Új Dunántúli Napló, 1994. január (5. évfolyam, 1-30. szám)
1994-01-14 / 13. szám
12 üj Dunántúli napló Társadalom 1994. január 14., péntek Európai, magyar! Európai magyar - így határozta meg a világban elfoglalt helyét közéletünknek az a kikezdhetetlen jellemű, kiemelkedő személyisége, akit 80. születésnapja alkalmából hozott emberközelbe nemrégiben a képernyő. Nem kell túlságosan messzire tekintenünk határainkon: földrajzi értelemben Európa része a Balkán is, ahol az európaiság megcsúfolását tapasztalhatjuk. Nem csupán a most pusztító embertelen háború, a végsőkig lealjasodó idegengyűlölet tényein keresztül, de helyhez és időhöz kötetlenül is. Évszázadunk egyik legnagyobb történelmi kudarcaként értékelhető ennek a folyamatos forrongásban élő, kevert népi-nemzeti összetételű területnek a megbékítését előmozdító intézkedések hiánya éppen úgy, mint a végrehajtott rendezési kísérletek eléggé meg nem fontolt volta. De vannak az európaiság szellemével össze nem egyeztethető jelenségek ott is, ahová a példákért szeretünk fordulni: az angol-ír, a spanyol-baszk, a fla- mand-vallon ellentétek és ütközések, a német, olykor francia területen fel-fellépő idegengyűlölettől áthatott események. Európai az lehet, aki a történelmi folyamatosság által érlelt nemzeti hagyományok kincseinek befogadására képes módon a békességet szolgáló magatartást állítja a gyűlölködés helyébe, aki képes úgy felfogni szabadságfokát, hogy az csak addig terjedhet, amíg nem csorbítja másokét. Legyünk európai magyarok, vállaljuk múltunkat és annak nem csak tetszetős képeit. Csak azt vigyük tovább, ami kiállja az idő próbáját, de tanuljunk abból, ami mai értékítéletünkkel helytelen volt. A történelmi Nagy-Magyarország szép álomnak tűnhet, a realitást Trianon határozza meg. Mégis: a területszerzési ábrándok csak zsákutcába vezethetnek, és valószínűnek egyáltalán nem mondható beteljesülésük ugyanabba a kényszerhelyzetbe szorítana bennünket, amelyet a rossz lelkiismerettel megbirkózni képtelen, felszámolásra irányult nemzetiségi politikát folytató országok cinizmussal és vádaskodással igyekeznek leplezni. Szomszédainktól joggal várjuk el azt az erkölcsi tartást és magatartást, amelyet mi tanúsítunk irányukba. Ezt a magatartást illetően pedig saját házunktáján is kereshetünk tennivalót. Mai társadalmi rendszerünk már nem állít akadályokat a vélemények különbözősége és azok megszólaltatása előtt, amint azokat hosszú évtizedeken át kellett magunkba fojtanunk. Szükség is van a sokszínűségre, a társadalom minden szegletének érdekeit felfedő, egymással vitázó érvek és ellenérvek nyilvánosságra kívánkoznak és a józan kompromisszumok alapjaivá kell válniuk. Ezeknek a vitáknak azonban nem megosztaniuk kell a társadalmat, hanem az egység, az egyetértés irányába kell mutatniuk. Ki kell mondanunk: a gazdasági és erkölcsi válságból kivezető rögös úton követhető politika csak úgy valósulhat meg, ha a helyes döntéseket érlelő, konstruktív vitákat az elfogadott módozat végrehajtásában fegyelmezett, a haza és nemzet iránti felelősséget átérző tevékenység követi. Ezektől az elkötelezettségektől pedig minden kirekesztő szándék távol áll. Kovácsy Zoltán (Részletek Az Eszperantó Baranya megyei története c. készülő munkából) A Pius gimnázium 673 sz. cserkészcsapata eszperantó tanúlókört szervezett azzal a céllal, hogy minden csoportnak több, de legalább egy, a nemzetközi nyelvet beszélő tagja legyen. A lelkes csapat önképzőkörszerűen működött, és oly hatékonyan, hogy országos tanúlmányi versenyen egyéni és csoportos elsőhelyezést értek el és ők hozták el a vándorzászlót. Világtérképen gondosan jelölték levelező kapcsolataikat és jogosan voltak büszkék arra, hogy Magyarországot ismertető írásaik levelezőtársaik közvetítésével kilenc ország tizenegy lapjához jutottak el. Foglalkozásaiknak számtalan hazai és külföldi vendége volt, így ausztrál, francia, orosz, osztrák stb. legemlékezetesebb mégis a néger Kola Ayaji, akiről az akkori gimnazista, Tör- tely Károly cikket is írt. Most egy kis vargabetű, személyes vonatkozású kitérés. A világjáró Kola Ayayi Pécs és Szeged után ugyanis eljutott szülővárosomba, Békéscsabára, ahol előadását édesapám hallgatta meg. Mint mondta, a jelen voltak közös élménye volt látni „eleven négert”, európai öltö- zékű, fiatal férfi volt, aki villogó mosollyal, fesztelenül állt közönsége előtt. Tolmácsa a köszörűs Sztaniszláv férfiúvá serdült fia, Dániel. Szerény mosollyal mutatta be a távolról jött idegent:-A íjiémök úr angol egyetemen tanult, utazása közben mégis az eszperantót használja, mert ezzel minden nyelvterületen meg tudja magát értetni, és barátokat szerez mint lám, nálunk is. Apám érdeklődéssel hallgatta mindazt, amit az idegen hazájáról, népéről és annak szokásairól mondott, legtovább mégis az általa beszélt harmonikus, nemzetközinek mondott nyelv foglalkoztatta. A monarchia soknyelvű hadseregében töltött négy háborús esztendő alatt ugyanis, bőven volt alkalma megtapasztalni a nemzetiségi feszültségek átkait. így esett, hogy amikor a városban újabb tanfolyamot hirdettek meg, apám maga biztatott a nyelv tanulására. Röviddel a tanfolyam kezdete után gyors előmenetelünkre biztosan számítva, tanítónk kapcsolatkereső hirdetést adott fel nemzetközileg terjesztett lapban. Izgalmas ígéret volt, mert alig akadt köztünk olyan, akinek ismerőse, vagy rokona volt a város határán túl, s akivel levelezett is. Padszomszédom, a nálam nem sokkal idősebb banktisztviselő W. Emmivel Mikor kidugta fejét a dobozból, a szeme körüli világos-szürke széles karika maki-majomhoz tette hasonlóvá. Mikor pedig teljesen kibújt, arra gondoltam, hogy csúnyább kis szőrmókot aligha láttam. Vékony, hosszú lábai csene- vész mellkast és hatalmas pókhasat hordoztak. Egy-két hónapos lehetett és megdöbbentően emlékeztetett a rosszultáplált kisgyerekekre, amilyeneket a tévé gyakran mutat, már amennyire két leromlott élőlény, ember és állat hasonlíthat egymásra. Szeme körül könnyszerű váladék. Megkérdezem, nem be- teg-e?- Most vizsgálták és egészséges. Csak „sírt” - mondja az asszony, aki hozta. Bántották eddigi gazdái, kisgyerekek, azoktól mentette meg azzal, hogy megvette tőlük. Arra kér, hogy fogadjuk be addig, amíg nem talál valahol végleges helyet neki. Az ő lakásában nem tarthat kutyát. Kertünkben elfér, A cselédkönyv hazafelé egy darabon közös utunk volt, eközben próbáltunk épkézláb mondatokat eszká- bálni majdani levelezőtársunk számára. Buzgalmunkban arról is megfeledkeztünk, hogy az utcán vagyunk, mígnem egyszer azt vettük észre, hogy furcsa figyelemmel néznek ránk járókelők a csendes estében. Volt, aki megfordult, nem egy meg is állt és úgy hallgatózott utánunk. Pillanatnyi zavar után „vettük a lapot” és összebeszélés nélkül, nyelvi szabályok gátlástalan mellőzésével elkezdtünk folyamatosan beszélni azt a látszatot akarva kelteni, hogy az a nyelv úgyszólván a mienk. Tanítónk örvendett, az óráin is megoldódott nyelvünknek, sejtelme sem volt arról, hogy ez utcai bohóckodásunk eredménye. A z újság megjelenése után szállingózni kezdtek hozzánk a levelek és lapok, lassan több lett belőlük, mint ahányan az időközben volt lemorzsolódás után maradtunk. Válogattunk a beérkezett címek közül, W. Emminek egy cseh muzsikus levele tetszett meg, s választott egy svéd képeslap-gyűjtőt mondván, minden gyűjtés egyfajta ismeretszerzés és szórakozás egyben. Felém egy színes bélyegekkel gazdagon díszített borítékot nyújtott az ifjabb Sztaniszláv:-Ezt egy belga fiatalember küldte, hivatásos katona, aki magánúton tanulta meg a nyelvet. Szeretné tudását tökéletesíteni és ugyancsak fiatal hölgytől várna levelet. Mit szól hozzá? - nézett rám kérdőn, biztatón -, egy jelentkező levelét sem hagyhatjuk válasz nélkül. Becsület dolga volt, feladat, ami elől nem volt szabad kitérni. Hanem azért pánikba estem, ezúttal nem éreztem magam eléggé felkészültnek levelezésre, zsebemet égette a boríték, mert mi mondanivalóm lehet nekem egy vadidegen számára? A katona nagyvonalúan tekintett el hibáim fölött, levelei nem vallottak kezdőre, közvetlen hangnemben mutatta be városát, maga helyet régi festőkről írt, azok képeit színes lapokon megküldte, ahogyan széles utcai csatornákat átívelő hidakét is. Halászokról készített fotót, s keresztmetszetet rajzolt a hajóról, amelyen egy alkalommal elkísérte őket zsákmányszerző útjukra a tengeren. És képet ezredé ünnepségéről, amint lovával épp egy akadályt ugrat át. És néhány szál préselt virágot küldött a megjegyzéssel, hogy a virágnak náluk nagy kultusza van, húga pedig gyakorlott kézzel ver finom csipkét. Mindehhez szerettem volna felnőni, de nálunk semmi érdekes dolog nem volt és alig történt valami, életvitelünk egyszerű, vidékünk lapos, a megszokás is vakít. Amire nem gondoltam, csak lassan nyílt ki szemem ahhoz, hogy magam köré tekintsek és meglássam - felfedezzem - környezetem sajátosságait. Mindenekelőtt Munkácsyt. Aztán eszembe jutottak az országutat szegélyező eperfák, amelyek levelével nyár elején asszonyok és gyermekek etettek selymet Ígérő csúf és falánk hernyókat, mielőtt azok begubóztak. Egy este pedig - vendégként -, nagybátyám tanyáján segítettem szénát gyűjteni telihold fényénél, mikor a lucerna már megereszkedett és nem pergette le értékes zöldjét. Négy unokatetvéremmel közben szívből és telitorokból énekeltünk. Restellkedtem amiatt, hogy ilyen jelentéktelen dolgokról írok, barátom azonban lelkendezve válaszolt: „ .. .hiszen nekem új mindaz, amiről ír, különösen, mert úgy írja, hogy én a^t látom!” E s így tovább, minden levél egy kinyiló ablak az ismeretlen világra, amit az ifjúi képzelőerőn túl a távolság is aranyfénybe öltöztetett. A postás, aki kezdetben bizalmatlanul nézte az idegen címzést és bélyeget, gyakran támasztotta biciklijét házunk falához, és nem dobta ládába a levelet, hanem széles mosollyal lobogtatva hozta az udvarba. Leszkó Margit A cselédkönyvért egy MÉH telepen hajoltam le. Egy nagy halomból véletlenszerűen választottam ezt a kékfedelű könyvecskét, amiről csak akkor tudtam meg, hogy cselédkönyv, azaz pontosan: „Szolgálati(cse- léd-)könyv. Z. Mihály számára. Folyó számmal ellátott 40 oldallal, amikor kinyitottam. Z. Mihály Bonyhádon született 1880-ban. Vallása: rk. Termete: közép. Arcza: tojásdad. Szeme: fekete. Szemöldöke: fekete. Orra: rendes. Szája: rendes. Haja: fekete. Fogai: épek. Szakálla: nincs. Különös ismertetőjele: nincs. A cselédkönyvet 1898-ban állították ki a bonyhádi főszolgabírói hivatalban. Z. Mihály 18 éves volt, amikor elszerződött Willinger Márton szőlőtelepei kezelőségére Zombán. 1899 január 1-jén állapodott meg a gazdával, vagy annak megbízottjával, hogy igásko- csisként dolgozik és ezért 180 frt (havi 15 fit) a járandósága. Ezzel létrejött a gazda és a cseléd közötti egyeszség, a szolgálati szerződés. Ki a cseléd? Ki a gazda? Ezt megtudhatta Z. Mihály a „Kivonat a cseléd és a gazda közötti viszonyt szabályozó 1876-ki XIII. törvényczikkely- ből „- mely a cselédkönyv első 20 oldalát megtölti. Eszerint: „Az, ki magát szerződésileg bizonyos háztartási vagy gazdaság körüli személyes és folytonos szolgálatnak legalább is egy havi időtartamon át bérért való teljesítésre kötelezi, cselédnek, az pedig ki a szolgálati szerződésnél fogva a cseléd bérét kiszolgáltatni köteles, gazdának nevtetetik.” Cselédet a ház asszonya is felfogadhatott, a férj, a gazda szava ebben az esetben is döntő volt, felmondhatott ennek a cselédnek is. Ki lehetett cseléd? Kortól és nemtől nem fügött. Lehettek például gyerekek is. A 28. paragrafus gyerekek esetében kimondja: „Köteles a gazda módot nyújtani arra és felügyelni arra, hogy a szolgálatba lépő tanköteles gyermekek és ifjak a népiskolai oktatás tárgyában keletkezett 1868. XXXVIII. t. czikknek megfelelően rendesen járnak az iskolába.” Ha a cseléd megbetegedett - nem a saját hibájából - a gazda Az Amnesty International elnevezésű szervezet Londonban kiadott nyilatkozata rámutat: „A fiatalság sok államban nem jelent védelmet sem a kivégző osztagokkal, sem az állami erőszaktevőkkel, kínzókkal és hóhérokkal szemben”. A gyerekeköteles volt harminc napig gyógyíttatásáról gondoskodni. Ezt követően a gazda kötelezettsége megszűnt. A cseléd jogai igen korlátozottak voltak. A gazda engedélye nélkül mulatságba sem mehetett, látogatókat nem fogadhatott. Ha megszegte a törvényt, a 108. paragrafussal került szembe: „ .. . Különösen pedig azon cseléd, ki a gazda tudta nélkül és jóváhagyása nélkül az engedett időn túl gyakrabban kimarad, 2 írttól 16 frt-ig, ki a gazda tilalma ellenére látogatásokat elfogad, 2 írttól 10 frt-ig, ki a gazda tudta nélkül éjszakára valakit befogad, 4 frttól 24 frt-ig terjedő pénzbírsággal, vagy megfelelő elzárással sújtandó:” Ha a cselédet elbocsátották - akár ő mondott fel, akár neki mondtak fel -, új munkahelyére okmánybélyeggel - ha ő mondott fel az okmánybélyeg árát ő fizette - ellátott elbocsájtó levelet vitt magával. Kötelesek voltak a gazdák elkészíteni ezt az elbocsájtó levelet, különben 25 frt-ig terjedő pénzbírsággal sújthatták őket. A cselédkönyvben is voltak rubrikák, amelyek első ránézésre is eldönthették a cseléd sorsát. A „Szolgálati bizonyítvány” mellett négy rubrika található: „hűségről, ügyességről, szorgalmáról, erkölcsösségéről.” Ezekre érdemjegyeket adtak a gazdák. Z. Mihály Willinger Márton gazdától is, Nagyságos Jobaházi Dőry Hugó földbirtokostól is, Tekintetes Honig Alberttól is, Csik József gőzmalomtulajdonostól is mind a négy rubrikába, jó” osztályzatot kapott. Z. Mihály utolsó munkahelye Bien József bérkocsisnál volt. 1908. május 6-án lépett be, kocsis volt a beosztása és a havi járandósága 48 korona. Innen már nem lépett ki. Talán meghalt? Talán innen ment el az első világháborúba? Itt végétért Z. Mihály és a cselédkönyv története. T alán valaki a mi megszüntetett munkakönyvünkre is rátalál egyszer, valamikor valamelyik MÉH telepen. Elteszi emlékbe, az is előfordulhat, hogy cikket ír a munkakönyvről, mint én a cselédkönyvről. Sz. Harsányi János két nem ritkán azért kínozzák, vagy ölik meg, hogy a szüléikből ilyen zsarolás útján kényszerítsenek ki vallomást, vagy azért, mert valamely nem kívánatos etnikai csoporthoz tartoznak, vagy éppenséggel pusztán, mert gondokat okoznak. A nyelvalapító Zamenhof emlékműve Pécsett, az Eszperantó-parkban Fotó: Läufer László Megkínzott gyermekek tragikus sorsa Csak egy kiskutya ... csak a két kutyánk okozhat gondot. Jól sejtettük, nem álltak szóba vele. Nem bántották ugyan, de távolról idegenkedve szemlélték, ha pedig a kisebb törődést észlelték tőlünk az új vendég iránt, féltékeny acsarkodásba kezdtek. Pár napot csak kibírunk - gondoltuk. Helyet kapott a teraszon, ahol a két kutya tanyázott pokróccal bélelt ládában kora tavasztól késő őszig, amíg nem vették igénybe tágas, védett házukat. Két éjszaka távolabb húzódott tőlük, a harmadik este már összebújtak. A fiatalabb tacskóval barátság alakult ki, az idősebb foxi-keverék mélységesen szomorú féltékenységbe merült. Főleg, amikor a két fiatal kergetőzni, birkózni kezdett. A futkosás, kergetőzés, szelíd harapdálás, birkózás jót tett a kicsinek. Sokat evett és ivott, mégis apadt a hasa, megszépítette a sok mozgás. Szorosan egymáshoz simulva aludtak. Befogadták. Mi is. Nem kell új gazdát keresni. Együtt kísértek erdei sétámon szíj-nélkül csatangolva végig az úton, ami a környék rabságra ítélt, kertbezárt kutyáinak vicsorgó, csaholó irigységét váltotta ki. Eddigi 15-16 kutyánk mind kan volt. A vendég az első szuka. Neve elég különös: Csúzli. Kislányunk „idétlennek” találta és „Guzmi”-t javasolt. A „Guzmiból” hogy-hogy nem GUZMICS lett. Éppúgy nem hallgatott rá, mint eddigi neveire. Lorenz vagy Thomas Mann írja, hogy a kutyák igazi természete a szukáknál nyilvánul meg. Láttuk, igazuk van. Vidáman kergetőztek a tacsival, a foxi korához méltó nyugalommal szemlélte őket. Jóbarátokat hagytam otthon két napra. Hazatérve alig ismertem Guzmicsra. Nagyon lefogyott, vézna, szomorú, mozgása is nehézkes, fáradt volt. Az állatkórházban nem bíztattak. Vírus fertőzése van. Már jövetelkor beteg volt, ettől látszott könnyesnek a szeme. A néhány jó nap csak átmenetet jelentett. Két napig injekcióztuk, infúziót kapott, mégis szemlátomást fogyott, gyengült, alig tudott járni. Mikor orra száraz tapintatává vált és alig pihegve oldalára feküdt, tudtam, hogy nem lehet sok hátra. A feje megszépült. Szemei nagyobbak lettek, égtek sovány kis arcában, okosan néztek a világba, amelytől búcsúzott. Kezembe fogtam a fejét. Gyógyszer, injekció már nem segít. Van-e szuggeszció, sugározhat-e valami az agyból, szemekből, lassan tagolt bíztató szóból? Tudnak-e annyit a puha szürke és vajszínű sejtek, mint a drótok, chipek, vagy érbe ömlő vegyület? Szembenéztünk, két élőlény: ember és állat. Van-e valami tartalék, ami fellobbant és fellobban annyira, hogy átsegítsen, hogy átérjen a krízisen? Vagy már azon is túl van . .. Ezt éreztem és tudni szerettem volna, hogy érzi-e a segítséget. Késő . .. Már csak a szeme él. A hevesebb légzést nem mertem bíztató jelnek venni. Hamarosan átcsapott abba a szaggatott légzésbe, amely embernél, állatnál a vég közeledtét jelzi. Bíztatás helyett búcsú.-Jó lett volna neked itt nálunk. Lett volna helyed. Futkosunk majd lánc és szíjak nélkül réten és erdőn szabadon. Csak magamnak mondom, a nyitott szem nem lát már. Szabad-e egy kis kutyáról ennyit írni, rózsabokor alatti sírgödörre virágot szórni? Könnyezni, mikor a világ tele van éhenhaló gyerekekkel, sebesültekkel, temetetlen holtakkal... - és lehet-e egy kicsi kutyát GUZMICSNAK hívni? Konkoly-Thege Aladár Levelek:
