Új Dunántúli Napló, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-14 / 221. szám
s 1993. augusztus 14., szombat aj Dunántúlt napló 11 Utassy József: Rigóhívogató Gyere te kis néma madár feketerigó! Hagyd ott, olyan vén a határ, ránézni se jó. Gyere, hallgatag testvérem: diktátor a tél! Hallgassuk együtt kevélyen, súgva, mint a szél. Ne borzongasd a bokrokat, gyere, gyere már: bajtársam a sorsban, költő fekete madár! Novák Béla Dénes: Lírai egyveleg mit üzenjek kik valaha létezők lesztek vagy voltatok perceim állomásain peronjegytelen szükségetek és kéjvágyatok poggyászaival lényegtelenek akiket szerettem igazi ölelésekben bódulok mit üzenjek néktek kik üvegvisszaváltókban hagytatok el örökre mit üzenjek legyetek az Égbolt vállapján csillag diadém Isten lódenkabátján előléptet majd az Idő mindannyiunkat Egy mesemondó nyugdíjba megy Portrévázlat Petkó Jenőről Petkó Jenő Fotó: Läufer L. Mikor befut, íróasztala mögé ül, sokadszor mondja: nem kell róla „nekrológot” írni, még nem is nyugdíjas, csak évi rendes szabadságát tölti. Petkó Jenőt a többi idősebb népművelő kollégával ellentétben könnyű volt tegezni, a bácsizásról viszont nem tudtam leszokni. Középmagas, fürge termetéhez, ősz hajához, szakál- lához és az intrikus világba dacos jókedvvel tekintő kék szeméhez egyszerűen hozzátartozott, s tartozik a bácsi. A sellyei Csiribiri színpad megteremtője, közel tucatnyi gyermekszíndarab alkotója, az idei megyei Ki mit tud? megszervezője a Baranya Megyei Művelődési Központ főmunkatársként fejezi be aktív pályafutását.-Amikor hat éve idekerültem, megkérdezték tőlem, hogy ,Jenőkém, melyik íróasztalt választod?”, azt feleltem, hogy gyerekek, ha lehet, a legkisebbet adjátok”. S amikor délután fél ötkor kiléptem a Széchenyi térre, már hivatalnok is lettem. Ezt az állapotot azonban idővel megszokta, komoly, szép feladatokat kapott, s bár az egykori pedagógus már nem találkozhatott naponta a gyerekekkel, azért hivatására egy tavaly történt eset tette fel a koronát.- A Szivárvány Gyermekházban nehezen, de összeverbuváltam egy kis társulatot, amelynek tagjaival megszületett Záporpróba című darabom előadása. Egyszerűen kíváncsi voltam arra, a gyerekek nyelvén írtam-e, hogy mennyire tudtam az ő fejükkel gondolkodni. Megengedtem, mégsem fogalmazták át a munkát. Eljutottunk az Országos Gyermek Színjátszó Fesztivál területi döntőjére, Paksra, ahol a gyerekzsűrinek nagyon tetszett előadásunk. Azt kérdezték, ugye, ez nem gyermek-, az nem diákszínjátszás, mert felnőttek ilyent nem tudnak írni gyerekekről. Na, akkor mondtam, hogy ez a Kos- suth-díj, itt kell abbahagyni.- Látod - válaszolom neki -, ez az apropónk. Ebben a hónapban jelenik meg a Drámapedagógiai Intézet gondozásában az ifjúságnak szánt színdarabokat tartalmazó kiadvány, melyben a Záporpróba is szerepel a tavaly pályázatot nyert Egyszervani komédiák című munkád mellett.- Az Egyszervani. . . folytatása a hajdani Csiribiri komédiának. A hetvenes években a sellyei csoport didaktikus ötleteivel tudott az országos gyermekszínjátszásban sikereket elérni. A Csili Csala csodáiban például plasztikus képeskönyvre emlékeztető díszletet varázsoltunk a színpadra. Az elején megjelent Csili Csala bácsi, aztán hátul rikkantott egy nagyot az egyik színjátszósom Csili Csala figurájában, s mire a nézők előrepillantottak, egy fekete lyuk mutatta a varázslást. Sokszor beleírtunk a kész darabba, igazodva a szereplőkínálathoz. Volt, hogy a „holtan fekvő” gyerek megkérte szereplőtársát, ne lépjen a kezére, ha lehet, s volt, hogy a diákok kijelöltek maguk közül egy kislányt, hogy ő lesz a néző, s aztán ez a lányka az országos megmérettetésen főszereplővé vált.- Nagyon szeretted Sellyét.- A végén már örültem, hogy bejöttem Pécsre. Mikor azért íratták be a gyereket a színjátszó körbe a szülők vagy a tanárok, hogy külföldre mehessen, szerepelhessen a tévében, sikk volt csiribirisnek lenni, elveszett már a játék öröme. Pedig az amatőrség lényeg, az örömteli színjátszás, ott a próbafolyamat fontosabb az előadásnál. Kezdetben csodás élményeink voltak.- írtunk darabot azért egy-egy gyerekre, hogy szerepelhessen, oldódjanak gátlásai, így született előadásunk egy raccsoló diák által játszott racs- csoló királyról és egy kettővel több kézzel rendelkező lakli kamaszról. S bár én Sellyére haza mentem, hiszen szülőfalum, nem nőtt a szívemhez az egykés világ zárt kapuival. Sosem tudtam például egy felnőtt színjátszó kört összehoni Sely- lyén. Tudod, ha már visszanézünk, az akasztói nyolc év nélkül lenne lyukas a pályám.- Akasztó? Beremendről hallottam, a pécsi Nevelési Központról is, mint munkahelyről, de . ..- Beremend? - nevet nagyot. - Mit tudsz arról? Ott éltem három évig, mint művelődési ház igazgató ténykedtem. De visz- szatérve az Alföldhöz, Akasztón történt olyan csoda velem, hogy azt érezhettem, rám van szükség, nemcsak egy pedagógusra, hanem Petkó Jenőre, arra, amit én csinálok. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy ott lettem szerelmes, nősültem meg, s éltem át 1956-ot. S hoztam létre az első színjátszó csoportot. Nehogy azt hidd, nagy küldetéstudattól vezéreltetve. Az első hónapokban fáztam, nem tudtam fűteni, és ahogy barangoltam az utcán, este tizenegykor, hallottam ám, hogy a kerítésen túl kukoricát fosztanak. Bekopogtam, emberi szóra, melegre vágytam. A próbáknak aztán mindig jó későn lett végük, tényleg nem kellett otthon fűtenem. Először pedig ormánsági szemmel gondolkozva lenéztem a palotával nem rendelkező, nem kuporgató, máról holnapra élő embereket, de hamar rádöbbentem, hogy mindezzel szemben nyitottak, barátságosak. A helyi tűzoltóság tiszteletbeli tagjává választott a faluban, ahol az egyenruhások, a polgárok jelentették a társadalom krémjét, s ma is elcsodálkozom, milyen titkokat meséltek el nekem akkor a nyolcvan éves emberek. Mikor terveiről faggatom, kiderül, megint gyermekcsoport létrehozásán, felnőtt drámapedagógiai szakkörön töri a fejét. Somolyog: persze, mint nyugdíjas. Különben erről jut eszébe az a történet. És Jenő bácsi íróasztala mögött újra lapoz egyet a képzelet plasztikus képeskönyvében. Szabó Anikó A Széphalom Könyvműhely és újdonságai 1990 óta radikálisan átalakulóban van Magyarországon a mű és a közönség közötti kapcsolatrendszer. Megszűntek az állami monopóliumok, s ez így is van rendjén. Ezzel együtt azonban megszűnt az irodalom biztonságtudata is. Azelőtt az alkotó mindig tudta, hogy melyik az a két-három kiadó, amelyet felkereshet, melyik az, ahol kedvező fogadtatásra találhat. A szerződés majdnem biztos garanciát jelentett a készülő mű megjelentetésére. Ma nincs ember, aki a kiadókat számon tudná tartani, mert mire a számlálás végére érne, az eredmény már nem volna érvényes. Mégis kevés az a kiadó, amelyik a szó nemes értelmében is könyvek kiadásával foglalkozik. Közéjük tartozik a Széphalom Könyvműhely is, amelyet a magyar írók szakszervezete hozott létre 1989-ben. Már annak az évnek a végén megjelent néhány kötet, s azóta - mindössze három esztendő alatt - mintegy nyolcvan kötetet adtak ki, a legtöbbet a múlt esztendőben. Ez a szám nem látszik magasnak, ha a hajdani két irodalmi kiadó éves termésével vetjük egybe. De igen tiszteletreméltó teljesítménnyé válik, ha megtudjuk, hogy mindez két-három ember - s nem is főállású - megfeszített munkájának az eredménye, s hogy a kiadó - a könyvalapítványok támogatásán túl - teljesen a saját erejére van utalva. S tovább növeli e könyvszámnak a jelentőségét, hogy döntő többségében az élő magyar szépirodalom alkotásait lelhetjük fel közöttük. Hiszen klasszikusokat - az üzleti haszon reményében - még csak-csak kiadnak mások is. A mai irodalom kiadása nem azért igényel nagy bátorságot, mert kevés a bizonyíthatóan jó és jeles munka, hanem azért, mert a könyvkereskedelem valóban az összeomlás küszöbére jutott, s ebből is következik, hogy a fogyatkozó vásárlóerő nem jut hozzá ahhoz, ami az övé lehetne. A jó színvonalra példa lehet az a húsz mű is, amelyet a Széphalom Könyvműhely a múlt év vége felé adott ki, számítva a karácsony előtt megnövekvő vásárlási kedvre is. E könyvek közül egyetlen egy képviseli - az is részben csak - a kalsszi- kus irodalmat, s ez a csehszlovákiai magyar elbeszélők 1919-1989 közötti termését bemutató antológia, a Tudósítás egy ország elvesztéséről. Tóth László munkája folytatása és kiegészítése a két éve megjelent lírai antológiának. Nemcsak az elbeszélések körképe tanulságos, hanem a kötetben helyet kapó 43 szerző életrajza is. A két világháború közötti szakasz íróinak egy része elpusztult, egy még nagyobb része a történelmi kényszerítő körülmények hatására elhallgatott, vagy Magyarországra költözött, s néhányan folytathatták munkájukat. Ugyancsak életrajzi tanulság az, hogy hiányzik egy nemzedék. Az 1930-as évekből egyedül Gál Sándor vált íróvá. A kiadó mindig nagy gondot fordít a költészetre: most is hét kötet tartozik ide. Van közöttük határon túli alkotó: a közismert Tolnai Ottó Szerbiából (Versek könyve), és a több figyelmet érdemlő Gittái István Nagyváradról (Mozdulatok a ruhatárból). Helyet kap Hárs Ernő nagyszerű őszike-kötete (Szeptember tenyerén” és két pályakezdő kötet, a tehetséges Borbély Szilárdé, amely újító jelleggel úgy kettős könyv, hogy egyik fele a verseké (A bábu arca), a másik - megfordítva, és így újrakezdve a kötetet - a prózáé „ Történet). Olvashatjuk a neoavant- gard-posztmodern Ke- menczky Judit újabb műveit (Az amerikai versek), a szűkszavú, ironikus és önironikus Fabó Kingáért (A fül) és a szabadverset fegyelmezetten maivá formáló Balázsovits Mihályét (Az idő célkeresztje). A széppróza előtt essen szó a két esszékötetről is. Az egyik Oszip Mandelstam válogatott esztétikai írásait tartalmazza (Árnyak tánca), azét az alkotóét, aki egyike a legjelentősebbnek a bolse- vizmus által feledésre ítélt orosz alkotók közül. A másik mű Nagy Attila Kristóf monográfiája Komjáthy Jenő költészetéről, annak hatástörténeti elemzését állítva a középpontba (Szellemi bonc tan). Komjáthy a magyar líra megújításának egyik úttörője volt száz évvel ezelőtt. S ez az első igazi monográfia róla! Külön öröm, hogy szépírónak köszönhetjük ezt, hiszen minden ilyen mű segít lebontani a tudomány és az irodalom művelői közé emelt falakat. A lírához hasonlóan változatos képet mutat a széppróza is. A legnagyobb sikert bizonyára Rákosy Gergely válogatott elbeszélései (Mákostészta) és a színésznő Horváth Teri tárgyilagosságot és regényességet elegyítő visszaemlékezései (Fényben és árnyékban) aratják. De ne legyünk igazságtalanok a többi művel sem: mindegyik rátalálhat igényes olvasóira. A külföldön élő Tardos Tibor regénye (Lány az Eiffel-torony fölött) és Török Miklós elbeszélése (Rendzavar). Katkó István (A hóhér) és Berkovits György (Halálkísértő) regényei, Mátyus Aliz lírai novellafüzére (Anya meghalt), Géczi János kisregénye (A torony), az elsőkötetes Ménes Attila novellái (Képzelt testek) és Nyárády Gábor krónika-drámája, amely történelmünk egyik izgatott napját örökíti meg: Hitler és Horthy találkozóját a német megszállás előtti napon (Fegyverbarátok). Műnemi és műfaji, tematikai és megformálásbeli, valamint nemzedékbeli változatosság bizonyítja, hogy a Széphalom Könyvműhely, amelynek ősz óta Mezey Katalin után Tóth László a vezetője, elfogultságok nélkül az egész magyar irodalom érdekében dolgozik. Vasy Géza Jékely Zoltán: Az ég játékai Két hant között heverésztem hanyatt, akárcsak amazok a föld alatt. Néztem az eget egy sírban is éber, kékszemlű pilóta szemével, vagy mint volt tengerész, ki holtan is hajózható látóhatárra kémlel. A kőrisfa hegyében szólt a csíz, egy tollhíjas vén varjú fáradt szárnnyal vitt ételt a fiának, fölötte egy csapat kóválygó gurgyalag meg-megcsillant a napban, itták a fényt, emelkedének s hulltanak, örökkévalónak vélt pillanatban. És bámultam a zsenge lombokat, az égre tapadó sok zöld tenyérkét, melyek kétrétgörnyedt tuskók nevébe kérték jó záporért a magasságokat. S egy pillanatra láttam odafent a bicskaszárnyú vércsét - jaj a cinkének, ha kifent, öldöklő karmai elérték ... És mindenekfölött sokat néztem a felhő-zarándokokat; toldott-foldott, szürkés-fehér csuhában bandukoltak, porosán és soványan, esőváró, bús szemektől kutatva, míg Rómájukba nem érnek, a Napba. Hát még az éjszaka be szép lehet nyaratszaka! Szerelmes pásztorlány hitével álmélkodni a csillagokra, találgatván: tüzük mit érlel, s fohászkodni forrón, dadogva; várni a Hold kelését, nézni, hogy tündököl százezer égi szépség, s mindaddig bámészkodni föl, míg egy szédítő pillanatban azt nem érzem, hogy mindez már alattam, földöntúli csillaghalas tavakban, a mélyben zajlik és nem a magasban ... Lám, lelkemnek mily kapukat nyitottam, mihelyt szemem az égre fordítottam! Hát még ha földrenézést abbahagyva, szemem felhőkön túli fényt kutatna! De mit láthanak ezek itt a sírban, ha szemük odvábán humusz s gyökér van - ? (1946) I 1
