Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-17 / 193. szám
1993. július 17., szombat oj Dunöntüii napló ll Szép magyar vers ✓ Aprily Lajos: ✓ Éjjeli zene Nagyszerű volt ez az éji vihar. Hörgő morajával küldte előre szilaj, hűst-lehelő követét. Majd a hegyek koszorújából lerohant a Dunáig s csattogtatta tüzes mennyi ostorait. Alvó kis falukat vert fel riadó robajával, ablakon át láttam: lángol a szénakazal, ott a sötétség félkaiját beragyogja világa, rémképpé magasít egy lobogó jegenyét. Ám a vad égzengést zúgás váltotta: özönvíz, s a kialudt tűznek egy ura lett: a sötét. Fulladozva a csatorna bő zápor rohamától, India fellege ont ily zuhogással esőt. Kurjongattak a fák, ujjongtak a bokrok, a rétek szikkasztó heteink gyilkos aszálya után, szívta, vedelte a föld a vizet, mint szeszt az a korhely, akinek ínye soká várta a drága italt. Éreztem: ha fa volnék most magas erdei ormon, élvezném, hogy a víz hogy fut alá tövemig, s harsognám a cikázó fényben a záporesőbe: Fürdess meg, gyönyörű, éjjeli, dús zivatar! Pardi Anna: ✓ Átváltozások Az ember nem az a halhatatlan állat, ami a világegyetem. Csak az a szűzkos, mérlegoroszlán, ikerrák, aki hátrálva, előzve érinti a természetet, s a látható és láthatatlan gyermekeket az utcán Az ember nem az a hideg ész, meleg vér mosta makroorganizmus. De oszlásnak indult jácintjával kinyitja a legtitkosabb ajtót. Fölmegy egy lépcsőn, a hol hősi, hol öngyilkos labirintusokon, s mert tudja, hogy a legfőbb jót csak egyetlen lépés választja el a legfőbb rossztól, áll és tétováz, míg suhan felé két, hamar degenerálódó dolog szárnyán a csőd vagy az átváltozás. Juhász László „görbületei” Fagin szerepében, az Oliver című musicalben Fotó: Tóth L. Számos alakítása bennem él. Azaz bennünk, akik láttuk és látjuk őt a színpadon, belefeledkezve az Oliver Fagin- vagy a Svejk táborilelkész-alakítá- sába, hogy csak a legutóbbiakból említsek. Juhász László művész a javából. Azzá vált egy immár húszéves folyamatban, megannyi kétkedés, színpadi gyötrelem, sorscsapás, fizikai szenvedés tisztító tüzében. A tanárképző főiskola után népművelőként dolgozott pécsi művelődési házakban s amatőr színjátszóként a régi „Doktor Sándor” színpadán. A Pécsi Amatőrszínpad évei ezek, a dü- hödten „vegytiszta” amatőrizmus évei, amikor sorra nőttek ki szinte a semmiből pimaszul tehetséges együttesek, köztük a pécsi is. Juhász, Stenczer Béla, Gűth János alakjára emlékszem, akik Bagossy László irányításával jó részben ma is a pályán vannak - ma már profi színművészként. Nagyjából ezek voltak „egyetemei”, a színi főiskolai évei Juhász Lászlónak. Szerepeit is innen, az emlékezetes tettyei Szép Heléna-előadástól (1977) számítja, amikor mások közt, Csákányi Eszterrel, Bregyán Péterrel játszhatott együtt. Mert innen következett azután jelentős szerepeinek sora, amikor Stenczer, Nagy Éva, Gűth János mellett olyan művészeknek lehetett partnere, mint Vallat Péter, Bán János, Lang Györgyi, Kulka János; Ronyecz Mária, Labancz Bori, Sipos László és mások. Eleinte az epizód- és kisebb karakteralakítások jelentik számára a szakmai ismeretszerzés, a tanulás éveit. Jó színészektől tanul, s főleg Bagossy színészvezetése révén. Miközben a későbbi színészegyéniség alapvonásai is formálódnak már benne. A nyolcvanas évek első felében azonban jött egy kegyetlenül gyötrelmes időszaka. Két három évad ki is maradt... A hátgerincszalagokat támadta meg egy alattomos kór. Ú^y hitte, számára vége már a színpad világának; a meghitt baráti kör ember- és színházformáló közegének. Azután kemény tréningekkel, étrendi és mozgásreformmal bekövetkezett egy bizonyos javulás, bár hátgerinc-görbülete mélyebb lett a megszokottnál. Vezető rendezője s voltaképp az egész, akkor már Egyetemi Színpad társulata melléállt, lelket lehelt belé. S egy jó szerep, egy bizalmi feladat sikere visz- szaadta hitét, önbizalmát. Az Optimista tragédia Parancsnokát, mint hajóskapitányt, délceg termetre szabták - így gondolta. „Te merev nyakú Parancsnok leszel!” - dörrent rá Bagossy László, és az „ötlet” remekül bevált. Olyannyira, hogy amikor a rá következő évben kirobbant a Szentistvánnapi búcsú sikere, a Film, Színház, Muzsika kritikusa kiemelte Juhász László Vizi-hulla alakítását, amelyben, értékein túl, „fölvett magára egy sajátosan merev pózt” is, ami külön elmélyítette sejtelmes hullaalak-remekelé- sét. Kedves öniróniával idézi föl emlékeit, miközben áttekintjük pályaíve jelentősebb alakításainak sorát. Néhány közülük: a Gőzfürdő Optimisztyenkoja, Leopold a Mágnás Miskában, vagy a Machbet Duncan-je. A Paraszt Hamlet Tanítója már igazi sikeres főszerep. És jöttek zenés darabok is, hálás szerepekkel: „Mindig vágytam rá - mondta -, életem nagy álma volt a musical... A színésszé formálódásban Bagossynak köszönhetek csaknem mindent, a zenésekben Papp Zolinak. Mindketten kiváló vezetők. Bebizonyosodott az néhány operettben, azután zenés darabokban, musicalekben. (Nehéz Barbara: I. Zsoldos; Sírkő és kakaó: Özv. Toronyné). Vagy legutóbb a Svejk tábori lelkészében s az Oliver-ben, amit szeptembertől ismét játszunk a Nevelési Központban. Az élet nagy ajándéka ez mind. „Hozzágörbültem”, hozzáöregedtem Fagin alakjához és a többiekhez is. Lehet, ha nincs ez a görbülésem, talán eszébe se jutok senkinek a szereposztáskor ... Mindenesetre az irántam áradó bizalom és szeretet nagy lendítőerő volt hullámvölgyes időszakaimban is . . Magam Katz-alakítását láttam legutóbb a Svejkben. Örökké kapatos szeszkazán tábori lelkésze kedves, aranyos groteszk figura. Az első olyan szerepfelfogás, amely - Hasek szándéka ellenére - nem csinált belőle triviális hülyét. Amely emberi közelségbe tudta hozni; akinek tragikus szónoklatából alkoholizmusa valószínű gyökerei is föltárulnak. A félelem; a bakák, a „regiment”, a világ féltése a legszörnyűbb végtől.. Nemrég a Színészkamara felhívására Juhász László is összeírta jelentősebb szerepeit. Ha jól számoltam, 23 szerep ez 1977-től. De talán nem is a számok a lényegesek itt. Ha mást nem nyújtott volna, mint a Paraszt Hamlet, a Sírkő és kakaó, a Svejk vagy az Oliver-musical egy-egy főszerepét, akkor is a legjobb magyar jellemszínészekére emlékeztet sokszínű egyénisége. Wallinger Endre Michel Bouvet a Pécsi Kisgalériában A párizsi utca felkiáltójelei A hangulatos kiállítás egy részlete Fotó: Läufer Mert felkiáltójelekről, méghozzá a párizsi utca felkiáltójeleiről, az 1955-ös születésű Michel Bouvet grafikusművész önálló kiállításáról van szó, aki plakátjaival már beutazta a fél világot, Valiétól Lahtiig összegyűjtött féltucatnál több nemzetközi díjat - s most végre a Pécsi Kisgalériában láthatjuk a kivételes formálókészséggel, ötletrohammal megáldott alkotó munkáit. Ami a plakátok kiállítócsarnoki sereglését illeti, a pécsiek meglehetősen el voltak kényeztetve az utóbbi években; a Nagy Francia Forradalom bicentená- riumát köszöntő párizsi kiállítás, amelyre a pécsi Pinczehelyi Sándor is meghívást kapott, mintha lavinát indított volna. Világhíres művészek világhíres munkáit láthattuk azóta Pécsett mindkét galériában -se bőség felől tekintve M. Bouvet sem jelent újdonságot. Azután, egyszercsak, a szemlélődés csendjében - mégis. Ha gyakran és elegendő türelemmel forgunk ez utcainak aposztrofált műfaj „hangoskodó” remekei közt, kezdjük megtanulni, felfedezni az egyéniségre jellemző vonásokat az egyne- műsítő és látszólagos eklekticizmuson belül. Bouvet színházi invitációiban például azt, hogy sosem él erőszakos, morbid elemekkel, a színek használatát, a képek kompozícióját is klasszikus kiegyensúlyozottság jellemzi. De talán éppen ezért olyan megragadó, mert így sem unalmas sosem: a Figaro házasságára hívó plakáton egy borotválkozóecsetre terít habkönnyű, hófehér menyasszonyi fátylat, a dzsesszműsorra csábító trombita tarka, vidáman recsegő színparádé, hangjegyekkel borított a táncra ingerlő karcsú női láb, Sade marquis színháza pedig ígérhet olyan „kíméletes” előadást is, mintha egy box- kesztyűt (asszociálhatunk emberfejre utaló antropomorf elemre is) a marokkó-játék színes pálcáival szurkálnánk tele. De Bouvet-nek még azok a felületei is egyensúlyban vannak, ahol feleselnek egymással a tónusok - például amely technikatörténeti kiállításra hív -, hasonlóan fegyelmezett akkor is, ha szürreális elemekkel él. Persze, egy lénye szerint is franciásan könnyed, ötleteiben sokszínű, a stílusokkal is bravúrosan játszó egyéniség „fegyelmezettségét” kiemelni félrevezető lehet. Hiszen latinosán derűs, piros, sárga színekkel játszó plakát majd valamennyi, ahol a fegyelemnek egy benső, kreatív lendület és pontos, kifejező értelmezés ad formát. Tárlatát július 25-ig tekinthetjük meg. Bóka Róbert Méhes Károly: KÉPMÁS; MÁSKÉPP Én az arcomból élek. Az arcom múltjából. Meglöknek: - Magának olyan a szeme, mint a kilincs. Sokáig utazom minden nap, mire beérek a központba. Sose hittem, hogy erre valaha is képes leszek, mégis mindennapossá vált; lassan magamban kell kételkednem. A busz egy világ. Rögtön másnap rádöbbentem, élnek másképp is, mint ahogy én. Fésülködöm, miként szőnyegrojtot szokás fésülni. A busz forgórészében állok, mellettem két öregember gubbaszt, barna orkánkabátban, pöttyös, vatta-szálas fejjel. Az utazás pont negyedórával tűnik hosszabbnak és terhesebbnek, mint az előző nap. Az ötödik megálló után, mikor nekem még négy van hátra (előre?), az öregember megszólal:-Legalább cukrot adtak a teához? Az öregasszony ránéz.- Cukros tea volt? - emeli a szemöldökét az öregember.- Cukros, cukros - bólint az öregasszony. Tudják ezek vajon, hogy hová utaznak? Tények vannak. A szilánkok időbeli sorozata; jobb híján mondom: történet. Sebző, metsző szilánkok. Lepattog- zanak a reggeli égről, galléromba hullanak. Valamit az orromról. Szokványos elintézése lenne, ha előadnám milyen. Kicsi orr vagy nagy. Pisze, esetleg kampós. Néha nercbundában kocsikázik. Mulatságos, tanulságos mesék. Félek az orromtól, hogy egyszerűen fogja magát s fölszippant. Megöngyilkol. Sokat kivesz belőlem a reggel. A buszról lekászálódva fölfelé indulok. Fölindultán (micsoda megengedhetetlen fordulat!) lépegetek, még csak nem is sietek. Lerázhatatlan kényszer súlya alatt egy idő óta cukros teán élek. Ha kérdenek, makacskodom, állítom, tudom, mit csinálok. Sokáig hittem, hogy az arcomból élek. Hogyha megjelenek, úgy néznek rám, mint a torinói zsebkendőre. A fülem jó cinkostársam volt. Minden ember a fülében hordja a legszebb szavakat, miket hallani szeretne. Eleinte jót tett a sugdolózás. Jöttek egyre-másra, ki ünneplőben, ki csak úgy munka mellől elszaladva, és súgtak valamit. Azt hinné az ember, a súgásnak egyetlen s jól bevált módszere az összezárt ujjú kézzel eltakart szájat a fülhöz illeszteni, s halkan csücsörítve elmondani, ami fontos és titkos. Nekem sokan üvöltve súgtak. A leghalkabban a Fellini súgott, sírt, mert egy tengerparti forgatáson rázártak egy kabint és otthagyták a színészei; „Olasz átok” - ismételgette. Aztán jött egy zöldbe öltözött, pirossal telespriccelt or- thopéd sebész, s olyan üvöltözést rendezett, hogy be kellett fogjam a fülem. Valaki a kórteremben lerágott csirkecsontokat hajigáit. Néhányan kértek, ki- sebb-nagyobb dolgokat. Pontosan nyolc percnyi gyalogút visz a tetőre. Sokakat hallottam áradozni, milyen szép itt fönt. Az ember megszabadul a kötöttségektől. „Néhány mély szippantás a tiszta levegőből, s mintha kicseréltek volna.” A kovácsoltvas kapu csillagjegyei, ábrái valóban tetszetősek. De rögtön a kapu mögött vaslépcső következik, lefelé. Minden reggel visszamegyek a föld belsejében arra a szintre, ahonnan elindultam, ahol nem sokkal előbb kiléptem a buszból. Nem tudom, mi bújt belém. Szellem, dibuk vagy manó, mindegy, de bennem van. Azt akarja, hogy így legyen mindig, az orrom, a fülem, újabban a szám is. Azt akarja, hogy egy nap megkérdezzem majd, cukros volt-e a tea. Hogy is? Aki többre képes, kevesebbre is képes? Rosszul alszom. Egyre tovább tart fölérni a tetőre és a föld alatt leereszkedni. Késő. És újra a tények! Sziklák voltak, mára le-föl sodródó porhegyek. De semmi szimbolika. Ehhez az egyhez jó orrom van. Vajonhol él azaz ember, aki szerint olyan a szemem, mint egy kilincs? Szükségem van rá, mert ha ezt észrevette, nem kell más, mint hogy rátegye a kezét, és egyszerű karmozdulattal belökje az ajtót. Színészportré
