Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-19 / 226. szám
1993. augusztus 19., csütörtök uj Dunántúli napiö 13 A népi imádságlíra Bálint Anna néni egyedülálló tudása A szövőszék, a fonó, aztán a szántóföld... Beszélgetés Erdélyi Zsuzsannával- És Anna néni egész déluán dolgozott?- Hát, mikor én még fiítal vagyok, csak egy híján nydc- van éves. Már teszi is a lábát a szövőszék hajtójára, dobja a piros fonalas hajót, figyeli a félkész futót, miközben vásáros szomaé- dai büszkén árulkodnak róla, hogy Anna néni fáradhatatlan. Egész délután kattogott a faszerkezet, jöttek a kíváncsiskodó városiak és külföldiek, a kisgyerekek folyton nagyon közel merészkedtek a szelíd arcús hangú asszonyhoz, mégis a szászvári Bálint Péternének a vásár, ahol bemutatta tudorm- nyát, egy volt a sok közül, annyifelé megfordult ő már az o- szágban az elmúlt huszonkilerc esztendőben.- Ügye, az édesanyjától tanulta a szövést?- Tőle, otthon, tizennégy évesen én is, meg minden tist- vérem.- És hogyan volt mindz? Akkor, gondolom, minden láyt odaültettek a szövőszék mög. Hallgat. Mintha szemérnes lenne a beszédben, a keze ár, azt tudatja, inkább készítni szereti, mint mesélni róla. Mjd mégis folytatja, olyan ízesen az időt üdőnek mondva, a csinánit csinyánninak, hogy a hazáöl, Erdélyből hozott, jól őrzött >e- szédét lehetetlen leírni, a mi precíz papímyelvünk olyaiy- nyira különbözik tőle.- Akkor minden lányiak magának kellett készíteni a ía- fírungját, zsáktól, lepedőtől, "a- liszőnyegtől kezdve a dísztöül- közőig mindent, úgy meheett csak férjhez. Az volt a szolás, hogy a lánynak legyen Stiftung, a fiúnak meg lakás, nert az esküvő után külön mentk. Ha a lány addigra nem tuott szőni, azt kibeszélték, kinejet- ték. És igyekezni kellett a frj- hezmenés előtt, mert csak tíen lehetett a stafírungot csindni. Este mentünk a fonóba, ahtgy megjött a tavasz, már a meőn dolgoztunk mi, lányok is. beosztottak minket is minen- hova, még a cséplőgép melli is. Akkor őszig ott volt a műnk;.- Hol történt mindez?-Én erdélyi vagyok, moHovai csángó, úgy mondják. Ptsz- tinán laktunk, Csíkszered,tói nem messze. A háború aktt, negyvennégyben jöttünk át 11a- gyarországra. Én harminc »es voltam. Itt nem szőttem, hisz évig abbahagytam, és amikr a férjem meghalt, akkor kezdem el megint. Van egy saját mételyem, és most ezzel töltöm az öregségem.- Milyen a pusztinai szőtes minta, milyenek a színei?- Minden szín ment nálurr, a pirostól kezdve a sárgáig. Gák azt kellett tudni, hogy meyik szín melyikhez való. A fektéhez a zöld nem megy, a kéhez se a fekete, a piroshoz meg>in- kább a zöld, a feketéhez a faér, a sárgához vagy a kék, vajy a fekete, így.- Mivel foglalkozott Ama néni az áttelepülés után?- Amivel otthon. Pusztinán is volt az apámnak száz birkája, kijártunk a mezőre. Itt meg, mikor Újdombóvárra költöztünk előbb, a birtokon cselédek voltunk. Csak építettünk utána házat, így kerültünk Szászvárra. Én a téesztől mentem nyugdíjba.- No és hogy fedezték föl a szőttestudását?- Pécsről kijöttek a múzeumtól, ajánlták, hogy dolgozzak a Népművészeti Szövetkezetnél. Fölvettek, oda dolgoztam négy évig. Utána pályázatokon vettem részt. Négyszer voltam Nyíregyházán országos kiállításon, háromszor kaptam első díjat. Több helyen, Pécsen, Komlón, Szekszárdon is megfordultam kiállításon.- Aztán a „Népművészet mestere” lett.- Hetvenháromban kaptam egy pályázatot Nyíregyházára, hogy amit édesanyámtól tanultam, küldjék abból. Szőttem mindenből egy darabot, amit tudtam. Be kellett érkezzék február tizenötre. Július végén kapok egy meghívói, jelenjek meg Nyíregyházán, augusztus negyedikén lesz kiállítás. Akkor elmentem. Mikor odaérek, a portán bemutatkozom, gratulálnak: Bálint néni, maga aranyérmes lett. Szombaton volt tizenegy órakor a megnyitó, de nekünk szombaton reggel be lehetett menni már megnézni, kinek hol van a holmija. Látom ám, Bálint Péterné, aranyérmes. Azért nem volt rossz érzés. Or- tutay Gyula adta át a díjat. Mikor vége lett a megnyitónak, volt egy megbeszélés. Ott mondta Ortutay Gyula, hogy azért lett a Bálint Péteméé az első, mert az az eredeti, nincs a forgalomban ilyen. Pedig én az enyimeknél szebbet is láttam ám. De amit én csinálok, több száz éves, még a dédimamám is azt csinálta. A Budavári Palotában vettem át a „Népművészet mestere” címet, kaptam tízezer forintot.- Hallottam, hogy vannak tanítványai. S a saját gyerekei, ők tudnak szőni?- Mind a négy lányom, csak ők nem érnek úgy rá. Ehhez idő kell. Nagy ám a családom, van négy lányom, fiam, tizenkét unokám, tizenöt dédunokám. Mind ott élnek, egyik gyerekem családját kivéve, Szászváron. Szászváron, ahol azért nem lehet olyan csergét csinálni, amilyent otthon készített Bálint Anna néni, merthogy itt nincs ványoló. Hogy mi a cserge s a ványoló? Előbbi téli takaró, utóbbi olyan, mint a malom, az veri ki a birkagyapjú csergét jó vastagra. A szászvári takaró nem lett olyan gyapjas, mert az itteni birkák rövidebb szőrűek, s Anna néni ványoló híján a mosógépbe rakta a csergét. „No, többet most már nem mondok”, elégeli meg a fecsegést. Kattog a fényképezőgép, egy német turista tartja a kezében. Fotózza az ismeretlen, régi világot. Szabó Anikó Az idén 145 éves Szent István Társulat legutóbbi közgyűlésén adták át a közelmúltban alapított Stepha- nus-díjat azoknak, akik a vallási tudományok, jelesül a teológia és a keresztény kultúra terén maradandót alkottak. A kuratórium Gál Ferencnek, a teológiai tudományokban elért eredményeiért, Erdélyi Zsuzsannának pedig az archaikus népi imádságok és a középkori eredetű szakrális közköltészet kutatásaiért, és különböző műfajú publikálásáért ítélte oda a díjat. Erdélyi Zsuzsannával egy előadása után beszélgettünk, amelynek témája „Az Ómagyar Má- ria-siralom és a népi imádságok kapcsolata” volt.- Előadásában évszázadokra visszamenőleg idézett népi imádságokat, holott köztudott, hogy a késő középkorból igencsak szegényesek a magyar nyelvemlékek...-Ennek végtelenül egyszerű a magyarázata: Magyarországon a szóbeliség őrizta meg azt, amit szerencsésebb országokban az írásbeliség. Magyarországon a történelmi események jóformán mindent elpusztítottak, ami a késő középkortól, az Árpád-háztól kezdve ennek a kornak a kultúrájához tartozott. Latin emlékek persze találhatók, de a magyar irodalomnak mindössze öt nyelvemléke van. A Halotti beszéd, amely próza, az Ómagyar Mária-siralom a 13. század végéről, ami töredék, ismeijük a kőnigsbergi töredéket, ami az előbbivel szemben karácsonyi ének, aztán a gyula- fehérvári glosszák, amelyek már csak feljegyzések, prédikációk a 14. századból, és végül még néhány töredék, amelyek szinte össze nem függő szavakat tartalmaznak. A 15. század második felében jönnek a bibliafordítások, majd az I493-94-es Festetich-kódex, amelyben megtaláltam a magyar népi imádságok megfelelőjét.- Ön milyen gyökerekre vezeti vissza a magyar népi imádságokat?- Ezek bölcsője, forrása az a Szent Ferenc által meghirdetett és élt szellemiség, amely a vallásosságot érzelmeken keresztül közelítette meg. Ez tehát egy érzelemhangsúlyos vallásos élmény, amelynek középpontjában a Nagyhét történése volt, Krisztus halála, a Golgota-dráma. „Hőse” tehát Krisztus, de a szenvedő Krisztus mellé a ferences gondolkodás- mód odaállította Máriát, a fájdalmas Anyát, akinek érzelmein keresztül az egész Krisztus-halál megrendítőbben érzékelhető. Az „imitáció Christi” szellemisége az, amit Szent Ferenc hirdetett, hogy Krisztust kövessük, és igyekezzünk hozzá hasonulni. így került előtérbe az Isten-anya, akinek számtalan képzőművészeti megjelenítését is ismerjük.- Többször említette előadásában a „gyógyító imádságokat". Ennek mi a magyarázata?- Ezek a népi imádságok, amelyek századokon keresztül elrejtve éltek, az utóbbi egy-két évtizedben kerültek felszínre. Én véletlenül találkoztam egy olyan szöveggel, aminek a nyomába eredtem, húsz esztendő alatt több tízezer imádságot sikerült „kiásnom”. Tovább kutattam a hazai nemzetiségek körében, a szomszédos országokban, majd végig Európában, kerestem a kapcsolódásokat, a történet- és eredetkérdést. Ennek során az derült ki, ami más kutatásokból is nyilvánvaló, hogy a keleti-nyugati kereszténység egymást átjátra. Visz- szavezethető ez az Árpádok kétpólusú politikájához, ami éppúgy kötődött Bizánchoz, mint Rómához. Több kiadást megért könyvemben kifejtettem, hogy a népi imádságok tulajdonképpen három részből állnak: van egy lírai rész, ez egy látomásos mozzanat, utána megjelenik a szenvedő Krisztus, a fájdalmas Mária képe, amelyben a passió tűnik fel, s a záradék vége fejezi ki azt a jutalmat, kegyes - lelki - hasznot, amely az imádság elmondóját illeti azért, mert elmondta az imát. Tehát felidézte Krisztus szenvedéseit, beleélte magát, azonosult vele. Példásul: „aki ezt az imádságot este lefek- tiben, reggel felkeltiben elmondja, kél halálos bűne meg- bocsáttatik..- Van valami köze ezeknek a magyar népi balladákhoz?-Tulajdonképpen nem sok, talán ritmikai, verstani. .. Abban viszont igaza van, hogy az imádságok stílusa kicsiszolódott az évszázadok során, ugyanis ez a késő középkor szakrális közköltészetének, a passió költészetének, a Mária-siralom lírának a népi, a néphagyományban megmaradt továbbélése. Jellegzetesek a párbeszédek is, hiszen abban a középrészben, ami a passiót jeleníti meg, van egy nagyon fontos motívum, amikor Mária keresi Krisztust (Mária Jánostól tudja meg, hogy „elfogták szent fiadat”). A Mária siralmaknak a középkori vallási színjátékokban volt szerepe, bizonyos jelenetekbe beleillesztették Mária panaszát. Ezek a színdarabok nem elégedtek meg a bibliai, a kánoni iratok szűkszavúságával, felhasználták az apokrif, tehát a nem éppen elfogadott bibliai elemeknek a forrását is. Talán még annyit, hogy a szent színjátékban három Mária-siralom lehetőség van: amikor keresi Krisztust, amikor áll a kereszt alatt, és amikor a halott Krisztust az ölében tartja. Ez csodálatos Mária-költészetet hozott létre, ami tükröződik a népi imádságokban. S hogy az előző, a gyógyító népi imádságokkal kapcsolatos kérdésre válaszoljak: a régi időkben, a középkorban a misztikum és a mágia nem vált annyira szét. Olyan középkori szövegek vannak, amelyekben az imádság-záradékokat ma babonásnak minősítenénk. De akkor ezeket nem tekintették annak. A szenvedés magában hordozza a tisztulás ígéretét is, voltaképp a gyógyulást.- Széleskörű kutatásai közben tapasztalta-e ennek - az ön fogalmazása szerint népi imádságlírának - a továbbélését?- Hogyne! Az a sok tízezer népi imádság, amivel találkoztam, azt bizonyítja, hogy a nép évszázadokon keresztül csiszolta, formálgata, s használja ma is. A felfokozott vallási élmény újabb színekkel gazdagítja a szenvedés költészetét. Juhász Ferenc Galambosi László A nyár sátra körül Csimpaszkodik ezüst csiga, harmat lebeg tüskés tarlón. Fácánok és füljek táncát lesem: nyílik teli markom. Morzsát hintek, mint a rózsa aranyfényű szirom-pelyhet. Rengetegből szarvas-csorda közeledve rétet renget. Habzik a fű. Gyönggyel rakott agancsokon feszül az ég. A nyár piros sátra körül zöld hullámot vet a vidék. Hársak sűrű szakállábán virágporos méhek dongnék, bátyus hangyák örvényelve tócsák szélén gyülekeznek. Tajték-hajú patak ugrál mohás kőről mohás kőre. Fűz bámulja, gondos halász. Csobbanások testes őre. Nap borítja hajló ágát bolyhosodó láthatárra: kezdődhet ajánosbogár lámpát gyújtó virrasztása. Asszonyomat átkarolva hallgatunk. A ragyogásban zene zendül. Kik mulatnak az est márvány udvarában? Induláshoz készülődnek. Búcsúzkodnak lombárnyékban. Néhány csillag bakterháza bokrok mögül föl-fölvillan. Valahol a hegyek kékjén hold mozdonya fehéredik, fejünk fölé érkezéskor szikrát szórva tüzesedik. Földön túli végtelenben sugár-sínek irányítják, felhő kormos alagútja nem lassítja suhanását. Margaréták kerek székén álmosodó lepkék ülnek, ha lovára száll a hajnal: arca előtt kergetőznek. Szalay Lajos illusztrációja az Ómagyar Mária-siralomhoz
