Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)

1993-07-21 / 197. szám

10 üj Dunántúli napló 1993. július 21., szerda Az TJj I3N politikai vitafóruma Békés választási kampányra számítsunk? Felvonulósdi - hitelben A pártok együttes, nyilváno­san elmondott véleménye sze­rint kerülni kell a sárdobálós vá­lasztási harcot. És egyes szó­csövek és képviselők máris el­kezdték a hamis érveket, a pocskondiázást. Egy országos napilap szerint a KDNP pártál­lami módszereket ajánl a gazda­ság bajai ellen, a Kisgazda 36-ok pedig szerinte teljesen le akarják rombolni a mezőgazda- sági szövetkezeteket. Mire jó ez az állandósult rá­galomhadjárat? Mivel ilyen hangok a mi régiónkban is el­hangzanak, érdemes róla szólni. Most tekintsünk el attól, hogy megvitassuk, szövetkeze­tek-e a tsz-ek, csak az a kérdés marad, hogy szét kell-e ezeket verni? Tekintve, hogy az or­szágban a legtöbb tsz - szerve­zetileg - megmaradt, miben nyilvánul meg a szétverés? Ha egy ipari vállalat végképp tönk­remegy, felszámolják. Mégsem állítja senki, hogy valakik szét akarják verni a vállalatokat, kü­lönösen nem fogják rá e szán­dékot egy pártra. Azt viszont be kell látni, hogy a végleg tönk­rement mezőgazdasági vállal­kozást (tsz-t) sem lehet valami külön eljárással fenntartani. Te­hát a maradék vagyonát fel kell osztani. De ez nem szétverés! Nem érthető, hogy egyesek miért állítják, hogy a tsz-forma az egyedül üdvözítő, annak el­lenére, hogy sehol Európában nem ez az uralkodó vállalko­zás-típus a mezőgazdaságban. A minap a franciáktól ellesett módszerrel, a traktoros felvonu­lással fenyegetőztek. De - gon­dolom - a traktorra nem „sztrájkoló” vezetők ülnének, hanem parancsukra az alkalma­zottak. Ez a fenyegetés pedig el­hangzik a betakarítás idején, mikor minden liter üzemanyag a földeken járó gépekbe kell. Annál is inkább, mert hitelre kellett vásárolni. S hitelben fel- vonulósdit játszani, hogy mégiscsak fura dolog! Egy ilyen erőfitogatás csak az or­szág gazdaságát ássa alá,s ér­telmetlen nagyzolás a „fejlett Nyugatot” ezzel majmolni, és erőn felüli próbatétel a gazda­ságoknak: egy újabb lépés a csőd felé! A kierőszakolandó cél pedig - a kiválások megtil­tása - csak egy szűk réteg ér­deke. Érdekes, hogy az állami gaz­daságok vezetői nem csapnak ekkora hűhót minden apró-cseprő ügyből. Ők nem félnek attól, ha csappan a gaz­daság, Igaz, ott kinevezett és nem „választott” vezetők mű­ködnek és felsőbb szerveik vannak, akik számonkérik az eredményeket s nekik nincs módjuk azokat lóvátenni, mint néhol a tsz-tagságot Jehet kü­lönböző trükökkel. És azt hi­szem itt az egész probléma lé­nyege: a senkinek sem felelős vezetés biztos megőrzése a cél, és ezért kell a bajokat másokra, egy pártra kenni, mondván, mi azért nem boldogulunk, mert ez a ludas párt; a 36-os képviselő- csoport áskálódik. A napokban olvastam, hogy az egyénileg művelt földek mel­lett kirí a tsz-földek gazos elha­nyagoltsága. Ezekből a földek­ből 600 ezer hektár maradt par­lagon, ez kb. 2 és fél millió tonna búza kiesését jelenti, a tőzsdén 20 milliárd forint el­vesztését. Hát akkor ki veri szét a tsz-eket, a magyar mezőgaz­daságot? Végül még egy gondolatot ajánlok a tsz-ek felsőbbrendű­ségének hirdetői figyelmébe: a zöldség-gyümölcs, hús és tojás túlnyomó részét az elmúlt 40 éven át is a háztájiban (kis­üzemben) állították elő. Igaz, a tsz-en keresztül értékesítették ezzel is javították a statisztikát. Minek hát a másra mutoga­tás, a sárdobálás? Székely Sándor ^ Ombudsman avagy Állampolgári Jogok Országos Biztosa Merjük elővenni a régi elnevezést! Az ÚDN július 17-i számá­ban Koós Tamás cikket közölt az októberben esedékes „om­budsman” választásról. Már ed­dig is sokat hallottam ezt a szép elnevezést, - morogtam is ma­gamban eleget -, végül is szük­ségesnek tartanám, hogy a névvel kapcsolatban pár tényt leszögezzek. A magyar alkotmányjogi in­tézményékre is áll, amit az an­golokról szokás mondani, hogy „nem készültek, hanem termet­tek". Más szóval: alkotmányunk ősi történeti fejlemény, főelvei és tételei jórészt régóta fennáll­nak, azok keletkezési időpontjai gyakran pontosan meg sem ál­lapíthatók, A történeti alkot­mány - szemben a charta al­kotmánnyal - mindig egy nem­zet sajátos szellemének a kifeje­zése, a nemzetéletben gyökere­zik, a nemzet individualitásá­nak szerves része, attól amannak tönkretétele nélkül el sem sza­kítható. Ez a tény hozza magá­val, hogy a magyar alkotmány- jog helyes magyarázata a nem­zet társadalmi és politikai törté­nelmének ismeretét feltételezi, és számos intézményt helyesen csakis a történettudomány fénye mellett ismerhetünk meg. (Ezért nem volna szabad megfelelő történet tudás nélkül az államé­let irányításához, vezetéséhez, intézményeink kialakításához hozzányúlni.) Jól tudom, hogy ez a jogi fel­fogás az elmúlt évtizedek ún. jogi oktatásában képviselt el­vektől messze van, és éppen ezért az ebben a szellemben fel­nőtt, és az „állam- és jogtudo­mányi” tanulmányokat folyta­tott mai államférfiak sem fogják vele azonosítani magukat. De a ,jog- és államtudományokon’' nevelődött - és ma már kihaló- félben levő régiekben talán még élnek azok az eszmék, amelye­ken valamikor nevelődtünk. És csak a nemzet géniuszát sugárzó történeti alkotmányok teszik szükségessé az olyan bírósági eljárást, amely az államvezetés, a kormányzat vagy a jogalkotás tényeit az alkotmány elveivel való egyezőség szempontjából értékeli, vagyis hogy az állam rendelkezzen alkotmánybíró­sággal. Nem célom most sokaknak unalmas jogi fejtegetésekbe bo­csátkozni a minden jogállamra jellemző jogvédelem különböző formáiról és megnyilvánulásai­ról, egyedül az engem nagyon zavaró - és napjainkra jellem­zően általánossá váló nyugat­imádatnak az elnevezésekben való feleslegességén szeretnék rámutatni. Az ombudsman szó a svéd jogban jelenik meg. Erről pedig tudni kell, hogy fejlődésében sokáig nem ismerte a közép-eu­rópai fogalmak szerinti ügyészi és ügyvédi intézményt. A több ízben módosított »1809 június 6-i alaptörvény 96 §-a értelmé­ben minden országgyűlési ülésszak két, jogtudásáról is ki­emelkedő tisztességéről közis­mert férfiút tartozik kijelölni, az egyiket igazságügyi (justitieom- budsman), a másikat katonai (militieombudsman) megha­talmazottként, hogy azok az or­szággyűlés által mindkettejük részére külön alkotott ügyrend szerint felügyeljenek a törvé­nyek és alkotmányszabályok betartására. Az igazságügyi meghatalmazott feladatát képezi az, hogy általános felügyeletet gyakoroljon a jogszabályoknál a birák és közszolgálati alkal­mazottak általi alkalmazása fele. Amikor nálunk az u.n. rend­szerváltás során a jogállami­ságra való visszatérés miatt vál­tozások következtek be, már - az elmúlt évtizedek történelem­hamisító oktatása miatt is - vi­tákat kellett folytatni bizonyos nevek, szimbólumok alkalma­zása miatt. Csak utalok a címer-vitára, a főispán - köztár­sasági megbízott - elnevezésre stb. (Ennek a történelmietlen szemléletnek problémája a mai napig is a Szent Korona kér­dése. ) így - sajnos természe­tesnek kell vennem azt is, hogy az új közéleti tisztségnek, a nép ügyvédjének elnevezésével kap­csolatban is problémák vannak. Pedig csak egy kicsit kellene a magyar jogi élet történetét ta­nulmányozni, megtalálnák benne a megfelelő elnevezést: Koronaügyész. Már az elmúlt negyven évben is merészeltem szűkebb tanít­ványaim között kifejteni a Szent Korona problémával kapcsola­tos nézeteimet. Azóta is több cikket írtam a korona elméleté­ről, a Szent Korona őrzésének kérdéséről és annak az államé­letben való nagyobb szerepéről protokolláris alkalmakkor (eskü, bírói ítélet stb.). Jól eső érzéssel olvastam, hogy éppen városunk egyik képviselője az országgyűlésen is tett már elő­terjesztést a Szent Korona őrzé­sével kapcsolatban. Most csak azt szeretném kérni az illetéke­sektől ne keressünk idegenben elnevezést olyan intézményre, amely a magyar jogban is meg­jelent, és elnevezés is van rá. Kérem, merjük elővenni a régi elnevezést, amelyben benne van az egész magyar nemzet és az állam minden tagja: Szent Ko­rona. Dr. Rajczi Péter Igazságtalan és felháborító Halasszák el az árverést! Igazságtalannak, erkölcste­lennek és felháborítónak tart­juk azt az eljárást, amely a kárpótlási földárverések során mecsekaljai községeinket, Cserkút, Kővágószőlős, Kő- vágótöttös és Bakonya lakóit sújtja. Az történik ugyanis, hogy valamilyen (?) jogsza­bály szerint Pécsről, teljesen idegen, ismeretlen emberek je­lennek meg az árverésen, mil­liókat érő kárpótlási jegytö­meggel és felvásárolnak min­dent, ami csak nekik tetszik. Itt el kell mondanom, hogy az annál is inkább felháborító, mert az itt élő embereknek, akiknek a saját jogos tulajdo­nát árverezik, 60-100 ezer fo­rint körüli kárpótlási jegyük van. így aztán a liciten a milli­ókkal szemben teljesen el va­gyunk lehetetlenítve. Hogy azoknak honnan van ennyi, a jó Isten tudja! Ez a helyzet úgy alakult ki, hogy ez a hely, tel­jesen speciális, a szokványos­tól teljesen eltérő vidék. Itt aránylag gyenge minőségű, így alacsony aranykorona ér­tékű földek vannak. Ezt az is fokozza, hogy már korábban az uránércbánya tetjeszkedé- sével párhuzamosan a terület jelentős részét, az akkori privi- légista jogok alapján kisajátí­tották. A megváltási ár emlí­tést sem érdemel. És most, amikor a maradék­ból a jogos tulajdonosok, vagy azok utódai valamit vissza tudnának szerezni, akkor meg­jelennek a földárverések hié­nái, elszedik előlük a lehető­séget. Éppen ezért azzal a tisz­teletteljes kéréssel fordulunk az illetékesekhez és a magyar Országgyűléshez, hogy sür­gősséggel szíveskedjenek megvizsgálni ezt az ügyet. A kérésünk mindössze annyi, hogy az itt élő emberek előnyt élvezzenek az árverésen. Kér­jük, hogy kérésünket, ha szük­séges, törvénymódosítás útján is méltányolni szíveskedjenek. Mivel a harmadik földárve­rés szeptemberre várható, a nj ári szünet miatt a Tisztelt Ház nem tud már kérésünkkel foglalkozni, kérjük ennek az utolsó lehetőséget jelentő ár­verésnek az elhalasztását mindaddig, amíg ez az ügy le nem rendeződik. Ismételten ki szeretnénk hangsúlyozni, hogy a földről van szó, és az itt élő elkesere­dett emberek utolsó földszer­zési lehetőségéről. Mi nem azt kifogásoljuk, hogy a nem itt lakók, illetve a nem idetarto- zók is részt vegyenek az árve­résen, csak azt, hogy az itt élő családok kielégítése után kö­vetkezzenek. Ezt jogos kérés­nek és követelésnek tekintjük, melynek rendezését az esetle­ges nem kívánatos atrocitások elkerülése végett is szükséges­nek tartjuk. Bátor József polgármester Hangya Antal a Független Kisgazdapárt Baranya Megyei Szervezetének megyei elnöke Gazdagság!? Hogy miért épp Carolyn Deal jutott eszembe a minap az autó- buszjáratra várakozva? Bizo­nyára a sorban előttem „tollász­kodó donnáknak” köszönhetem. Mert, azt mondja a teltebb: - Meglásd, EZEK (sic!) is éppoly gazdagok lesznek, mint AZOK voltak!- Ühümm ...- hagyta rá a másik banándarabkát maj­szolva.- Gazdagok. De mi is az a gazdagság? - türemkedett gondolataimba. Egy érzés? Egy a (sosemvolt/ lesz!?) bankszámlánkon megje­lenő adat? „Én azt a meghatározást ked­velem a legjobban - vallja Ca­rolyn -, mely szerint a gazdag­ság nem már, mint béke, kie­gyensúlyozottság és bőség.” Béke, kiegyensúlyozottság és bőség - hát ezek' azok a dolgok, amire igazából vágyunk?... Csakhogy. Mint ahogy sem­mit, ezt sem kapjuk csak úgy. Nem repül sült galambként a szánkba. Ám elérése mégsem lehetetlen. Ha ki-ki felhasználja ötleteit, látni fogja, hogy azok működnek. Mindegy, hogy mi­lyen háttérrel rendelkezik, gaz­daggá válhat. Kell-e még valami az ÉCÁ- KON kívül? Kell. Fogékonyság , és bölcsesség, hogy megérez- , zük, az „élet szele merről fúj”. Az igazi gazdagság: nyugodt, elégedett és teljes élet. Ha elé­gedett vagyok a munkámmal, a társadalmi leosztásbéli szere­pemmel, időtöltésemmel. Akarnunk és tennünk kell érte. Bayer Béla Európa és a szegény rokonok Új vasfüggöny? Egy magyar publicista „ko­losszális történelmi operettnek” nevezte azt a színjátékot, mely az új kelet-európai demokráci­áknak az Európai Közösségbe való felvétele körül zajlik. A jellemzés nem szaklapban jelent meg, de jól mutatja a hazai ér­telmiség enyhe kiábrándultsá­gát. Voltak a nagy fogadkozások, volt a társulási szerződés. Az­tán lett a húsembargó és ezer egyéb jele annak, hogy a közös piaci országok alapjában véve protekcionista politikát folytat­nak Kelet-Európa felé. Mert mi másnak lenne mondható az a tény, hogy egy kiló Pick szalá­minak a németországi piacra való eljuttatásához a magyar exportőrnek előbb 4 márkás vámot kell letejelnie? Európa szegényei, különösen ha ha­zánkhoz hasonlóan mezőgazda- sági és élelmiszeripari termé­keik eladásából kellene megél­niük, ilyenformán még jóidéig megmaradhatnak szegény ro­konoknak. A külgazdasági miniszter magyarázata: „Az általános vi­lággazdasági recesszió a fejlett közös piaci országokat is kemé­nyen sújtja. Szembe kell néz­niük saját választóikkal, farme­reikkel, s mindazokkal az ér­dekcsoportokkal, amelyek nem nézik jó szemmel az aláírt társu lási megállapodásokat, hiszen ezek számukra a keleti mező- gazdasági termelés konkurencia beengedését jelentik az eddig jól védett piacokra. A folyama­tok lassítására számos módszer létezik”. A pénzügyminiszter a húsembargó kapcsán még messzebb ment minősítéseiben, kijelentvén, hogy az EK „új vasfüggönyt” von a volt szocia­lista országok köré. Az érdekelt nyugati főváro­sokban, különösen a koppenhá­gai közös piaci csúcs után, vo­nakodnak elismerni, hogy pro­tekcionista politikáról van szó. David Rocho, a Morgan Stanley szakértője mindent az elmaradt fellendülésre hárít: „A gazda­sági integráció olyasfajta nagy­lelkűségből táplálkozik, amely a növekedési periódusokban lép fel." Ez persze magára a nyu­gat-európai integrációra is vo­natkozik, de ezt nem szívesen ismerik be. Inkább arra hivat­koznak, hogy három évvel ez­előtt, a kelet-európai rendszer­váltás kezdetén a Nyugat éppen egy fellendülés küszöbén érezte magát, s azt hitte, megengedheti magának a kelet-európai orszá­gok felemelését is. Most viszont a keleti mezőgazdasági terme­lők csak gondot jelentenek. És az ipari termelők is. Egy frank­furti „villásreggelin” hangzott el Karl-Hermann Baumannak, a Siemens pénzügyi igazgatójá­nak szájából az alábbi őszinte nyilatkozat: „Sokunk számára, különösen itt, Németországban újdonság, hogy közvetlenül a szomszédunkban olcsó terme­lők jelentek meg, néha igen képzett munkaerővel, s az itteni árak töredékéért képesek előál­lítani ugyanazt a terméket”. A közös piaci vezetők június 21-22-én megtartott koppenhá­gai csúcsértekezlete mintha va­lamelyes változást hozott volna a Nyugat csendes halogatási taktikájában. Mintha feltámadt volna az 1989 óta alvó lelkiis­meret. A résztvevők megígér­ték: a társult tagok (Magyaror­szág, Lengyelország, Bulgária, Románia, Csehország és Szlo­vákia) teljesjogú tagokká vál­hatnak, mihelyt gazdaságaikat összhangba hozzák a közösségi követelményekkel. Ám az ér­dekeltek ennél többet szerettek volna: valamiféle határidőt. Méghozzá abból az aggoda­lomból kiindulva, nehogy „ug­rás közben emeljék magasabbra a lécet”. A közös piaci országok 1989 óta 3,7 milliárd dollár többletet értek el a Kelet-Európával foly­tatott kereskedelemben, azaz lényegében növelték partnereik kereskedelmi és fizetési egyen­legének hiányát. A másik olda­lon mintegy 8 milliárd dollárnyi tőkét fektettek be az említett hat országban, ami nem nagy ösz- szeg, ha azt vesszük, hogy egyedül Nagy-Britanniában 1992-ben 19 milliárd dollárnyi külföldi tőkét fektettek be. Koppenhágában a „tizenkét-' tek” végülis megegyeztek bizo­nyos konkrét könnyítésekben, a kelet-európai export előtt álló akadályok gyorsabb lebontásá­ban. Két évvel előrehozzák és már 1994-ben megszüntetik a nyersanyagok, például az acél. és az ezüst behozatali vámjait. Az eredetileg tervezett 1997 he­lyett 1995-ben szűnnek meg a vámok az olyan ipari termé­kekre, mint a gépkocsik és elektronikai cikkek. A magyar tévékészülékek esetében ez a mai 14 százalékos vámok meg­szűnését jelenti a kvótán felüli (6,8 millió dollár) szállítmá­nyokra. Maga a szállítható mennyiség pedig a tévékészülé­kek, vegyipari cikkek, faanya­gok és üvegáruk esetében 25 százalékkal növekszik évente. A mezőgazdasági könnyíté­sek inkább csak gesztusérté­kűek, s a The Wall Street Jour­nal Europe értesülése szerint a részletekről még folynak a tár­gyalások. A kvóták elvileg évi tíz százalékkal nőnek, s hat hó­nappal előbb kezdődik a kvóta­bővítés, mint eredetileg tervez­ték. Magyarországról 13 200 tonna csirkét engednek be az idén az EK országokba a terve­zett 12 ezer tonna helyett, s emelik a marhahús és a sertés­hús kvótáját is. Egy másik kényes kérdésben, a textil-export kérdésében annyit sikerült elérni, hogy a textiliák és a belőlük készült ruházati cik­kek, ha alapanyaguk az EK or­szágokból származik, mostantól vámmentesen juthatnak vissza ugyanazokba az országokba. Ez elsősorban a lengyelek és a cse­hek számára jó hír, ha jóindula­túan megfeledkeznek arról, hogy végeredményben még mindig csak ugyanannak a kvótarend­szernek a finomításáról van szó, amelynek ilyen hosszas fennma­radására négy évvel ezelőtt, az Európához való csatlakozás első eufóriájában senki sem számí­tott. Bokor Pál % t *

Next

/
Oldalképek
Tartalom