Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)

1994-01-05 / 4. szám

1994. január 5., szerda Háttér üj Dunántúli napló 11 Új Jalta? Az amerikai kormányzat beható diplomáciai kam­pányt indított, hogy meg­győzze a vonakodó ke­let-európai országokat: az azonnali NATO-tagság kö­vetelése helyett fogadják el a szövetség fokozatos ki­bővítésének a tervét - írta szombati számában a The Washington Post küliigy- minisztériumi forrásokra hivatkozva. A lap értesü­lése szerint a meggyőzési hadjárat elsősorban a Cseh Köztársaságot, Lengyelor­szágot és Magyarországot vette célba, tehát azt a há­rom országot, amely han­goztatja, hogy szüksége van a szövetség biztonsági ga­ranciáira. A The Washington Post utalt rá, hogy az amerikai kormányzat ellenzi a NATO gyors ütemű kibőví­tését, attól tart, hogy a kiter­jesztéssel csupán elidegení- tené magától Oroszorszá­got, illetőleg a Nyugatot el­lenségnek tekintő orosz na­cionalisták kezére játszana vele. Az újság idézte Step­hen Oxmant, az európai és kanadai ügyekért felelős amerikai külügyi államtit­kár-helyettest, aki a béke­partnerség koncepciójáról kijelentette: - Az elképze­lés lényege az, hogy ne jöj­jenek létre új megosztó vo­nalak Európában. A lap szerint a kezdemé­nyezés elutasítása a ke­let-európai partnerek - ki- válképpen Prága, Varsó és Budapest - részéről egyér­telműen aláásná a koncep­ció szövetségi szintű felka­rolását, amelynek kimondá­sát a NATO januári brüs­szeli csúcsértekezletétől várják.-A visszautasítás sebe­ket ejtene. Ha ugyanis ők maguk (a kelet-európaiak) nem hisznek benne, akkor nincs értelme az egésznek - vélekedett egy meg nem nevezett külügyi tisztviselő. A The Washington Post hozzátette, hogy a partner­ség elvetése ugyanakkor érzékletesen rávilágítana az érintettek félelmeire, ame­lyek szerint a koncepció tu­lajdonképpen nem más, mint egy új Jalta, a Nyugat hallgatólagos belenyugvása abba, hogy Kelet-Európa orosz vonzási pályára kerül, akárcsak a második világ­háború után. Az újság tu­domása szerint az amerikai nagykövetségeken keresz­tül kézbesített üzenetekben Washington figyelmeztette a kelet-európaiakat, hogy a békepartnerség elutasítása nem szolgálná az érdekei­ket, ellenben a kezdemé­nyezés elfogadása a legjobb esélyt nyújtaná a számukra a tagsággal együtt járó biz­tonsági garanciák jövőbeli megszerzésére. - Hogy el­oszlassák egy újra megiz­mosodó és terjeszkedő vá­gyakat kergető Moszkvával szembeni aggodalmukat, amerikai hivatalos szemé­lyiségek jelezték a kelet-eu­rópai partnereknek, hogy szóba jöhet a koncepcióhoz tartozó programok végre­hajtásának a felgyorsítása, kiváltképpen ami a közös tervezést, a kiképzést és hadgyakorlatok megrende­zését illeti - írta a lap. Hasonló tartalmú cikket közölt a The Washington Times is. A konzervatív be­állítottságú újság értesülése szerint nemcsak kongresz- szusi vezetők és különböző agytrösztök, hanem NATO-országbeli diploma­ták is arra ösztönzik az amerikai kormányzatot, hogy csupán fokozatos, lassú ütemű bővítési prog­ramot ajánljon fel a ke­let-európai országoknak. Egyetlen antagonizmus sem tart az örökkévalóságig „Igazságszolgáltatás, nem bosszú” Milyen év volt 1993? Ha visszatekintünk 1993-ra, az első látásra egyfajta „ször­nyűséges esztendőre” emlékez­tet. A bűnözés, a kábítószerfo­gyasztás, az AIDS mértéke egyre csak nagyobb lett, Euró­pában a munkanélküliség is új csúcsokat döntött, nőtt a nukle­áris fegyverek elterjedésének veszélye, Oroszországban ala­kot öltött a fasizmus, a boszniai háború mellett Angolában, Kö- zép-Ázsiában, Algériában is harcok dúltak - s még mindig lehetne mit sorolni. Ugyanak­kor a dél-afrikai de Klerk-Man- dela megegyezés, a khmerek megbékélése, Rabin és Arafat kézfogása, illetve a Szentszék és Izrael kapcsolatainak norma­lizálódása arra emlékeztet, hogy egyetlen antagonizmus sem tart az örökkévalóságig - írja a Le Monde-ban André Fontaine. A világszerte ismert történész, új­ságíró terjedelmes cikkben vonta meg az elmúlt esztendő nemzetközi eseményeinek mér­legét. Amerika óvatosabb A francia szerző ezt követően nagyszabású tablót fest a Föld főbb körzeteinek fejlődéséről. Afrikáról szólva azt írja: ha nem lett volna a dél-afrikai kiegye­zés (az ottani parlament jóvá­hagyta az új alkotmányt, amely végre azonos szavazati jogot ad a feketéknek és a fehéreknek), akkor e kontinens jövője kap­csán az ember hajlamos lenne a kétségbeesésre. Ezt a megálla­podást viszont csak azért lehe­tett elérni, mert két megalko­tója, de Klerk és Mandela bízott egymásban - s éppen ez a biza­lom hiányzott az Egyesült Ál­lamok balszerencsés végű Szo­máliái akciója során. Az amerikai közvélemény - amelyet felkavartak a tv által közvetített képek a Szomáliái polgárháborúról - annak idején arra kényszerítette George Bush-t, hogy küldjön katonákat a harcolók szétválasztására. Most viszont a veszteségek mi­att aggódva a visszavonást sür­geti Clintontól. Fontaine egyébként úgy látja: elmúltak azok az idők, amikor Uncle Sam a világ bármely pontján beavatkozott, ha a „lá­bára léptek”. S ebben nincs semmi meglepő: Clinton min­denekelőtt annak köszönheti megválasztását, hogy elődje - az új világrend igézetében élve - túlontúl elhanyagolta azokat a problémákat, amelyekkel az amerikai köznép nap mint nap szembenézni kényszerül. Clin­tontól a lakosság mindenekelőtt az amerikai társadalom újraépí­tését várja. Ennek a megválto­zott helyzetnek jó példája a ju­goszláviai válság ügyében tanú­sított washingtoni magatartás: e probléma megoldását a Clin- ton-vezetés az Európai Unió feladatának tartja. Európa gondban Ez azonban eddig - hogy fi­noman fogalmazzunk - nem vált valóra - írja a szerző. Párizs és Bonn nemrégiben egy új bé­ketervet terjesztett elő, de a há­rom harcoló fél kezdeti, inkább pozitív reagálása után a remény gyorsan elszállt. Európának amúgy is annyi megoldandó problémája van. Még nem sikerült kilábalni a re­cesszióból, a munkahelyterem­tést célzó Delors-terv szkepti­kus fogadtatásra talált, Német­ország még mindig fizeti - il­letve a magas kamatlábak fenn­tartásával másokkal fizetteti - az újraegyesítés költségeit, amely ráadásul eddig nem hozta meg a kelet-németeknek az annyira várt, tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Ebből fakad Kohl kancellár pártjának visszaesése, illetve a németországi rasszista áramlatok kialakulása. Egyébként tavaly Európában - Norvégia és Spanyolország kivételével - mindenütt másutt az a gyakorlat érvényesült, hogy a „szuverén nép” levál­totta a választók elé álló kor­mányokat. Nagy-Britanniában Major miniszterelnöknek két­ségtelenül sikerült a parlament­tel ratifikáltatnia a maastrichti szerződést, beindítani egyfajta gazdasági fellendülést, s végre a „szarvánál ragadni meg az észak-ír bikát” - de még mindig nem sikerült meggyőznie honfi­társait államférfiúi rátermettsé­géről. A nyugat-európai államok közül azonban kétségtelenül Olaszország helyzete kelti a legnagyobb figyelmet: a kor­rupció ellen kezdett „tiszta ke­zek” akció valódi földrengést okozott, s két évvel a Szovjetu­nió kimúlása után Berlinguer örököseinek minden esélyük megvan arra, hogy ismét az olasz kormányban találják ma­gukat. Ez a visszatérés jóval rö- videbb időt vett igénybe Litvá­niában és Lengyelországban, s 1994-ben Magyarországnak is minden esélye megvan arra, hogy egy hasonló kalandba fog­jon - írja Fontaine. Ugyanakkor senki nem beszél a „szocializ­mus” visszatéréséről — ez már bebizonyította hatástalanságát. A kelet óriásai Végezetül Fontaine a Kelet két nagy óriásállamának, Oroszországnak és Kínának a helyzetét elemzi. Az előbbi kapcsán a szerző úgy látja: mi­vel a lakosság tömegei a jelek szerint nem hagyják bevonni magukat az erőszakos akciókba, s a munkanélküliek száma egye­lőre meglehetősen korlátozott, az olyan elszánt embereknek, mint Jelcin és Gajdar talán van egy kis esélyük arra, hogy a kol­lektivizmus romjain piacgazda­ságot hozzanak létre. Kínában talán még ennél is kontrasztosabb a helyzet. Egy­részről ott van az infláció, a nyomor, a banditizmus, az első idők kapitalizmusának összes bűne; másrészről a marxiz­musra hivatkozó diktatúra és a mind féktelenebb pénzkultusz paradox házassága. Fontaine szerint senki sem tudja, mi fog történni az ázsiai nagyhatalom területén Teng Hsziao-ping ha­lála után, egyelőre azonban Kína tartja a növekedés világre­kordját. A történelmi pillanat: Simon Perez szeptember 13-án Was­hingtonban aláírja a palesztin autonómiáról szóló szerződést. A képen Clinton, Perez és Arafat. Wiesenthal „A túlélés olyan előjog, amely kötelez” - ezt tette meg élete mottójává Simon Wie­senthal zsidó mérnök, miután kiszabadult a mauthauseni náci koncentrációs táborból. A nácik által legyilkolt milliókkal szembeni kötelességérzet indí­totta a túlélő Wiesenthalt arra, hogy fáradhatatlanul munkál­kodjon a nácik háborús bűnei­nek feltárásán és a tettesek ül­dözésén. A galíciából származó oszt­rák Wiesenthal december 31-én töltötte be 85. életévét, munká­ját azonban még nem fejezte be. Már nem csak a zsidók, ahnem egyre inkább más üldözöttek miatt is aggódik. „A világ hallgatása égre ki­ált! Kérem, tegyetek valamit” - írta júliusban a boszniai helyzet láttán egy szenvedélyes felhí­vásban. Wiesenthal azonban főleg „nácivadászként” vált ismertté. A háború után eleinte az Egye­sült Államok Háborús Bűnök Hivatalának megbízásából ül­dözte a náci háborús bűnösöket, de már 1947-ben megalakította Bécsben a Zsidó Dokumentá­ciós Központot, amelynek ma is vezetője. Wiesenthal és munka­társai egész világra kiterjedő de- tektívmunkája több mint ezer náci háborús bűnös leleplezésé­hez és sokuk bíróság elé állítá­sához járult hozzá. „Igazság­szolgáltatás, nem bosszú” - ez a címe 1988-ban megjelent visz- szaemlékezéseinek. Wiesenthal leglátványosabb sikerei közé tartozik Adolf Eichmann argentínai leleple­zése, Franz Stangl, a treblinkai koncentrációs tábor parancsno­kának bíróság elé állítása, és annak az embernek a megtalá­lása az osztrák rendőrségnél, aki a naplójával világhírűvé vált Anna Frankot Hollandiában le­tartóztatta. Wiesenthal világhíresség lett: életéről film készült, Los Ange­lesben 1977-ben nyílt meg a Simon Wiesenthal Holcaust Központ. Hazájában Wiesent­hal kevésbé népszerű: 1982-ben még egy pokolgépes merényle­tet is elkövettek lakása ellen. 1975-ben Bruno Kreisky, az akkori szövetségi kancellár az­zal vádolta meg, hogy „maffia­módszereket” alkalmaz, miután Wiesenthal egy hírhedt SS-egy- ség egykori tagjaként leplezte le Friedrich Pétért, a Kreisky-féle Szociáldemokrata Pártja lehet­séges koalíciós partnerének, a Szabadságpártnak az elnökét. Ugyanakkor Wiesenthal a Kurt Waldheim elnökjelöltsége kö­rüli vitában szembehelyezke­dett a Zsidó Világkongresszus­sal, s azt hangsúlyozta, hogy a ZSVK Waldheim elleni kampá­nyával antiszemita érzelmeket éleszt újjá Ausztriában. Időközben azonban Ausztria békét kötött Wisenthallal, akit Erhard Busek alkancellár „a felejtés elleni magányos har­cosnak” nevezett: decemberben Thomas Klestil államfő nyúj­totta át neki a Művészetért és Tudományért Érdemkereszt ki­tüntetést. Wiesenthal számára a munka tovább folytatódik. „Feladatom mindaddig nem ér­het véget, amíg élnek az áldoza­tok és tettesek generációi” - írta nemrégiben. Kultúrált politizálást Béke velünk? Néhányan dúsgazdagon, so­kan szerényen vagy épp szo- rongatóan szegényen léptünk át az új év kapuján. Közös jellem­zőnk azonban, hogy valameny- nyien békességre kiéhezve vá­gunk neki 1994-nek. Göncz Ár­pádtól való a gondolat, s igazá­val senki nem perelhet, aki csak valamelyest ismeri a társadalom közérzetét és hangulatát. Sokféle morális gondunk, be­tegségünk között az egyik leg­súlyosabb az ó-évben is az in­gerült türelmetlenség, az egy­más iránti értetlenség, a fel-fel- tüzesedő indulat volt. Vádas­kodó, gyűlölködő közéleti at­moszférában pedig ezerszer ne­hezebb boldogulnia minden kö­zösségnek, mint kiegyensúlyo­zott, normális légkörben.A rendszerváltás, a hatalmi viszo­nyok átrendezése, a társadalmi méretű átalakulás nehéz próba­tétele, sokféle konfliktusa ön­magában is veszélyes gyúanyag - kockázatos és önpusztító ak­ció mindezt megtetézni az egy­más iránti agresszív ellenséges­kedés parazsával. Abban nem reménykedhe­tünk, hogy 1994 konfliktusok­ban szegényebb, ellentéteket el­simító, politikai fegyverszüne­tet közelhozó esztendő lesz. Sőt, a pártok választási mérkő­zése, a parlament megújítása, a politikai hatalom újrafelosztása már az idei tavaszt is új feszült­ségekkel terheli. Reálisan csak abban bízhatunk, hogy a józan­ság iránytűje az év minden sza­kában ott lesz és ott marad a po­litikacsinálók kezében. Sikerre, támogatottságra csak az olyan politizálás számíthat, amely a demokratikus játékszabályokat maximálisan betartja s a politi­kai kultúráltságot elsőként nem ellenfelein, hanem önmagán kéri számon. Bajnok Zsolt Négyezer százalékos infláció Ukrajnában Toporogni jó Az egyhelybenj árás és a lassú fejlődés nem megvetendő álla­pot annak a számára, aki az utóbbi években csak hátrált. Magyarország, Csehország és Lengyelország túljutott a rend­szerváltás, gazdasági változás legsúlyosabb szakaszán és lassú növekedésre számíthat már a következő évben. Legalábbis ez tűnik ki a 24 legsikeresebb tő­késországot egyesítő OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) év végi elemzéséből. Jövőre a legjobb kilátásaik a cseheknek vannak, de hogy mennyire viszonylagos örö­mökről beszélünk, azt jól mu­tatja, hogy Csehországban vi­szont még eléggé az elején tar­tanak a struktúraváltásnak, s ja­nuártól a négy százalékos mun­kanélküliségi ráta megduplázó­dására számítanak. Ukrajna és Oroszország gaz­dasága viszont a párizsi köz­ponti OECD általában megbíz­ható előrejelzései szerint idén és jövőre mutatja be azokat a gaz­dasági dugóhúzókat, amelyek­ből a kevésbé keleti szomszé­dok már kiemelkedőben van­nak. Ők már korábban kapták meg a gazdasági váltólázat, me­lyen ma már világosan látható, természetesen mindenkinek át kell esnie, ha az egyik piacból a másikba, egyik gazdálkodási rendszerből a másikba akar ke­rülni. Most Ukrajna van a leg­rosszabb passzban: idén gazda­sági teljesítménye 20 százalék­kal csökkent, s jövőre újabb tíz százalékos romlást jósolnak. Oroszország nemzeti összter­méke szintén folyamatosan csökken, bár pár százalékkal alacsonyabb ütemben, mint Uk­rajnáé.Énnek a „vak vezet vi­lágtalant” állapotnak tudható be, hogy Vlagyimir Zsirinovsz- kíj, az orosz választásokon ki­emelkedett radikális pártvezér azzal dicsekedhet: Ukrajnát nem is kell bekényszeríteni újra az orosz karámba, visszakény­szerül az magától is. Ez persze valószínűtlen, s Zsirinovszkíj részéről csupán demagógia. Hisz ugyanő han- dabandázik arról is, hogy „miért nem vesszük vissza Alaszkát és Lengyelországot”. Nos, remél­hetőleg ez nem történhet meg, s általánosságban véve a ke­let-európai gazdasági trendek éppenséggel azt igazolják, hogy a Szovjetúnió a maga katonai és ideológiai terrorjával mestersé­gesen tartotta vissza fejlődésé­ben ezt a térséget, mely na­gyobb relatív teljesítményekre képes most, mint „a nagy test­vér”. Ez Lengyelországra is igaz, bár az ottani előrejelzések talán a legellentmondásosab­bak. Idén 3, jövőre 4 százalék­kal nő a nemzeti össztermék, azaz ez a legjobb eredmény a térségben. A munknélküliségi ráta viszont 17 százalék marad (nálunk 13 százalékról elindult visszafelé), akárcsak Bulgáriá­ban, melynek gazdasága Romá­niával és Szlovákiával egye­temben továbbra is visszaeső­ben van, he nem is „szovjet” méretekben. Az OECD-jelentés tárgyila­gosan megállapítja, hogy a kö­zös piaci társulási szerződések alig javítottak valamit a társult tagok kereskedelmi esélyein. Az idei forgalom a kelet-euró­pai országok számára összesen 6,5 milliárd dolláros deficittel járt. Mint tudjuk (nem az idézett jelentésből, hanem hazai for­rásból), Magyarország e tekin­tetben listavezető: egymagában másfél milliárd dolláros külke­reskedelmi mérleghiányt ér el ebben az évben. A térség mér­leghiánya jövőre valószínűleg 7 milliárd lesz, s a Wall Street Jo- umál szakértőjének az a véle­ménye, hogy „noha az OECD-országok szemszögéből nézve ez nem nagy összeg, mégis ez a maximum, amit még finanszírozni képesek”- A trend alól kivételt képez Csehország: kereskedelmi mérlege egyen­súlyban van. Áz infláció továbbra is bénító hatással van a térség gazdasá­gára. Jól tudjuk, hogy a csehek 21 százalékos és a magyarok 23 százalékos pénzromlása is csaknem követhetetlenné teszi a gazdasági eseményeket. De kissé keletebbre nézve azt kell mondanunk, hogy nálunk úgy látszik még mindig van minek örülni. Romániában az idén az infláció 275 százalékos lesz, az oroszoknál a tavalyi 1500 szá­zalékról 900 százalékra csök­kent, az ukrajnai fogyasztói árak viszont 4000 százalékkal nőttek egyetlen év alatt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom