Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-24 / 200. szám
1993. július 24., szombat üj Dunántúli napló 11 Szép magyar vers Szabó Lőrinc A túlsó part S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszűnik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete. A rokokó divatnak sajnos, vége Negyvenkét éve a színház varrodájában: Gyurácz Ferenc a Herceg Árpád Jégkorszaki nyár végül magam maradtam ki bízik ekkora hadban levált rólam az Isten és most már isten sincsen célgömbök kések várnak hát mivé lettek az álmok magam ellen fordul szavam is úgy csikordul menedzsernek hívják a KOR régi-új lovagját de kit menedzsel az ének ha nekifeszül az éjnek dörög az ég a villám mielőtt csapna kacsint rám cinkosok közt élünk mindegy élünk vagy félünk itt azt is magával rántja kinek csillagzó volt az álma lehúzza magához a sár sáros saras a jégkorszaki nyár Nyár van, üres a színház. Gyurácz Ferenccel, aki 42 éve dolgozik a Pécsi Nemzeti Színház férfi jelmezvarrodájában, kihalt, sötét folyosókon közelítjük meg a műhelyt. Odabent varrógépek sora, próbababák, <ie sehol egy félig kész frakk, akár csak egy leejtett, befűzött tű - minden csöndes. Gyurácz úr szinte automatikus mozdulattal bekapcsolja a falra szerelt 1948-as „néprádiót”, még mindig jó erősen szól.- 1950-ben a Kossuth Lajos utcai férfi-női szalonban dolgoztam, végzős szakmunkásként - meséli. - Dolgoztunk a színháznak is, így aztán az akkori igazgató, Szendrő József egy idő után idehívott. Akkor 18 éves voltam, és még soha életemben nem voltam színházban. Képzelheti, mennyit konyí- tottam hozzá, mi folyik itt. De aztán megszerettem ezt a világot, s lám, ma is itt vagyok. Pedig lett volna alkalmam elmenni, az ország szinte mindegyik színházába hívtak, sőt 1957-ben legálisan elszerződhettem volna egy osztrák jégre- vűhöz, később pedig a Svéd Királyi Cirkuszhoz. Mégis maradtam.- Ma azonban már azt mondom, nem okos dolog az embernek egész életében egy helyen maradnia. Egy idő után afféle megszokott bútordarab válik belőle, akire már nem is figyelnek oda, mondván, ez úgyse megy el.- Ennyi idő alatt sokat'változott a világ a színházon belül is?- Sokat. Régen minden családiasabb volt. Ma ez a műhely sokszor egy rossz értelemben vett gyár. A gyárban legalább tudják, ha reggel 6-ra bemennek, akkor délután 2-kor hazamehetnek. Itt bizony előfordul, hogy reggel 6-ra jövök, de lehet, hogy másnap estig nem keveredek haza. Én a kezdeti időkben négy órát a varrodában töltöttem, négy órában öltöztetőként dolgoztam. Aztán úgy Pákolitz István Pepitafüzetemből Lázálom? Stiglicz Jeromos a kertvárosi buszmegállóban arról cseveré- szett, hogy amikor a Haza Bölcse klasszikusan meghatározta a sajtóetika leglényegét, nemcsak az újságírókra gondolt, hanem a politikusokra is. A feltételezés nem látszik valószínűtlennek, hisz manapság - ritkán ugyan - elhangzik, hogy az etika és a politika igenis közelíthető egymáshoz. Attól persze nem kell tartani, hogy irmagja se marad a hazudozásnak.- Gondoljunk bele - folytatta Stiglicz úr -, mennyi erőt, időt pazarolnak el némely politikusok a kimagyarázkodásra, a helyreigazításra, a hitelesség bizonyítására, a cáfolatra és a cáfolat cáfolatára! A hazudozással együtt jár a féltékenység, a gyanúsítás, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás, a megbékélésre hajló jószándék hiánya. A választópolgárok pénzén politizáló hivatásos honatya és honanya, ha már felkötötte a kolompot, illenék tudnia, mihez tartsa magát. Ady szerint: „vérbeli magyart megölte a béke”. Jó lenne minél többször hallani e súlyos megállapítás cáfolatát. Jó lenne bízni az ökölbe szorított kéz te- nyérré-simulásában. A hiba beismerésének őszinteségében. A kiengesztelés fölemelő humánumában. Például ilyesféle formában: „Tisztelt képviselő- társam! A múltheti reprivatizációs vitánkban elvetettem a sulykot nagy hevességemben. Belátom, tévedtem. Elnézését kérem, Önnek volt igaza.” Lázálom lenne az ilyetén hangütés? Együgyüen gyermeteg naivság? Tüntető megalázkodás? Nem. A mániákus politikai pöffeszkedés helyett erkölcsi erő szükségeltetik hozzá. - Még ma meg kellene tenni az első lépést. Elírás A hatvanas évek valamelyikében Vas István hívta meg irodalmi estre a műv. osztályt. A levél fejlécén az én nevem volt föltüntetve mint a „tárgy” előadója. Aki valamennyire járatos a hivatali aktakezelésben, az tudja, hogy az előadó megfogalmazza a levelet, láttamoztatja az alfőnökkel; az ügydarab a Leíróba kerül, legépelik, majd postázás előtt a főnök aláírja. Az előadóhoz már nem kerül vissza a gépirat. Egy hét múltán az alfőnök nevetve lobogtatta Vas István válaszle veit, amelyben elfogadja meghívásunkat; egyszersmind csúnyán lego- rombít engem: irodalmár létemre még annyit se tudok, hogy nem Vass-nak, hanem Vas-nak íjra a nevét. - Már hogy a fenébe ne tudnám; csakhogy én nem Vass-t, hanem Vas-t írtam a fogalmazványomban. És előhalásztam fiókomból az impurumot. Rihtig Vas-nak címezve. Ciliké, a gépírónő beismerte: ő írta el a nevet. Azt hitte, Vass Istvánná, az MNDSZ elnökasszonya férjéről van szó. (Az aláíró főnök az ügyirat tartalmát firtatja, a címzést nem nézi.) Vas Istvánt én kalauzoltam az irodalmi est színhelyére.- Banktisztviselő voltál valamikor - mondtam -, ismered az ügyintézés mechanizmusát. Hogyan képzelhetted: nem tudom helyesen leírni a nevedet?!- Igen - válaszolt nevetve - hirtelenjében nem gondoltam arra, hogy jobb hivatalokban nem az előadó gépeli az ügydarabokat ... Kérlek, felejtsd el megmosolyognivaló felhördülésemet. Maródi „Kölletlen”-nek mondták otthon a maródit; továbbá „han- gulattalan”-nak nevezték az illetőt, akinek „nem volt valami jó ándungja.” A laktanyában a maródi megjelölés járta; e csipcsup nyavalyával illették azokat, akik a Gyengélkedő-re kerültek. Szó sem volt betegségről; ezek a legénységi állományú egyének csupán kóvályogtak, gyomorrontás, meghűlés vagy enyhébb láz okán. Akadt persze, nem egy szimuláns; aki pedig krétát zabáit, ott találta magát a kórteremben. A szegényember házatáján a betegség volt a legnagyobb ellenség. Orvost csak akkor hívtak, ha a beteg a végét járta. Utána az utolsó kenet következett. Odahaza aki egy kicsit is rájátszott könnyebb nyavalyájára, ájncváj ráolvasták a szentenciát:- Ejnye, fiam, de nehezen vagy rosszul! alakult, különböző személyi változások folytán, hogy 1960-tól én lettem a műhelyben a főnök. Ehhez hozzátartozik, hogy szabni én igazából sose tanultam, de mikor idekerültem, képeztem magam, szakkönyvevalóságos élmény a munka! Sajnos, mára ennek vége. Az erőltetett kísérletek, modernkedés lassan kiöli a színházból, ami valójában színház benne. Én nem mondom, hogy minden a jelmez, persze, hogy nem ráöntötték volna, még mondta is később. Régen itt ültek a színészek mellettem, Kálmán György, Tomanek Nándor, Avar István, eldiskuráltunk, elvicce- lődtunk. Ma már csak Faludy Laci bácsi néz rám néha. Sietős Gyurácz Ferencz a színházi varrodában munkaasztalánál két vásároltam és bújtam. így aztán olyan terv nem is volt még a praxisomban, amit ne tudtam volna kiszabni és megvarrni, pedig egyes tervezők ugyancsak kacifántos jelmezeket agyainak ki néha. Ha rajtam múlna, én a jelmeztervezőkkel is taníttatnám a szabást, azt hiszem nem válna kárukra.- Emlékezzünk egy kicsit: felejthetetlen sikerek és kínos epizódok, már ha voltak ilyenek...- Ne is mondja...! De először a kellemesebb részével kezdem. 1953-ban játszottuk Schillertől az Ármány és szerelem című drámát. Nagyajtai Teréz tervezte a díszletet, az valami pazar volt. Én amúgy is a reneszánsz és rokokó jelmezeket imádom, ott valóban elengedheti az ember a fantáziáját. Rengeteg színnel, anyagfélével, csipkével kell dolgozni, mégis, minden. De attól se lesz jobb egyetlen Shakespeare-előadás, hogy farmerban adják elő, ezt nekem senki se mondja!- Az operettet, ugye, folyton csak leszólják, de ha pénz kell, akkor mindig előveszik. Azt viszont elérték, hogy ma már nincsenek igazi bonvivánok, primadonnák, táncos komikusok, akik nélkül - szerény véleményem szerint - egy színház nem létezhet. Ott van a Cigánybáró! Egyszer játszották a 42 év alatt. Miért? Egy remek operett...- Úgy látom, az évek alatt nem csupán a varrodából szemlélte a színház életét.- Mindig jó kapcsolatom volt a színészekkel, már amíg jártak próbálni. Ma már, kéremszé- pen, fénykép alapján dolgozunk. Gregomak a Don Pasqua- leba úgy csináltuk meg a jelmezét, hogy nem is láttuk. Ennek ellenére úgy pásszolt, mintha Fotó: Läufer László emberek lettek a színészek, nincs idejük, mindig csak rohannak.- Még adós egy jópofa történettel. Befejezésül, ha ezt elmesélné.- Bujtor Istvánnak csináltam egy szép öltönyt A vágy villamosa egyik szerepéhez. Nem volt egy szokványos ruhadarab, ismerve, ugyebár, Bujtor méreteit, alkatát. Hát mit tesz Isten, a premier napjára az öltöny szőrén-szálán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Öt óra alatt kellett varrnom neki egy nagyjából ugyanolyant, hogy ne legyen botrány a bemutatón, s a ruha azért illjék valamennyire a darabba, a többi jelmez közé is. Azóta is járom a zacit, a piacokat, azt az öltönyt keresem, tudom, hogy ezer közül is fölismerném, de sajnos, nem találtam meg... M. K. Isten ajándéka / Csernák Árpád: Bemutató előtt című novellás kötetéről Csernák Árpád BEMUTATÓ ELŐTT Abszurditás és romantika. Ezzel a két szóval jellemezhetném Csernák Árpád elbeszéléseit. A világ elviselhetetlen értelmetlensége, a hatalom kiismerhetetlen működése jelenik meg ezekben a novellákban. A kiszolgáltatott ember nem ismerheti meg a hatalom célját, működésének szabályait, a titkos kiskapukat. El kell viselnie, hogy megalázzák, hogy tönkretegyék, bűnbe taszítsák, kisajátítsák múltját, kirabolják jelenét. Senkisem tudhatja meg, hogy kicsoda is áll mindezek mögött, hogy kinek mi a célja ezzel a játékkal. Mindenkiben csak ellenséget láthatunk, mindenki a hatalom képviselője, és öntudatlanul mi is azok vagyunk. Csernák Árpád meggyőző erővel idézi fel ezt a kafkai világot. De nem nyugszik meg ezen a ponton. Számára fontos az, hogy bemutassa, miként bomlik fel a szmélyiség a hatalom súlya alatt, hogyan veszti el az Én határait térben és időben. A novellák szereplői, akik Csernák Árpádhoz hasonlóan általában maguk is színészek, nem találják a határt saját maguk és szerepeik között, önazonosságukban, önmaguk puszta létében kezdenek el kételkedni. Elbeszéléseiben a szerző is új és új álarcok mögé bújik, és mindegyik történetét saját nevében mondja el. Ezáltal az olvasó számára kibogoz- hatatlanná válik, hogy hol kezdődik a valóban személyes élmény, a személyesen megélt esemény, és hol a fikció. Elmosódnak a határok, bizonytalanná válik minden meghatározás. Könnyek, vér, betegség, szenvedés jellemzi ezt a világot, de ez a szörnyű szövedék mindig felfeslik valahol. A mindennapok elviselhetetlen- ségébe berobban a csoda. Két ember megérti egymást, valaki túléli az erőszakot, egy kisgyermek meggyógyul halálos betegségéből - ez mind csoda. Csernák Árpád szerint a csoda mindig szép, mindig véletlenszerű és emberi ésszel fel nem fogható. A csoda mindig Isten ajándéka. A csoda adja az erőt ahhoz, hogy tovább éljük a borzalmakat. Az elbeszélések a csoda hiányáról és megérkezéséről szólnak. A szerző a nyelv keretei közé próbálja szorítani a csodát, Istennel, Krisztussal való találkozását. Természetesen tudatában van annak, hogy ez lehetetlen. A novellák valóban nem tudják átadni a csoda megérkezésének, döbbenetét. Sokszor tűnik mesterkéltnek a szerkesztés vagy a megfogalmazás. A „Rövid téli napok” posztmodem próbálkozása pedig kifejezetten zavaró. Itt a szerző Beckett mondatait keveri össze sajátjaival, amit nem lenne szabad megtennie, mert Beckett mondatai minőségükben annyira mások, hogy Csernák Árpád mondataival nem alkothatnak egészet. A kötetnek azonban vannak olyan helyei, ahol lehull a művésziesség burka, ahol az olvasó úgy érezheti, valami őt is megérintette a csodák világából. A „Bemutató előtt”, „A tenger íze”, „Isten ajándéka”, „A panzió” és „A vitrin” című novellák feltámaszthatják bennünk a csoda iránti fogékonyságot, hogy mint XIX. századi romatikusok a mindennapok értelmetlenségében megtaláljuk egy csodálatos világ létezésének reményét. Újvári Gábor
