Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-03 / 177. szám (179. szám)
10 új Dunántúlt napló 1993. július 3., szombat Szép magyar vers Vajda János: Az üstökös Az égen fényes üstökös; uszálya Az ég felétől le a földre ér. Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája Egyenes; vissza hát sohase tér. Csillagvilágok fénylő táborán át A végtelenséggel versenyt rohan. Forogni körbe nem tud, nem akar, hát Örökké társtalan, boldogtalan! Imádja más a változékony holdat, A kacéran keringő csillagot; Fenséges Niobéja az égboltnak, Lobogó gyász, én neked hódolok. Szomorú csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen!... Az európaiság gondolatával Helyreállítják a tihanyi kálváriát Történelmi tény, hogy IV. Károly - akit 1916 végén koronáztak magyar királlyá, 1921-ben kétszer is megpróbálkozott Magyarországra való visszatéréssel - a „második királypuccs” utáni utolsó napjait magyar földön Tihanyban, a bencés apátságban töltötte. Innen indult száműzetésének, majd rövidesen bekövetkezett halálának színhelyére, Madeira szigetére. A királypártiak és természetesen a tihanyiak sokáig őrizték a királyi pár itt tartózkodásának emlékét. Az apátság épületében emlékszobát rendeztek be, közadakozásból hősi emlékművet állítottak, s ugyancsak széleskörű összefogással 1926-ban a félsziget egyik legszebb pontján felépítették a IV. Károly Kálváriát. Ezek a helyek több évig zarándokhelynek számítottak, majd az utolsó magyar király tragikus sorsa a Kálvárián is beteljesedett. 1945-ben előbb a koronát vésték le az emlékműről, majd 1962-ben az egész Kálváriát lerombolták, a központi építmény kivételével. (A helybeliek közül többen úgy emlékeznek, hogy egy külföldi delegáció fejezte ki rosszallását, amiért a Kálvárián a Magyarországtól Trianonnal elszakított vármegyék címerei is szerepeltek.) A képek, korpuszok egy része a tihanyi plébániára, a veszprémi Margit templomba, néhány darab Sümegre került. 1991-ben korabeli dokumentumokkal, bútorokkal berendezve Tihanyban ismét megnyitották a IV. Károly emlékszobát, s a tihanyi bencés apátság a helyi önkormányzattal közösen alapítványt hozott létre a Kálvária rekonstrukciójának megvalósítására. Azóta különböző szervezetek, magánszemélyek csatlakoztak a kezdeményezéshez, a IV. Károly Kálvária helyreállítását támogatja dr. Habsburg Ottó is. Az elképzelések szerint a megújult emlékhely Európához való tartozásunkat is kifejezné azzal, hogy az egyes képek tükröznék „a magyarság szenvedéseit Európa érdekében” - ahogy azt a tihanyi apátság plébánosa az alapkő- letétel i ünnepségen hangsúlyozta. A Szent István-i állameszmétől a tatárdúláson, a török pusztításán, a szabadság- harcok leverésén, a nácik rémtettein keresztül a közelmúlt eseményeivel bezárólag. Az egyes stációk mellé egy-egy védőszent kerül majd dombormű formájában. Az Európa Kálvária tervei gyakorlatilag már készen vannak, megvalósításra várhatóan 1994-ben kerül sor. J.F. Ha... Már megint egy nótaszöveg üti meg csúcsos füleimet: „Először csak óvatosan egy-két csöppet / Utána majd lehet mindig többet, többet.” Vajha én, B. P. dr., mire gondolnék eme textus hallatán, ha krónikus alkoholista volnék? Hát.. . Vor allem arra, hogy jé, minő pontos szöveg; éppen így kezdődött nálam is. Ifjú voltam, vidám és erős, egy-egy csöppel megkínáltak a kollégák, a cimborák, a szenvedélybetegségre nem hajlamos szociális ivók, s lám, egyre többet, többet ittam, végül már egymagám is, otthon vagy zsebből a munkahelyemen, kiszúrták, kirúgtak, a feleségem megutált - vagy sose szeretett -, elváltunk, és a Jog serpenyője úgy billent volt, hogy ő kapta a lakást, a gyereket, a tartásdíjat meg a pótlékokat, én meg egy nagy túróst. Csőlakó lettem, hajléktalan, ahogy mostanában mondják; néha munkát vál lalok itt-ott, hogy legyen egy-két csöppre - már megint csak annyi kell, hiszen én, mint gyakorló iszá kos és roncs, annyitól is elkábulok -, és már nem érdekel semmi és senki, főleg azok nem, akik rendes embert akarnak csinálni belőlem, tán előbb kellett vón elkezdeni! Vagy nekem nem szabadott volna elindulni az „egy-kétcsöpp’írányába?! .. . Bolya Péter A NA-NE Galéria kiállítása a Művészetek Házában Hordalék Bachman Gábor: Makett III. 1993. „Egy korban, amely a személyes gondolkodás, az egyes, az egyéni ellen nagyon is egoiszti- kusan és szenvedélymentesen dolgozik, egy korban, amely azért nem lehet kor-szak, mert nem akar tudomást venni saját életbevágó tétjeiről, egyáltalán a tét képezéséről. A passzioná- tus létezésről. Inkább azzal a botrányos, illetéktelen kijelentéssel nyitom meg e tizenkét jelentékeny és nagyon különböző művész összehozott, összehordott kiállítását, hogy műveik, koncepcióik, romjaik, vitáik föld és világ között, művészetük tehát nem létezik, hanem fennáll. Úgy, ahogyan minden kozmopoliták őse, Európánk őse vakon fogalmazta a kozmosz polgáraként - mi mást is jelenthetne e szó, hogy kozmopolita - az ideákról: „Nem léteznek, de fennállnak”. Olyan végső látványok, képek és alakzatok ezek, amelyek a közönséges valóságban, életben, az ember szemében megvakulással fenyegetnek. Ennek az erősebb, mert nem effektiv, láthatatlanul fennálló vak látásnak a jegyében és közelében nyitom meg a Hordalékot.” (Balassa Péter) „Tíz éven keresztül Rajk László, Szálai Tibor és én olyan filmrendezőkkel dolgoztunk együtt, mint Bódy Gábor, Jeles András vagy Gothár Péter, akiknél szintén érvényesült a három T, de végül is a hatalom lehetőséget biztosított, hogy dolgozzanak. Ők pedig fölvették a jó vizuális embereket a munkákba. Én is Bódy Gáborral kerültem kapcsolatba. És amit nem tudtam mint autentikus művész létrehozni, mert problémát jelentett volna a hatalomnak, azt a filmben meg tudtam csinálni, hiszen többnyire nem értették, hogy miről van szó. Ez a történet hasonló módon érvényes Rajkra és a többiekre is. (Bachman Gábor) „A művészetek stílusváltozása és a politikai változások között nem szokott lenni egyenes megfelelés. Azt inkább a régi politikák sulykolták az emberbe, hogy történelmi dátumokhoz művészettörténeti fordulókat is kapcsoljanak; ez hamis. Biztos, hogy a rendszerváltással az a nagyon fontos dolog megtörtént, hogy akár az irodalmi, akár a művészeti, akár a sajtócenzúra megszűnt. Tehát szabad országban élünk, még- hogyha ez egy gyengén szabad ország is, de mindenki azt állít ki, amit akar és ahol lehetősége van. Ennek a kiállításnak a legkülönbözőbb stílusai és művészei nem most a rendszerváltással alakították ki saját tónusukat, formavilágukat, hanem korábban, csak most, hogy úgy mondjam, felszabadultabban tudnak kiállítani. Azt hiszem, hogy azok a legjelentékenyebb művészek, akik nem valamivel szemben vagy valami ellen dolgoznak, hanem a saját nyelvüket próbálják beszélni, azok megállják a rendszerváltás próbáját is.” (Balassa Péter) „Bódy ’86-ban belehalt ebbe az áldatlan küzdelembe, én meg úgy véltem, hogy nem akarok semmihez sem idomulni, önmagam ura akarok maradni. Társaimmal együtt úgy gondoltam, hogy először meg kell csinálni a dolgokat, jól és kézzel. Nem szabad rögtön a pénz bűvöletébe bekerülni, mert életveszélyes. Ezeket az embereket, akiket végül is megtaláltam, a hasonló gondolkodási mód köti össze, és még valami: mindig kívülállónak maradni.” (Bachman Gábor) „Ez a kiállítás mesterséget szegez szembe a mesterkéltséggel. A precíz rom, a kimért rendezetlenség a remény. Nem felszabadulás, nem megszabadulás, hanem az anyag szabadsága maga”. (Balassa Péter) „Úgy kerültem ebbe bele, hogy a Gábor szólt, nagyon szeretné, ha én ebben a galériában részt vennék. Szüksége van egy olyan fajta pasasra, mint én vagyok. Tizenketten vagyunk, de ez nem tekinthető csoportnak. Csak annyiban csoport, ameny- nyiben ez a galéria gyűjti össze ezeknek az embereknek a munkáit. Úgy gondolom, az a fontos, hogy mindegyik résztvevőnek legyen egy területe, amelyet átlát, s amelyben próbál egyre mélyebben ásni. Tehát nem a felületen rohangászni, ide-oda kapkodni, divatokhoz igazodni, hanem a saját környezetében adódó kihívásokra válaszoló sajátos véleményét kell, hogy megfogalmazza.” (Lantos Ferenc) „Itt most létrejött egy piac- gazdaság, ami a művészetre is érvényes; ez egy kemény, új világ, amiben vannak olyan művészek, akik elvéreznek, és azt hiszem, érdemtelenül véreznek el. Mert a művészetet nem lehet teljesen kapitalizálni. A másik rossz véglet az az állami kultúrpolitikai monopólium visszaszerzésének a kísérlete, ami ’91-től egészen markánsan érvényesül. Tehát művészeti szövetségeket tör kettő és háromfelé, művészeti csoportokat és embereket állít szembe egymással satöbbi. És a minisztériumnak van egy alig palástolt háttér-kultúrpolitikája, amely sok mindenben emlékeztet a régire. Tehát ez a két véglet a rossz véglet. Ha a tiszta kapitalizmusnak dobjuk oda a művészetet, és ha engedünk annak, hogy az uralkodó kormánypárt kultúrpolitikát csináljon.” (Balassa Péter) Cs. L. Az író-újságíró Megjelent Ordas Iván újabb könyve Gyerekek köszöntik a 65 éves Ordas Ivánt Fotó: Ótós Réka Életének felét mint újságíró élte le. Harmincnégy éve van a pályán, és a napokban volt 65 éves. Fiatalkorában hosszabb- rövidebb ideig több országban tanult. Börtönben is ült. Egyetemista korában személyesen találkozott Rákosival és feleségével a házuk kertjében, ahol több diáktársával együtt a rózsákat metszették. Számos újságnál dolgozott, végül Tolna megyében, Szekszárdon telepedett le. 1971 -ben jelent meg első kötete a Móra Ferenc könyvkiadónál, a tizenegyedik most került a boltokba az így élt sorozat részeként: Mária Teréziáról szól. Ordas Iván szekszárdi író, újságíró következő. kötete, amelyben a legjobb szépirodalmi alkotásai kapnak helyet, már nyomdakész állapotban van, várja a megjelenését. A szekszárdi panelház negyedik emeletének egyik csendes szobájában beszélgetünk. A polcokon könyvek, közöttük az eddig már megjelent tizenegy kötet, a falon a nagyon szeretett hadvezér, Damjanich képe.-Soha nem jutott eszembe, hogy gyerekeknek írjak, ehhez igazán Lázás Ervin ért - kezdi beszélgetésünket. - Úgy lett gyerekirodalom, amit én csinálok, hogy az első könyvemet a Móra könyvkiadónak adtam oda, aztán egymás után ott jelent meg a többi is. Az írószövetségben is a gyerekírók között tartanak számon. Nem hiszek ilyen esetben a gyerekirodalomban, a történelem mindenkinek szól. Éppen ezért az első könyvemre rányomtattam: tizenkét éven felülieknek, ebbe a felnőttek, is beletartoznak. 1971-ben jelent meg az első műve, amit Damjanichról írt. Az egyik nagyapja nagyon szerette a 48-as tábornokot, sokat mesélt róla. Gyerekkorában hallott egy mesét is, amely szerint Damjanich azt mondta, hogy az utolsó rác sírjánál ő is főbe lövi magát, hogy még írmagja se maradjon ennek a nemzetségnek. Ennek a történetnek is szeretett volna a végére járni, hogy meggyőződjön róla, igaz-e. Nagyon csodálta mindig is Damja- nichot, mert az összes közül ő volt az egyetlen, aki csatát nyert.-Ez volt az a könyv, amin megtanultam, hogyan is kell szépirodalmat írni. Újságíróként mindig csak röviden írhattam. Vázlatot készítettem, és annak alapján írtam meg az egyes fejezeteket, majd a végén az egészet egy könyvvé szerkesztettem. Ezt követték aztán már sorban a többiek, és egyre könnyebben ment az írás is. Azt hiszem, megtanultam szépirodalmat írni. A Tömöri, büszke vezér című könyvem a kor egyetlen tisztességes emberének állít emléket. Még a kalocsai érsek is írt egy köszönőlevelet. Nagyon büszke vagyok rá. A Hadik András pedig azért született meg, mert ő volt a katonák között, aki a legtöbbre vitte. A Simonyi óbester meg annyira íratta magát, hogy hiába szerződtem a kiadóval tizenöt ívre, huszonkilenc lett belőle. Ez egy történelmi ponyva. Ebből vettük meg a tanyánkat, amit azóta is Óbester tanyának hívunk. Az aradi tizenháromról történelmi szociográfiát írtam. Megörökítettem annak a fegyvercsempésznek az alakját is, aki 28 000 puskát hozott át titokban Belgiumból a katonáknak. A sikerén felbuzdulva egy egész fegyvergyárat csempészett át a határon, a nagyváradi fegyvergyár evvel működött. A most megjelent Mária Teréziáról szóló könyvemet elküldtem Habsburg Ottónak is, az ő apjának esküdött fel az én apám. Már meg is kaptam a köszönő levelét. A XVIII. század mindig is érdekelt, a regényeim hősei ebben a korban éltek. Véleményem szerint ugyanis ezt a századot elfelejtették az iskolákban tanítani, pedig ez nagyon jelentős korszaka volt az országnak. Ordas Iván szinte mindig újságíró volt. A Falusi Vasárnapnál kezdte mint szabadúszó, majd a Vas Népéhez került, onnan Veszprémbe, végül Tolna megyébe a helyi laphoz. írásai 108 különféle napi-, heti és havi lapban jelentek meg.- Nagyon precíz ember vagyok, mindent felírok. A szabadúszás egy jó iskola volt erre is, meg arra is, hogy az ember jót adjon ki a kezéből. A mai napig újságírónak tartom magam, én egy író-újságíró vagyok. Sz. K. 4 « i Á é