Új Dunántúli Napló, 1993. november (4. évfolyam, 298-327. szám)
1993-11-27 / 324. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1993. november 27., szombat Ady Endre: A föl-földobott kő Föl-Fóldobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbűsong s lehull a porba, Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet, Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar. Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök. És, jaj, hiába, mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is. Mozgásszínház a menora előtt Az Art Kísérleti Stúdió új bemutatójáról Pál Zoltán szobrai a Kisgalériában Kövek lélegzete A kövekből érinthető melegség árad Hogy a kőben mennyi víz rejtőzhet, arra pontos választ adhatnak a geológusok. Hogy a gránitban, a krémfehér carrarai, a fekete tűzzel lobogó kubai márványban vagy a közönséges bazaltban milyen kristályféleségek, zárványok, alkímiai csodák találhatók - erre egy ásványtannal foglalkozó pontos választ adhat. Arra is, hogy miféle kvarcok a kő felületén előbukkanó fényzsilipek, és a lüktető színes érfolyamok hogyan indultak el útjukon, mielőtt látszólagos időtlenségükbe dermedtek. Mellesleg a pécsi Pál Zoltán is igen-igen sokat tud szerkezetükről, kémiájukról, viselkedésükről. De nem tudhat annyit, aminél szobrászata ne lenne több - ösztönösebb, revelálóbb erejű. S ez nem más, mint egy módok és jelzők nélküli életszeretet, életöröm. Ahogyan erről a szobrászi tettben megnyilvánuló szeretetéről Parti Nagy Lajos költő ír a szép kiállítású katalógusban: „... itt még a fölény, a megmunkálás plebejus fölénye, még az is szeretet”. Nem extati- kus, nem témákba csomagolható, hanem a kövekből sugárzó, érinthető melegség, ami még a „pálosán” elolvadó és elfolyó kövekben is olyan, mint egy-egy szelíd könnycsepp melege, vagy mint egy ünnepi vi- aszgyertya-fogyatkozás. Szobrai leleményesen szépek, fegyelmezetten elegánsak, játékosak. De túl a képzeletszabadító formákon - az anyagnak ez a szerelmes, odaadó birtoklása az egyik legtüneményesebb, megragadó vonása. Fotó: Körtvélyesi Nem is lehet tartalmi konzekvenciák híján. A megnyitóra sereglők (valóban sereglők, mert jórészük az utcára szorult!) a nagyterembe lépve még egy meztelen lányt is láthattak a fekete márványtojás helyén, ami most az „Égi padlófűtés” felgyűrt „keramitkocka”-paplana alatt sötétlik. Hason feküdt, az élő test vonala követte a lebegő kő ívét. Ha körüljárjuk a „tetthelyet”, ha végigsimítunk a gyűrt formákon (alig lehet megállni, hogy ne ezt tegyük), szemügyre vehetjük „padló” és „paplan” egymásnak felelgető, térbe íródó kontrapunktját, az élő és élettelen halmazok drámai egymásrautaltságát. A kő szívdobbanását a geometrikus törvények mélyén. S azt, hogy mennyire intim lehet ez a kapcsolat, mennyire hétköznapian érzéki és kedvünk szerint használható maga a kő, s az erotika milyen deista ragyogással lehet minden létező sajátja. Máskor csak csurran, súlyoknak engedve „elreped” a kő, törik, meghasad, mint a szív, de a metafora a kőben egyszeriben valósággá lesz; a kő fájdalmává, lélegzetvételévé. A tárlaton látni az „1848, 1956, 1989” című, Szentlőrin- cen lévő köztéri szobrának a „vázlatát” is, és amíg Siklóson a Reneszánsz Kőfaragó Kft. segítségére van, murális terveiről sem kell lemondania. A „Pécsi Műhelyből” induló művész 1983-as, Ifjúsági Házban rendezett bemutatkozása és egy Európában, Japánban tett kisebb körút után állít ki ismét a városban. B. R. Tematikus mozgásszínházi bemutatóval jelentkezett a pécsi Art Kísérleti Stúdió. Három előadáson, a múlt hétvégén, az Apáczai Nevelési Központban. Tükrözve ezúttal is az együttes fő célkitűzését: valamennyi műsoruk más-más arcukat láttassa. Tematikájuk most is nem mindennapi. Különleges, de kevésbé elvont a korábbiaknál. Sikoly címmel a zsidóság világából, kultúrájából merített vezetőjük, az előadás rendezője és koreográfusa, Szalay Tamás. Munkájuk formai kerete, mint az alcím is jelzi - „Pillanatképek a zsidóság életéből” - tág lehetőségeket nyújtott a jelenettechnikás mozgásszínházi játék kialakításához, hiszen minden „pillanatkép”, vagyis jelenet a maga szimbólumrendszerével e legősibb népek egyikének egy-egy sorsfordító korszakához, élethelyzetéhez kapcsolódik, közvetve vagy közvetlenül. A zsidóság története évezredeken át programok és menekülések, leigázottságok és megmenekülések története. Mint erre egy felhangzó lágy női hang szövege is utal, föltéve az alapkérdést: „Tanult-e Izrael áldozatából az emberiség?” ... A válasz a pillanatképekből, a rituálék és az ősi gesztusnyelv, az imaeszközök és rituális szokások, s a zsidósors általános szimbólumrendszeréből egyértelműen kiderül. Hét jelenet pereg előttünk a menora (hétágú gyertyatartó) előtt. Mindegyik az ő életük, történetük, kultúrájuk egy-egy sorshelyzetének jelen téstaralmát hordozza, miközben minden jelenetnél meggyullad egy gyertya a menorán. A mozgás, a lebegés, a tánc összefonódik vagy A mozgás, a lebegés, a tánc összefonódik egymást követi a mozgás, szétszóródás, megérkezés körforgásában: a hajlongó imádkozás, a „Halljad Izráél...” kezdetű fájdalmas héber szólóének (Szalay Tamás) és az állandó veszélyérzet, a létezés, a létküzdelem szülte agresszív félelem közepette. Kontrasztként a lírai elemek pillanatképei villannak elénk. A baldachinos nászmenet vagy a széder meghitt pillanatai pénteken, „amikor feljön az esti csillag” ... Vagyis szombat estig ember és állat pihenőnapja telik el, amikor a fehéren terített ünnepi asztalnál kigyulladnak a gyertyák, megvilágítva az élet, a kovásztalalan kenyér, a torma, a főtt tojás, a dió s az alma jelképeit. Vagy a bort, amelyből az első pohárral Istent dicsőítik. Szép és drámai erejű a két zárójelenet, az 1944-es vészkorszak felvillanó mozgás-, kép- és hangmontázsával, mintegy válaszul az alapkérdésre, a jelen szörnyűségeit is emlékezetünkbe idézve. Az előadók - fiatalok. Lányok és fiúk. Elismerésre méltó igyekezettel teremtik meg a pillanatképek mélyebb összefüggéseit, technikailag azonban sok minden, főleg a lágyabb lírai részleteknél, zsenge még. Fotó: Müller Andrea (Mentségükre: alig 4-5 hónapja dolgoznak e kísérleti stúdióban: az amatőr együttesek állandó generációs váltásainak új raja ők). Teljesítményük ígéretes, szót érdemel. S egy tragikus történelmi korszak 50. évfordulójához közeledve, reméljük, minél többször szót is kap. Annál is inkább, mivel a pénteki előadáson meglepő arányú érdeklődés mutatkozott. A 80 ülőhely előtt, mögött a két oldalt is legalább százan álltak, ültek még - rácáfolva arra, hogy a mai fiatalokat nem érdekli ez a téma ... W. E. S zámontartom a város zöld pillanatait. Amikor e sorokat körmölöm, a Városligeti Fasorban virágoznak a gesztenyefák. Koraősz van, meglepő hát, hogy egyik-másik öreg fa virágba borult, míg a társai tüskés termésüket érlelik. Némelyik gesztenyefa maga sem tudta eldönteni a dilemmát: egyik ágán friss-zöld levelek közt - virágfüzér, a másikon - elrozsdásodott lomb tőszomszédságában - termések gömbjei hintáznak. Zöld mikrovilágokat rejt a város. A Liget mocsárciprusait, melyek a gyökérzetükön furcsa „fababákat” növesztenek. Egy budai udvar mélyén álló mammutfenyőt. A Lukács-fürdő kertjében platán-óriásokat, melyek gyökerei még a török világ idejébe nyúlnak alá. A Margitsziget öreg bokrétafáját, ahol az odúból egy macskabagoly néz vissza a kíváncsiskodóra. Az Óbudai sziget vízre hajló fűzét, melynek alsó ágán egy türkiz jégmadár szokott gubbasztani. A közeli fövenyparton, ahol az őskori trilobiták mészvázai elegyülnek a rómaiakat idéző cseréptörmelékkel, billegető- cankók sivalkodnak. Nyestek és sünök lopakodnak a városszéli kertek fái közt. Sarlós- fecskék fészkelnek a rózsadombi házak tetőszerkezetében. A Gellérthegy szikláin - Boldogasszony Havában - feltűnik egy-egy borvöröstollú hajnalmadár. E zöld mikrovilágok a nagyváros időjátékai. Egy zárt, vízivárosi kőudvar, oroszlánfejű kútján a feketerigóval. Egy gellérthegyi barlangfürdő, sziklaszáján a napfürdőző gyíkokkal. Egy újpesti gyárkémény, melynek hiányos téglái közt egy vörösvércsepár tanyázik. Az újlaki templom tornya körül alkonyaikor keringő denevérek. A Rákos-patak torkolatánál lubickoló hattyúk. Lombok és szárnyak, melyek áthabzanak a városon, és öszszetörik annak mindenkori jelenidejét. Folytatódik bennük a tenyészet ősvilága, másrészt felvillannak a történelem elmerült korszakai: emlékező kövek közt a burjánzás időtlen ideje. K ipling regényhőse, Ma- ugli kiszakad a civilizációból, és a vadonba kerül. Közismert a szép, nosztalgikus történet, a dzsungel-borí- totta, elsüllyedt városokról, a repkény és iszalag lepte falakról, ahol a kegyes és emberarcú állatok élnek, maguk közé fogadva a báva csecsemőt, aki kezdeti csetlése-botlása után diadalmasan tér vissza a maga fajtájához. A regénynek egyetlen sebezhető pontja van: pszichikai gyanútlansága. Köztudott ugyanis, hogy a farkasok nevelte fiú sorsára jutott emberi lények elzüllenek. Ahogy azt kevésbé örökbecsű irodalmi művek és mindennapi híradások tanúsítják: a civilizáció holdudvarából kiszakadó ember mocsárban tengődő Hány Istókká, négykézláb járó, majomszerű teremtménnyé romlik. Sem-ember, sem-állat torz- szülötté, aki makogva didereg az idegen vadonban, bestiális Végtagokkal, elhalványult elmével, gilisztákat és haldögöket falva a túlélésért. Ösztönei - az emberi emlékezés és tapasztalat hiányában - elcsökevényesednek. Értelme kihamvad, mielőtt felvillanhatott volna. A zöld tenyészet önmagában kevés az emberi kiteljesedéshez. Háttér és kulissza, ami szükséges, de önmagában nem elegendő. Aki a közösségből kiválva tölti el fogékony esztendeit, hiába is kerül oda vissza, valamiképp örökre debilis marad. Az ember kiszakadása a tenyészet világából sosem lehet teljes. Ahogy a vadonba való visszatérés is csak felhőjáró akamokok nosztalgiája. Thai- földön, a hatvanas évek táján, találtak egy erdőlakó népcsoportot, Legalábbis külön népnek hitték, s elnevezték a „zöld lomb leikeinek”. Ám a vizsgálódás kiderítette, hogy a világháború idején verbuválódott a népnek hitt közösség, árvagyerekek gyűltek csoportba, s jutottak Maugli-sorsra. Ha fogyatékosok nem is voltak, hisz alkottak valami primitív, gyűjtögető közösséget, értelmük csak halványan pislákolt... A kultúra feleúton áll az indák buijánzása meg a szellem imaginárius tere közt. Karcsú mezsgye, amit egyik oldalról vak szakadék, másikról az illúziók tünékeny világa kerít. Egyfelől a természet örvényei, másfelől az apokalipszis történelemutáni szemétdombja. A törékeny mezsgyéről messzire eltávolodni nem tanácsos. Aki megteszi, elveszíti egyensúlyát, és belezuhan a szakadékba, vagy a bolondok és tébolyultak világában találja magát. Karikaturisták kedvenc témája a végtelen kőrengeteg, gépek-lepte utcáival, fellegre-növő betonszömyeivel, ahol a se-lomb, se-víztükör metropolisz dzsungelében elveszett emberek kószálnak. Az unalomig-ismert képek jellemzője, akárcsak a Kipling-mese- regényé, a pszichikai gyanút- lanság. Mert ez a beton-üveg-mű- anyag rengeteg, aminek ezredvégi fenyegetése mindannyiunkat megkísértett már a sűrűsödő falak közt csellengőben, vagy lidérces álmainkban, többé nem lakható. Benne az ember történelem utáni árnyékká züllik. Elveszíti eredete világos emlékeit. Nem a sorsát éli, csak túléli önmagát, azt a teremtett lényt, aki volt, s akilehetne. Ha ellenkező előjellel is, ugyanaz a sors vár rá, mint a Hány Istókokra, a fizikai leromlás meg az amnézia. A puszta anyag élettelen, de hordozza az élet képességét. Lények fakadnak belőle, rajta mozognak, belőle táplálkoznak. Ám van az anyagnak egy olyan végső állapota, amikor kihal, kihűl. Atomszerkezete összekuszáló- dik, kivész belőle az élet lehetősége. Nem megszentelt matéria többé, csak szemét, végtermék, amiből már nem lesz, nem lehet semmi. Nincs képessége fákat nevelni, gyümölcsöt érlelni, csápokat és szárnyakat elrejteni. Nem képes többé az embernek életadó környezetül szolgálni. Csak betonfal, drótgubanc, rozsda- és olajfolt. Aszfaltjárda, gumi és üvegcserép. Habszivacs, salak és korom. Vagy a legújabb - hát- borzongató - divat szerint: műfa, műpázsit, művirág. Utóbbiak talán tetszetősek, mégis csak egy derűt-sugárzó hullakamra világvégi díszei. * Szepesi Attila írása III. díjat nyert az MTI-Press 1993. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott. Szepesi Attila: Anti-Maugli* Szép magyar vers
