Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-22 / 198. szám
1993. július 22., csütörtök uj Dunántúlt napló 11 Tizenháromezres krőzusok Étkezési tanácsok gyomorrontás évadjára A meleg, nyári időszakok egyik leggyakoribb „banális” betegsége a gyomorrontás, szakszerűbben: gyomorhurut. A kellemetlen megbetegedés oka az esetek döntő többségében fertőzés, ami könnyen „beszerezhető” mosatlan zöldség, gyümölcs, illetve nem megfelelő minőségű, állott élelmiszer fogyasztásával. A gyors kilábolás fő feltétele: némi önmegtartóztatás az étkezésben. A fertőzéstől gyulladásba jött nyálkahártyát ugyanis kímélni, a szervezetet pedig bizonyos mértékig tehermentesíteni kell rövid idejű koplalással, illetve diétával. Szem előtt kell azonban tartani, hogy a gyomorrontás a szervezet víz- és ásványianyag (só, nátrium, kálium) készletének jelentékeny megcsappanásával jár együtt. A koplalás idején ezt pótolni kell és lehet - vízzel, ásványvízzel, keserű citromos teával, citromos vízzel, enyhén édesített limonádéval. A diétázás megpróbáltatásai enyhíthetők zöldségfőzelékkel és főtt krumpli levével. Ajánlatos azonban mellőzni minden fűszeres, zsíros étket, pl. felvágottat, húspástétomot, kolbászfélét. Célszerű, hogy a gyomorrontásból lábadozó naponta 5-6 alkalommal egyen, de csak „mini-adagokat”. A diétás étrendbe beiktatható egyebek között rántott leves száraz rántással, pirított zsemlekockával, rizsleves, zöldséges burgonyaleves (olajjal), később burgonyahab reszelt sajttal vagy túróval, zöldséges-májas rizs, sajtos makaróni, párolt natúrszelet és párolt cukkini. - borgó „Igenis a nagy jövedelműeket fogja sújtani ez az AFA-módosí- tás... ” Gondolom, jól idéztem pénzügyminiszterünket, hiszen az említett mondatot nyomban az elhangzása után papírra vetettem. Szabó Iván szenvedélyes szavakkal védelmezte találmányát a parlament színe előtt, minekutána szavazásra bocsátották, s a koalíciós szavazógépezet áldását is adta az újdonságra. De kiket is kell a nagyjöve- delműeknek érteni? Kiket értett e kategóriába tartozónak a miniszter? Mit tesz isten, napokon belül Tipikus 40-es évek végi fia- talember-sors a Takács Györgyé: a Tolna megyei Miklósvár, ahol született, s felnőtté válva ácsnak készült, 22 éves koránál tovább nem tudta megtartani, s elbocsátotta a nagyvárosba. 1948-ban került Pécsre, s azóta - 45 esztendeje már! - ez a város az otthona. Itteni pályafutását a BÉV-előd Magasépítő N. V. (= Nemzeti Vállalat)-nál kezdte bőrgyári, Zsolnay-gyári munkákon, majd a frissen alakuló tszcs-k (termelőszövetkezeti csoport) épülő állattartó telepein. Ez 1953-ig tartott. Akkor hívták építésvezetőnek az alakuló „Tatar”-előd Pécsi Építő-Karbantartó Vállalathoz, s egészen 1965-ig ez is volt a munkahelye.- 1954-től - emlékezik - az első belvárosi rekonstrukción ez is kiderült. Elsősorban természetesen az igazi nagyjöve- delműeket értette, tehát azokat, akiknek eddig sem okozott gondot, s ezután sem fog gondot okozni megvenni .mindenből a legdrágábbat, a legelitebbet, terhelje bár százszázalékos ÁFA is. De ők - számarányuknál fogva még - nem elegendők az állami zsák lyukainak a befoltozására. Szükségeltetnek tehát azok, akik jóllehet kevesebbet fogyasztanak ugyan (pénzügyminiszterünk idevágó másik aranymondására még hivatkodolgoztam. Ez a szép utca akkor nagyon lerobbant állapotban volt. A felújítást Kiss Tibor tervezte. Erről ma már nem sokan tudnak, sőt a felújításra is általában mint egy sortatarozásra emlékeznek. Pedig ennél sokkal többről volt szó. Az akkori követelményeknek megfelelő belső korszerűsítést is végrehajtottuk, pl. be vittük a lakásokba a vizet, megszüntettük az udvari wc-ket. Ez a korszaka alig több, mint egy évtizedig tartott, s akkor jött az igazi nagy kaland: a műemlékvédelem. 1965-öt írtak, s akkor már működött az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség pécsi kirendeltsége, ahonnan az egész Dél-Dunán- túlra jártak dolgozni. De tovább kellett lépni, s talán éppen a pécsi belvárosi munkák révén zunk majd!), de lényegesen többen vannak, ők hozhatnak már valamit az állami konyhára. Kik is ezek? Természetesen a nyugdíjasok. Valahogy úgy van velük „pártunk és kormányunk”, mint a legendás Móricka, akinek mindenről „az” jutott az eszébe. Esetünkben az „az” helyében persze „nyugdíjas” értendő. Szóval a nagyjövedelműek, akiket „igenis sújt” az új AFA, a nyugdíjas „felső tízezer” - vagyis sokszázezer - akik állami könyöradományként 13 ezer forintnál valamivel többet „élvezhetnek”. esett a választás Takács Györgyre, akire a kirendeltség vezetését bízhatták. Ma már tudjuk: jó volt a választás.- Pécsett az idő tájt még kevesebbet dolgoztunk - idézi saját műemlékvédelmi kezdeteit. Akkor éppen két nagy munka folyt a megyében: Siklós és Máré-vár. Szép feladatok voltak! De ma már fájó szívvel látom, hogy pl. a siklósi vár állapota hová jutott. Egyébként Takács György átvétele idején folyt országszerte a műemlékvédelmi szervezet kiépítése, ami nem kis feladatot jelentett az akkor már technikusi végzettséggel rendelkező kirendeltség-vezetőnek. Érdekes, hogy beosztottjai között is nem egy mérnök volt, s munkája során is, meg a fel- sőbbségnél is, az OMF-nél nála magasabb végzettségűek voltak a partnerei. Okozott-e ez nála valami belső konfliktust? Határozott nem-mel válaszol:- El tudott fogadni a szakma, jól együtt tudtam dolgozni az építészekkel. Talán azért is, mert én soha nem akartam építész lenni, ők pedig nem akartak kivitelezők lenni. Megadtuk egymásnak a maximális segítséget, és ez így volt rendjén.-Miközben pedig kitágult a kör a pécsi kirendeltség részére- a 80-as évek elején a Makó-közeli Kiszombor XII. századi kápolnáját újították fel, s tető alá hozták a frissen létesült szegedi kirendeltség székházát is - belépett rengeteg szép feladattal az első számú munkaként a pécsi - most már igazi- belvárosi rekonstrukció, avagy újabb keletű kifejezéssel: rehabilitáció. Akkoriban 100 körüli létszámú gárdát foglalkoztatott Pécs, csupa olyan szakmunkást, akire mindenütt és mindenben számítani lehetett. Amikor azt kérdezem, mi volt a számára legkedvesebb Mivel ők - az említett nagyjövedelem okán - már méltatlanok az ún. kompenzációra. Zseniális húzás! Hiszen ismét találtatott egy pont, amelynél szembeállíthatok egymással a nyugdíjasok. Ha nem is hangosan méltatlankodva, de azért csendben és magában kiki a szabói krőzusok közül azért nem foglalja áldó imáiba azokat, akiket a megosztó kormány-kegy ún. kompenzációba részesít. Még ha tudja is, hogy ők azok, akik erről a legkevesebbet tehetnek. Hiszen a határvonalat bárhol meg lehetett volna húzni, s a krőzusok közé sorolhatták volna a tízezreseket is. Bár ez munka, hosszú felsorolás következik, amiből kiderül, hogy valamiért mindegyik munka kedves volt, és ezen nincs is semmi kivetnivaló. Hiszen le- het-e pl. egymás elé sorolni valamelyik római kori sírépítményt? Csak Pécsvárad miatt kedvetlenedik el:- Ez talán soha nem lesz befejezve. Sok mindenre rá kellett volna hajtani, bár igaz, pénz akkor sem volt, de talán mégis több, mint most. A kedves munkák közül mégis külön említésre kínálkozik Rodostó:- Tudomásom szerint ez volt az OMF egyetlen külföldi munkája. 82-ben felmerült a Rákó- czi-ház felújításának szükségessége, és valahol kitalálták, hogy ez hazai kivitelezésben történjék. Hogy aztán miért éppen a pécsi kirendeltségre osztották? Gondolom, talán azért, mert mi foglalkoztunk a legtöbbet a török építészeti emlékekkel. 1982 végén mentünk ki három áccsal és négy kőművessel (a segéderőt helyben alkalmaztuk), s 2 és fél hónap alatt eredeti - Rákóczi-korabeli - állapotába hoztuk vissza a házat. Takács György több mint két évtizedet töltött el szoros kapcsolatban a műemlékvédelemmel, amelytől igazán 1986-ban történt nyugalomba vonulása óta sem szakadt el. így aztán kézenfekvő megkérdezni tőle: milyennek látja a műemlékvédelem mai helyzetét? Válasza tanulságos:-Nem látom ennek a tevékenységnek az anyagi bázisát, pedig ehhez sok pénz kell. Nem látom azt sem, mikor rendeződik az állam által megtartandó műemlékek sorsa. Azt viszont látom, hogy a szervezet inkább bomlik, mint szerveződik. És mindeközben a műemlékek állapota sokfelé vészesen romlik. Elég csak a szigetvári várra gondolni. H. I. Százak között egyedül Hogy érzik magukat, milyen gondok, gondolatok foglalkoztatják a mai öregeket? Egyebek közt ezt kutatta az a gerontológiai világtalálkozón is nagy érdeklődéssel fogadott átfogó vizsgálat, amelynek alanya 1.600 hatvan éven felüli Bács- Kiskun megyei városi, nagyközségi, illetve tanyasi lakos volt. Valamennyien 130-130 kérdésre adtak feleletet. Túlnyomó többségük első helyre az önállóságot tette. Azt az igényt és reményt, hogy képes önmagát ellátni és eltartani, nem kényszerül arra, hogy alamizsnáért kopogtasson az ön- kormányzat, vagy akár a közvetlen családtagok ajtaján. A közhit szerint az öregek többnyire a múlt felé fordulnak, kevéssé érdeklik őket a ma és a holnap dolgai. A felmérés eredményei ezzel szemben azt mutatták, hogy a múlt-jelen- jövő hármasából döntően a jövő kilátásai állnak gondolataik, érdeklődésük középpontjában. Elsősorban gyermekeik és főként unokáik sorsának alakulása foglalkoztatja őket. Kondíciójukról, egészségi állapotukról a 60-on túliak "önarcképe" - szembesítve az orvosi-demográfiai adatokkal - nem igazán hiteles. Amíg jól bírják magukat, alábecsülik a betegségek, tüneteit, s a ténylegesnél kedvezőbb az öndiagnózisuk. Több kérdés firtatta a hajlott korúak kapcsolatait közvetlen környezetükkel. Legelhagyatot- tabbnak a városlakók, köztük is a lakótelepi panellakásokban élők érzik magukat. A szomszédok közelsége legtöbbször nem jelent baráti, ismerősi közelséget -jó esetben is csak köszönő viszonyt...-szómaA múlt kétkezi őrzője Emberek és állataink A mérkőzés döntetlen. Amely a két tábor között egyre szenvedélyesebb hangon folyik és amelyik mindegyike közvéleménynek tudja, tudatja magát. Az állattartók és -kedvelők valamint az ellenzők táboráról van szó. Elöljáróban bevallom én az előbbiekhez tartozónak tudom magam. Egészségesen elfogultnak érzem elveimet, amelyekkel lehet ugyan vitatkozni, de amelyek elfogadhatóságáról, igazságáról érveim tán meggyőzőek tudnak lenni. Egyértelműen hitet teszek hát az állatbarátok elvei és érzései mellett. Hosszú lenne most okos vagy oktalan fejtegetésekbe bocsátkozni, amelyek nem nélkülöznék a társadalom már-már nyomon alig követhető változásait. A megrögzött szokások és belénk ivódott elvek megtépettségét, a viszonyok gyökeres változásait és mindazt, ami nyomán és okán egyfajta bezárkózottság, mellőzöttség, félreállítottság-tudat kezd kialakulni az emberekben. Ezek az emberek nem elsősorban ideológiákban, fennen hirdetett eszmékben csalódtak, hanem embertársaikban. Akik az események és változások következtében maguk is megváltoztatták igényeiket, érdeklődési körüket, reflexióikat. Elvesztették, de legalábbis megfogyatkozott tűrőképességük és olyan dolgok felé fordultak, amelyek egy réteg számára groteszknek, elviselhetetlennek tűnnek. Dehogyis mondom én azt, hogy minden állattartó csalódottságból, lelki kényszerből, mintegy írként ba- jaira-bánatára tart állatot. Mindany- nyian tudjuk, hogy nem így van. De azt is tudnunk kell, hogy van, lehet az életnek olyan pillanata, amikor megértést, társaságot, igaz barátságot, s gondoskodás lehetőségét már csak egy állat tudja megadni, biztosítani. Számtalan öreget ismerek, akik elvesztették szeretteiket s akik most reggelenként, napközben, esténként kutyáikkal, macskáikkal beszélgetnek, azokat ápolják, gondozzák, dédelgetik. Mert kifogyhatatlan bennük az inger, hogy valakiről, valamiről gondoskodjanak. Mert a sors vagy megégette, vagy óvatossá tette őket embertársaik mímelt, szimulált, néha átlátszóan hazug magatartásával szemben. De az állattartó nemcsak gondoskodik szeretett tulajdonáról. Sétálni viszi, miközben maga is mozgást végez és ahelyett, hogy napjait lefüggönyözött szobában töltené, ki kell tárnia ajtaját s kedvencével együtt megtenni a kötelező sétát. Nemcsak az állatok ösztönvilágával foglalkozó állatetológusok (sőt, gyanítom nem elsősorban ők) tudják, milyen nagy örömet jelent az állat ösztönös és minduntalan megjelenő szeretete, szeretetigénye, ragaszkodása a gazdihoz. Ezért is van, hogy néha mások számára érthetetlen örömmel osztja meg a néha még nélkülözni is kényszerülő gazdi falatjait kedvencével. A tulajdonosok - milyen megszürkült, inkább jogi, mint érzelmi kategóriát jelző szó ez itt! - fenntartás nélkül fogadják el és gondozzák állataikat. Eközben - beismerendő tény - nemcsak a Nyugaton jól ismert gondozási, ápolási, tisztántartási normákat, de még az alapvetően elvárható elővigyázatosságot sem tartják be. Közismert, hogy szabadon, póráz nélkül sétáltatják néha fegyelmezetlen és fegyelmezhetetlen jószágaikat. Amelyek szeretetben nőnek fel és élnek, így nem ismerik a bizalmatlanságot, az irántuk fel-fellángoló gyűlölködést, a félelmet. így minden hozzájuk szóló vagy közelítő személyt kedvesen körülszaglásznak, várva a megszokott si- mogatásokat, szavakat. És mert éppen a gyermekek azok, akik a kutyusok- nak, a vau-vauknak nagyon tudnak örülni, számtalan konfliktus forrása lehet ez az állapot. Sok szó esik mostanában sajtóban, rádióban a hátrahagyott ürülékek szinte mindenütt fellelhető előfordulásáról. Szomorú tapasztalatokat tett közzé legutóbb az Új DN-ban az ÁNTSZ laboratóriumi vizsgálata éppen a játszótereket illetően. Ezért rendeletekkel, utasításokkal próbálják - egyébként helyesen - a sétáltató helyeket kijelölni, meghatározni. Azt kell azonban hinnem, hogy ezeket az előírásokat olyanok hozzák, akik sohasem élvezhették állatbarátaik közelségét, ragaszkodó szeretetét. Az is bevallandó tény, hogy ezek az utasítások be sem tarthatók. Nem elsősorban eszközök hiányában, de azért is, mert igen kevés a hely ahol legálisan futtatható, sétáltatható, pihentethető az állat. El kell ismernünk, a magyar állattartók sokasága, megreszkírozom többsége, nem volna hajlandó kis szemétlapáttal és seprűvel sétáltatni kedvencét, hogy annak piszkát összeszedve biztosítani tudja a sétál- taló-hely és terep tisztaságát. Bár nem is kaphatók nálunk azok az eszközök, amelyek a megkívánt higiéniát szolgálhatnák. Mindezek alapján és még sok más indok felsorakoztatásával igazolhatnám a mérkőzés döntetlen állásának természetességét. Hiányolhatnám azt a toleranciát, amely az állattartók elleni érvek és tapasztalatok elviseléséhez, megtűréséhez segít. De éppúgy hiányolhatnám az állattartók elfogult szemléletét is, amely az ellenzők táborának jogos felvetéseit csupán értetlenséggel magyarázza. Az állat fontos cikk, társ lett elsősorban az öregek életében. Szeretetpótló lénye felvidítja, felfrissíti a gazdát, miközben mindennapi gondjai elhalványulhatnak, háttérbe szorulhatnak. Végezetül eszembe jut a sokak által ismert anekdota, amely nagyszerűen reprezentálja az állat egészséges ösztönét, életvitelét. Egy erősen kapatos férfi noszogatja antialkoholista barátját, hogy igyék már meg vele egy pohár bort. Az absztinens kézzel-lábbal tiltakozik, mondván, ő nem szomjas, s inni csak akkor szokott, ha arra szüksége van. Pfuj! - mondja szesztestvér barátunk - olyan vagy, mint az állatok! Lehet, hogy ebből az ismert anekdotából leszűrt véleményem sokakat felháborít, mégis hittel mondom: nagyon sokszor jó volna, ha életünk során állatian tudnánk viselkedni, úgy viszonyulni egymáshoz és a világhoz, mint azt szeretett állataink az egészséges ösztönök parancsának engedelmeskedve teszik. Bokrétás András * már fölöttébb restellni való cselekedet lett volna. Nem mintha bármely kompenzáció is azokat segíthetné az ismét meglóduló infláció kivédésére. Apropó kivédés. Miniszterünket még korábban, amikor éppen csak szóba került az AFA-módosítás, valamely tévé-riporter aggodalmaskodva megkérdezte: hogyan védekezhetnek ennek a hatásai ellen a kisjövedelműek? Szabó Iván a világ legtermészetesebb dolgaként jelentette ki: úgy, hogy kevesebbet fognak vásárolni. Hát igen, valameddig még így is lehet védekezni. De azután ...? Hársfai István
