Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)

1993-07-24 / 200. szám

10 aj Dunántúlt napló 1993. július 24., szombat A Jelenkor kettős száma Kisplasztikái biennálé - tizenharmadszor Mi volt a bőségszaruban? Közel kétszáz művet láthatnak az érdeklődők Fotó: Szundi György A Pécsett szerkesztett Je­lenkor július-augusztusi száma Balázs Attila önmagá­ban is megálló regényrészle­tével kezdődik: a Vajdaságból áttelepült prózaíró nehezen besorolható hangulatú, „paj­kos” írását Csíki László, Tompa Gábor, Kemény István és Térey János versei követik, valamint a harmadik részével véget érő „útirajz”, Forgách András Azok a cluj-napocai napok című munkája, illetve Körösi Zoltán újabb novellája. A nyári Jelenkor ad helyet egy némiképp rendhagyó, még télről származó vállalko­zásnak: a fiatal erdélyi írók élő folyóirata, az Éneklő Borz múlt év decemberében külön­leges fordításversenyt rende­zett. A kolozsvári felolvasóest írott anyaga olvasható most a Jelenkorban. A nyolcvan esztendeje szü­letett Weöres Sándorra emlé­kezik legközelebbi társa, Ká­rolyi Amy a költő ifjúkorának felidézésével. Ehhez az írás­hoz is kapcsolódik Mezei Ár­pád kisesszéje Keserű Iloná­ról. Makay Ida és Meliorisz Béla versei mellett pedig Kiss Zoltán Hamlet-tanulmánya ol­vasható, mely kísérletet tesz a darab cselekményének re­konstruálására, továbbá két rövidebb írás: Kereskényi Sándor bölcseleti esszéje és Somos Róbert Szilasi Vilmos első világháború előtti, ma­gyarországi pályafutását átte­kintő tanulmánya. A nyári szám kritikarovatá­ban Csontos Erika Karátson Endre prózakötetéről írt ismer­tetése, valamint Erdődy Edit P. Müller Péter Örkény-köny- véről szóló bírálata kapott he­lyet. A szám képanyaga Bocz Gyula munkáiból válogató­don: a művész munkásságá­ról, e munkásság fogadtatásá­ról Havasréti József írt értő, a témában eligazító tanulmányt. A Jelenkor e száma 60 fo­rintos áron augusztusban is hozzáférhető lesz. A kiállításrendezés terhét és örömét immáron évek óta vál­laló Sárkány József, a Janus Pannonius Múzeum művészet- történésze már hetekkel a tár­latmegnyitó előtt jelezte; soha nem látott bőségben érkeztek munkák a XIII. Országos Kisp­lasztikái Biennáléra. A válogató zsűri tagjait pusztán ez a tény - a bőség fenyegető zavara - szi­gorú rostálásra késztette. Száz- nyolcvan művész közül végül hetvenötnek az alkotásai - mintegy 200 kisplasztika - ta­lált magának helyet a Pécsi Ga­léria Széchenyi téri pincetermé­ben. Az ökonomikusabb váloga­tásnak, a magasabb esztétikai mércének köszönhető, hogy ez a kollekció mégsem olyan zsú­folt, mint a korábbiak közül akár a legutóbbi is, és a rende­zők javára írandó a tárlat átte­kinthetősége is. Holott az anyag hagyományosan kevert, eklek­tikus anyagában és műfajában egyaránt - az is igaz viszont, hogy különösebb meglepetéssel sem kényeztet. Föltehetően sokan egyetérte­nek azzal, hogy Fischer György ismét a szakmán belül is „szakmai” elismerésben, a Képző- és Iparművészeti Lekto­rátus díjában részesülhetett ar­chaikusán ironizáló, egyúttal a kisplasztika legbensőbb törvé­nyeit klasszikusan képviselő, humortól sem mentes munkáiért (Niké, Poéta, Zsuzsanna), míg a tavalyi kerámia biennálén sike­res Nagy Márta most kissé túl­díszítette lélekhajóját, ahogy a kísérleteiben mindig őserőt, az eredetiség jegyeit hordozó Buczkó György is régi, Mars je­gyében fogant kőkori eszközeit, bikaszarvú, jégcsap-állkapcsú szerszámait, antropomorf üveg­dárdáit, kenderkötéllel kötözött üvegnyalábjait hozta el. A térbe írható forma új lehe­tőségeit kereső Márkus Péter - a Baranya Megyei Alkotótele­pek díjával - a játékos, a kon­venciók nyűge alól szabadulni képes kísérletezőt sejteti, és kétségtelen, hogy Mata Attila kubusokba tört, s azokból fel­épülő, torz, sámánszerű figurái a korábbi próbálkozások után mintha mostanra töltődnének csak fel mágikus erővel;1 a bronzot feketére festi - az ég felé törekvő, egymásra tornyo­zott kubusok törékeny, expresz- szív egyensúlyával. Mata mű­veit, a Holdnézőt és társait a bi­ennálé harmadik díjával jutal­mazta a zsűri. Jómagam bizal­mat szavaznék Bencsik István két tanítványának, Böszörményi Istvánnak és Nyári Zsoltnak is, a bajt pusztán műfaji természetű­nek érzem; ugyanis az itt kiállí­tott munkáik - a világ geomet­rikus rendjét modelláló Bö­szörményi-szobor és Nyári Ma­dár című munkája - csak erő­szakkal minősíthető kisplaszti­kának. É szempontból sem lehet kifogásunk Nagy Gábor Mihály esztétikus Fekvő obeliszkjé\e\ szemben, s az először jelentke­zők közt érdemed megjegyezni a klasszikus formafegyelemmel dolgozó Szórádi Zsigmond, az­után Sóváradi Valéria vagy Pó­lyák János nevét. Ahogy tallózok a tárlat néhol önismétlő, máskor csak egy- másra-rímelő tárgyai közt, most csak utólag okoskodva láthatom úgy, hogy Gellér B. István no­mád emlékeit - leletei a Nö­vekvő városból - már két éve iS fémjelezhette volna elismerés, és nem az egymással szembeni megmérettetés szükségét, ha­nem a makacsul magas színvo­nalú teljesítményt minősíti Ba­kos Ildikó első díja is. Bakos „természetesen” keletkező bronzöntvényeinek ereje archa­izáló érzékenységükben van - a díszítő és „mesélő” funkció harmonikus kapcsolatában, amely az ékszerek kecsességéig intim, mégis egy öntörvényű eposzi világot idéz. Ahogyan a korábbi évek mű­faji vitái is mutatják, a kis­plasztika óhatatlan csapdája és messzire röptető, ezoterikus ré­giókat ostromló szárnya, hogy eszközeiben, anyagában megha­tározhatatlan. Hogy műfaji ra- gadványként akár grafikus, akár festői, akár zenei intenciókat is magára ölthet. Bocz Gyula egy gyönyörű fekete obszidiánt he­lyez elénk, rá néz majd ránk, és azt mondja; itt az alkalom - be­szélgessünk a Teremtővel. A törvényeit őrző, fényeit is el­rejtő titokkal. A tojásszerű, a gesztenyeszerű maggal. A Kez­dettel. Ez az egyik véglet, az egyik alappont, ahonnan a kisplasz­tika, mint koherens szobrászati tér már-már definiálható le­hetne. Ide tartoznak a Képző- és Iparművészeti Szövetség díjá­ban részesült Farkas Adám rég­ről ismert csavart oszlopai is - az intimitásában is világegésszé szervezett klasszikus forma-tör­ténések világa. Az anyag, a forma beszél önnön hatalmáról Kecskeméti Sándor Erő című gránittömbjében is. Másfajta dimenziót - desc- riptív, leíró-önkibeszélő, alanyi pozíciót - képvisel El Kazovsz- kij szürreális, mesebeli féktelen­sége vagy Barabás Márton és mások meglehetősen kimódolt ötletei. És természetesen sokfé­lék vagyunk, mi befogadók is. A színvonalában a két évvel ez­előttinél sem jobb, sem rosz- szabb seregszemlét sem fogad­hatjuk másfajta alázattal, mint azzal, hogy kinek-kinek a kép­zelet más- és más ajándékait kí­nálja. Egészen az augusztus 22-diki zárásig. Bóka Róbert Meliorisz Béla Még mindent lehet süthetnék gesztenyét vagy árulhatnék éppen könyveket, szóval kezdhetnék magammal valamit, bár én szeretek kapualjakban ácsorogni szindbádi szívvel, kivárni, míg megáll valaki a szemközti ablakok valamelyikében vagy lemaradt utasok reménykedésével vízparton lődörögni és dobálásra alkalmas kavicsokat keresgélni, esetleg elgondolni, amint hozzám lép a régen csodált ismeret­len asszony, tudakolván, ismerem-e a tengert, minden­esetre a lezáratlanság, a beteljesülések sokféleségé­nek ígérete, a különösség hoz lázba, talán ahogy gye­rekként figyeltem boldog izgalommal, ablakunk üveg­lapjának verődve mint szakad a hó, s hogy belső ajtók nyílnak titokzatosan, azt hiszem, testvérem születik, nagymama eljön, még minden lehet Mi már bizonyosan távol állt tőlünk a könyvekből ismert, gazdag utazók vonzó könnyelműsége, mikor leszálltunk a századfor­dulót idéző vidékies állomáson, mi csak egyszerűen nem tudtuk, meddig maradunk, olyannyira nem, hogy még ma is csupán törjük az itteniek nyelvét, pedig érkezésünk első órájától a felfedezők mámorával, vagyis nyugtalansággal vegyes csodálattal jártuk az utcákat, s türelmetlen igyekezettel akartuk meghódí­tani a tájat, ami mostanra nyilvánvalóan teljesület- len akarat maradt, mert bevallatlanul is kettős von­zásban éltünk, kalandvágyon, de a mindenütt otthon ábrándjával az ismeretlen vidékek és a féltve útnak eresztő, ám titokban visszaváró szülőföld vonzásában, nyersebben fogalmazva nagyon otthontalanul, s mind­jobban honvágytól gyötörten a hazában, mert mi már bizonyosan nem építünk itt házat és nem veszünk sző­lőt, legföljebb csak szorongatja majd torkunk a fel­növő alázat, leveleket írunk vagy könyvekkel bíbelünk, s faggassanak bár gyermekeink makacsul, nem lesz ne­künk semmiféle titkunk immár Gábor Éva Mária: A meditáció tere és az idő A kellemetlen szögben visszaverődő napsuga­raktól hunyorogva, szót­lanul hasaltak a hegyvidéki község új központjaként emle­getett bányató északi, kirándu­lóktól viszonylag még kevéssé veszélyeztetett partján. Kezüket közvetlenül a víz fölött lóbáz- ták, az aprócska hullámok néha váratlanul megemelkedve vé­gigsimítottak barna bőrükön, ilyenkor elmosolyogtak, össze­néztek. Elfogadva a természe­téből következően legtöbbször eleve rövid lejáratúra szabott „tábori-szerelem” jó, rossz ol­dalát, már első közös vacsorá­juk után lefeküdtek egymással. Élvezték a kirobbanni engedett vágy keserű ízektől mentes be­teljesülését, nem nyugtalankod­tak a pár hét múlva szinte tör­vényszerűen bekövetkező, nagy valószínűséggel az ő esetükben is végleges elválástól, nem nyaggatták a másikat fölösle­ges, bántó kérdésekkel. Kettejük kapcsolatát feltűnő­nek, szokatlannak tartották a tá­bor lakói. Ha kimondatlanul is, sőt, pontosan meg sem fogal­mazva, de hiányolták viszo­nyukból a „lelkizést”, irigyelték határozottságukat, helyzetük megváltoztathatatlanságának ilyen mérvű semmibevevését. A faházak közötti keskeny, rideggé ápolt sétányokon gyak­ran önfeledtté váló „száguldo­zásaik”, a délutáni, hallgatóla­gos szabályozottsággal előírt pihenőidőt akaratlanul is szét­romboló röhögésük, s nem reszkető titkolódzással elfo­gyasztott üveg sörök hamar ki­vívták a teljhatalmú vezetőség tagjainak rosszalását, melyet táborozásuk negyedik napján követett a csak nevelőkből és kísérőkből álló fegyelmi bizott­ság azonnali egybehívása. Sűrű, tömött sorokban fe­szengett a kivezényelt közönség az eredeti rendeltetésétől arra a délutánra megfosztott ebédlő­ben, szemben a sebtiben össze­tákolt emelvényen helyet fog­laló bírákkal. Az ítélkezők piros terítővei leplezett asztalsorok ablakközeli végéhez rendelték a lányt, a távolabbihoz a fiút. Kemény, célratörő, megvála­szolni nem hagyott kérdések záporoztak a magatartásuk kö­vetkezményeit „kellő komoly­sággal” mérlegelni nem képes vádlottakra. Talán húsz percet, ha tartott az „előadás”. A közösséget bomlasztónak! kikiáltottak ügyében hozott döntés - hazaküldik őket - for­más, pecsétes, sokak által aláírt határozat alakjában látott napvi­lágot. Többen érthetetlenül súlyos­nak találták a büntetést, ám szólni senki nem mert, hiszen mindenki közpénzen - ezt jól a fejükbe verték -, az „ÉV” jóvol­tából van itt, nem nagyon ug­rálhattak. Legkevésbé az „elitélteket” zavarta a dolog. Az „utolsó nap” reggelén jó korán, már a közös étkezés előtt kint voltak a strandon. Mialatt úsztak egyet, megérkezett a maszek kenyeres, aki tejet is árul. Bevásároltak nála, megreggeliztek, átúsztak ide, a csendesebb, zavartala­nabb részre, és azóta, kisebb pancsolásoktól eltekintve, na­poznak.- Nézd! - mutatott a lány a túlsó oldalra, ahol néhány tucat ember indokolatlannak tetsző ide-oda rohangálása törte meg a nyaralók nagy tömegének lusta hömpölygését.-Mi lehet az? - kérdezte a fiú, bár látszott rajta, nem külö­nösebben érdekli a dolog.-Átmegyünk? - fordult fe­léje a lány.- Hm ... - vonta meg vállát a fiú, majd felfigyelve a lány mind nagyobb kíváncsiságát tükröző tekintetére, lassan bele­csúszott a vízbe. Kényelmes, pihentető moz­dulatokkal haladtak. A fokoza­tosan érthetővé váló hangokból hamarosan kivehették, odaát egy elveszett kisgyereket keres­nek. Valahol a tó közepe táján, szinte egyszerre bukva a víz alá, mind a ketten lefelé kezdtek úszni. Csupán egyik kezükkel tempóztak, a másikkal fürdőru­hájuktól igyekeztek megszaba­dulni, és a puha, finoman süp­pedő homokban már meztelenül landoltak. A tiszta, alig szennyezett vízben kíváncsian, örülve mez­telenségüknek, nézegették egymás testét, arcát, furcsán le­begő hajukat, s kifehéredett, ta- padós tenyerüket a fejük mellett összeszorítva csókolóztak ... Ajkaik hirtelen szétnyíltak, ha­talmas buborék-hadsereg rob­ban fel szájuk előtt, nevetve el­rugaszkodtak a medertől, és fin- torgó pislogással, fújtatva buk­kantak a felszínre. A lány csak a fiú segítségével tudta bikinije felső részét becsatolni, utána belecsusszantak nadrágjukba, és folytatták az átkelést. Hangos nyögdécselések kö­zepette, erőlködve kúsztak ki a vízből. Mikor sikerült valame­lyest „normalizálódniok”, lel­kes segíteniakarással forgatva fejüket kutatni kezdték a még mindig izgatottan rohangáló strandolok nyugtalanságának az okozóját.- Ott van! - mutatott a fiú vá­ratlanul az elkerített hulladék- gyűjtő hely felé, ahol egy kisfiú egy felborult kuka tartalmának közepén guggolva, elmerülten turkált a szemétben.-Tényleg! Hurrá! - vetette magát hanyatt a lány, tapsolt, majd a hasára hemperedve megemelkedett, felsőtestét ügyesen megtámasztotta jobb kezével, a ballal pedig nagy kö­röket írva le a levegőben meg­próbálta felhívni magukra a tö­meg figyelmét. Senki nem ért rá foglalkozni velük. Aztán halk surranással partra siklott mellet­tük a mentőcsónak, a benne görnyedő, sötétbarnára égett férfi elégedetten nyugtázta a lány integetését, a nyakában szörcsögő adó-vevőn benyo­mott egy gombot, várt kis ideig, csak utána szólalt meg.- Nyugi! Megtalál.. .ták .. . Viszem. Felpattant, a kukákhoz ro­hant, hóna alá kapta a rémületé­ben sírva fakadó gyereket, visz- szaugrott a csónakba, térdei közé állította a kisfiút, a lapáttal ellökte magát 41 parttól, és evezni kezdett.-Cuki - mondta a lány vi­dáman, újjait végigzongoráz- tatta a fiú csillogó, forró hátán. - Megyünk? Éhes vagyok. A fiú elgondolkodva bólin­tott, szemét félig lehúnyva kuta­tón körülnézett, majd kaiját elő­renyújtva közelebb húzott két, mechanikus meghajtású rok­kantkocsit. Könnyedén, a lábaik helyén meredező sápadt, érátütötte vé­kony bőrű csonkokat nem is használva tornázták fel magukat az ülésbe.-Irány, a büfé! Verseny! - kiáltotta a lány, és eltorzult arc­cal, vadul tekerni kezdte a kere­keket. A lázadás Matúz Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom