­las Pasquet vezényletével a POTE Aulájában. Az est prog­ramja elég vonzó, s muzsikusaink igyekezete elég hathatós volt ah­hoz, hogy ne érződjön a földszinti széksorok közönségét átmeneti­leg megtizedelő influenza-jár­vány hatása a zene fogadtatásá­ban. Mindjárt kezdetként sokrétű feladatot oldótt meg - nyugtázhat­juk: alapvetően és összességében jól - a zenekar Beethoven I. szim­fóniájának eljátszásával. A karmester meggyőző logi­kával fűzte össze a négy tételt, bi­zonyítva, hogy a „tisztelettudó” utókor alkotta képpel ellentétben Beethoven nem szükségszerűen drabális és lehengerlő: ebben a tolmácsolásban a zeneszerző a Haydn-Mozart örökség finom íz­lésű gondozójaként, gáláns és szellemes társaságbeli iljúként tündökölt. Az Andante tempója és karakterei telitalálatként hatot­tak: a konvencionálisán ráerőlte­tett lassútétel-meztől megszaba­dítva egyszeriben ízt-zamatot nyert benne minden. Pasquet nem először vonja magára a figyelmet azzal, hogy elszántan kitart a ze­néből fakadó elképzelési mellett, még ha ez fokozott kockázattal jár is. Nem vitás, hogy például a sa­roktételek a zenekar jelenlegi fel- készültségével biztonságosabban, pontosabban is eljátszhatok, de a precizitás ára karakterbeli szegé­nyedés, színtelenedés lenne, s ezt az árat Pasquet nem szándékozik megfizetni - illetve velünk, hall­gatókkal megfizettetni. Mutatis mutandis: vonatkozik ez a hang­verseny második részének törté­néseire is: De Falla virtuóz zene­karkezelése (A háromszögletű ka­lap, szvit) vagy a mindannyiunk által akarva-akaratlanul bécsi új­évi koncertek élményanyagához viszonyított Strauss-muzsika csak e mentalitás révén válhatott kel­lemes élménnyé, melyet nem az olykor pontatlan összjáték, nem egy-egy kevésbé kidolgozott hangzásmozzanat határozott meg, hanem a pillanatnyi korlátok kö­zött is mindenkor a zenélés örö­mét, szépségét érző és megmutató muzsikusi magatartás s az igé­nyes megoldások. Szólistaként lépett pódiumra a zenekar oszlopos tagja, Tamás János, hogy eljátssza Hummel ha­tásos, de - kivált a nottumo-jel- legű középtétellel a szólista elleni merényletnek tekinthető - Trom­bitaversenyét. A karzatról indult, rokonszenvtüntetésnek is beillő fogadtatás a lehetségesnél fakóbb tónus, a halk területek intonációs bizonytalansága ellenére is ért­hető volt: az elképzelések stilisz­tikai biztonsága, az építke­zés-formálás muzikalitása a kivi­telezés technikai gyengeségein is átsütött. Gönczy László Szirtes Gábor: A „gatyás kommunisták”? A Nemzeti Parasztpárt Baranyában 1945-1949 A kérdőjel rejtélye A „gatyás kommunisták”? - ezt a címet adta Szirtes Gábor a napokban megjelent könyvé­nek. Ez a kép - „gatyás kom­munisták” - egyesek számára olyan elkoptatott, hogy szinte szégyen róla írni. A kifejezés mások számára mégis új lehet, meg kell magyarázni. Politikai kifejezés, politikai értékítélet; a fogalom, amelyet kifejezni pró­bál, nagyon kellemetlen, sőt több, mint kellemetlen. Az 1945-1946-os rendszerváltás idején született meg a Kisgaz­dapárt táján és alapjában véve Nemzeti Parasztpárt ellenes él­lel. Eszerint ez utóbbi párt ha­talmi elitje, vezetői, aktivistái, tagjai egyöntetűen és egyfor­mán kommunisták voltak. Ugyanazon anyagból valók, minta tömény és megtestesült kommunisták. Csak a „gatya- ság” különböztette meg őket. Szirtes Gábor a Nemzeti Pa­rasztpárt Baranya megyei törté­netét vizsgálva hideg logikával kérdőjelet tesz e kifejezés után. Teszi ezt egy olyan fél évtized­del kapcsolatban, amelynek kezdő-pontja, 1945 és vég­pontja, 1949 között hihetetlen gyorsan két rendszerváltás is le­zajlott. Az 1945-1946-os egy demokratikus, az 1947-1948-cal induló pedig egy despotikus politikai-hatalmi be­rendezkedést hozott létre. Ez utóbbiban a lakossága totális ki­szolgáltatottság állapotába ke­rült, a politika pedig kriminali­zálódott, tömegessé váltak a po­litikai indítékból elkövetett bűncselekmények. Mindezt figyelembe véve s mindezek ellenére Szirtes Gá­bor meggyőzően bizonyítja, hogy óvatosan kell bánni ezzel a „sommás és túlságosan leegy­szerűsítő értékítélettel, mert a napi politikai küzdelmek ennél jóval árnyaltabb gyakorlatról és viszonyokról tanúskodnak.” Mi készteti, mi bátorítja s mi teszi képessé a szerzőt arra, hogy szakítson az egyoldalúsá­gokat eredményező szempon­tokkal és a valóságos helyzet­nek jobban megfelelő értékelést adjon? A recenzens szerint egy­részről a belső érdeklődésből fakadó témaválasztás és az azt követő többéves kutatómunka, melynek eredményeként a Nemzeti Parasztpárt Baranya megyei történetének mindmáig a legteljesebb feldolgozását ve­heti kézbe az olvasó. Másrész­ről az a bevezetőben is jelzett mentalitás, szándékolt törekvés, hogy az anyag rendezése és írása közben csakis a felkuta­tott, meglelt korabeli dokumen­tumok vezethetik a tollát. Har­madrészt a relativista szemléleti módszere, ami közelebb viszi a tárgyilagos, tiszta látáshoz. Szirtes Gábor lemond az örök érvényűnek tartott nézőpontról s a Parasztpárt Baranya megyei tevékenységét olyannak mutatja be, amilyen volt: folyton válto­zónak, állandóan mozgásban lévőnek. Lelkiismeretére hallgatva semmit sem fogad el készen, semmit sem hisz el, amíg sze­mélyesen meg nem győződik róla. A tények irtózatos ereje mondatja vele ki, hogy a Pa­rasztpárt befolyásának legalább annyit ártott a kommunistákhoz fűződő viszony, mint amennyit használt; hogy konkrét kérdé­sekben szembe került (pl. ápri­lis 4. ünnep jellegének megíté­lése) ill. elhatárolódott (pl. a kommunisták orosz rubellel dolgqznak) a kommunista párt­tól. Észrevette, hogy a Paraszt­párt a magyarságát hangsú­lyozta ill. hogy önálló álláspon­tot képviselt a békecélokkal kapcsolatban is. Szemben a szovjet törekvéseket támogató kommunista és szociáldemokrta állásponttal a Parasztpárt az et­nikai határok megteremtésének híveként lépett fel. Egyértelmű és bátor politikai állásfoglalás­nak nevezi Szirtes Gábor, hogy a Parasztpárt elsőként és ered­ményes akció keretében karolta fel a hazatérő magyar hadifog­lyok ügyét s fellépett a közvéle­mény jelentős részének érzéket­len, közömbös vagy valameny- nyi hadifoglyot bűnösnek bé­lyegző hamis értékítélettel szemben. Szemléletesen érzékelteti ugyanakkor azt a folyamatot is, amelyben a Parasztpárt önálló politizálásának lehetőségei fo­Pécs, 1993. kozatosan beszűkültek. Jól jelzi ezt pl. az 1948 tavaszi hűség­próba az egyházi iskolák álla­mosításával kapcsolatban. 1949-ben pedig a kommunisták már a Parasztpárt segédszere­pére sem tartottak igényt. Mindezek okán tárgyilagos­ságáért kell dicsérni Szirtes Gábor A „gatyás kommunis­ták”? című könyvét. Valóban nem tett engedményt pillanatnyi politikai érdekeknek. Pedig a csábítás nagy! Napjaink minden feszültsége, politikai, szociális és lélektani vergődései ma iga­zán „áthallásossá” teszik a té­mát. Az ismertetett kismonog­ráfiát Kovács Sándor egykori parasztpárti megyei titkár kor­rekt visszaemlékezése színesíti. Szirtes Gábor hiánypótló könyvével, s örömmel ajánlom minden szíves érdeklődő fi­gyelmébe. Sz. Varga Lajos a politikatudomány kandidátusa

Next

/
Oldalképek
Tartalom