Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-24 / 200. szám
10 aj Dunántúlt napló 1993. július 24., szombat A Jelenkor kettős száma Kisplasztikái biennálé - tizenharmadszor Mi volt a bőségszaruban? Közel kétszáz művet láthatnak az érdeklődők Fotó: Szundi György A Pécsett szerkesztett Jelenkor július-augusztusi száma Balázs Attila önmagában is megálló regényrészletével kezdődik: a Vajdaságból áttelepült prózaíró nehezen besorolható hangulatú, „pajkos” írását Csíki László, Tompa Gábor, Kemény István és Térey János versei követik, valamint a harmadik részével véget érő „útirajz”, Forgách András Azok a cluj-napocai napok című munkája, illetve Körösi Zoltán újabb novellája. A nyári Jelenkor ad helyet egy némiképp rendhagyó, még télről származó vállalkozásnak: a fiatal erdélyi írók élő folyóirata, az Éneklő Borz múlt év decemberében különleges fordításversenyt rendezett. A kolozsvári felolvasóest írott anyaga olvasható most a Jelenkorban. A nyolcvan esztendeje született Weöres Sándorra emlékezik legközelebbi társa, Károlyi Amy a költő ifjúkorának felidézésével. Ehhez az íráshoz is kapcsolódik Mezei Árpád kisesszéje Keserű Ilonáról. Makay Ida és Meliorisz Béla versei mellett pedig Kiss Zoltán Hamlet-tanulmánya olvasható, mely kísérletet tesz a darab cselekményének rekonstruálására, továbbá két rövidebb írás: Kereskényi Sándor bölcseleti esszéje és Somos Róbert Szilasi Vilmos első világháború előtti, magyarországi pályafutását áttekintő tanulmánya. A nyári szám kritikarovatában Csontos Erika Karátson Endre prózakötetéről írt ismertetése, valamint Erdődy Edit P. Müller Péter Örkény-köny- véről szóló bírálata kapott helyet. A szám képanyaga Bocz Gyula munkáiból válogatódon: a művész munkásságáról, e munkásság fogadtatásáról Havasréti József írt értő, a témában eligazító tanulmányt. A Jelenkor e száma 60 forintos áron augusztusban is hozzáférhető lesz. A kiállításrendezés terhét és örömét immáron évek óta vállaló Sárkány József, a Janus Pannonius Múzeum művészet- történésze már hetekkel a tárlatmegnyitó előtt jelezte; soha nem látott bőségben érkeztek munkák a XIII. Országos Kisplasztikái Biennáléra. A válogató zsűri tagjait pusztán ez a tény - a bőség fenyegető zavara - szigorú rostálásra késztette. Száz- nyolcvan művész közül végül hetvenötnek az alkotásai - mintegy 200 kisplasztika - talált magának helyet a Pécsi Galéria Széchenyi téri pincetermében. Az ökonomikusabb válogatásnak, a magasabb esztétikai mércének köszönhető, hogy ez a kollekció mégsem olyan zsúfolt, mint a korábbiak közül akár a legutóbbi is, és a rendezők javára írandó a tárlat áttekinthetősége is. Holott az anyag hagyományosan kevert, eklektikus anyagában és műfajában egyaránt - az is igaz viszont, hogy különösebb meglepetéssel sem kényeztet. Föltehetően sokan egyetértenek azzal, hogy Fischer György ismét a szakmán belül is „szakmai” elismerésben, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus díjában részesülhetett archaikusán ironizáló, egyúttal a kisplasztika legbensőbb törvényeit klasszikusan képviselő, humortól sem mentes munkáiért (Niké, Poéta, Zsuzsanna), míg a tavalyi kerámia biennálén sikeres Nagy Márta most kissé túldíszítette lélekhajóját, ahogy a kísérleteiben mindig őserőt, az eredetiség jegyeit hordozó Buczkó György is régi, Mars jegyében fogant kőkori eszközeit, bikaszarvú, jégcsap-állkapcsú szerszámait, antropomorf üvegdárdáit, kenderkötéllel kötözött üvegnyalábjait hozta el. A térbe írható forma új lehetőségeit kereső Márkus Péter - a Baranya Megyei Alkotótelepek díjával - a játékos, a konvenciók nyűge alól szabadulni képes kísérletezőt sejteti, és kétségtelen, hogy Mata Attila kubusokba tört, s azokból felépülő, torz, sámánszerű figurái a korábbi próbálkozások után mintha mostanra töltődnének csak fel mágikus erővel;1 a bronzot feketére festi - az ég felé törekvő, egymásra tornyozott kubusok törékeny, expresz- szív egyensúlyával. Mata műveit, a Holdnézőt és társait a biennálé harmadik díjával jutalmazta a zsűri. Jómagam bizalmat szavaznék Bencsik István két tanítványának, Böszörményi Istvánnak és Nyári Zsoltnak is, a bajt pusztán műfaji természetűnek érzem; ugyanis az itt kiállított munkáik - a világ geometrikus rendjét modelláló Böszörményi-szobor és Nyári Madár című munkája - csak erőszakkal minősíthető kisplasztikának. É szempontból sem lehet kifogásunk Nagy Gábor Mihály esztétikus Fekvő obeliszkjé\e\ szemben, s az először jelentkezők közt érdemed megjegyezni a klasszikus formafegyelemmel dolgozó Szórádi Zsigmond, azután Sóváradi Valéria vagy Pólyák János nevét. Ahogy tallózok a tárlat néhol önismétlő, máskor csak egy- másra-rímelő tárgyai közt, most csak utólag okoskodva láthatom úgy, hogy Gellér B. István nomád emlékeit - leletei a Növekvő városból - már két éve iS fémjelezhette volna elismerés, és nem az egymással szembeni megmérettetés szükségét, hanem a makacsul magas színvonalú teljesítményt minősíti Bakos Ildikó első díja is. Bakos „természetesen” keletkező bronzöntvényeinek ereje archaizáló érzékenységükben van - a díszítő és „mesélő” funkció harmonikus kapcsolatában, amely az ékszerek kecsességéig intim, mégis egy öntörvényű eposzi világot idéz. Ahogyan a korábbi évek műfaji vitái is mutatják, a kisplasztika óhatatlan csapdája és messzire röptető, ezoterikus régiókat ostromló szárnya, hogy eszközeiben, anyagában meghatározhatatlan. Hogy műfaji ra- gadványként akár grafikus, akár festői, akár zenei intenciókat is magára ölthet. Bocz Gyula egy gyönyörű fekete obszidiánt helyez elénk, rá néz majd ránk, és azt mondja; itt az alkalom - beszélgessünk a Teremtővel. A törvényeit őrző, fényeit is elrejtő titokkal. A tojásszerű, a gesztenyeszerű maggal. A Kezdettel. Ez az egyik véglet, az egyik alappont, ahonnan a kisplasztika, mint koherens szobrászati tér már-már definiálható lehetne. Ide tartoznak a Képző- és Iparművészeti Szövetség díjában részesült Farkas Adám régről ismert csavart oszlopai is - az intimitásában is világegésszé szervezett klasszikus forma-történések világa. Az anyag, a forma beszél önnön hatalmáról Kecskeméti Sándor Erő című gránittömbjében is. Másfajta dimenziót - desc- riptív, leíró-önkibeszélő, alanyi pozíciót - képvisel El Kazovsz- kij szürreális, mesebeli féktelensége vagy Barabás Márton és mások meglehetősen kimódolt ötletei. És természetesen sokfélék vagyunk, mi befogadók is. A színvonalában a két évvel ezelőttinél sem jobb, sem rosz- szabb seregszemlét sem fogadhatjuk másfajta alázattal, mint azzal, hogy kinek-kinek a képzelet más- és más ajándékait kínálja. Egészen az augusztus 22-diki zárásig. Bóka Róbert Meliorisz Béla Még mindent lehet süthetnék gesztenyét vagy árulhatnék éppen könyveket, szóval kezdhetnék magammal valamit, bár én szeretek kapualjakban ácsorogni szindbádi szívvel, kivárni, míg megáll valaki a szemközti ablakok valamelyikében vagy lemaradt utasok reménykedésével vízparton lődörögni és dobálásra alkalmas kavicsokat keresgélni, esetleg elgondolni, amint hozzám lép a régen csodált ismeretlen asszony, tudakolván, ismerem-e a tengert, mindenesetre a lezáratlanság, a beteljesülések sokféleségének ígérete, a különösség hoz lázba, talán ahogy gyerekként figyeltem boldog izgalommal, ablakunk üveglapjának verődve mint szakad a hó, s hogy belső ajtók nyílnak titokzatosan, azt hiszem, testvérem születik, nagymama eljön, még minden lehet Mi már bizonyosan távol állt tőlünk a könyvekből ismert, gazdag utazók vonzó könnyelműsége, mikor leszálltunk a századfordulót idéző vidékies állomáson, mi csak egyszerűen nem tudtuk, meddig maradunk, olyannyira nem, hogy még ma is csupán törjük az itteniek nyelvét, pedig érkezésünk első órájától a felfedezők mámorával, vagyis nyugtalansággal vegyes csodálattal jártuk az utcákat, s türelmetlen igyekezettel akartuk meghódítani a tájat, ami mostanra nyilvánvalóan teljesület- len akarat maradt, mert bevallatlanul is kettős vonzásban éltünk, kalandvágyon, de a mindenütt otthon ábrándjával az ismeretlen vidékek és a féltve útnak eresztő, ám titokban visszaváró szülőföld vonzásában, nyersebben fogalmazva nagyon otthontalanul, s mindjobban honvágytól gyötörten a hazában, mert mi már bizonyosan nem építünk itt házat és nem veszünk szőlőt, legföljebb csak szorongatja majd torkunk a felnövő alázat, leveleket írunk vagy könyvekkel bíbelünk, s faggassanak bár gyermekeink makacsul, nem lesz nekünk semmiféle titkunk immár Gábor Éva Mária: A meditáció tere és az idő A kellemetlen szögben visszaverődő napsugaraktól hunyorogva, szótlanul hasaltak a hegyvidéki község új központjaként emlegetett bányató északi, kirándulóktól viszonylag még kevéssé veszélyeztetett partján. Kezüket közvetlenül a víz fölött lóbáz- ták, az aprócska hullámok néha váratlanul megemelkedve végigsimítottak barna bőrükön, ilyenkor elmosolyogtak, összenéztek. Elfogadva a természetéből következően legtöbbször eleve rövid lejáratúra szabott „tábori-szerelem” jó, rossz oldalát, már első közös vacsorájuk után lefeküdtek egymással. Élvezték a kirobbanni engedett vágy keserű ízektől mentes beteljesülését, nem nyugtalankodtak a pár hét múlva szinte törvényszerűen bekövetkező, nagy valószínűséggel az ő esetükben is végleges elválástól, nem nyaggatták a másikat fölösleges, bántó kérdésekkel. Kettejük kapcsolatát feltűnőnek, szokatlannak tartották a tábor lakói. Ha kimondatlanul is, sőt, pontosan meg sem fogalmazva, de hiányolták viszonyukból a „lelkizést”, irigyelték határozottságukat, helyzetük megváltoztathatatlanságának ilyen mérvű semmibevevését. A faházak közötti keskeny, rideggé ápolt sétányokon gyakran önfeledtté váló „száguldozásaik”, a délutáni, hallgatólagos szabályozottsággal előírt pihenőidőt akaratlanul is szétromboló röhögésük, s nem reszkető titkolódzással elfogyasztott üveg sörök hamar kivívták a teljhatalmú vezetőség tagjainak rosszalását, melyet táborozásuk negyedik napján követett a csak nevelőkből és kísérőkből álló fegyelmi bizottság azonnali egybehívása. Sűrű, tömött sorokban feszengett a kivezényelt közönség az eredeti rendeltetésétől arra a délutánra megfosztott ebédlőben, szemben a sebtiben összetákolt emelvényen helyet foglaló bírákkal. Az ítélkezők piros terítővei leplezett asztalsorok ablakközeli végéhez rendelték a lányt, a távolabbihoz a fiút. Kemény, célratörő, megválaszolni nem hagyott kérdések záporoztak a magatartásuk következményeit „kellő komolysággal” mérlegelni nem képes vádlottakra. Talán húsz percet, ha tartott az „előadás”. A közösséget bomlasztónak! kikiáltottak ügyében hozott döntés - hazaküldik őket - formás, pecsétes, sokak által aláírt határozat alakjában látott napvilágot. Többen érthetetlenül súlyosnak találták a büntetést, ám szólni senki nem mert, hiszen mindenki közpénzen - ezt jól a fejükbe verték -, az „ÉV” jóvoltából van itt, nem nagyon ugrálhattak. Legkevésbé az „elitélteket” zavarta a dolog. Az „utolsó nap” reggelén jó korán, már a közös étkezés előtt kint voltak a strandon. Mialatt úsztak egyet, megérkezett a maszek kenyeres, aki tejet is árul. Bevásároltak nála, megreggeliztek, átúsztak ide, a csendesebb, zavartalanabb részre, és azóta, kisebb pancsolásoktól eltekintve, napoznak.- Nézd! - mutatott a lány a túlsó oldalra, ahol néhány tucat ember indokolatlannak tetsző ide-oda rohangálása törte meg a nyaralók nagy tömegének lusta hömpölygését.-Mi lehet az? - kérdezte a fiú, bár látszott rajta, nem különösebben érdekli a dolog.-Átmegyünk? - fordult feléje a lány.- Hm ... - vonta meg vállát a fiú, majd felfigyelve a lány mind nagyobb kíváncsiságát tükröző tekintetére, lassan belecsúszott a vízbe. Kényelmes, pihentető mozdulatokkal haladtak. A fokozatosan érthetővé váló hangokból hamarosan kivehették, odaát egy elveszett kisgyereket keresnek. Valahol a tó közepe táján, szinte egyszerre bukva a víz alá, mind a ketten lefelé kezdtek úszni. Csupán egyik kezükkel tempóztak, a másikkal fürdőruhájuktól igyekeztek megszabadulni, és a puha, finoman süppedő homokban már meztelenül landoltak. A tiszta, alig szennyezett vízben kíváncsian, örülve meztelenségüknek, nézegették egymás testét, arcát, furcsán lebegő hajukat, s kifehéredett, ta- padós tenyerüket a fejük mellett összeszorítva csókolóztak ... Ajkaik hirtelen szétnyíltak, hatalmas buborék-hadsereg robban fel szájuk előtt, nevetve elrugaszkodtak a medertől, és fin- torgó pislogással, fújtatva bukkantak a felszínre. A lány csak a fiú segítségével tudta bikinije felső részét becsatolni, utána belecsusszantak nadrágjukba, és folytatták az átkelést. Hangos nyögdécselések közepette, erőlködve kúsztak ki a vízből. Mikor sikerült valamelyest „normalizálódniok”, lelkes segíteniakarással forgatva fejüket kutatni kezdték a még mindig izgatottan rohangáló strandolok nyugtalanságának az okozóját.- Ott van! - mutatott a fiú váratlanul az elkerített hulladék- gyűjtő hely felé, ahol egy kisfiú egy felborult kuka tartalmának közepén guggolva, elmerülten turkált a szemétben.-Tényleg! Hurrá! - vetette magát hanyatt a lány, tapsolt, majd a hasára hemperedve megemelkedett, felsőtestét ügyesen megtámasztotta jobb kezével, a ballal pedig nagy köröket írva le a levegőben megpróbálta felhívni magukra a tömeg figyelmét. Senki nem ért rá foglalkozni velük. Aztán halk surranással partra siklott mellettük a mentőcsónak, a benne görnyedő, sötétbarnára égett férfi elégedetten nyugtázta a lány integetését, a nyakában szörcsögő adó-vevőn benyomott egy gombot, várt kis ideig, csak utána szólalt meg.- Nyugi! Megtalál.. .ták .. . Viszem. Felpattant, a kukákhoz rohant, hóna alá kapta a rémületében sírva fakadó gyereket, visz- szaugrott a csónakba, térdei közé állította a kisfiút, a lapáttal ellökte magát 41 parttól, és evezni kezdett.-Cuki - mondta a lány vidáman, újjait végigzongoráz- tatta a fiú csillogó, forró hátán. - Megyünk? Éhes vagyok. A fiú elgondolkodva bólintott, szemét félig lehúnyva kutatón körülnézett, majd kaiját előrenyújtva közelebb húzott két, mechanikus meghajtású rokkantkocsit. Könnyedén, a lábaik helyén meredező sápadt, érátütötte vékony bőrű csonkokat nem is használva tornázták fel magukat az ülésbe.-Irány, a büfé! Verseny! - kiáltotta a lány, és eltorzult arccal, vadul tekerni kezdte a kerekeket. A lázadás Matúz Gábor