Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)

1994-01-15 / 14. szám

10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. január 15., szombat A Jelenkor januári számából A Pécsett szerkesztett Jelenkor januári számának élén Petri György verse áll, akinek munkásságát ötvenedik szüle­tésnapja alkalmából Várady Szabolcs, a barát és költőtárs írása méltatja. A szépirodalmi rovatban a továbbiakban Ta­kács Zsuzsa, Tatár Sándor, Tóth Krisztina ésVillányi László versei olvashatók. A prózai alkotások közül figyelmet érde­mel Borislav Pekic Az ember, aki halált evett című, a francia forradalom idején játszódó elbeszélése. Az Angliában élő Határ Győző szintén elbeszéléssel jelentkezik. Sándor Iván pedig folytatásokban közölt regényének újabb részletével. A szám első felében található Juhász Erzsébet O’Neill egy drámájáról és Károlyi Csaba Csáth Géza naplójáról írott ta­nulmánya. A folyóirat önálló blokkban közli a Fiatal írók József At­tila Köre október 15-16-án Pécsett rendezett Tanulmányi Napjainak Irodalom és szolidaritás című előadássorozatát, amelynek keretében Babarczy Eszter, Ágoston Zoltán, Né­meth Gábor és Beck András olvasták fel írásaikat. A most nyomtatásban megjelenő konferenciaanyag a témát igen kö­rültekintően, az apróságokat sem mellőzve járja körül: az összeállítás alighanem hosszú időre fontos referencia lesz. A lap kritikarovatát Szilágyi Márton Dávidházi Péter nagy visszhangot kiváltó Arany János-monográfiájáról írott mélta­tása nyitja. A továbbiakban Nemes Nagy Agnes Amerikai útinaplójáról Papp Ágnes Klára, Térey János második ver­seskötetéről Peer Krisztián, Hanák Tibor magyar filozófia- történeti művéről Somos Róbert bírálatát olvashatják az ér­deklődők. Petri György: Ez van Hát bizony, egyre hülyébbek leszünk de legalább lassacskán veszítjük el az eszünk. És a legvégén, talán jóllehet tétován mint egy pongyolán kimért sütemény, összeáll egy félig-rántotta, félig kocsonyaszerű halál: hagyassák figyelmen kívül a síri habcsók, halálnapi tortánk, a „Happy deathday to us!”, meg a megözvegyültnek a kézfogás, a kézcsók - nemi hovatartozásának megfelelően, az „őszinte .. .izém” sem mellőzhető semmiképpen. Én imádok temetni, izzasztó hidegben és vacogtató hőben. Az végül is jó érzés, hogy ő halt meg, nem én (bár ő a főszereplő, abszolúte övé a placc én meg még csak üledek, mint kávé alján a zacc). Bár én sem akarom túl soká húzni halasztani, csak kíváncsi vagyok: hátha még történik valami. Angyal szállt le Babilonban A Szolnoki Szigligeti Színház Dürrenmatt-vendégjátéka Pécsett Angyal lebeg fölöttünk vagy akasztókötél? - a végsőkig csu­paszítva ezzel a rövid kérdéssel is össze lehet foglalni Friedrich Dürrenmatt: Angyal szállt le Babilonban című színművének lényegét, melyet hétfő este a Szolnoki Szigligeti Színház tár­sulata mutatott be Pécsett Vincze János rendezésében. (A szolnokiak a Harmadik Színház vendégei voltak, a bemutatót csupán az előadáshoz nagy mér­tékben szükséges színpadtech­nika miatt tartották a Pécsi Nemzeti Színházban.) Igen, összefoglalni lehet ugyan az Angyal szállt le Babi- lonban-t a fenti módon, de egy előadásban mégis csak hitelesen be kell mutatni azt a rendkívül bonyolult, folytonosan kavargó, az élet majd’ minden területét átszövő problémakört, melyet a darab ábrázol. Már-már úgy tű­nik, szinte túlságosan is nagy ez a feladat, hiszen minden, az emberi gondolkodás alapprob­lémájának számító kérdés felve­tődik: Isten és ember harmóni­ája avagy kibékíthetetlen ellen­téte, égi és földi hatalom, jogos és jogtalan halál, lelki szegény­ség és mindenen való felüle­melkedni tudás. Mindezek elle­nére a darab a „komédia” mű­faji megjelölést kapta: ez csavar igazán még egy nagyot a dol­gon. A szolnoki előadás kifejezett érdeme, hogy minden, önma­gukban is kihegyezhető konflik­tus egyforma hangsúlyt kap, megpróbálja elhitetni, hogy a világ egy és összefüggő, nin­csenek fontos és kevésbé fontos személyiségei és helyzetei (mármint a darab szerint). Ugyanakkor ezt egy, a mai hét­köznapokra utaló, aktuali­zált-stilizált nyelvvel igyekszik „komédiásítani”, azaz jelezni egyben, hogy a „létkérdéseink” azért mégsem jelennek meg minden egyes pillanatban véres komolysággal. Kétségtelen, hogy ez utóbbi megoldás kecsegtet nagyobb nézőtéri sikerrel, ugyanakkor a kellően meg nem nyesegetett burleszk-jelenetek (pl. a két munkásfeleség „belépője”) enyhén szólva kissé ráteleped­nek a nagysúlyú kérdésekre, holott mégis csak az lenne az üdvös, ha ez fordítva esne meg - a „komédia” titulus ellenére. Mindez persze, az előadás­nak már egy mélyebb szintje. Ami mégis a legfontosabb, az, ami „ott és akkor” a színpadon történt: igényes, kidolgozott színészi alakítások és pergő cse­lekmény. Helyei László (Akki), Epres Attila (Nebukadnecár), Bíró Krisztina (Kurrubi), Lux Adám (Főminiszter) és Gazsó György (Utnapistim) és az elő­adás számos más szereplője is nem pusztán fegyelmezett és biztos, de valóban művészi tel­jesítményt nyújtottak. M. K. Parti Nagy Lajos: Se dobok, se trombiták Nem hagy nyugodni egy paraf- rász. - Könyvismertetést kéne ír­nom, mégis paródiára jár az agyam. Muszáj leírnom belőle - mégha illetlennek tűnik is, de le­galább fölszabadít - egy rész­letet. Mert erre a Se dobok ... késztetett. Arról szól, nem más­ról. - Karácsunyulván, ha óhajt a tél, (Úgy érzem, Rambó meleg szava szól át) egy kamaszból, ki mikro, mintha ég. - így hat hát a homo ludens az olvasóra. Foly­tathatom. Parti Nagy Lajos hat­vanhat tárcát tartalmazó gyűjte­ményének utolsó, tárca-poétiká­jában rögzíti, hogy epikául föltét­lenül megtanult az utóbbi három évben, mióta a Magyar Naplóban kéthetente közli írásait. - Már­most mit is jelenthet ez? - Való­színűleg arra gondolt Parti, hogy három év szublimált - dokumen­tált valóságát, történetiségét is ér­zékelhetjük könyvében, nem csak Krizáit reflexiók sorozatát. A köl­tőt mágnesként vonzotta a 80-as évek közepétől a próza. Verses formájú műveiben is észlelhető ez az attitűd (Csuklógyakorlat, Szó­dalovaglás). Az epikum, a sztori azonban másodlagos ezekben az írásokban (kivételek vannak), ezért sorolom őket a próza-líra nevezetű műformába-műnembe. Parti olyan stilizált, rontott-poéti- zált műnyelvet használ, amely egyszerre szürreális és mélyen ve- rista, tükre és égi mása a valónak, végtére is önálló, jellegzetes, kü­lönböző valóság. Az ál-dilettáns („diletták”) ver­sektől a Jaj, cica - cikluson át ha­lad az út, leányregényparódia és groteszk huszerett következnek, majd Sárbogárdi-Parti tárcaírásra adja a fejét. A nyelvről is szólnak (tán legszembetűnőbben arról) ezek a tömény szövegek. Ponto­sítva: a beszédről, a mondatról, a szóról. Arról, hogy miképp bor­zadnak vagy kacagnak a napvi­lágra a tökéletesnek áhított mon­datok (Ottlik, Esterházy). Szójáték, összevonások, neo- logizmusok soijáznak. És ezekkel a poéta - legyen bár posztmo­demnek nevezve - ősi európai hagyományhoz kapcsolódik. - Gondoljunk csak a germán hős­költészet kenningjeire (összetett szavakba sűrített metaformák), a manierizmus változataira, avagy modem korunk Karinthy-féle ha­landzsáira, vagy éppen Weöres kísérleti darabjaira. Néhány példa: Dudatest, dudatest, te cso­dás; ahogy kékek az alkonyi dombok, vagy ahogy van egy tá­nyér krumplipaprikás; egy halom hasított mackónadrág stb. A köz­ismert sláger tőszomszédságában József A., Babits, Kosztolányi, Vörösmarty, Petőfi szövegeire asszociáltatja az olvasót a költő. Kérdéses, persze, hogy egy allú­zió meddig tekinthető pusztán nyelvi bravúrnak, s mettől nyitja szemünket újabb jelentésmezők fölfedezésére... A kötet cí­mének egy lehetséges olvasata: Száműzessenek az írói eszköztár­ból és a külső valóságból a nagy­hangú, csinnadrattázó hangsze­rek. - Csak halkan, finoman, iro­nikusan ... Szemünkben éles fény legyen a részvét... Korunk hősei és áldozatai éppen azok a kisemberek, akik a szemünk előtt robbannak le, vagy kísérlik meg fölépíteni önmagunkat. Őket be­szélteti a leghitelesebben a szer­zőnk. A Balaton partján nyaraló, tipikus magyar család „ellesett” beszélgetéséből egy részlet: „Teri, szúr a mellem. Mer’ szívod csak azt a szart. Megy az eszed a hülyeségekben, közben meg a fiad telekenyi a ka- varcóráját rágóval. Etele! Az egész francos Ráma ráfo­lyik a szabadidődre! Teri, de mégis nem inkább in­farktus ez? Ne röhögtess, szabadságon? A jó levegőn? Apu, az Etele azt mondja, hogy vattacukros bácsi ezüst-metálja egy Honda. Mazda. Mink is ve­szünk. Tudod mit veszöl pont’! Anyád valagát, azt.” A tárcák sokfélék. Stílusparó­diák, stílusgyakorlatok váltakoz­nak személyes visszarévedések- kel, közéleti keseredésekkel. So­kat szólnak a szövegek magáról a szövegcsinálásról, az írásról. Parti Nagy szuggerálja Múzsáját, tán az asztala is táncol néha, s figyel. Zizzenő kis ötleteket vadász ... A szó, a megtalált szó aztán újab­bat ránt magához, s ettől kezdve már önmagát úja a szöveg. Az anekdota, a geg, a vicc (mint kor­dokumentum) rendszeres haszná­lata is sajátossá teszi ezeket a „négyflekkeseket”. Mégis: va­lami objektív, tárgytalan 'szomo­rúság keletkezik a befogadóban, miután letette a könyvet. Hogy honnét ered? - Az írásokból meg a vi­lágból, amelyről vallanak e személyes szövegek. A dokumentátor a humor szemüvegén át szemlélődik. És nem szégyenli, ha olykor picit bepárásod­nak a dioptriák. (Jelenkor Kiadó, Pécs 1993). Mihalik Zsolt Molnár Dénes metszete Csíki László: Az angol királynő születés­napján borús volt az ég. Ugyan­azon a napon egyik vidéki váro­sunkban héthatárra szóló ün­nepséget tartottak. A jelentő­sebb események közé tartozik két szóvétés is. Jelzik, mire áll a szánk mostanában. A tudósítók szerint ugyanis London fölött háborús volt az ég (de kellő pil­lanatban kiderült). Táncosaink pedig népképviseletbe öltözve jelentek meg a honi ünnepen. A tudósítók helyében én nem helyesbítettem volna. Az ég körben nem kék vagy bárányfelhős, nem nyárias, télbe se fordul, hanem háborús valóban. Nem azon gondolko­dunk, amit látunk, hanem azon, amitől rettegünk. Szemlélődés helyett ijedten bámulunk. Nyelvi ösztönünket is megtá­madta az erőszak, nem csak Boszniát, vagy Szomáliát. Azo­kat is belülről. A földrajzból hadijelentésenként ismeijük meg, amit az iskolában elmu­lasztottunk. Emberöltőn át nem tudtunk a Malvin-szigetek vagy Karabah nevét sem, most már a halottaikat számláljuk. Ha lő­nek valahol a világon, tudjuk: új köztársaság született. Csecsen- földnek hívják, vagy To- hova-Bohunak. Kamaszok re­génybeli álomhajóit elsüllyeszti a parti őrség néhány tengeri mérföldre a forradalmat látott Kubától, gyerekeink nem is mernek már oda-vágyni. Szép szóvá vált az egész. Afrika Szarván a kiéheztetett vadá­szoknak annyi erejük nem ma­radt, hogy elejtsék az utolsó va- racskos disznót, melyet egyéb­A tévedés bölcseleté ként a civilizált világ összes zöldje véd légkondicionált kon­ferencia-termekben. Pedig a „varacskos disznó” jól hangzik, szebb nála a neve. Mi is arrafelé vágytunk szafa­rira, s most rendőrt vagy gyógy­szert küldünk magunk helyett. Lehet, hogy egy vidéket valahol Andaxinnak fognak elnevezni tiszteletünkre. Elborzasztóan gyakori az al­kalom a nyelvbotlásra. A természetben szokatlanul, a történelemben természetsze­rűen: a tél nem szikrázó havat s Karácsonyt hoz, hanem az egyik határ mentén harcosokat jégbe balzsamozó fagyot, a má­sikon túl mumifikáló aszályt, vagy cölöpkunyhókat döntő áradást, éhséget többnyire. A tavasz jelszóban használják iz­zadt fegyveresektől kísért vezé­rek (hajdani néptanítók vagy papok) - hogy majd eljön. És nyilván elsöpör másokat, pus­kástól, nyarastól. Emitt forró (majd telet, ta­vaszt) jósolnak nekünk, függet­lenül a Föld pályájától a Nap körül. A délibáb sem termé­szeti, hanem közéleti jelenség mára. Ha igaz, hogy fejjel lefelé mutatta a messzi valóságot: mostanra az kihullt belőle, akár a mindenség kifordított nadrág­zsebéből, maradt a szó s a pára. A jelvényekre került rózsának nincs illata, csak jelentése és hivatása. „Ki van téve” a gyökér fehér űrlapokra, nem is szívhat fel mást csak elvi nedveket, s nem is fű-fa-virág gyökere az, hanem valami rajzolt-képzelt emberé, akit nem ér a neve. Úgy, hogy a népviselet idejét­múlt természetessége helyén is a népképviselet helyileg felfor­rósodott, mégis hideg kategóri­ája áll. A jószagú asszonyok kezén forgóvirágos minta esze­rint nem a természetet képezi le és álmodja vissza, hanem közé­leti képtelenség. Már annak is harcias jelentése támad, hogy a mesehős a griffmadár jobb vagy bal szárnyára hágva szárnyal-e át az Óperencián. De még annak is, hogy szakállt visel-e, vagy pödrött bajuszt. A nyakravaló kötési mód, a göb is pártállást jelez, nem a párizsi divatot. Megítéljük egymást nem csak a szemünk, hanem a szemüve­günk formája szerint is. Be vagyunk öltözve népkép­viseletbe, valóban jelképpé lett a szó is, nem önmaga már. Más­ról szól, vagy másra használják inkább, mint amire kitaláltuk, szántuk. E szélsőséges logika szerint egyszer kenyeret sem eszünk majd, mert a fasiszták, kommu­nisták is azt faltak. Magyarul a kenyér pedig többet jelent holmi kovászok pépnél. Bőrka­bátot sem veszünk fel, nem amiért drága, hanem mert keret- legényes vagy ávós. (Tenge­résztisztek pedig ne járjanak lo­vasiskolába, nehogy beverjék az ablakukat radikalizálódott zsokék, akiket bakancsos ko­paszok szorítanak a hideg fal­nak.) Megfontolandó, nevez- hetjük-e „antantszíjnak” a ka­tonák csíkra szabott marhabő­reit úgy, hogy ne kezdjük nyomban, reflex-szerűen szidni világháborús szomszé­dainkat. Jobb tehát görhének, dödöllének mondani a pulisz­kát, nehogy a rákövetkező fél­mondatban (nem robban!) ro­mánellenesnek mutatkozzunk orosz barátaink előtt, miköz­ben lejárt karóránkat követel­jük vissza tőlük, amelynek ilyenkor „dávájcsasz” a neve. Jobb ugyanakkor, ha meg­nézzük a térképen, mely or­szágbeli Visegrádról, Kanizsá­ról, Fehérvárról, Bárkányról hadar a tudósító, és csak azután emlegetjük az idegen anyját. Sokfelé vannak. Jobb, ha előbb elgondolkodunk őshonos hangzású családnevünkön, s megidézzük valcoló dédapán­kat, amint mástáji szépanyánk­kal karöltve rálép a vékony jégre az Ohrdidi tónál. Nyelvi dolog itt minden, mert minden ismert és meg­foghatatlan. Mi egyébért mon- danán, egyik részletéről elne­vezve farkasnak az ordast, ha nem azért, mert félünk tőle, s inkább elhallgatjuk a félelmes egészet,noha itt sündörög a kert alatt, Szvatopluk fehér lo­vát ugatva. Igaz, nem esik baj az álmunkon, ha a fenevad lomposabbik végéhez odakép­zeljük Toldi Miklóst, amint az attól fogva szétveri a hordát. De ez már költészet, avagy mi­tológia. Avagy mi magunk va­gyunk. A nyelv maga, a tün­döklő és nem felejtő anyanyelv bölcsessége. A pontos tévesz­tések története. Ma még háborús a királyi ég, és szorít a népképviselet. De a drága anyanyelv még bennünket is elvisel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom