Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)

1993-10-22 / 289. szám

1993. október 22., péntek Nemzeti ünnepünk üj Dunántúli napló 13 A pécsi egyetemisták tüntetnek a Petőfi-szobornál. A forradalom és szabadságharc évfordulóján Ötvenhat csillaga P etőfi 1848-at csillagnak ne­vezte, s ilyen csillag több ragyog a magyar égen: időben hozzánk legközelebb 1956 csil­laga. Tájékozódni segít, irányt ad a jelenben és a jövőben. Mérni lehet hozzá céljainkat, s igazolhatja (vagy cáfolhatja) tö­rekvéseinket. A nemzetnek felelős és füg­getlen magyar szellemi élet, az ellenzéki és félellenzéki moz­galmak, akár a magányos ér­telmiségi próbálkozások szünte­len arra törekedtek, hogy hely­reállítsák a nemzeti történelem­nek azt a folytonosságát, amely az ötvenhatos forradalom és szabadságharc napjaiban or­szág-világ előtt oly fényesen di­adalmaskodott, és a forradalom eltiprását követő megtorlások, majd az általuk kikényszerített Kádár-féle „konszolidáció” kö­vetkeztében ismét megszakadt. Ötvenhat csillagát követte a demokratikus ellenzék, midőn kialakította a „második nyilvá­nosság” fórumait, és ötvenhat csillaga világított a lakitelki sá­tor felett. A politikai átalakulások és maga a radikális rendszerválto­zás aztán felszínre hozott más­fajta orientációkat és eszmé­nyeket is. Léptek fel politikai mozgalmak és csoportok, ame­lyek 1947- ben (a koalíciós kormányzás utolsó évében), mások 7945-ben (a második vi­lágháború utáni nemzeti újra­kezdésben), megint mások 7958-ban (a konzervatív Ma­gyarország külső és belső kon­szolidációjának tető- és vég­pontjában) keresték azt a törté­nelmi pillanatot, amelyhez visz- sza kell térni az erőszakosan megtört nemzeti folytonosság helyreállítása érdekében. Nem mondom én, hogy ezek a históriai pillanatok nem voltak nemzeti történelmünk forduló­pontjai, ahol olyan valami sza­kadt meg, amit folytatni lehetne és kellene. 1947 a pluralista demokráciára alapozott politi­kai berendezkedés vége, 1938 egy felemás, de a népi írók, a polgári radikálisok vagy az egyházak körül szerveződő szo­ciális mozgalmak körében még­iscsak kialakuló és a konzerva­tív hatalmi berendezkedést bé­késen felváltani készülő újabb „reformkorszak” búcsúja, 1945 pedig a földbirtokreformban ér­vényesülő társadalmi igazság­tevésnek és az országos újra­kezdés ígéretének esztendeje volt. Mindegyik évszám megje­lölt egy hagyományt, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni és elfelejteni. Ugyanakkor egyik történelmi pillanat sem fejezte ki, mert nem fejezhette ki igazán a nem­zet valóságos érdekeit és törek­véseit. 1938 reformszándékai és a trianoni béke igazságtalan döntéseit részben korrigáló eseményei sem feledtethetik el, hogy Magyarország akkor ke­rült meghatározó és végzetes módon az offenzív német nem­zetiszocialista birodalom von­zásába, következésképp akkor bukott alá abban az örvényben, amely aztán sodorta-vitte a há­borúba, az összeomlásba. 1945 az újrakezdés pillanata lehetett volna, ha nem lett volna egy­szersmind az aztán évtizedekig tartó katonai megszállás és poli­tikai hódoltság kezdete. 1947 pluralista demokráciája pedig igazából csak nevében és külső­ségeiben lehetett demokrácia, minthogy az úgynevezett koalí­ciós kormány tevékenységét kezdetben a Szövetséges Ellen­őrző Bizottság szovjet elnöke (azaz Vorosilov marsall), ké­sőbb Rákosi Mátyás politikai maffiája szabta meg. Ha visszanézünk vagy két emberöltő magyar történelmére, egyedül 1956 októberének és novemberének napjaiban törhe­tett fel és nyilvánulhatott meg tisztán és maradéktalanul a nemzeti lélek és akarat. Az ok­tóber 23-i diáktüntetésen, a rá­dió ostromában, a Corvin közi harcosok hősiességében, a Ki­lián laktanya harcaiban vagy a Nagy Imre-kormány történelmi elhatározásaiban. Akár a nagy tragédiákban a magyarság felemelkedését és nagy történelmi önvallomását fegyverzaj, lőporfüst és vér kí­sérte. Ám a tragédiák zárófel­vonásában kinyilvánított igaz­ságokat sohasem tudják szét­zúzni és elfeledtetni a pusztítás­nak azok az erői, amelyek végül lezárják a drámai eseményeket. H a a magyarság most törté­nelmének egy újabb fordu­lója után ismét vissza kíván térni a maga legjobb énjéhez és nemzeti történelmének igazi folytonosságához, nem 1947-hez, 1945-höz és 1938-hoz (vagy még távo­labbi-történelmi dátumokhoz) kell visszatérnie, hanem 1956-hoz. Ötvenhat csillagá­hoz, amely minden másnál hite­lesebben igazolhatja mai törek­véseinket, és vezérelheti a nem­zetet. Pomogáts Béla Szovjet páncélosok Pécsett, az egyetemnél és a Széchenyi téren. A felvételeket Baksa Ferenc Pécs, Szeptember 6. tér 3. szám alatti lakos bocsátotta rendelkezé­sünkre. Köszönjük. Egyre kevesebb a fehér folt Mostanában egyre többen te­szik fel a kérdést: tudunk-e már biztosan minden lényegeset az 1956. október 23-án és az azt követő hetekben történtekről? Megnevezhetők-e a bűnösök? A válasz az Alkotmánybíróság ha­tározatának ismeretében - mi­szerint az 1956-ban, illetve a megtorlás idején elkövetett há­borús bűncselekmények elköve­tőit felelősségre vonhatja a bí­róság - sokak számára napi problémává lett. Litván Györgytől, az 1956-os Intézet tudományos igazgatójá­tól kérdeztük: előkerülhetnek-e még olyan dokumentumok, ame­lyek alapvetően megváltoztat­hatják 1956 megítélését?- Lényeges és sarkalatos kérdéseket érintően ilyen anyagra már nem számítunk. Még jóval a rendszerváltás előtt mintegy 500 interjú készült eb­ből a témakörből. A budapesti eseményeket a történészek és a közvélemény elég jól ismerte korábban is, viszont kevesebbet tudtunk a vidéki megmozdulá­sokról, cselekményekről. Mára már sikerült ezeket az anyago­kat is - másolatban - összegyűj­teni. A községektől a megye- székhelyekig ismerjük a forra­dalom alatt és főleg után hozott fegyelmi határozatokat, az állí­tólagos felelősöket megnevező korabeli dokumentumokat, le­véltárakban őrzött anyagokat. Ha nem is teljességében, de ta­nulmányoztuk a külföldön ta­lálható, onnan származó doku­mentumokat is. A Fehér Ház korabeli levelezését éppúgy, mint az orosz elnök által átadott úgynevezett Jelcin-dossziét.-Az 1956-os törvény értel­mében a „háborús bűncselek­mények” elkövetőit vonhatja felelősségre a bíróság. Milyen cselekedetek sorolhatók ebbe a kategóriába? Ez - úgy érzem - a probléma legérzékenyebb pontja. Voltak háborús helyzetek, amikor tény­leges fegyveres harcok folytak, például október 24-én hajnaltól néhány napig, majd november 4-ét követően, főleg az első hé­ten. Ezeket a harci cselekmé­nyeket elsősorban a szovjet fegyveresek, katonai és rendé­szeti osztagok követték el, ame­lyeknek a tagjait magyar bíró­ság ma már nemigen vonhatja felelősségre. Ismertek ugyan­akkor a magyarok által elköve­tett esetek is, például a sortüzek. Ha az ezekért felelősöket sike­rül pontosan megnevezni, beha­tárolni, akkor értelmet nyer a törvény.- Ebben mennyiben tud segí­teni a tudomány?- Mi nem a „tetteseket”, ha­nem főleg az áldozatokat kutat­juk. Ezzel együtt elfogadom, hogy amennyiben a felelősségre vonásra jogszerű, alkotmányos lehetőség van, akkor a törvé­nyek szerint élni kell a bűnösök megnevezésével és ha mi ebben segíteni tudunk, meg fogjuk tenni.- Kik lőttek október 25-én a Kossuth téren az épületek tete­jéről? Ki a felelős a mosonma­gyaróvári sortűzért?-A Parlament előtti véreng­zésről csak feltevéseket isme­rünk, egyetlen bizonyított adat­tal sem rendelkezünk. Ismere­tes, hogy a korábbi évtizedek­ben azt állították, hogy a felke­lők lőttek. Ez valószínűleg a felelősség elhárítására szolgáló tudatos hazugság volt. Egyesek szerint az ÄVH, míg mások szerint a partizánszövetség a tet­tes, sőt némelyek azt feltétele­zik, hogy a kormányőrség ala­kulatai lőttek. A forradalom leverése után az országban több helyen volt véres megtorlás. Salgótarján­ban, Egerben, Debrecenben és- másutt is voltak áldozatok. Az elkövetők személyét és felelős­ségét majd a nyomozó hatósá­goknak illetve a bíróságoknak kell megállapítaniuk. Az októ­ber 26-i mosonmagyaróvári sor­tűz felelősét, felelőseit viszont már nagy valószínűséggel is­merjük, a legfontosabb tisztá­zandó kérdés: valóban adott-e, adtak-e parancsot a sortűzre?- Ismét a törvényre hivat­kozva: nem büntethetők - ha az idegen csapatok egyáltalán hí­vásra jöttek - a szovjet csapatok behívásáért felelős személyek. Mi a véleménye erről a törté­nésznek?- A szovjet csapatok kétszer jöttek be. Először hívták őket, másodszor nem. Egy Csehszlo­vákiából származó dokumen­tumból tudjuk: október 23-án éjszaka Hruscsov sürgető tele­fonhívást kapott Budapestről. Gerő Ernő kért segítséget. A szovjet pártvezetők akkor még nem nagyon akartak beavat­kozni a magyarországi esemé­nyekbe, sokkal jobban érdekelte őket, mi történik Lengyelor­szágban. A telefonbeszélgetés Gerő és Hruscsov között lezaj­lott, néhány nappal később az abban elhangzottakat foglalták írásba és íratták alá Hegedűs Andrással. A volt miniszterel­nök az aláírás tényét nem ta­gadta. A második alkalommal nem várták és nem kérték a szovjet csapatok segítségét. A fegyve­res beavatkozásról október 31-én döntött az SZKP Köz­ponti Bizottsága. Erről a felső szintű határozatról, annak dip­lomáciai, katonai következmé­nyeiről tájékoztatták a lengyel, a csehszlovák vezetőket és Ju­goszlávia elnökét, Titót. Vagyis külföldön akkor már hamarabb tudtak a moszkvai katonai be­avatkozás tervéről, mint Ma- gyaroszágon. Szabó Margit » I 2 i i

Next

/
Oldalképek
Tartalom