Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)
1994-01-20 / 19. szám
10 új Dunántúli napló Társadalom 1994. január 20., csütörtök Egy kicsivel a csillagos ég alatt Rámtört a „kehe”, a lázas, köhögős, tüsszögős, mindenütt fájós influenza azzal az általános levertséggel. Orvoshoz kellett menni, természetesen. Chinacisal, toroköblítő, lázcsillapító, és ... Még egy receptet írt az orvos, ezzel adta át: ez egy drága külföldi gyógyszer, nem muszáj most laváltani, hanem csak akkor, ha ... - és itt következett a részletes magyarázat, hogy mire is figyeljek, mikor szánjam rá magamat a „költekezésre”. A patikában átadtam a receptjeimet, aztán meglobogtattam ezt az utolsót, csak úgy, a gyógyszerésznő számára láthatóan is kíváncsiságból, hogy ez aztán menynyibe is kerül. Ő pedig csak rápillantott, és rögtön - mint aki már évek óta mondja, pedig csak alig egy hete tanulta meg - rávágta: 328 ... Elraktam a receptet. Otthon aztán kúrálgattam magamat az előírtak szerint egy napig, két napig, s közben egyre erőszakosabban munkált bennem: hátha mégsem kellene spórolni magamon. S bár az orvos által körvonalazott „kórisme” nem jelentkezett, azért költekeztem. Be kellett vallanom, a magam gyakorlatában ilyen drága gyógyszer még nem fordult elő, nem is panaszkodom miatta, csupán azt szeretném jelezni, hogy az ember valameddig kockáztat, aztán előbb-utóbb csak beadja a derekát, hiszen az életösztön erősebb a fontolgatásnál. Ebben a gyógyszeráremelők is biztosak lehetnek. Ha a csillagos égig is nőnek a gyógyszerárak, akkor sem fognak eladatlan készletek halmozódni a patikákban. Most pedig még egy kicsivel a csillagos ég alatt vagyunk. H. I. A sellyei DÉDÁSZ-kirendeltség „öreg szárcsái” Az éppen huszonöt éve meg- deltségen megkülönböztetett fialakult sellyei DÉDÁSZ-kiren- gyelemmel veszik körül a cég nyugdíjas szakembereit.E nemes gesztus azért is figyelemre méltó, mert nem ez a jellemző. A munkahelyek többsége minél előbb igyekszik megszabadulni idős munkatársaitól. Nyugdíjas összejövetelek megszervezésével egyre ritkábban találkozunk. E folyamat remek ellenpéldája épp a sellyei DÉDÁSZ-kirendeltség. Az együttmaradás oka a kipróbált, összeszokott gárda, akik 1968-pta azonos ügyért dolgoztak és harmonikus légkörben töltötték el szolgálati éveiket. Róluk beszélgettem Temesi Jánossal, a sellyei ki- rendeltség vezetőjével.-A történetünk a régmúltba nyúlik vissza. Az operatív irányítás azt eredményezte, hogy az addig szétszórva dolgozó körzetszerelőket a jelenlegi telephelyünkre vonták össze. Az akkor megalakult kirendeltségünk magját tehát olyan szakember-gárda képezte, akik a közeli falvak villamosítása során kerültek ide. Egyrészük az 50-es évek elején elkezdett hálózatépítési munkálatokban vett részt, mások vezető szerelőként olyan ajánlatot kaptak, amely biztosította letelepedésüket a környező falvakban. így ková- csolódott össze az a csapat, akikkel a mai napig is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. A közelmúltban ment nyugdíjba a régi gárda utolsó öregje aki harminckilenc szolgálati évet hagyott maga mögött.- Nyugdíjasaink életük nagy részét, többnyire első munkahelyként nálunk töltötték el. Az „öreg szárcsáink” közül sokaknak nem az elektromosság volt az eredetileg tanult szakmája, hanem az ismereteiket már itt a cégnél, munka mellett sajátították el. Megszerezték a villany- szerelői képesítést, vagy letették a telepvezetői vizsgát. Közülük többen leérettségiztek. Nyugdíjazásuk után sem szakadt meg velük a kapcsolat. A vállalat közös rendezvényeire mindig kapnak meghívót. A legutóbbi nyugdíjas búcsúztatón is együtt ünnepelt a régi csapat. Az összejöveteleken szinte végnélkül folynak az élménybeszámolók. Ilyenkor a brigádnaplókat is előveszik és felelevenítik a régi kedves emlékeiket.- Sajnos azt nem tudjuk megszervezni, hogy havonta találkozzunk, hiszen területileg igen elszórva laknak. De a nagy rendezvényeket nélkülük nem tudjuk elképzelni. Becsüljük tiszteljük őket, mert ők azok az emberek, akik az Ormánság villamosításában részt vettek és munkájuk, szakértelmük eredménye lett az ormánsági régió áramszolgáltatása. A doki elmeséli Pécset Az idősek is összejöhetnek Csomagok a keszüieknek a Vöröskereszttől Csak félig igaz a környezetében mindenki által szeretettel alkalmazott megszólítás. Ugyanis ...- Ügyvéd szerettem volna lenni, de amikor erre sor kerülhetett volna, kiderült, hogy rosszul választottam a pályát. De milyen is volt ez a pálya? Anyai ágon az ős-pécsi vaskereskedő Pucher-család, apai ágon nagyszebeni szász-család (innen eredt a magyarosításkor szerzett név a Teutsch-ból), az apa vezérkari tiszt, aki benősül a pécsi családba. Hát tényleg nem a legjobb pálya ez 1948-ban, amikor Szász János Summa cum laude elvégezte a pécsi állam- és jogtudományi egyetemet, s a jognak ajtai bizony nem nyíltak meg előtte. Ám a keserűség szikrája sem érződik a hangján, amikor közli a tényt: soha életében egy pillanatig nem jogászkodott. Csak úgy egyszerűen rajta ragadt, hogy - doki. Abban a pillanatban, amint bizonyossággá lett, hogy a jogvégzett emberből nem lesz jogász, ma már ki tudja, miért, de fényképész ipari tanulónak állt. Jól választott? De még menynyire! - Tudjuk, hiszen a kény- szerűségből választott szakmát a művészi tökélyig fejlesztette, s ma a világ legtermészetesebb dolgaként fűzzük dr. Szász János nevéhez, hogy „fotóművész”. (Milyen nagy kár, hogy szemproblémái miatt ma már inkább csak amatőr módon gyakorolja e művészetet!) „Menet közben jöttem rá, hogy milyen nehéz, egyszersmind milyen szép ez a munka” - állapítja meg most, amikor már rég - 1980-tól - felváltotta ezt egy másik munka, az idegenvezetés. „Életem nagy részében kényszerpályán mozogtam, bár a fényképezés őszinte és tiszta örömet nyújtott, én pedig igyekeztem megtalálni benne az örömet, most nyugdíjasként azt csinálom, amit mindig is akartam: elmesélem Pécset, de nem a bédekkert mondom fel, hanem személyes pécsi tapasztalataimat, s az anyámtól tudottakat adom tovább ”. És mennyit tud továbbadni? Azon sopánkodik, milyen kevés a túristacsoportok Pécsre szánt ideje, amibe alig fér bele a Székesegyház, a Dzsámi, a Zsol- nay-múzeum, esetleg a Csont- váry, valamint kis városnézés, és az ún. plusz-szépségek már rendszerint ki is esnek, miközben gond, hogy hová lehet tenni az autóbuszt, és hogy a néhai drága Tiszai Laci óta nincs pécsi prospektus, pedig enélkül meghaltunk .. . Panoráma? Csak a Havihegyről, máshonnan nincs értelme mutatni a várost, hiszen csak ellenfény van és pici házak; no persze a magasház az tökéletes lenne: előtte a történelem, háttérben csodás kulisszaként a Mecsek ... Igen, onnan kéne nagyon büszkén mutatni A Várost... Persze a fotografálástól sem lehet azért csak úgy elszakadni: a Mecseki Fotóklub régi nagy kiállításaira emlékeztet, micsoda nevek jöttek azokra az egyéni kollekciójukkal... Ez már a múlt, a fotózás igen drága hobbi lett szerinte, az idő is másra fordítható. Kicsit közelebb hajolva a fotógrafáláshoz arról bizonykodik - és joggal! - hogy a fekete-fehér fotózás az igazi, „abban mindent magad csinálsz, a fekete-fehérben a keresőbe pillantástól a labormunkáig az égvilágon minden tőled függ; a színes az egészen más, az már társas munka ...” És lelkes örömmel beszél az épületfényképezés szépségeiről, hiszen végül is ez alkotta fotóművészetének a gerincét, melynek a csúcspontja a Szigetvári János Ybl-díjas építésszel közösen készített album, a „Népi műemlékeink nyomában" jelentette 200 remekbekészült fotójával. „Amikor ezt csináltuk, csodáltam meg a keresőn keresztül a letisztult, célszerű népi építészetet, amiről addig városon felnőtt emberként fogalmam sem volt. .. ” A mai építészet a Magyar Építésművész Szövetség „Új létesítményeink pályázata jegyében jelent meg nála, a remek érzékkel készült felvételek a valóságosnál szebbnek mutatják a lencsevégre kapott épületeket. „Leginkább Tillai uránvárosi ún. gyémántmetszésű házai és a tízemeletesei ragadtak meg, mert ezek az általánosan megszokottakhoz képest valami karakteresebbet adtak Pécsnek. ” Hársfai István Hosszú idő után először hívták meg a keszüi időseket év végi találkozóra. Ezidáig ugyanis nem volt hova invitálni őket. A felújított jegyzőségi épületben olyan termet alakítottak ki, amely egyaránt alkalmas házasságkötéseláe, nyugdíjas találkozókra, községi ünnepségekre. (Legutóbb a falu nyolc házaspárja kérte el ezt a termet, s itt tartották a szilvesztert. Az elmúlt év végén a község valamennyi polgárának névre szóló lapot kézbesítettek, amelyben a polgármester és a jegyző szép ünnepeket és boldog új évet kívánt. Az idősek pedig egy meghívót is kaptak arra az ünnepségre, amelyet ajándékozással kötöttek egybe. A Vöröskereszt élelmiszercsomagjait adták át száz idős embernek. Korábban két alkalommal - szintén a Vöröskereszttől - ruhákat osztották szét. Keszüben jelenleg nem okoz különösebb gondot az önkormányzatnak a szociális segélyezés, ugyanis nagyon kevés az olyan idős ember, akik ilyen támogatásra szorulnának. Ezért inkább azon gondolkodnak, miként tudnák a szociális étkeztetést rendszeresíteni annak a néhány embernek, akinek esetleg erre lesz szüksége. Az elképzelésük szerint családi főzőhely lenne e célra a legalkalmasabb. A fiatalabb, még munkaképes korú, de jövedelem hiányában támogatásra szorulók esetében figyelmet érdemlő gyakorlatot folytat az önkormányzat: használaton kívüli önkormányzati földterületeket ad nekik, mondván, hogy legalább a saját szükségletükre termeljék meg a zöldségfélét. Bérleti díjat nem kémek. Darázsfészek A z időnként érkező olvasói levelek hangja többnyire nyugodt, szenvedély mentes. Inkább a tekintetben, mit tartanának érdemesnek szóvá tenni. Az ötletek és javaslatok a legszélesebb skálán mozognak. Van azonban egy téma-csoport, amely minduntalan vissza-visz- szatér a levelekben, baráti beszélgetéseken, s amely már kevésbé ismer határokat akár a megnyilvánulások szenvedélyességét, akár a javasolt megoldásokat illetően. Ez a téma a társadalompolitika egyik neuralgikussá vált területe: a szociális gondoskodás, ellátás. A merészebb és szélsőségesebb megfogalmazások szerint az ún. rendszerváltás itt következett be legkevésbé. A nem éppen dicsérő jelzőkkel illetett szociális programok ugyanis változatlanul egyfajta névleges, álságos, tehát a legritkább esetben valóságos háttérvizsgálat nélkül kénytelenek segélyezni, segíteni azokat, akik közül sokan a törvények betűszerinti alkalmazása révén jutnak meg nem érdemelt segélyekhez. E munkával foglalkozó tisztségviselőktől tudom, hogy helyzetük akár a környezettanulmány felvételekor, akár fogadónapokon figyelemre méltóan veszélyes, de megváltoztathatatlan is. Beszéljünk előbb erről! Azok a munkások, akik e segélyek megállapítására jogosultak, nap mint nap szembenéznek a megalázás, a mocskoló- dás, a nem egyszer komoly veszélyt rejtő fenyegetés idegborzoló rémségeivel. Miközben tárgyilagos, az „ügyfél” magatartását és harsogó szózatait figyelmen kívül hagyva, köteles- ségszerűen kell eljámiok olyan ügyekben, melyeknek jogosságát legbelül néha maguk is megkérdőjelezik. A fogadónapokon megjelenő kliensek külleme, a mindennapokban megeső véletlen találkozások üvöltve árulkodnak nem egyszer arról, hogy a kedvezményezett - ha más formában is - könnyedebb életet élhet, mint az, aki őt segélyezni köteles. A környezet-tanulmányok alkalmával a jól-rosszul koreog- rafált szegénység-látszat mögött sok esetben megjelenik a kimondhatóan gazdag állapot megannyi ismertetőjele. Az életet hűségesen végigdolgozó nyugdíjas, a létminimum határán élő, ezer gondoktól kimerülőben lévő munkás, a jövőjéért joggal aggódó polgár mindezt látván elkeseredik. Mindennapi munkával megkeresett kenyere felmérhetően vékonyabb, mint azé, aki az állambácsi (vagy már nem így hívják?) nehézkes szociális törvényei védelmében kap(hat)ja juttatásait. No, persze, hogy vannak, - minden bizonnyal többségében - akiknek e forintok valóban a létfennmaradáshoz szükséges segélyt jelentik. De tudjuk azt is, hogy nem egyszer a valóban jogosultak rosz- szul értelmezett, beléjük rögzült szeméremből, szégyenérzettől visszariadva nem mernek a hatóságokhoz fordulni. így érthető, s szinte törvényszerű, hogy a költségvetésben biztosított összegek nem mindig az arra leginkább jogosultak zsebeibe vándorolnak. Ha lehet, még érzékenyebb a munkanélküli segélyezésekkel kapcsolatos közhangulat. Fiatalon, közép- korúan csakúgy, mint megöregedőben reménytvesztő állapot lehet munkanélkülivé válni. De mindannyian ismerünk olyanokat, - sokan szép számmal -, akik kihasználva a törvényadta lehetőség(ek)et fejőstehénnek nézik az állami költségvetést. De hát a törvény betűi! És mert a mechanikusan szerkesztett kérdőívekre adott válaszok egyértelműen igazolják a kérelmező jogosultságát, s mert a jól megszerkesztett látszat is a szegény (?) ügyfél javára dönt, a kérdés megoldhatatlannak látszik. Az elején elmondottak igazságát alátámasztva egy már-már harmincéves példával, megtörtént ténnyel hadd szolgáljak. Akár tanulságul is! Pécs egyik egyetemén tanult két fiatal, aki az általánostól az érettségig, szinte testvérekként együtt élve váltak barátokká. Az egyetemre is együtt nyertek felvételt. Az egyik fiatal ún. középosztálybeli származású volt. A kétszobás lakáson kívül, a vasárnaponként kétségtelenül / jól terített asztalon, s az esetlegesen kapott szakszervezeti beutalókon túl mást felmutatni alig tudtak. Sem autójuk, sem nyaralójuk, abban az időben még televíziójuk sem volt. A másik fiatal édesapja egy tsz raktárosaként igazoltan (!) havi 800 Ft illetményt kapott. És mert öten voltak otthon, az egyetemista gyermek a legmagasabb ösztöndíjra jogosult. Csakhogy! Az apuka tenyészbikákat nevelt, lovakat adott el Olaszországba, harmincasával ölte évenként a disznókat, és forgalmazta a füstöltárukat. Akkor tizenötéves fiatalabb gyermekének a Balaton mellett nevére írott nyaralója volt. Nyugatnémet rokonsága révén és segítségével színes televíziójuk, több darab százliteres mélyhűtőjük volt, karácsonykor banán, ananász, görögdinnye volt az asztalukon. Egyszóval jól éltek. Az apukának Volkswagenje volt, az egyetemista fiúnak (most tessék megkapaszkodni) újdonatúj Wartburgja. A fiú ezzel járt az egyetemre, ahol és ahonnan a legmagasabb ösztöndíjat kapta. Az akkori törvények szerint szerkesztett kérdőíven feltüntetett kérdésekre adott igaz válaszok alapján. Mert sem akkor, sem később - így most sem! - vizsgálták: milyen valóságos háttér van egy-egy jogosultnak tűnő kérelem mögött, s milyen ürügyekkel élnek vissza oly sokan törvényadta lehetőségeikkel. Ebbe a kérdésbe belenyúlni ugyanolyan botorság lenne, mint szabadkézzel egy megriasztott darázsfészket megpiszkálni. A segélyező tisztségviselők pedig arról álmodoznak, hogy egykor majd, - mint azt minap egy a tv-ben vetített amerikai filmben láthattuk - védőrács mögött végezhetik munkájukat. így tán a megalázó és mocskolódó jelzők elviselendő- sége mellett legalább testi épségüket nem kell félteniük. Bokrétás András
