Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)

1993-10-22 / 289. szám

1993. október 22., péntek Háttér üj Dunántúli napló 19 Mit nyer az elnök az új parlamenttel? Oroszország válaszúton Lech Walesa lengyel elnök (b) a Parasztpárt vezetőjét Walde­mar Pawlakot (j) bízta meg október 18-án kormányalakítással. Két hét áll rendelkezésére. Ki kicsoda? Waldemar Pawlak Borisz Jelcin nyár végi ígé­rete, amely szerint Oroszor­szágban forró lesz az ősz, bei­gazolódott. Senki sem hitte vi­szont, hogy a választásokra és az új alkotmány elfogadására vonatkozó, katonai szakzsar­gonban fogalmazott üzenet vé­gül szó szerint lesz értendő. A tüzérségi előkészítés, a döntő csata a világ szeme láttára ját­szódott le. Az elmúlt napok után lassan átvitt értelemben is kezd oszlani a lőporfüst, s a té­nyek pontosabb ismeretében a mozaikokból kezd összeállni a kép, amely viszont egyelőre még mindig több kérdést, sem­mint választ vet fel. Egy csónakban eveztek A hatalmi ágak tragikus vég­kifejlethez vezető szembenállá­sának magyarázatára több lehe­tőség is kínálkozik. Az okok megértéséhez a szovjet időkig kell visszamenni. Aligha hely­tálló ugyanis az a leegyszerűsítő beállítás, amely szerint a Jelcin elnök körül tömörült demokra­ták és a régi rendszerhez húzó konzervatív parlament ellentéte torkollott az egyik hatalmi ág másik általi felszámolásához. A parlamentben ugyanis annak 1990-es megválasztásakor Jel­cin elnöknek egyértelmű több­sége volt. Alighanem vitathat- lan az a nézet, amely szerint Jelcin, Haszbulatov és a többiek egy csónakban eveztek a kezdet kezdetén, és a parlament szintén a reformok híve volt. Ezt bizonyítja az is, hogy a honatyák többször is megadták a Jelcin által kért rendkívüli fel­hatalmazást a reformok határo­zott továbbvitelére. A forduló­pont tavaly november, illetve december volt, amikor a legfel­sőbb tanács beszámoltatta a kormányt a reformok meneté­ről, és elégtelent adott Jegor Gajdar akkori kormányfőnek, a sokkterápia bevezetőjének. Ek­kor azonban még megvolt a párbeszéd lehetősége; a parla­ment ugyanis végül is nem a re­formok leállítását, hanem át­gondoltabb és nagyobb szociá­lis érzékenységről tanúskodó gazdasági intézkedéseket várt a kormánytól. Ebben az értelem­ben két reformkoncepció ütkö­zéséről volt szó. Akkor sokan Jelcin vereségeként értékelték Viktor Csemomirgyin kor­mányfő kinevezését, holott az elmúlt fél év során kiderült, hogy végül is átgondoltabbá váltak a kormány gazdasági in­tézkedései. Ki kit győz le? Lényegében az idei év elejé­től számítható a konfliktus el­mérgesedése. A parlament ugyanis továbbra is ellenőrizni kívánta az elnököt és a kor­mányt, s Jelcin határozott ellen- intézkedései nyomán sorra mó­dosította a szovjet időkből származó alkotmányt, lényegé­ben az alaptörvényben is rög­zítve azt az elvet, amely teljha­talommal ruházta fel a törvény- hozást. Ekkor, tehát az idén tavasszal kezdett valójában a reformokat akadályozó tényezővé válni a parlament, amely a személyi sí­kon is jelentkező Haszbulatov- Jelcin ellentét elmérgesedésével lehetetlenné tette az ország normális működéséhez szüksé­ges együttműködést a hatalmi ágak között. Ebben az értelem­ben érthető volt Jelcin reagá­lása, aki új alkotmányt és új par­lamentet tartott szükségesnek a szembenállás megszüntetésére. A nyár elején vált kibékíthetet- lenné az ellentét Jelcin és a személyes sorsukban is érintett képviselők között, s ekkor már rég nem a reformokról volt szó, hanem a ki kit győz le kérdése került előtérbe. Egy pillanatig sem volt ugyanis kétséges, hogy a szu­perparlament novemberi ülésén a módosított szovjet alkotmány alapján Jelcint leváltották volna. Az elnök így lépéskény­szerbe került, s végül is nem maradt más választása, mint a parlament feloszlatása. Előző­leg persze felmérte az erőviszo­nyokat. Szeptemberben sorra járta a Moszkva környéki elit­hadosztályokat. Fejetlenség a Kremlben A világot is megrázó végki­fejlet már korántsem ilyen egyértelmű, és Jelcin jövője szempontjából számos kérdést kell megválaszolni. A rendőr- kordonnal körülvett parlament tüntetők általi ostromát meg le­hetett volna akadályozni. E so­rok írójának tapasztalatai sze­rint azonban a rendőrségnek nem volt egyértelmű parancsa. A máskor rendkívül kemény OMON lényegében hagyta, hogy a tömeg áttörje a Fehér Ház körüli gyűrűt. Ez két kérdést is felvet. Vagy nem tudták, vagy nem akarták megakadályozni a tüntetők par­lament elé vonulását. Előbbi kérdésessé teszi, hogy valójá­ban mennyire ellenőrizte és el­lenőrzi Jelcin a helyzetet. Szem­tanúk beszámolói szerint a Kremlben óriási fejetlenség uralkodott, s ez magyarázhatta a hadsereg bevonulásának késle­kedését is. Valójában nem volt szó Pavel Gracsov védelmi mi­niszter megingásáról, mint ahogy ezt sokan állították. A másik kevésbé valószínű válto­zat szerint szándékosan enged­tek szabad folyást az esemé­nyeknek, mert ezzel igazolha- tóvá vált a határozott és kemény fellépés. Mindazonáltal inkább a fejet­lenség lehetett a magyarázata a keletkezett zűrzavarnak. Kato­nai szempontból egyáltalán nem volt értelme, hogy a CNN-nek köszönhetően a világ szeme lát­tára lőtték szét a Fehér Házat. Jelcin emberei váltig hajtogat­ták, hogy minél kisebb áldozat árán akarták megadásra kény­szeríteni Haszbulatovot és Ruc- kojt, akik szemmel láthatóan elvesztették a valóságérzéküket. Ezt az is bizonyítja, hogy a par­lamentben lévők azt hitték, hogy a lakosság és a hadsereg melléjük áll. Nem így történt. A pusztítás mértéke és az áldoza­tok száma azóta nagyjából is­mert. A politikai mérleg azon­ban legalább ilyen súlyos. Helyi hatalmi központok Jelcin végül is semmivel sem igazolható áldozatok árán le­győzte politikai ellenfeleit Moszkvában. Az új parlament létrehozásáig lényegében elnöki kormányzást vezetett be. Első határozott intézkedései - a rendkívüli állapot, a sajtócen­zúra, majd a tanácsi rendszer felszámolása - mögött diktató­rikus módszerek sejlenek fel. Decemberben ugyan a tervek szerint megtartják a parlamenti választásokat, de egyelőre még az elnöki csapatnak is elég ho­mályos elképzelései vannak arra vonatkozóan, hogy milyen is lesz az ország új berendezke­dése. A 450 tagú állami duma felét pártlisták alapján választ­ják, miközben nyugati értelem­ben Oroszországban nem mű­ködnek pártok, legfeljebb vá­lasztási szövetségekről van szó. A parlament másik felét a terü­leti elv alapján választják. A vidéki tanácsok, amelyek többsége eddig ellenállt Jelcin­nek, még ha be adja is a derekát, alighanem mindent megtesznek majd, hogy az immár önkor­mányzatoknak átkeresztelt he­lyi képviseleti szervekben meg­őrizzék a hatalmat. Kérdéses, hogy mit nyer az elnök az új parlamenttel. A területi elven választandó képviselők között valószínűleg megint csak szép számmal lesznek a Jelcinnel szemben álló volt apparatcsi- kok, akik még mindig jelentős befolyással rendelkeznek. Más­részt már most egyértelmű, hogy vidékre és a föderációt al­kotó köztársaságokba tevődik át a hatalom súlypontja, s a köz­pont viharai csakúgy, mint ed­dig, igazából nem érintik azt a vidéket, ahol a gazdasági po­tenciál birtokában helyi hatalmi központok alakulnak ki. Ezek mindinkább a maguk önálló éle­tét élik. Mindez újabb, egyelőre szintén nehezen megválaszol­ható kérdést vet fel arra vonat­kozóan, hogy végül is mit hoz a jövő Oroszországnak. Kóti Lóránt Barabás T. János, az MTI tu­dósítója jelenti: Waldemar Pawlak 1959-ben született, 1984-ben szerzett mérnöki diplomát a Varsói Mű­szaki Egyetem gépkocsi és munkagép szakán. Egy 17 hek­táros gazdaságot vezet az egye­tem befejezése óta. 1985-ben lépett be a jelenlegi parasztpárt elődjébe. 1991 júniusában rendkívüli pártkongresszuson választották a Lengyel Paraszt­párt (PSL) vezetőjévé, majd egy év múlva a párt III. kongresz- szusa megerősítette e tisztség­ben. 1992. június 5-től, az ország számára kritikus időszakban, a Jan Olszewski kormánya buká­Akkor hát elesett-e Varsó Európa politikai „csataterén”? A kérdés - a londoni külügymi­nisztérium illetékesének nyilat­kozata szerint - akkor vetődött fel, amikor a FIDESZ elnöke Douglas Hurd angol külügymi­niszterrel találkozott. A beszélgetés során - hang­zott a londoni információ - Or­bán Viktor utalt arra, ha a nyu­gati támogatás nem elég erős, akkor a reform nehézségei miatt Magyarországon is bekövet­kezhet olyan baloldali vissza­esés, mint Lengyelországban. Erre az volt a válasz, hogy a brit kormány a lengyel válasz­tási eredményt nem tekinti „visszaesésnek”. Vagyis a szi­getország kormánya nem minő­síti „bukott országnak” Len­gyelországot azért, mert Pawlak parasztpárti miniszterelnökkel az élen csaknem kétharmados parlamenti többséggel bíró bal­sát követő zavaros helyzetben Lech Walesa államfő megbízá­sára 33 napon át az ország mi­niszterelnöke volt - az első pa­rasztpolitikus, aki Lengyelor­szágban a miniszterelnökségig vitte. Ekkor a szétdarabolódott szejmben nem sikerült kor­mányt alakítania, így kénytelen volt megbízatását visszaadni az elnöknek. Csendes, rendkívül nyugodt, szűkszavú és pragmatikus em­bernek tartják. Jelenleg fölé­nyesen vezeti a lengyel politi­kusok népszerűségi listáját. Hobbija a könyv és a számí­tógép, kedvenc területei a gaz­daságpolitika, a filozófia és az informatika. Nős, három gyer­mek apja. oldali kormányzat került hata­lomra. S mi a helyzet Budapesttel? Az angol külügyminisztérium véleménye erről is figyelmet érdemlően kiegyensúlyozott. Mert miként igaz a lengyelekre, hogy „nem az a lényeg, hol e- rednek az uj kormány gyökerei, hanem az, hogy elkötelezett a reform mellett”, akként „ugyanez lesz az együttműkö­dés próbája bármilyen új ma­gyar kormánnyal is”. Mert „a brit kormány a demokráciát tá­mogatja Magyarországon”. Lehet, hogy az angolok ebből kiindulva a szélsőségesen hisz­térikus választásoktól óvnak minket, mert éppen azok zavar­hatnák meg nálunk a demokrá­ciát? Mintha azt remélnék a csa­torna túlpartján, hogy a lengyel „lány” esetét nem érti félre a magyar „meny”. Kocsis Tamás Egy idős orosz asszony gondosan számolgatja rubeljeit és szomorúan állapítja meg, nem tudja kifizetni a kenyerét. A pékségek néhány hét alatt kétszeresére emelték a kenyér árát. Lengyel „lány”, magyar „meny”? Baloldali visszaesés? Költségvetés és vihar-aratás A búcsú-büdzsé Sem a sajtó, sem az ellenzék nem volt kíméletes Szabó Iván pénzügyminiszterhez, aki októ­ber 12-én egy olyan költségve­tési expozét terjesztett a parla­ment elé, mely még az általa ko­rábban írásban beadott tervezet ismerőinek is tudott meglepe­tést okozni. A miniszter tüzet csiholt azzal, hogy újabb be­számolójában a költségvetési deficit mintegy százmilliárd fo­rinttal, a fizetési mérleg hiánya mintegy egymilliárd dollárral haladta meg saját korábbi prog­nózisait. Az egyébként tárgyszerű és visszafogott hangneméről ne­vezetes HVG című hetilap még a vitát megelőzően úgy találta, hogy a kormány pénzügyi el­képzelései „kártyavárként om­lottak össze”, hogy a „király meztelen”, s hogy az egész költségvetési vita rossz ómen Antallék számára a választási évad elején. Nem voltak elné­zőbbek a mostani pénzügymi­niszter elődei sem. Békési László kijelentette, hogy telje­sen irreális „alibiköltségvetés” készült, s a büdzsét egészen más alapokra kellene helyezni. Kupa Mihályt is megkérdezték,s ő is többízben elmarasztalta az utódot: „lyukas agrárszférát” emlegetett és „kapkodó lépése­ket”, köztük a kárpótlás - sze­rinte igen költséges - újrameg- nyitását. Egy költségvetés elbírálása­kor a megkérdezettek mindig abból indulnak ki, hogy milyen módon részesedhetnek nagyobb szelettel a tortából. Ezúttal mégis túlmegy a szokásos lob­bizáson az a mód, ahogyan az önkormányzatok alkalmatlan­nak és elfogadhatatlannak nyíl­vánították a kormány 12. 200 számú törvény-előterjesztését. A Magyar Önkormányzatok és Önkormányzati Képviselők Szövetsége például - pártállásra való tekintet nélkül- abból in­dult ki, hogy az egészségügyi intézmények állagmegóvó kar­bantartására egy fillér nem jut az új pénzügyi évben, hogy a fű­tési és egyéb kiadások növeke­dése miatt az önkormányzati in­tézmények mind túl fogják lépni az egyébként változatlan dologi kiadásokat, hogy képte­lenségnek tartják a közalkalma­zottak béremelésének rájuk há­rítását, a céltámogatások szűkí­tését, s azt, hogy bár a költség- vetés nyíltan a helyi adók eme­lésére buzdítja őket, ezen adók maximális kihasználása esetén sem tudnak számottevő bevéte­lekre szert tenni. A tervezet „mindennemű inflációs hatást figyelmen kívül hagy” - jelezte a Megyei Önkormányzatok Or­szágos Szövetsége. A Kisvárosi Önkormányzatok Országos Ér­dekszövetsége különösebb ker­telés nélkül azt közölte Nasz- vadi György pénzügyminiszté­riumi helyettes államtitkárral, hogy „még tárgyalási alapnak sem fogadja el” az előterjesz­tést. Igaz, ezek a lobbizó levelek még augusztusban születtek. Akkor az 1500 milliárdos költ­ségvetés tervezett deficitje még csupán 250 milliárd volt a mos­tani 350 milliárd helyett. Mindemellett félrevezető do­log a megjelenő nyilatkozatok­ból ítélni, s megfeledkezni ar­ról, hogy a kormány játékterét a gazdasági helyzet végletesen le­szűkíti. Ezt a körülményt lát­szott akceptálni a szociális kér­désekben különlegesen érzé­keny Népszava kommentátora, amikor október 14-én megálla­pította: ha bukik is a kormány a költségvetés látványos kudarca miatt, „az esetleg két hónappal előbbre hozott választások lehe­tősége nem sokat nyom a latba a parlament számára”. A kor­mány bukásánál a koalíciós képviselők számára egyelőre sokkal vonzóbbnak tűnik az a lehetőség, hogy e rendkívül ké­nyes helyzetben könnyebben juthatnak politikai előnyökhöz (a kisgazda 36-ok a kárpótlás felgyorsítását célzó elképzelé­seik támogatásához, Csurka és emberei a családi adórendszer bevezetésének elfogadtatásá­hoz) a hátralévő hónapokban, ha most nem hagyják cserben az Antall-kormányt. Gyanítható továbbá, hogy egy esetleges kormánybuktatás és a választások előrehozása a választásokra személyi és poli­tikai tekintetben még felkészü­letlen ellenzéki pártok számára is több bizonytalanságot ígér, mint hasznot. A Fidesz valószínűleg inkább a jövedelemadó-tábla megvál­toztatásában lenne érdekelt, mint a kormánydöntögetésben. Nagy jelentőséget nyerhet az a körülmény, hogy bár a közal­kalmazotti béremelés ebben a tervben nincs jól megalapozva, költségvetés nélkül rosszabb dolog is történhetne: teljesen lekerülne a napirendről. Ebből az következhet, hogy a szakszervezetek is inkább alku­dozási lehetőségnek tekintik a parlamenti vitát, mint a mindent eldöntő végső politikai csata színhelyének. Ha a pártok megfontolásai nem is egykönnyen követhetők, az ország érdeke jelen esetben elég világos. A nemzeti érdek itt bizonyára nem a költségvetés vagy a kormány megbuktatása, hanem az egyeztetés. A minimá­lis cél pedig olyan kompromisz- szumos pénzügyi és adótörvény elfogadtatása, mely nem ront a jelenlegi helyzeten. A gazdaság jövőjét ugyanis most már nem a jövő nyártól pótköltségvetéssel bármikor módosítható büdzsé szabja meg, hanem a gazdaság működőképességének fenntar­tása. Bokor Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom