Új Dunántúli Napló, 1994. február (5. évfolyam, 31-58. szám)
1994-02-05 / 35. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. február 5., szombat Tóth Erzsébet Nagy László örökzöldben Ott van a fehér selymeken, arcát a szél már egy zászlóval összetévesztheti, de itthagyott egy örökzöld trónt a hóesésben, itthagyta a Haza esélyét hid alatt alvó életünknek, és már önti az Idő a harangot belőle, már hangjánál ebédelünk, hangjánál szeretünk, hangjánál halunk meg, ott van a fehér selymeken, a kilakoltatott koponyákba mégis neki kell beköltözni, mégis hajával törli fel isten a vértócsákat, a jövő századot mégis bepólyálja és fölneveli, mégis ő tartja vállaival beomló ünnepeinket, mégis neki kell minden szavunkat megszentelni, mégis örökzöld siratok kapaszkodnak a szivébe, mégis rá vár a jeszenyin-szőkén fegyverkező tavasz. S Herceg Árpád Tájékoztató jelleggel Mi úgy írtunk verseket sokáig, Győrben, Vörösváron, Sank Iwonban, hogy választott embereink voltak, akikhez szólni érdemes. Akik fülüket hegyezték mindig, ha valami másról beszéltünk. Hogy érthetőbb legyek: szerelemről ha skandáltunk bizonyos műhelyekben, látszólag önmagunkra figyelve, ez a figyelem arról szólt: most Te vagy a legfontosabb. Önmagadra figyelj tehát. Legfontosabb szavunk lett a mögött, így a pohár borok, sörök s egyéb szeszköltemények csak kellékei voltak egy találkozásnak. A találkozások mára elmaradtak, ha rákönyökölünk a kocsmapultra, ma már csak oltani szeretnénk azt a mérhetetlen szomjúságot, ami belénkívódott. S csupán tájékoztató jelleggel élünk. Kiss Benedek • • Öregjeink: az öregek Öregjeink, az öregek, a vének, aggok, esendőek, öregjeink, a remegők, a bunda-mamuszos, szívűek itt topognak a ház előtt, vagy a gangon, hol süt a nap, elhányt filléreinkért ők mint kincsekért, lehajlanak, öregjeink, az öregek megbecsülik a perceket, míg mi herdáljuk napjaink, nekik minden perc visszaint, s visszaintenek mind az évek, mert szegénykék, ők olyan vének, öregjeink, az öregek, ők olyan aggok, esendőek, velük már minden megesett, csak az a vég, csak az várat, csak az a vég, csak az nem várhat, botlanak mindig közelebb, kiszolgáltatva, szívig fosztva, minden giz-gazban megbotolva, botolva mindig közelebb ahhoz a végső pillanathoz, amely majd végső nyugalmat hoz, kisebbek mint a gyerekek, mégis miattunk imádkoznak, kik helyükbe hullunk maholnap, öregjeink, az öregek. Hárman a Pécsi Galériában Szüsziphosz palettája Szurcsik József: Ravszak A Pécsi Galériában most kiállító három művészt, akik alig vannak túL a krisztusi koron, a barátságon túl összeköti a más és más alkotói attitűdben megfoganó művészi igényesség is. Szurcsik József „patafizikus jegyzeteit” jól ismerhetjük az Élet és Irodalomból is - a Pécsi Galériában látható víziók az említett rajzok akrillal-olajjal megfestett, lepedőnyivé nőtt változatai. Már-már szájbará- góan, szinte verbálisán fejezik ki az emberek közti kapcsolatok megannyi lehetséges stációját, mely változatok persze a végtelenségig szaporíthatok a szövevényes, a skizofrén és tragikomikus embervilág állapotainak megfelelően. Ezek a hasábolt, héj szerű formákban préselt, elidegenítő arc-falanszterek elkerülhetetlenül plakátszerűek. Az expresszív hatást a narancsból vörösbe forduló színek, az ismétlődő formák ritmusa csak felerősíti - így néha a festői elem a komor, allegorikus iróniával kifejtett mondanivaló járulékos eleme marad. Atbeszélhetetlen a múlt is. Gaál József formanyelve emb- lématikus, az „Új szüszipho- szok” Isten-ember embriói, kultikus féldombormű ékszerekre emlékeztető emberkéi, a Terra-sorozat maszk-fejű emberlárvái, jellegzetesen infor- mel alkotások - kifejezvén élet- és halál groteszk, tragikusan egymásba forduló metamorfózisait. Ezeket az egy-egy színre hangolt grafikákat föltehetően az Art brut - az archaikus népek expresszív, gáttalan formaalkotó ösztönének és a skizofrén rajzoknak - tanulmányozásai is ihlette. A „Föld-szerszá- mok”-sorozat képei - a szfinx-szerű, profilban ábrázolt „szerszám-kentaurokkal” ugyancsak olyanok, mintha a régmúlt a prehisztorikus korok megmentett, néha fekete iróniával átírt leletei volnának. A fiatal Munkácsy-díjas művész 1991-ben a XIV. Országos Grafikai Biennálén nagydíjat és római ösztöndíjat is nyert. Vastagon, lekvárként elkent csíkok sorakoznak Kopasz Tamás Vér IV. című képén - az alvadó vér ibolyába forduló csíkjai így mintegy egymás alá írva töltik ki az ennél is söté- tebb, mozgalmas textúrát. Az 5-6 szín szövedékéből fonódó, lélegző struktúra teremti meg a kép harmadik dimenzióját. A festékcsíkok alatt lüktető, organikus felületeket találni, melyekre a színek újabb omamesei vetülnek, vagy e végtelen, belső rétegezettséget kifejezendő - színes rongyszőnyegeken kezdik meg hosszú utazásukat. Kopasz Tamás az organikus és a geometrikus formák kapcsolatait szervezi új minőséggé, de többek közt az „részletek az Aranykorból”, vagy a „Rézkor” színzuhataga példa a szín önelvű, jelképteremtő, szug- gesztiójára, asszociatív, líraian archaizáló erejére is. Munkái igazolják, hogy Kopasz 1989-90-ben a Pollock-Krasner ösztöndíjban részesült. B. R. Gaál József: Új Szüsziphoszok II. Egy vonzó koncert-program Nyolc nappal azután, hogy az elkövetkező évek egyik nagyszabású programjához kapcsolódva a Pécsi Nemzeti Színházban Lajtha László életművébe nyújtott betekintést, ismét pódiumra lépett a Pécsi Szimfonikus Zenekar Nicolas Pasquet vezényletével a POTE Aulájában. Az est programja elég vonzó, s muzsikusaink igyekezete elég hathatós volt ahhoz, hogy ne érződjön a földszinti széksorok közönségét átmenetileg megtizedelő influenza-járvány hatása a zene fogadtatásában. Mindjárt kezdetként sokrétű feladatot oldótt meg - nyugtázhatjuk: alapvetően és összességében jól - a zenekar Beethoven I. szimfóniájának eljátszásával. A karmester meggyőző logikával fűzte össze a négy tételt, bizonyítva, hogy a „tisztelettudó” utókor alkotta képpel ellentétben Beethoven nem szükségszerűen drabális és lehengerlő: ebben a tolmácsolásban a zeneszerző a Haydn-Mozart örökség finom ízlésű gondozójaként, gáláns és szellemes társaságbeli iljúként tündökölt. Az Andante tempója és karakterei telitalálatként hatottak: a konvencionálisán ráerőltetett lassútétel-meztől megszabadítva egyszeriben ízt-zamatot nyert benne minden. Pasquet nem először vonja magára a figyelmet azzal, hogy elszántan kitart a zenéből fakadó elképzelési mellett, még ha ez fokozott kockázattal jár is. Nem vitás, hogy például a saroktételek a zenekar jelenlegi fel- készültségével biztonságosabban, pontosabban is eljátszhatok, de a precizitás ára karakterbeli szegényedés, színtelenedés lenne, s ezt az árat Pasquet nem szándékozik megfizetni - illetve velünk, hallgatókkal megfizettetni. Mutatis mutandis: vonatkozik ez a hangverseny második részének történéseire is: De Falla virtuóz zenekarkezelése (A háromszögletű kalap, szvit) vagy a mindannyiunk által akarva-akaratlanul bécsi újévi koncertek élményanyagához viszonyított Strauss-muzsika csak e mentalitás révén válhatott kellemes élménnyé, melyet nem az olykor pontatlan összjáték, nem egy-egy kevésbé kidolgozott hangzásmozzanat határozott meg, hanem a pillanatnyi korlátok között is mindenkor a zenélés örömét, szépségét érző és megmutató muzsikusi magatartás s az igényes megoldások. Szólistaként lépett pódiumra a zenekar oszlopos tagja, Tamás János, hogy eljátssza Hummel hatásos, de - kivált a nottumo-jel- legű középtétellel a szólista elleni merényletnek tekinthető - Trombitaversenyét. A karzatról indult, rokonszenvtüntetésnek is beillő fogadtatás a lehetségesnél fakóbb tónus, a halk területek intonációs bizonytalansága ellenére is érthető volt: az elképzelések stilisztikai biztonsága, az építkezés-formálás muzikalitása a kivitelezés technikai gyengeségein is átsütött. Gönczy László Szirtes Gábor: A „gatyás kommunisták”? A Nemzeti Parasztpárt Baranyában 1945-1949 A kérdőjel rejtélye A „gatyás kommunisták”? - ezt a címet adta Szirtes Gábor a napokban megjelent könyvének. Ez a kép - „gatyás kommunisták” - egyesek számára olyan elkoptatott, hogy szinte szégyen róla írni. A kifejezés mások számára mégis új lehet, meg kell magyarázni. Politikai kifejezés, politikai értékítélet; a fogalom, amelyet kifejezni próbál, nagyon kellemetlen, sőt több, mint kellemetlen. Az 1945-1946-os rendszerváltás idején született meg a Kisgazdapárt táján és alapjában véve Nemzeti Parasztpárt ellenes éllel. Eszerint ez utóbbi párt hatalmi elitje, vezetői, aktivistái, tagjai egyöntetűen és egyformán kommunisták voltak. Ugyanazon anyagból valók, minta tömény és megtestesült kommunisták. Csak a „gatya- ság” különböztette meg őket. Szirtes Gábor a Nemzeti Parasztpárt Baranya megyei történetét vizsgálva hideg logikával kérdőjelet tesz e kifejezés után. Teszi ezt egy olyan fél évtizeddel kapcsolatban, amelynek kezdő-pontja, 1945 és végpontja, 1949 között hihetetlen gyorsan két rendszerváltás is lezajlott. Az 1945-1946-os egy demokratikus, az 1947-1948-cal induló pedig egy despotikus politikai-hatalmi berendezkedést hozott létre. Ez utóbbiban a lakossága totális kiszolgáltatottság állapotába került, a politika pedig kriminalizálódott, tömegessé váltak a politikai indítékból elkövetett bűncselekmények. Mindezt figyelembe véve s mindezek ellenére Szirtes Gábor meggyőzően bizonyítja, hogy óvatosan kell bánni ezzel a „sommás és túlságosan leegyszerűsítő értékítélettel, mert a napi politikai küzdelmek ennél jóval árnyaltabb gyakorlatról és viszonyokról tanúskodnak.” Mi készteti, mi bátorítja s mi teszi képessé a szerzőt arra, hogy szakítson az egyoldalúságokat eredményező szempontokkal és a valóságos helyzetnek jobban megfelelő értékelést adjon? A recenzens szerint egyrészről a belső érdeklődésből fakadó témaválasztás és az azt követő többéves kutatómunka, melynek eredményeként a Nemzeti Parasztpárt Baranya megyei történetének mindmáig a legteljesebb feldolgozását veheti kézbe az olvasó. Másrészről az a bevezetőben is jelzett mentalitás, szándékolt törekvés, hogy az anyag rendezése és írása közben csakis a felkutatott, meglelt korabeli dokumentumok vezethetik a tollát. Harmadrészt a relativista szemléleti módszere, ami közelebb viszi a tárgyilagos, tiszta látáshoz. Szirtes Gábor lemond az örök érvényűnek tartott nézőpontról s a Parasztpárt Baranya megyei tevékenységét olyannak mutatja be, amilyen volt: folyton változónak, állandóan mozgásban lévőnek. Lelkiismeretére hallgatva semmit sem fogad el készen, semmit sem hisz el, amíg személyesen meg nem győződik róla. A tények irtózatos ereje mondatja vele ki, hogy a Parasztpárt befolyásának legalább annyit ártott a kommunistákhoz fűződő viszony, mint amennyit használt; hogy konkrét kérdésekben szembe került (pl. április 4. ünnep jellegének megítélése) ill. elhatárolódott (pl. a kommunisták orosz rubellel dolgqznak) a kommunista párttól. Észrevette, hogy a Parasztpárt a magyarságát hangsúlyozta ill. hogy önálló álláspontot képviselt a békecélokkal kapcsolatban is. Szemben a szovjet törekvéseket támogató kommunista és szociáldemokrta állásponttal a Parasztpárt az etnikai határok megteremtésének híveként lépett fel. Egyértelmű és bátor politikai állásfoglalásnak nevezi Szirtes Gábor, hogy a Parasztpárt elsőként és eredményes akció keretében karolta fel a hazatérő magyar hadifoglyok ügyét s fellépett a közvélemény jelentős részének érzéketlen, közömbös vagy valameny- nyi hadifoglyot bűnösnek bélyegző hamis értékítélettel szemben. Szemléletesen érzékelteti ugyanakkor azt a folyamatot is, amelyben a Parasztpárt önálló politizálásának lehetőségei foPécs, 1993. kozatosan beszűkültek. Jól jelzi ezt pl. az 1948 tavaszi hűségpróba az egyházi iskolák államosításával kapcsolatban. 1949-ben pedig a kommunisták már a Parasztpárt segédszerepére sem tartottak igényt. Mindezek okán tárgyilagosságáért kell dicsérni Szirtes Gábor A „gatyás kommunisták”? című könyvét. Valóban nem tett engedményt pillanatnyi politikai érdekeknek. Pedig a csábítás nagy! Napjaink minden feszültsége, politikai, szociális és lélektani vergődései ma igazán „áthallásossá” teszik a témát. Az ismertetett kismonográfiát Kovács Sándor egykori parasztpárti megyei titkár korrekt visszaemlékezése színesíti. Szirtes Gábor hiánypótló könyvével, s örömmel ajánlom minden szíves érdeklődő figyelmébe. Sz. Varga Lajos a politikatudomány kandidátusa
