Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)

1993-07-26 / 202. szám

1993. július 26., hétfő uj Dunántúli rtapiö 7 Rose Kennedy 103 éves A Kennedy leszármazottak nem tűntek el az amerikai közéletből Rose Fitzgerald Ken­nedy, a meggyilkolt elnök édesanyja csütörtökön töl­tötte be 103. életévét. Rose leszármazottai kö­zött a tragikus véget ért el­nökön kívül, Robert az ugyancsak meggyilkolt elnökjelölt, egy szenátor, egy képviselő és két nagy­követ található. Egy szívroham óta, amely 1984-ben követke­zett be, az idős hölgy visz- szavonultan él a Massa­chusetts állambeli Hyan- nisportban lévő birtokán. A családi ünnepségre szombaton került sor. Ed­ward Kennedy szenátor, aki két bátyjának halála óta a család feje, a hagyo­mány szerint 103 szál pi­ros rózsát adott át édes­anyjának. A születésnapon a többi között jelen volt Jean Kennedy Smith, aki az Egyesült Államok íror­szági nagykövete. Smith asszony nagyapja, Rose férje, Joe Kennedy nyom­dokait követi, aki londoni nagykövet volt a II. világ­háború idején. Rose Kennedy 1890. jú­lius 22-én született Bos­tonban, egy gazdag, Íror­szágból származó család­ból. Édesapja John Fitzge­rald, a város polgármes­tere volt. A Kennedy család John és Robert meggyilkolása ellenére sem tűnt el az amerikai közéletből. Ed­ward nem szándékozik el­hagyni demokratapárti szenátori pozícióját. Joe, Robert egyik fia a képvise­lőház sokat szereplő de­mokratapárti tagja. John junior, a meggyil­kolt Kennedy elnök egyet­len fia gyakran szerepel a lapok társasági rovatában. Sokat írtak Daryl Hannah színésznőhöz fűződő kap­csolatáról. Az újságok sze­rint most lemond New York-i ügyészi állásáról, és Washingtonba költözik, ahol egy minisztériumban vagy a kongresszusban kí­ván dolgozni. Bahcsiszerájban, Délnyugat-Törökországban július 19-én feltehetően kurd lázadók kilenc asz- szonyt és tizennégy gyermeket gyilkoltak meg, amikor a férfiak a mezőn dolgoztak. Nincstelenek ezrei vándorolnak el naponta a nagyvárosokba Vakhit és terrorizmus A Kurd Munkapárt (PKK) szabadcsapatainak martalócai Erzincan tartomány Basbaglar településén a minap lemészárol­tak 28 falusit. A felgyújtott há­zakban benn égett nyolc asz- szony. Az évek óta tartó kurd háború hátborzongató hírei - bármennyire elfoglalják is az újságok címoldalait - szinte már megszokottak. Gyűlölettől elvakult tömeg Az a döbbenetes gaztett azonban, amelyet Sivas városá­ban követtek el, még Basbaglar nevét is elhomályosította. A si- vasi tragédia nem a kurd háború frontján történt. De talán még baljóslatúbb...- Nemzetünk sötét alagútban támolyog. Mintha egyre súlyo­sabb lidércnyomás nehezedne ránk. Elég megnézni az esti té­véhíradó képeit, hogy mélysé­ges reményvesztettség legyen úrrá rajtunk - így jellemezte helyzetet a Hürriyet című török lap. Egy szállodatűzben - a láng­csóvát gyűlölettől elvakult muszlimok hajították - har­mincnyolcán lelték gyötrelmes halálukat, hatvan személy meg­sebesült. A tömeg akadályozta a tűzoltást, s a menekülőket visz- szakergette a Madimak Hotelt elemésztő lángokba. A halottak között ismert írók és költők vol­tak. A fanatikusok elsősorban mégsem az ő halálukat akarták, hanem Aziz Nesin 78 éves író, szatirikus, baloldali ember éle­tére törtek. Utóbbi páratlan sze­rencse folytán életben maradt. Sivasban röplapokon már na­pokkal korábban megkezdték ellene az uszítást; az embereket a sivasi polgármester, az Erba­kan által 1983-ban alapított fundamentalista irányzatú Jólét Pártja tagja lovalta bele a kilen­gésekbe. Cemaleddin Kaplan, a Németországban (Köln) élő fa­natikus vallási vezető már feb­ruárban felszólította híveit, hogy végezzenek Nesinnel - Salman Rushdie „Sátáni Ver­sek” című művének töredékes fordítása és lapjában, az Aydin- likben való ismertetése miatt. Sivasban írók, költők, éneke­sek, művészek és más értelmi­ségiek ünnepségre és kongresz- szusra gyűltek össze. Meghaj­tották fejüket Pír Szultán Abdái XVI. századi alevita költő és gondolkodó emléke előtt, aki e városban élt, s aki ma is a népi irányzat egyik legkedveltebb költőjének számít. Pir Szultán Abdái részt vett egy síiták által ihletett felkelésben - a szultán ellen. Ez a kizilbas, vagyis a „piros fejűek” összeesküvése volt; így nevezték akkoriban Kelet-Törökországban és Irán­ban sapkaviseletükről a síitákat. Hizir pasa, Sivas tartomány kormányzója börtönbe vetette, halálra ítélte és kivégeztette a nagy költőt, aki az irodalomba a mások iránti türelmet hirdető taszavvuf-misztika, kiváltképp a társadalmi-szociális érzé­kenység jegyében fogant mű­vekkel írta be a nevét. A törökországi síiták az ale- viták, vagyis Alinak, Mohamed szerintük jogszerű utódának tisztelői. A szociális és politikai elégedetlenség már az oszmán történelem első évszázadaiban ebben a síita vallási irányzatban öltött testet. A szultánoknak gyakran meggyűlt vele a bajuk. Ankarában, Isztambulban és Adanában heves tiltakozó megmozdulások voltak a sivasi vérengzés miatt. A török fővá­rosban, ahol a szállodatűz húsz áldozatát temették, a gyászszer­tartás a vallási fundamentaliz­mus elleni politikai tüntetéssé változott. Tovább nő a szakadék Akarában most sokaknak eszébe ötlik Abramovitz volt amerikai nagykövetnek a sivasi tragédiát közvetlenül megelőző látnoki figyelmeztetése: a kurd szélsőségeseken kívül iszla- mista erők is aláássák az eddig Nyugat felé tájékozódó török NATO-társ belső ellenállóké­pességét. Ezért javasolta a gaz­daság mielőbbi rendbe tételét. Ha ugyanis tovább nő a szaka­dék szegény és gazdag között, az iszlamisták áldatlan hatása mind mélyebbre hatol a társa­dalom szövetébe. A délkeleti tartományokból a nincstelenek ezrei vándorolnak el naponta a nagyvárosokba; számukra a val­lás a végső menedék, s ezt használja ki a fundamentalista Erbakan-féle Jólét Pártja. Almuth Baron, a térség né­met ismerője felteszi ajcérdést: vajon képes-e a belpolitikai po­rondon még tapasztalatlan Tansy Ciller miniszterelnök­asszony kellő eréllyel fellépni a terebélyesedő szélsőséges val­lási áramlatokkal szemben? Tansy Ciller - legalábbis a kurd kérdésben - már döntött: szét akarja zúzni a PKK-t, amelynek terroristái halálos ki­menetelű kézigránátos merény­letet hajtottak végre a dél-tö­rökországi Antalya tengerpart­ján fürdővendégek ellen. Délke- let-Törökország hadi táborrá változott: 140 ezer katonát von­tak össze. Flesch István Fejvadászat nagy tétekkel Harcban Lopezért Ezen a héten egy hamburgi bíróság megkezdi a tárgyalást J.Ignacio Lopez de Arrior- tua-nak, a Volkswagen máso­dik emberének ügyében. Az urat, aki e pillanatban Európa legismertebb és legkapósabb menedzsere, azzal vádolják, hogy ipari titkokat vitt magá­val az Opeltől a Volkswagen­hez. Márciusban Ignacio Lopez nevétől volt hangos a nyu­gat-európai sajtó, mert a Ge­neral Motors európai részle­gének kereskedelmi igazga­tója többhetes habozás, mi­több hazudozás után „disszi­dált” a Volkswagenhez, melynek termelési igazgatója, rangban második embere lett. Ezt megelőzően megpróbál­ták Detroitba, a General Mo­tors amerikai igazgatóságához édesgetni, de sikertelenül. Távozása felért egy kisebb­fajta agyvérzéssel a GM szá­mára. A General Motors még ma is a világ legnagyobb autó­gyára, tavaly 5,6 milliárdos veszteséggel produkált, mi­közben európai leányvállalata - az Opel, Lopez áldásos te­vékenysége folytán, nyeresé­ges maradt. A recesszió a Volkswagent is alaposan megviselte. Ilyenkor igy igazi válságmenedzser aranyat ér. Ha Lopez a Volkswagen­nek aranyat ér, akkor a GM-nek egyenes érdeke, hogy ne erősítse a konkuren­ciát. Ezzel magyarázható, hogy hirtelen elhatározása arra indította az amerikai óri­áscéget, hogy minden lehet­séges és lehetetlen eszközzel megakadályozza ezt a sike­resnek ígérkező fejvadász ak­ciót. Lopez természetesen ta­gadja, hogy az amerikai autó­gyár jövőbeni fejlesztési ter­veinek egy részével távozott, de egyik közeli' munkatársá­ról, Jose Manuel Gutierrezről, aki vele együtt a Volkswagent választotta, már bebizonyítot­ták, hogy értékes okmányokat is magával vitt Németor­szágba. A botrányt egyébként nem az amerikaiak pattantották ki, hanem a németek, a Der Spie­gel című hetilap révén. A Spi­egel vádolta meg először Lo- pezt ipari kémkedéssel, még­hozzá azzal, hogy március 8-án, tehát még mielőtt átiga­zolt volna a német autógyár­hoz, a GM igazgató tanácsi ülésén magához vette az Opel Astra fejlesztett modelljének tervezésével kapcsolatos ok­mányokat. Lopez és emberei tagadnak, a Volkswagen pe­relte a Der Spiegelt, a Der Spiegel amerikai tanúkat hí­vott. Utóbbiak pedig a július 15-i meghallgatáson Lopez el­len tanúskodtak: „Kifejezet­ten emlékszem, hogy Lopez egyike volt annak az öt igaz­gatónak, akik példányt kér­tek.” A tanú szerint 150-200 ol­dal vastagságú dossziéban vette át Lopez az Opel Astra fejlesztett változatának ter­veit. Ha a bíróság elfogadja ezt a vallomást, mint Lopez bűnösségének bizonyítékát, akkor egy szupermenedzser karrierje gyors hanyatlásnak indulhat. Ez azonban nem de­rül ki egyhamar. Lopez eddigi nyilatkozatai és a tanúvallo­mások között az ellentmondás elég nyilvánvaló, de a per - egyelőre - csak a Der Spiegel és a Volkswagen kö­zött folyik. Lopezt annyiban érinti, hogy a németek kényte­lenek számolni vele. S Elő koncertek a Lincoln Centerből Három és egynegyed millió dollárt kapott a PBS, az ameri­kai ismeretterjesztő televízióhá­lózat a Lila Wallace-Readers Digest Alapítványtól. Az ado­mányból elsősorban kiemel­kedő zenei események televí­ziós közvetítését szponzorálják majd a következő években. A január 24-re tervezett első kon­cert főszereplője Luciano Pava­rotti lesz, hacsak a híres tenor nem fogyókúrázza -agyon ma­gát, ahogyan ezt szakmai kö­rökben rebesgetik. A New York-i Lincoln Centerből su­gárzandó rendezvények között lesz az egyik legrangosabb ze­nei nagydíj, az Emmy Award gálaestje. A hamburgi pokol tíz napja és tíz éjszakája A Gomorrha-hadművelet 1943. július 24-én éjfél táj­ban Hamburgban - mint akko­riban oly gyakran - felszítottak a légvédelmi szirénák. Csak­hogy ezúttal - a korábbi, vi­szonylag „kíméletes” légitáma­dásoktól eltérően - olyasvalami következett be, amire senki sem számított: a hanzaváros rövid idő alatt lángtengerré változott. D.C.T. Bennet brit helyettes légimarsall, a királyi légierő úgynevezett „cserkész százada­inak” parancsnoka visszaemlé­kezéseiben azt írta, hogy a hamburgi csata volt a legna­gyobb diadal a második világ­háború valamennyi tengeri, szá­razföldi és légi ütközete között. A hamburgi pokol tíz napja és tíz éjszakája végleg megértette a németekkel: fordult a kocka. A szárazföldi hadviselés nemzetközi törvényeit és szoká­sait még az első világháború előtt az úgynevezett hágai egyezményekben szabályozták. 1943-ra azonban ezeket az előí­rásokat a hadviselő felek régen sutba dobták: a háború immár nők és gyermekek ellen is folyt. Németország meghirdette a to­tális háborút. A „terror” , „meg­torlás” , „kiradírozni” és „co- ventryzálni” szavak már 1940 óta Hitler szótárának kedvelt ki­fejezései voltak. A német légi­erő 1940. november 14-én porig rombolta a közép-angliai ipar­várost, Coventryt. A németek itt alkalmazták azt a receptet, ame­lyet később a szövetségesek is átvettek tőlük: több tonna gyúj­tóbombát és foszfort szórtak a városra, majd repeszbombákkal akadályozták a tűz oltását. 1941-től kezdve a szövetsé­gesek mind korszerűbb harci gépeket fejlesztettek ki. Ilyenek voltak a négymotoros Lancaste­rek és Halifaxok, vagy a Boe- ing-család „repülő erődjei”. Ehhez járult az egyre tökélete­sebb navigációs rendszer és az a Window (Ablak) elnevezésű titkos fegyver, amelyet először Hamburg fölött vetettek be: olyan fémfóliakötegek, ame­lyek megzavarták a német lé­gelhárítás radarberendezéseit. Azon a júliusi éjszakán a német vadászgépek gyakorlatilag va­kon tévelyegtek az égbolton, alant pedig ütött a kikötőváros, Hamburg utolsó órája. Amikor a brit légierő frissen kinevezett parancsnoka, Arthur Harris 1942-ben tervbe vette a német nagyvárosok elpusztítá­sát, és előkészítette az első, 1942. május 30-ra kitűzött „ezer bombázós támadást”, Hamburg az első helyen szerepelt a cél­pontok listáján. Az időjárási vi­szonyok azonban nem kedvez­tek, a hanzaváros helyett akkor Kölnre esett a választás. 1943. május 14-én a szövet­ségesek egyesített vezérkara „Pointsblank” (Irányított tüze­lés) jelszóval kiadta új irányel­veit a Németországgal szem­beni közös „bombaháborúra” vonatkozóan: a britek éjszakai légitámadásokat intéznek a vá­rosok ellen, az amerikaiak nap­pal támadnak egyes célponto­kat. Hamburgot szemelték ki az első áldozatnak. Július 25-re virradóra 791 brit nehézbombázó szállt az Elba alsó folyása és Schles­wig-Holstein felett Hamburg felé. Az „égi cserkészek” kije­lölt célpontja a város szívében fekvő Nikolaikirche (Szt. Mik­lós templom) környéke volt. A vezérgépek fénynyalábbal, úgynevezett „karácsonyfával” világították meg a célterületet, majd Hamburgra rászakadt az égbolt. Tombolt a tűz, amikor a vá­ros fölé érkezett 235 amerikai bombázó - már nappali fényben- kioldotta terhét. A következő napon visszatértek. Július 27-én ismét 787 brit bombázó táma­dott, s ez folytatódott július 29-én és augusztus 3-án. Csak­nem 9000 tonna bomba hullott a városra. 40 000-nél jóval több ember - köztük 5000 gyermek - vesztette életét. 900-ezren me­nekültek el az inferno napjaiban a városból, amely korábban 1,7 millió lakost számlált. „A németek most learathat­ják, amit maguk vetettek” - ír­ták később Coventryre utalva a brit történészek. Thomas Mann már korábban egy rádióbeszé­dében azt mondta: „Semmi ki­vetni valót nem találok abban a tanításban, hogy mindenért fi­zetni kell”. Sem Hitler, sem a német lé­gierő főparancsnoka, Hermann Göring nem merészkedett az el­pusztított Hamburgba. Ham­burg még lángolt, amikor Gö­ring hivatta a légierő parancs­nokait, hogy megtanácskozza velük azokat az intézkedéseket, amelyek megakadályozhatták volna a hamburgi katasztrófa megismétlődését. A légelhárítás erősítése, az ME 262 típusú su­gárhajtású repülőgépek soro­zatgyártása, a támadóról a vé­dekező stratégiára történő át­menet tartoztak ezek közé. Ez­zel a programmal ment aztán Hitlerhez, hogy kisvártatva sá­padtan és szótlanul távozzon tőle. Hitler elutasította az egész tervezetet, és kijelentette: a ter­rort csak ellenterrorral lehet megtörni. Ezzel végleg megpecsételő­dött az összes többi német város sorsa is. A bombázások követ­keztében 400-500 000 német férfi, nő és gyermek lelte halá­lát, Hamburg pusztulása jelezte a náci uralom közelgő végét. Tör­ténészek szerint a hamburgiak egyre nagyobb számban kezd­tek kételkedni a politikai veze­tésben. A náci hatóságok és az NSDAP (nácipárt) utasításait pedig mind gyakrabban hagyták figyelmen kívül. (DPA)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom