Új Dunántúli Napló, 1993. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1993-07-17 / 193. szám
10 0 j Dunántúlt napló 1993. július 17., szombat „Száll hírem síromról.. ticj/-EL TbpomáiittáR Kovács Sándor Iván A "Syrena" és a szobor Jó hírt és nevet magának szerez egy könyv és tudós írója,ha pedig már régebbről szárnyaira vette a Fáma az auktort, új opusát olvasnia is kell az érintett közönségnek -A „Syrern” és a szobor című Kovács Sándor Iván-mű esetében mindenekfö- lött a déldunántúliaknak. Egyszerre tárgya és tárgyfelfogása okán - hiszen Zrínyiről és kultuszáról, az ércnél maradandóbbat alkotóról és a műveit létezővé tevőkről beszél tanulmányokban, esszékben, cikkekben és emlékezésekben, mindig a genius loci szellemében értékőrzőn és múltteremtő gesztusokkal. Bebarangolja hát, kérdezni, szervezni és ünnepet ülni készen Baranya, Somogy és Zala Zrínyi-nyomokkal ékeskedő helyeit, kimerítően és mintaszerűen aknázza ki a helynévtárakat, a történeti anyagot, hogy negyedszázados Zrínyi-kutatásaiban fölgyült tudásával új összefüggésekre irányítsa a figyelmet. A hagyományok közösségteremtő és fenntartó értékének Kölcsey-féle szemlélete is tetten érhető itt, mint ahogy egyik legszebb mikroesszéje - „Nyújts feléje védőkart” - sem sugall egyebet, mint a ZrínyiKölcsey- Vörösmarty- Kodály- Illyés-folytonosságot imitáció, intarzia, parafrázis és illúzió je- gyébén. Erre a működő történésre figyel akkor is, amikor az olasz verses epikai hagyomány recepcióját vagy a Zrínyi nyomokat térképezi fel (a 17.-18. sz.-i magyar költészetben, illetve Csokonaitól Aranyig), vagy nagy empátiával Keresztúry Dezső Zrínyi-drámáját értelmezi új szempontok mozgósításával, hogy Babitsék „magyar szonettjeiről” ne is tegyünk csupáncsak említést... A kultuszkép’ződés folyamatossága érdekében írottakat csak megemlítve -1. pl. Molnár Imre emlékezete -, hadd hívjuk föl végezetül a figyelmet a számunkra talán legtöbb tanulsággal járó, amúgy más írásokkal is szoros kapcsolatban álló s anyaga révén is megrendítő tanulmányra, „A „Peroratio” ideje” címűre. A Syrena-kötet kompozíciójában s az egész életműben oly nagy szerepet játszó vers itt a kapcsolatba hozható Zrínyi-szövegek teljes rendszerével kerül megvilágítható viszonyba (levelektől és vallomásoktól az eposz részletekig, a heroikus családi hagyomány döbbenetes hitelű vállalása és a Fátum provokálása jegyében) - az idő tehát az az Idő: az önbeteljesítő jóslaté s a végsőkre elszánt „eposzi ” méretű hősé (ahogy ezt Arany JÁ- nos fogalmazása szerint érthetjük). E könyv hőse a mondottak értelmében nem csupán a henyélést oly keményen ostorozó, józan ökonómiát és virtust követelő, hatalmasan tipró s mégis Kumillát is megalkotó európai méretű költő-hadvezér, hanem maga a „levést” tápláló hagyománytörténés is. A pécsi Pan- nonia-kiadó távlatos tervezésének méltó termékeként köszöntsük hát a művet, szerzőjének pedig mit is kívánhatnánk stílszerűen: Sors bona... Rohonyi Zoltán Törő István: Repít Mikor útra kelsz, s azt hiszed, tied lesz minden égitest, rád vár az égzengés, a zápor, és minden szem neked viháncol, mint gyermek, akit anyja rángat, nem látsz türelmet és csodákat, kinek ha eljön tiszta perce, áll tudatlan, nincs élni mersze, úgy rontasz te is önmagadra, hibád s erényed összerakva, arcodnak tükrét felborzolja mielőtt vallatóra fogna, hűséged folyton számonkéri, van miért szólni, nemzedéknyi a kiáltás, mi elmaradt, nem oldják ismét csak szavak mégha sörényed békülékeny, agyad nem lapul észrevétlen, elhagyott tárgyak sincsenek, zavarosok és intelmek, és bölcsek száján a példa-ár, bugyog, befon, mint folyondár, miközben jó időre várnak, akik padokon éjszakáznak, repít a városi egyveleg, akarsz? nem akarsz? egyre-megy! A tündérkert romlása Erdélyi útijegyzetek- Elég lesz-e egy karton Marlboro? - ezzel a dilemmával vágott neki csapatunk az erdélyi körútnak. A Marlborót a kapott információk alapján „olajozásnak” szántuk, s a mondott mennyiség végül kevésnek bizonyult. Aki ma Erdélybe indul, nem kéjutazásra számít. Mégis elmegy, valahogy úgy, ahogy a jobb napokat látott rokont, régi barátot keresi fel az ember, és a család hajdan volt szebb napjainak emlékhelyeit. Erdélybe utazni ma is zarándoklat. Ke- resztútjárás, vezeklés és szomorú szembesülés. Okulás és figyelmeztetés. Mégis sokan útnak indulnak. Az utazóknak családi vagy baráti segítségre kell támaszkodnia, hisz benzint nem kap a kutaknál. A boltok üresek. Találhat viszont egy Erdélyre specializálódott irodát, esetünkben a pécsi JUVE-t, amely jó ideje megbízhatóan és olcsón szervez erdélyi utakat, kolozsvári és szovátai szállásokkal. Kolozsvárt a főtéren, Mátyás király szobrával szemközt a Continental szálló kétágyas szobái várnak bennünket, bőséges vacsora, kitűnő reggeli. Az erdélyi partner, egy magyar hölgy jön tájékozódni, rendben volt-e minden. A Continental teljes személyzete, románok s magyarok nagyon kedvesek, szívélyesek. A szovátai szálloda, a CASUM még barátságosabb, családiasabb. Szováta fenséges fenyvesei, a csodás magaslati levegő feledteti, hogy a lift minduntalan beragad, hogy sikerélmény, ha sikerül kinyitni avagy becsukni egy ablakot, működtetni egy kilincset, egy vízcsapot. Mindez hozzátartozik a nagy kalandhoz, az utazáshoz a mai Romániában. Összevetjük Románia-élmé- nyeinket - a pár éve, tíz éve, tizenöt-húsz esztendeje látottakat. A mostani tapasztalatok minden várakozást alulmúlnak. Mintha minden úgy volna ösz- szedrótozva, ideiglenesen ösz- szefusizva, hogy kibírja még ezt az egyetlen, talán az utolsó menetet. Valami sohasem látott lepusztultság jeleit viseli minden. A rozoga villamosok, buszok, a kolozsvári szálloda előtt tátongó üreg, a rossz utak, a málladozó, pusztuló évszázados épületek a Farkas utcában, a millennium korában épült kolozsvári középületek. És az emberek. Egy más világról beszél arcuk, tartásuk, ruhájuk, ahogy alkalmi fuvarra várnak az útszélen, mivel úgyszólván távolsági közlekedés sem létezik. Megjegyzünk minden egyes koldust, s időnként visszatérünk a kérdéshez, melyikük volt a legszánalmasabb, s melyikük a legprofibb. A nálunk lévő édességet, kekszet majd kenyeret és aprópénzt szétosztjuk a koldusgyerekeknek, akik nyomban ott teremnek, mihelyt megállt az autóbusz: Csíksomlyón, Gyulafehérvárt, útszéli benzinkútnál, mindenütt. De koldulnak mások is. Sötét öltönyös vak fiatalémber a Körös hídján Nagyváradon, jobb napokat látott öregasszony a Szamos hídján Kolozsvárt, cigányasszony szurtos csecsemőjével a nagyváradi, s amputált iábú mosolygó fiatal férfi a kolozsvári járdán, az esőben. Mátyás király szülőháza felé menet gagyizó cigánycsoporton vágjuk át magunkat. Mindenütt nepperek érdeklődnek a forint után. Nemzeti valutánk itt sokat ér. Hogy mennyit, kiderül a nagyváradi sikátorban, ahol kifosztják néhány honfitársunkat. Óvakodjunk az utcai pénzváltóktól ! Próbáljuk kitalálni, ki kicsoda, kik lehetnek e város őslakosai, ki honnan jött, mivel foglalkozik, megpróbáljuk azonosítani a látott személyeket. Semmiképp sem sikerül a kolozsvári szállodában este, a cigányzene mellett, amely valami hajdanvolt operetthangulatot próbál idevarázsolni a magyar csoport láttán. Majd tapsolással, hujjogással, hatalmas kiabálással egy román társaság mulatozása következik a fe- rencjózsefi stukkók alatt. Továbbá tangó, majd cigánytánc a kivilágított táncplaccon. Úgy kelünk fel az asztaltól, hogy nem tudjuk, csak sejtjük, ki kicsoda ebben a mulatságban. Mi sóher turistának minősülünk, mert a nívós estén nem jutalmaztuk a cigányprímást, aki ezt nem habozik hevesen szóvá tenni. Lassan belejövünk, mi jár azért, ha nem adunk bak- sist. Mi azonban nem enni-inni, mulatni jöttünk Erdélybe, hanem hogy lássunk. S megyünk, utazunk tovább. Kolozsvárt bejárván keressük a Tordai-hasa- dékot. Hogy sem ehhez, sem a többi híres-neves helyhez, műemlékhez nem igazít el tábla, nem vár nyitott ajtó, hamar megszokjuk. Megáll a buszunk, az utcán nyüzsgő tömegből valaki kiválik, s megkérdi magyarul, miben segíthet. És megkérdjük, hogyan jutunk el az aradi vértanúk emlékhelyéhez, hogyan a Tordai-hasadékhoz, a Farkas utcai templomba Kolozsvárt, Apáczai Csere János sírjához a házsongárdi temetőben. Majd következik a bolyongás a leírhatatlan állapotú utcák, lakótelepek között. Romániában, legalábbis Erdélyben nem számolnak az idegenforgalommal. Igaz, hallani a tengerparti szállodákban nyújtott kifogástalan ellátásról, de az olyan tünemény, mint a Tor- dai-hasadék, valami okból nem tartozik a megmutatni való természeti kincsek közé. A szoros négy fahídja közül három életveszélyesen hiányos, javításra szorulna. Felnőtt csapatunkból ki-ki mérlegeli, menynyit vállal. Végül tizenketten járják végig a szinte minden biztosítás nélkül való hasadékor Ugyanennyien már a legelején visszariadnak. Mindenki a maga felelősségére indul tovább. A Tordai-hasadék fenséges szépségét semmi leírás nem adhatja vissza, sem az azt körülvevő katlanokat, árvalányha- jas hegyoldalakat. Útitársaimmal végül is örvendezünk afelett, hogy itt nincs idegenforgalom. Mert nincsenek autócsordák sem, nincs tömeg, van viszont háborítatlan őstermészet. S egyre inkább, ahogy továbbhaladunk Szováta, a Székelyföld felé. A Görgényi-, a Gyer- gyói-havasokban, a székely medencékben. Kérdezzük egymást, jól lát- juk-e, hogy itt minden rendezettebb. A Székelyföldön töltött három napot egy más világban éljük végig. Gondosan kaszált árokpartok, mesgyék, szépen művelt földek, takaros falvak között. Ez a vidék minden szegénysége mellett a működés, az élet képeit mutatja. A gumikerekű kocsin tovagördülő férfiak megemelik szalmakalapjukat, a gyerekek integetnek. Mikor le- szállunk megnézni Máréfalva székelykapuit, istenhozottal köszöntenek. Jó, hogy eljöttünk, jöjjünk el máskor is. Itt szívesen látott vendégek vagyunk. Megkérdik, hogy vagyunk. Mert ők csak megvolnának. Sokat kell ugyan dolgozni, erre nem olyan jó a föld, de most majd visszakerülnek ismét az erdők, és akkor talán kicsit könnyebb lesz az élet. - Mi ugyan nem halunk éhen - kacagnak a „Magyarból” jöttékre az egyik köröndi házban, ahol éppen disznóvágás folyik. A korondiak különben is meggazdagodtak a turistáknak eladott kerámián, miegymáson, alig lehet ráismerni a falura. Mert azért jönnek „Magyarból”, találkozunk egyre-másra a hazai buszokkal. Szovátán, s a parajdi sósbarlangban pécsi gyermekek csoportja kúrálja magát. Szováta most őrzi a hajdanvolt fürdőhely eleganciáját. Faházai harmonikusan simulnak a tájba, de nagy itt is a csend. A gyógyturizmushoz talán leginkább a közlekedés hiányzik és talán a teljesen üres üzletek sem lendítik fel igazán. De amit a híres-neves Borszéken látunk, minden képzeletet felülmúl. Borszék vizeit isszuk napok óta, hallgatjuk a borvizes székelyekről szóló anekdotákat, majd megérkezünk egy halott díszletvárosba. Ugyanazok a stílusos faházak, mindenütt a borvizes források, de vendég szinte sehol. Kihalt, üres a neves gyógyhely. Kifosztotta a fürdőigazgató - közük a helybeliek, és elképesztő részletekkel fűszerezik Borszék romlásának históriáját. Aztán a Székelyföldön töltött három gyönyörű nap után indulunk hazafelé. Ismét átvágunk a lepusztult városokon, az ipar által tönkretett völgyeken, az egykor virágzó, az enyészetnek odahagyott szász településeken. Megállunk Aradon. Az emlékművet nagy nehezen találjuk meg az aradi vár sáncaiba hányt szeméthegyek és a külvárosi dzsumbuj útvesztői között. Az emlékoszlop körül sportpályák, sportoló ifjakkal, tekintélyes mennyiségű lótrágyával. Ahogy megállunk, az oszloptól ötven méternyire levő kocsmában fülsiketítő lakodalmas zene szólal meg . . . A határátkelés és a romlás képeivel teli hosszú út mintha része volna egy beavatási szertartásnak. Hogy szokjuk, érezzük, hova megyünk, hova lépünk be, és honnan érünk haza. Elénk jön a hír a végtelen kocsisorról. Egy karton Marlboro az ára, hogy a katona előreengedjen a határállomásig. Mikor megkapja, tovább mehetünk. Hogy az útleveleket visszakapjuk, újabb karton cigarettát kell venni a határőrnek. Azt mondják, olcsón megúsztok. De hiába kaptuk vissza az útleveleket, ezután a senki földjén állunk összevissza kamionok, személykocsik között. Előremegyünk a magyar határőrökhöz, akik biztatnak, rövidesen meglódul a sor, kikerülünk a torlódásból. így is történik. Hazaérünk, az alföldi utak, városok láttán úgy érezzük, egy rendezett, működő, kulturált országban járunk. A határ innenső oldalán a magyar rendőrség irányítja a forgalmat. A férfiak rázendítenek a Kossuth-nó- tára... Gállos Orsolya Kalotaszeg Fotó: Szundi György Aucasin és Nicolete zenés könyvben Széphistória a Szélkiáltó együttes feldolgozásában Shakespeare szentivánéji manóinak és Petőfi francia királyának elődei egyaránt föltűnnek abban a XIII. század első feléből származó ófrancia széphistóriában, mely a kora középkor híres szerelmi alkotásaként vonul be a világirodalomba, Aucasin és Nicolete humort s lírát bájosan ötvöző történetében. Már jó háromnegyed éve annak, hogy Vincze János, a Pécsi Harmadik Színház vezetője megkérte a Szélkiáltó együttest, a darab „most ének következik” felvezetéssel induló huszonegy versét zené- sítse meg. Beleznay Endre, Palást Gabi és természetesen az együttes szereplésével 1993. április 19-én a közös munából előadás született, a Szélkiáltó együttesnek pedig három év után idén megjelent egy új kazettája a Harmadik Színház anyagi támogatásával. A huszonegy dal - ismerve születésük körülményeit, tehát érthető módon - bár csupán műsoros kazettaként is megállná helyét, mégsem él önálló életet, pusztán a hangszalagon. Mint azt Lakner Tamás, a Szélkiáltó vezetője elmesélte, a Kaláka együttes teremtette meg a műfajban a zenés könyv hagyományát. Az Aucasin és Nicolete szinte kínálta magát az öt muzsikusnak is, így a kazetta mellé egy minikönyv társul, az eredmény pedig az olvasás közbeni zenehallgatás valóban mássá, többé teszi a produkciót. S ezen kívül is szolgál még meglepetéssel. Az előadás már pár hónapja meghökkentette a nézőket a groteszk, vásári komédiákat idéző prózai és a lírai zenei rész vegyítésével. A pécsi együttestől emellett neveltetést várna a közönség, miközben a kazetta csendesítő dallamaival visszahozza a Szélkiáltó induláskori, régi „én”jét. Sajnos, nem is nagyon érhető el, tehetnénk hozzá. A zenés könyv terjesztése - hiába az egyedülálló jelleg - kissé belteijessé vált, Pécsett a Kon- zumban, a Femában, a Seneca könyvesboltban, a Jókai téri zeneműboltban s a Tüke papír- és könyvesboltban kapható, és csak remélhető, hogy néhány lelkes rajongó elviszi más megyékbe is. Addig pedig e sajátos műfaj kedvelőinak augusztus 20-án még egyszer megelevenednek a manók elődei, a bolondi király, no, és a főhős szerelmesek, Aucasin és Nicolete ezúttal a Barbakán színpadán. Sz. A. í i t 4 á
