Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)

1993-10-02 / 269. szám

10 oj Dunántúli napló 1993. október 2., szombat Irój egy zet Az idegen Z ilah csendes kisváros volt mindig. S úgy bebújt a hegyei közé, úgy odata­padt a meredek hátú Meszes lá­bához, hogy távolról szinte nem is látszott. Még a vonatok sem látogatták meg, épp csak meg­közelítették és messziről füty- tyentgettek oda neki. Huszonegy éves voltam 1946-ban, amikor száműzettem innen, s az öregkor küszöbére értem, mire idejöttem újra, 1984 tavaszán. Érettségink negyve­nedik évforduolóját készültünk megülni. Cigányiban buszra kellett át­ülnöm, de az olyan zsúfolt volt és büdös, útitársaim olyan han­gosak és agresszívak, hogy amint lehetett, inkább leszáll­tam. Annak idején gyakran megtettem ezt az utat gyalog is, vígan és egy fittyre, hát nagy hetykén vágtam neki ezúttal is. Nagyon hosszú út lett, és egyre nehezebb. Nem a lábaim miatt. Nem úgy van már, mint volt régen nem az a nap süt az égen. Nem az a nap, nem az a hold, nem az a szeretőm, ki volt... És nem az a város. B etontenger közepén lel­tem magam, szellemgyil­kos falanszterben, uni­formizált világban, szürke üze­mek, szürke silóházak, szürke sztrádák, álmodem épületko­losszusok között. Hadd ne rész­letezzem, hadd ne minősítsem. Azt sem, hogy annak a kisvá­rosnak korábban mintegy tíze­zernyi lakosa volt, közte több mint kilencezer magyar nemze­tiségű. A mostani létszám meg­haladja az ötvenezret. Megvan­nak benne a magyarok is: jó ki- lencezemyien... Nem az a nap, nem az a hold. Nem az a város. De nem az az alma mater sem. Nem az, ame­lyik minket is táplált és kibo- csájtott. (Megadván hozzá szo­morú dicsőségül az utolsó raj ti- tulását, mert a mi matúránk 1944 pünködje után esett meg, s az év őszére Szilágyságot is megszállták a szovjet csapatok, s nyomában visszaállt a román hatalom.) Első utam idevezetett, volt kollégiumunk kapuján be is lép­tem, de megérkezni mégsem tudtam. Három hölgy hamaro­san csendesen, finoman kites­sékelt: Elképzelhető, hogy önöknek lesz egy ilyen találko­zójuk, de mi itt nem tudunk róla, ég önnel, uram.. ! Közben egy tekintélyesebb férfiú is elő­jött, s belehallgatván a kurta és egyoldalú beszélgetésbe, így sűrítette egyetlen szóba a rólam való vélekedését: Strain. . ! Sziszegett, süvített ez a szó, s úgy csapott belém, mint a mér­gezett nyílvessző. Sokkal több volt benne, mint amit jelent, vagyis hogy idegen. Ágrólsza- kadt, jöttment, birtokon kívüli, hontalan, hazátlan, otthontalan, földönfutó, sehonnai, senkiházi, bitang, alsóbbrendű... - ez mind-mind kiérezhető, kiért­hető volt belőle. Idegen? Nem vendég? Nem látogató? Nem jóbarát.. ? M ost kezdjem el itt mon­dani, hogy nekem min­dig is lelki hazám ma­radt ez a város, ez az iskola? Hogy valójában itt nevelődtem azzá, olyanná, amivé váltam az­tán. Hogy máig élek abból, amit itt tanultam volt meg, és hogy mint alapra, erre tudtam épít­kezni minden továbbit? 1946 tavaszán ezen a tájon (Hadadnádasdon) írtam le egy népdalt, amelynek két sora így szól: „elvállalok minden falut hazámnak, minden öregasz- szonyt édesanyámnak..A magam iránymutatója lett ez is mindmáig. Mondjam-e? És itt vált saját hitvallá­sommá nekem is, amit Bartók­tól mindenkinek meg kel­lene végre már tanulnia s érte­nie: „ .. .a népek testvérré-válá- sának eszméje, a testvérré-vál- lásé minden háborúság és min­den viszály ellenére.” Mert nin­csen más emberi út. Mond­jam-e? És mondjam-e Adyt, aki egykor ugyanennek az iskolá­nak volt a diákja, s aki szá­momra is meghatározó szellemi örökséget jelent ifjúságom ide­jétől fogva mindenkor? (Neve, szobra megtalálható itt is az épület előtt. Dísz volna? kép­mutatás? Porhintés.. ?) Hallgattam: nincs ideje még a szónak. A mi találkozónk csak meglett aztán, s másnap, vasárnap délelőtt zengett a zsoltár a zilahi templomban, a híres „kisebbségi” zsoltár: Te- benned bíz­tunk. .. Ott énekeltük mi is ez- rednyi magunkkal. - Én meg közben nem tudtam nem gon­dolni arra, hogy ennek a temp­lomnak alapjait 1246-ban rak­ták le, s emelték rá az első fa­lait. Pár évvel a tatárjárás után. Ezért is lett olyanszerű, mint va­lamiféle menedék, mint valami­féle vár. A zilahi közjáték mellé ha­marosan újabbak sorakoztak, idegenné válásom folyamata idehaza is egyre többfelé zaj­lott, s az esetek annál sűrűbbek lettek, minél inkább öregedtem közben. Szülőházamat kerestem föl egyszer. Közületi tulajdon lett ugyan már jó ideje, de nekem akkor is az egyetlen, mással/öl nem cserélhető szülői ház. Áll­tam ott az udvar közepén, pró­báltam magam elé vetíteni az egykori képet. Hátam mögül hangokat hallottam: Ki az a pa­sas? Honnan tudjam? Idegen. Majd küldték a rendészt, hogy zavarjon el. Aki el is űzött szi­gorúan, hiába mondtam, ma­gyaráztam, hogy itt születtem s éltem valamikor. S hogy évti­zedeken keresztül a biztonságot jelentette nekem ez a ház a tá­volban is, hisz bárhol bármi tör­ténne velem, ide mindig vissza­térhetek. Ez sincs többé. M eglátogattam volt munkahelyeim egyi- két-másikát. Annak idején jól ismertek mindenütt. Most inkább a döbbenet pillana­tai szakadtak rám. De hogy ne magamról szóljak, hadd idéz­zem erre egykori tanítómeste­remet, Szegvári Gyulát, a bri- gadérost, akinek keze alatt én is kijártam a melósegyetemet, a hórukkfakultáson. „ .. .el va­gyok készülve arra is, hogy ha én, mit tudom mikor, de egyné­hány év múlva elmegyek majd valahová, és mondom, én va­gyok a Szegvári, azt fogják kér­dezni, hát ki az a Szegvári. Hát én csináltam meg itt annak ide­jén az exportcsomagolást. Na jól van, tata, mit akar? ...” Mi­ért kell ennek így lennie? - kér­deztük akkor. Egyikőnk se tudta a választ. Meg kell békülni a világgal, ki kell békülni a sorssal, mond­ják a nálam öregebbek, a nálam bölc sebbek. Megbékülni igen, de kibé­külni nem. Mert vallom, hogy az emberi lét, az élet maga igenis megjob- bítjjató. s ha megjobbítható, akkor meg is kell jobbítani. Hogy ne legyen senki sem idegen se a saját hazájában, se bármely pontján ennek a föl­dnek. Se fiatal korában, se megöre­gedve. Ám ennek a megjobbításnak- van egy sajátos titka: nem má­sokkal kell kezdeni. Nem a másikkal, nem a szomszéddal, nem az úgymond idegennel. Különben sose fog sikerülni. László-Bencsik Sándor Drámatörténet pécsi gesztenyelombok alól Nagy Imre: Nemzet és egyéniség A Janus Pannonius Tudomá­nyegyetem Bölcsészettudomá­nyi Karán folyó tudományos kutatás növekvő súlyát jelzi, hogy egyre-másra hagyják el a kiadók nyomdáit a kar tudós ta­nárainak munkái. Ezek sorába tartozik Nagy Imre irodalomtör­ténész Nemzet és egyéniség című drámatörténeti monográ­fiája, amely a Magyar Tudomá­nyos Akadémia által szerkesz­tett és komoly szakmai rangnak örvendő Irodalomtörténeti Fü­zetek sorozatban látott napvilá­got. A monográfia írója Pécs szellemi életének jeles képvise­lője, számos irodalomtörténeti tanulmány és filmkritikái írás szerzője, az Új Dunántúli Napló filmkritikáinak írója akinek (ta­lán több is, mint) hivatása az ol­vasás, az irodalom. Ahogy a mű alcíme (Drámai­rodalmunk az 1810-es években: a hazafiság drámái) is jelzi, a szerző a magyar irodalom törté­netének azzal az évtizedével foglalkozik, amelynek - a dráma műnemét tekintve - a Bánk bán a csúcsteljesítménye. A szerző kutatómunkája során kilencven, mára java részben már feledésbe merült műalkotás vizsgálatát végezte el és ez a nagyon nagy szám önmagában is jelzi az 1810-es évek dráma­termésének gazdagságát. Nagy Imre meggyőzően igazolja, hogy az évtized vezető műneme a dráma, a Bánk bán pedig nem előzmények és környezet nél­küli fenségesen magányos hegyorom, hanem sorjázó ki- sebb-nagyobb csúcsok szintézi­seként, koronájaként születik. A könyv eszmei rendezőelve a nemzet és az egyéniség, tehát az a két kategória, amely legin­kább foglalkoztatja az 1810-es évek gondolkodó értelmiségé­nek tudatát. A monográfia első fejezete (Tudatválság és dráma az 1810-es években) nagyon széles tárgyi tudásról árulkodó törté­nelmi eszmetörténeti bevezető, amely leírja azt a szellemi és szociológiai közeget, amelyben a korszak drámái megszületnek. A század elején fellépő ér­telmiség változóban lévő nem­zet- és egyéniségfogalmat örö­köl a felvilágosodástól. Az 1790-es évektől felbomlik a ki­rályi hatalom és a rendek kö­zötti kompromisszum, a köz- pontosításra törekvő királyi ha­talommal szemben erősödik a polgárosodással összefüggő nemzeti ellenállás. Az ország területi integritásához és a ki­váltságokhoz kötődő nemzetfo­galmat etnikai-nyelvi jellegű nemzettudat váltja fel. Az ural­kodó iránti hűséggel szemben egyre inkább a haza iránti köte­lesség szerez prioritást. A ne­mesi értelmiség mellett megje­lenik a rendiségen kívüli hono- ratior értelmiség, amely kívül- rekedtsége, magára' hagyatott­sága folytán a nemzet mellett mind erőteljesebben veti fel az egyéniség, a személyiség prob­lémáit. Nagy Imre a dráma mű­nemének virágzását e válságos tudattörténeti helyzet kialakulá­sával magyarázza. A könyv további fejezetei eszme- és irodalomtörténeti, va­lamint drámaelméleti megköze­lítést szerencsésen ötvöző műér­telmezéseket tartalmaznak. A mély elméleti vértezettség bir­tokában Nagy Imre biztos ér­zékkel tesz különbséget értékes és kevésbé értékes műalkotás között. A hazafiaságot abszolú­tumnak felfogó drámák közül kiemelkedőnek tekintjük a szerző Kisfaludy Sándor Hu­nyadi János című darabjáról adott értelmezését. A korban a világi tartalom még gyakran az egyházi műfajok gazdag esz­köztárából merít kifejezési for­mát. Nagy Imre elemzői bra­vúrja annak megfigyelése, hogy az idősebb Kisfaludy testvér Hunyadi-drámájának formate­remtő elve a mise liturgiája, de ugyanilyen éles szemmel veszi észre, hogy Bolyai Farkasnak az Erdélyben erős hagyomá­nyokkal rendelkező passiójáték adja a mintát Kemény Simonról szóló drámája megformáláskor. A szerző a liberális hazafiság megnyilvánulását Kisfaludy Károly drámáiban követi nyo­mon, kimutatva, hogy a honora- tior sorshoz közeledő író műve­iben új témák - az individuum, a közjó és az egyéni boldogság kérdései - szólalnak meg. Külön fejezet (A lázadó hős morálja) szól a drámák azon csoportjáról, amelynek közép­ponti problémája a nemzetnek mint abszolút értéknek a királyi hatalom fölé emelkedése és a hazafiságot gondolatai és tettei középpontjába emelő hős hata­lommal való konfliktusa. Kisfa­ludy Sándor Bánk-drámáját és öccse Zách Klára című darabját említhetjük kiragadott példa­ként, az elsőt a Bánk-téma fel­fedezéséért, az utóbbit pedig azért, mert a királygyilkosság témáját olyan szituációtípusban rögzíti, amely szintén Katona József remekműve felé mutatja az utat. A monográfia utolsó fejezete az egyéniség konfliktusait kö­zéppontba állító drámákkal fog­lalkozik. A szerző olyan kate­góriák ütközését vizsgálja, mint egyéni szabadság és sorsszerű­ség, kötelesség és boldogság, nemzet és individuum, hatalom és személyes sors, személyiség és küldetés. Bolyai Farkas könyvben idézett szavai talán a művek egészének világát jel­lemzik: „ez a föld tsak út, nem a Haza”. Azaz a hősök egy har­monikus világ, a „Haza” után vágyakoznak, miközben földi útjuk diszharmonikus és meg van fosztva a „hazatalálás” re­ményétől. A szép elemzések so­rából is kiemelkedik Kisfaludy Károly két művének, a Stibor vajdának és az Irénének, vala­mint Katona József Jeruzsálem pusztulása című drámájának in­terpretálása, mintha a szerző fokozott odafigyelése is hangsú­lyozná, hogy a korszak legjobb drámai alkotásai közé sorolja őket. Nagy Imre nemes veretű, gazdag problematikájú művet alkotott kedves gesztenyefáinak lombjai alatt. Szóljon bármiről, soraiból kitetszik egy vezérlő gondolat: a drámai műnem az 1810-es években fejlődik és töri az utat a Bánk bán megjelené­séhez. A logikus gondolatmenet érvényesülését segíti a szerző pontos, világos nyelvhaszná­lata, minek következtében a mű sokrétűsége a szélesebb olvasó­réteg számára is megragadható. A téma folytatást kíván: értel­mezésre várnak a korszak vígjá­tékai és betetőzésként a szinté­zis: a Bánk bán. Az ódon fák lombjainak suttogása adjon a szerzőnek ihletet és erőt min­dennek véghezviteléhez! A lombok is addig susognak, míg megérnek a gesztenyék. Hetesi István Makay Ida Csonkig ég (Csorba Győzőnek) Ott örök nyár. Egyenlítői nyár van. Sóként szikrázó sivatag. Már egyedül a szél. Már egyedül a Nap. Emléktelen idő magánya. Láthatatlan madárraj messze fönt. A horizonton ős templom lobog. Üres szentélyén csonkig ég a csönd. Kovács József Vándorlások itt él hangya óceánok ott él mászik csapkodnak mint a fűéi rajta rajta \ k k 4 Horvátok Fotók Dragovácz Márk Ecce homo c. sorozatából

Next

/
Oldalképek
Tartalom